Nem sokkal karácsony előtt jutott tudomásomra, hogy a Károli Gáspár Egyetemen fenntartói utasításra tizennyolc-féle mester- és posztgraduális képzést (ún. szakirányú továbbképzést) 2025 szeptemberétől nem indítanak el. A szóban forgó tizennyolc képzés a 2025 szeptemberétől induló képzések közt már nem található meg az egyetem honlapján (itt és itt). Mert nem éri meg.

Ezek között szerepel a diszciplináris magyar nyelv és irodalom, valamint az irodalom- és kultúratudomány mesterszakok mellett a művészettörténet, vallástudomány, színháztudomány, filozófia mesterszak, néhány osztatlan tanárképző program (mozgóképkultúra- és médiaismeret tanár, dráma- és színházismeret tanár) és számos posztgraduális képzés. Ez utóbbiak között van az a szakfordítói és műfordítói szakirányú továbbképzés is, amelynek évekig oktatásszervezője voltam. Mivel irdatlan mennyiségű időt és munkát szenteltem annak, hogy mások is megtanuljanak fordítani – ahelyett, hogy fordítottam volna –, felháborít, hogy egy értékes, bár tömegeket nyilván nem vonzó képzést egy tollvonással megszüntetnek.

Láttam, megéltem, megtapasztaltam, mennyi idő és munka egy szak vagy képzés megtervezése, akkreditáltatása, elindítása, hány év, mire kialakul egy megbízható oktatói mag, a képzésnek híre megy, és eléri utazósebességét. Évek, évtizedek.

Az oktatás lomha gépezet, olyan, mint egy óceánjáró: nem lehet, nem is érdemes ide-oda kapkodni a kormánykereket. Ha jó a pálya, amelyre állítják, húsz-harminc évig nem kell mindent folyton átalakítani, átnevezni, újraírni, ne adj’ isten megszüntetni. Merthogy kivezetni vagy megszüntetni egy képzést sokkal egyszerűbb, mint felépíteni. Ha viszont tíz-tizenöt éven belül megszüntetik, minek elindítani? Egy képzés fennmaradása nem lehet dékán- és rektorváltások függvénye, és nem is csupán gazdasági kérdés. Rövid időn belül elindítani és megszüntetni képzéseket: pazarlás. Nem pénzpazarlás, hanem a humántőke pazarlása. Játék emberek életével, egzisztenciájával. Eltékozlása a megszerzett és felhalmozott tudásnak.

A megszűnő képzések jó része Sepsi Enikő dékánságának tizenkét éve alatt jött létre, akinek sokat hangoztatott célja volt, hogy diverz képzési portfóliót tartson fenn a karon akkor is, ha a kis szakok működése veszteséges. Ugyanez a látszólag – vagy legalábbis financiális értelemben – önrombolónak tűnő logika érvényesül a könyvkiadásban is, amikor a bestsellerek viszik a hátukon a magas irodalmat. Egyetemi kontextusra átfordítva ezt a hasonlatot, a bölcsészkar nagy szakjai – pszichológia, kommunikáció, anglisztika – vitték a hátukon a kis képzéseket. És a kar nemhogy halódott volna: Sepsi Enikő dekanátusa alatt megtriplázta a hallgatói létszámát, és az országos egyetemi ranglistákon is feljebb lépett. Hogy lehet ez?

Úgy, hogy egy egyetem erőssége és vonzereje, főleg az interdiszciplinaritás korában éppenhogy az általa képviselt tudományterületek és képzések sokféleségében és különlegességében áll. Abban, hogy egyetemen és karon belül ezek a képzések könnyebben átjárhatók, és könnyebben kiegészítik egymást. (Intézményen belül például bizonyos kreditek elismertetése automatikus, azonban egy másik intézményből hozott tanegység tartalmi azonosságát bizonyítania kell a hallgatónak.)

Ugyancsak hallgatói észjárást követve, miért jó egy intézménynek, ha egy szak alapképzését meghagyja, de a ráépülő mesterképzéseket letarolja?

Ha diák lennék, nem mennék olyan egyetemre, ahol az alapképzésem folytatásának még csak a lehetősége sem lenne meg. Vajon mi lehet a fenntartó és a vezetőség célja a mesterszakok lefejezésével, melynek egyik lehetséges folyománya az, hogy az alapszak is majd szép lassan elsorvad?

