Kicsit zavarban érzem magam az Akinek én sok vagyok – Nők a zeneiparban című eseményen, miközben arra várok, hogy elkezdődjön a beszélgetés. A Turbina bisztrója csurig megtelt, jórészt fiatal lányokkal (feltehetően rajongók), a hangszórókból a meghívottak – Palya Bea, Schoblocher Barbara és Cseri Hanna – dalai szólnak. Én pedig hirtelen nem értem, hogy mit keresek itt, ahogy fülemen át a gyomromba kúszik valami tompa szomorúság. Lemegy például a Blahalouisiana Ahol összeér című száma, ami ugyan 2015-ös, de felőlem lehetne akár 1991-es vagy 2024-es és AI-generált is. A dal videóklipje emlékeim szerint azzal tudott nagyot menni annak idején, hogy az énekesnő végig pucér benne. Mindebben pedig nincs semmi különös, ilyenek a tőkelogika következményei.

Próbálom elhessegetni ezt a gondolatot, és arra fókuszálok, hogy szerencsére nem azért vagyok itt, mert a három előadó zenéjéről kellene mondanom valamit, hanem azért, mert érdekel a kerekasztal témája, a nemi viszonyok és a kapitalista zeneipar összefüggései, és mert őszintén kíváncsi vagyok olyan nőtársaim közvetlen tapasztalatára, akik egy számomra idegen, de a legnyilvánvalóbban nőellenes környezetben, a spektakuláris pokol számomra egyik legmélyebbnek tűnő bugyrában, a szórakoztatóiparban élik mindennapjaikat. Bizonyára van mit mesélniük.

A zene végre elhallgat, de a pillanatnyi megkönnyebbülésemet hamar elmossa a beszélgetés lassan beinduló folyama. Ugyanis arra a kérdésre, hogy milyen kihívásokkal kellett megküzdeniük a karrierjük kezdetekor, az előadók lényegében egyhangúlag azt válaszolják, hogy igazából soha semmivel. Aztán még sokminden elhangzik.

Például, hogy a lényeg, hogy őszinte és önazonos legyél, de az is fontos, hogy egy profi brand legyél, a social media bizony egy külön szakma. Hogy úgy is lehet karriert csinálni, hogy „a srácok már mindent tudtak, én csak így sodródtam”. Hogy a neccharisnya-picibugyi-magassarkú kombó rendkívül kényelmes. Hogy „azért Whitney Houstont nem láttuk bugyiban”. Hogy a beszélgetők nem tudják, „mit kell gondolni”, „mi most a PC”, hogy most akkor helyes a bugyiban éneklés, vagy nem helyes. Hogy az jó, hogy mindenféle van, de azért van, ami már sok: azért a nagy szabadságnak is valahol határt kell szabni. Hogy a férfiak és a nők között is vannak „faszfejek”, de egyébként „a nők kegyetlenebbek, mint a férfiak”. A moderátor – Lefor Petra – egy pillanatra sem próbálja meg megragadni a gyeplőt, egyáltalán nem reflektál az ellentmondás-áradatra, nem kontextualizálja az elhangzottakat.

A beszélgetést hallgatva azt hihetnénk, hogy nem létezik, és soha nem is létezett olyan eszmei keretrendszer, fogalomkészlet vagy társadalmi mozgalom, ami megkísérli leírni és értelmezni a nők speciális helyzetét a világban, sőt, akár megváltoztatni a fennálló hierarchikus, kizsákmányolásra optimalizált nemi viszonyokat. Pedig létezik ilyen, a hoppon maradt hallgatóságnak üzenném, hogy ezt jobb híján úgy hívják: feminizmus. Az F betűs szó ugyanis egyszer sem hangzik el a beszélgetés alatt. Egy olyan beszélgetés alatt, aminek elvileg az a célja, hogy „mélyreható és elemző megközelítéssel tárja fel a női zenészek helyzetét és szerepét a hazai zeneipar társadalmi-gazdasági struktúrájában”.

Beszédes ez a hiány: árulkodik arról, hogy

jelenleg a feministák egy elképesztően nehéz, sokszor kilátástalan, többfrontos küzdelmet folytatnak a feudalizált nyilvánosságban.

Egyfelől  ellenpólust kellene képezniük az elüzletiesített és kiüresített, rendszerkonform (és éppen ezért széles körben elterjedt) „életmód-feminizmussal” szemben, ami nem a felszabadulást követeli, hanem azt ünnepli, ha egyes nők hatalmi pozícióba kerülhetnek a jelenlegi társadalmi renden belül, vagyis ha kivehetik a részüket az elnyomásból és ők is profitálhatnak belőle. Ezt képviseli a Glamour magazin, amikor megírja, hogy a nők immár bármit elérhetnek, a Dívák kiállítás a Magyar Zene Házában, a Női kvóta kiállítás a Ludwigban, a Brat buli a Gólyában, Taylor Swift és Kamala Harris, stb.

Másfelől, a girlboss narratívával tandemben virágzik az a fajta tradicionális, konzervatív, militáns nőgyűlölet, ami a társadalom egyik felét a tenyészállat, a szexjátékszer és a háztartási robot hibridjeként képzeli el. A mai magyar közpolitikában például az utóbbi tendencia élvez abszolút hegemóniát, olyannyira, hogy 2026-ban minden jel szerint a tekintélyfétises családatyák és egy vérszemet kapott PUA coach közül lehet majd úgymond választani.

Tehát a globális woke pszichózis, és az arra reagáló, nem kevésbé pszichotikus backlash között lavírozva igyekeznek a feministák képviselni a nők tömegeinek valóságát és tényleges materiális érdekeit. Ebben a helyzetben pedig a nyilvánosság aknamezővé válik, és ha ez a beszélgetés valóban fel akarná tárni a nők helyzetét a zeneiparban, mindenképp számolnia kellene a diskurzusnak ezzel az állapotával. Például,

ha valaki nemi alapú elnyomásról beszél, borítékolható, hogy áldozatoskodással vádolják majd, ha pedig „sikeres” nőket kritizál, bigottsággal.