Fillérekért ásnak alá szakmákat

Bár a megszólalásra személyes érintettségem és volt kollégáim iránt érzett szolidaritásom sarkall, a jelenség sajnos egyáltalán nem egyedi: más egyetemeken is szűnnek meg tanszékek, lektorátusok, nyomtalanul, hangtalanul, apránként le- vagy felszeletelve. Egyetemközi kapcsolataim révén tudok újonnan kinevezett, és létszámleépítés után rektori kitüntetésben részesülő tanszékvezetőről. Nyugdíjazások után megszűnő státuszokról. Ilyen-olyan „nem vész el, csak átalakul” megoldásokról, amikor is intézményen belül „ja, te elvileg ehhez is értesz” alapon áthelyeznek valakit más tanszékre, vagy kap egy adminisztratív félállást. És tudok olyanokról is, akik érzik a változás szelét, és már a leépítések előtt távoznak egy másik egyetem – az országos trendeket nézve – éppolyan bizonytalan helyzetű tanszékére. Vagy jobb esetben külföldre, ha a kapcsolati tőkéjük lehetővé teszi. Ezek a megoldások viszont az adott kifutó szakokon azonnali munkaerőhiányt idéznek elő. Ezeket a lyukakat óraadókkal próbálják betömködni, ami szintén nem könnyű mutatvány, mert ugyan ki akar annyiért órát adni, amennyit manapság fizetnek érte? És a leépítéseknek van egy olyan újszerű, varázslatos módszere is, hogy az egyetemek bartereznek a szakjaikkal: te csinálod a németet, én az esztétikát.

Ez az első látásra nagyszerű módszer, hogy tudniillik két tanszékből egyet csinálunk, nyilván megint azzal jár, hogy az egyesített oktatói gárda felének nem jut óra. A folytatás adja magát.

És természetesen van, hogy az embert nem át-, hanem egyszerűen kihelyezik: az utcára.

A gazdaságosság nevében felemlegetett bűvös szám a húsz! Na, mármost, kérdem én: mi lesz az olyan szakmákkal, mint az indológia? El tud a piac tartani évente húsz indológust? Nyilván nem. De indológia akkor is kell, öt-hat főállású és néhány megbízott oktatóval, ha történetesen ketten járnak a szakra. Egyrészt mert fontos, hogy egy ilyen kicsi országnak is legyenek indológusai, akik képviselik országunkat nemzetközi eseményeken és publikációs fórumokon. És fontos azért is, hogy legyen kontinuitás a szakma itthoni művelőinek sorában. A kis szakok eltűnésével, a diverz oktatási portfóliók leépítésével párhuzamosan, nemcsak az egyetemek vonzereje csökken majd, hanem az országunk kulturális diverzitása is. Mert nem éri meg. Az embernek egyre inkább olyan érzése támad, hogy a rövid távú spórolás érdekében minden más értéket és tudást feláldozunk.

És az sem számít az egyetemi döntéshozóknak – akik, mint az előbb kifejtettem, utasításaikkal országunk kulturális és tudományos sokszínűségére is hatással vannak –, hogy mi, emberek, tanárok és diákok is sokfélék vagyunk, és mindenkit más és más tesz igazán elégedetté az életben: egyeseket az üzlet, másokat Majmonidész. Ja, hogy az ki? A Károli vallástudományi mesterszakán például hallhat róla, akit ez érdekel.

Öltönyös férfiak eldöntötték

Nem tudok szó nélkül elmenni a küszöbön álló leépítések bejelentésének módja és időzítése mellett sem.

Sötét öltönyös, komor arcú férfiak álltak egy Excel-tábla fölött, miután eldöntötték, hogy „húsz, se több, se kevesebb!”, és egy színes kijelölővel – legyen rózsaszín, végül is ádvent van –, kihúztak tizennyolc képzést a bölcsészkar portfóliójából.

Az érintett tanszékek kollégáit nem vonták be a folyamatba, kész tények elé állították őket. Január elején még jól elbeszélgetnek mindenkivel külön-külön, és ha kiderül, hogy máshol is fusizik: jaj neki! Az elbocsátások egyik fő szempontja ugyanis az lesz, hogy az illető dolgozik-e máshol is, függetlenül attól, hogy anyagi kényszerből vagy szakmai elismertsége révén áll több lábon. A kollégák nem mernek lármázni, mindenki félti az állását. Sajnos ez is jellemző a magyar szakmai érdekvédelmi struktúrák állapotára vagy inkább azok teljes hiányára: nem merjük és nem is tudjuk együtt leütni a magas labdát.

Mert a játszma végkimenetele a napnál világosabb: az ott dolgozó kiváló egyetemi oktatóknak, gyakorló lelkészeknek, művészettörténészeknek, muzeológusoknak, színházi szakembereknek, nyelvszakos tanároknak, szak- és műfordítóknak egy-két éven belül nem lesz ott munkájuk. És végül az időzítés: milyen szép keresztyéni ajándék egy munkáltatótól, hogy szent karácsony ünnepén megadja a lehetőséget az alkalmazottainak, hogy eltöprengjenek munkájuk és életük célján, értelmén.

Egykori kollégáimnak ezúton fejezem ki együttérzésemet, szolidaritásomat és őszinte felháborodásomat!