Noha szükségszerű, hogy nem minden dolog feminista, amit egy nő csinál; és a kapitalista patriarchátusban érvényesülni (ún. siker) nem feltétlenül jelent felszabadulást sem az adott, sikeres nő, sem kollektíven a nők számára. A díva vagy sztárénekesnő pozíció például mindig is hézagmentesen simult bele a kapitalista patriarchátus működésébe, egyfajta életstílus-alternatívát biztosítva a nők legszűkebb rétegének, úgy, hogy a felmagasztalásuk módja eközben a legszélsőségesebben emberietlenítő és tárgyiasító, a nők kollektív tárgyiasításának mintájaként és megjelenítőjeként – izgalmas lenne, ha kiderülne az előadók viszonya ehhez a helyzethez.

A három énekesnő megemlíti az autenticitás, érzékenység, kreativitás, innováció fogalmait, de az már nem kerül szóba (nem tud szóba kerülni), hogy hogyan teszi ezeket áruvá, és hogyan fosztja meg jelentéseitől az iparág, amiben dolgoznak. Nem kerül szóba a kulturális és művészeti dolgozók prekár tömege sem. És természetesen nem kerül szóba a munka, a tőke vagy az osztály, pedig ezek nélkül, azt gondolom, lehetetlen releváns állításokat tenni a zeneiparról.

A beszélgetés vége felé a moderátor nőellenes dalszövegrészleteket vetít a falra, és játékos kvízként ki kell találni, hogy ki lehet az előadójuk. Egyébként pont zajlik a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen, épp egy időben van vele a kerekasztal. „Dobd el bugyid és paplanod, meg a gumit is hagyhatod / Mert ezekkel a rímekkel én szétszedem a magzatod”, ez a zseniális Krúbi szövege például, ami, ha már sajnálatos módon elő lett véve, remek ürügy lehetne a nők elleni szisztematikus erőszak témájának legalább a megemlítésére. De reflexió nincs, csak kényszeredett nevetgélés.

Viszont mintegy mellékesen, reflexió nélkül elhangzik sok olyasmi, amiből kiderül, hogy valószínűleg tényleg lenne mit mesélnie a három dalszerzőnek, ha lenne hozzá adekvát eszközkészlet, ha lenne gyakorlatunk ezeknek a dolgoknak a tematizálásban. Például: „én 18 éves voltam, a srácok 23”, „ők mindent tudtak, én semmit”; „megtanultam határokat húzni”; „nálunk van olyan szabály, hogy a zenekaron belül nem szabad, az tabu”, „zenésszel én sosem”; „van olyan, hogy megfogdosnak a koncert után”, de ez „természetes”; „van, hogy nem vesznek komolyan”, de ez is „természetes”; „én nem tudok jól vonaglani”, „de, de, de, táncoljál csak, jó lesz”; vagy hogy „onnantól volt feszültség a zenekarban, hogy nekem is lett mondanivalóm”.

Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a társadalomnak abba a felébe tartozunk, amelyik a mindannyiunkba bevésett világlátás szerint megvetendőbb, értéktelenebb, haszontalanabb, gyengébb, butább, tehetségtelenebb, gonoszabb, és kevésbé emberszerű. Nem könnyű a felismerés, hogy ez a hierarchia mindent behálóz, hogy olyan reflexszé válik, ami a legintimebb kapcsolatainkat és a legbelsőbb vágyainkat is meghatározza, sőt, azokat határozza meg igazán. Hogy olyasmi, amit valaha megerősítőnek, támogatónak, kedvesnek, jópofának, vonzónak tartottunk, valójában a saját elnyomásunk eszköze. Hogy amit természetesnek gondolunk, az a börtönünk. És nyilván nem könnyű egy ilyen eseményen felvállalni mindezt problémaként, amikor a nyilvánosság aknamezején járunk.

Ezt a helyzetet sokféleképpen lehet kezelni. Az egyik opciót Palya Bea üdítő őszinteséggel fogalmazza meg: amióta lányai vannak, ő nem szeret a múltra gondolni, és noha történtek vele olyasmik, amikkel tudna válaszolni Lefor Petra hiába ismételgetett kérdésére, hogy történtek-e rossz dolgok bárkivel amiatt, mert nő, nem teszi, mert ő a jelenben él, és ezeket már eltemette magában. Szíve joga így tenni. Legalább elhangzott egy valóban önreflexív gondolat a szűk másfél óra alatt.

A feminizmus másfajta megküzdési módokhoz nyújt eszköztárat. Az olyan fogalmak révén, mint elnyomás, internalizált (azaz belsővé tett) elnyomás, párkapcsolati erőszak, családon belüli erőszak, szexuális erőszak, szóbeli erőszak, gazdasági erőszak, bántalmazás, gázlángozás, aláásás, becsmérlés, kényszerítés, zaklatás, házimunka, láthatatlan munka, reprodukció, bérszakadék, gondoskodás, érzelmi munka, kizsákmányolás, munka, tőke, osztály (stb., stb.) értelmezhetjük azt, ami a mindennapi életünkben történik velünk. Nem feltétlenül tudós kalandvágyból, hanem azért, hogy eligazodjunk a saját létezésünkben, hogy megértsük a saját döntéseinket és vágyainkat, hogy őszintén tudjunk kapcsolódni másokhoz, hogy megelőzzük és elkerüljük (amennyire lehet) a további erőszakot, de főleg azért, hogy végül közösségileg, együtt, kollektíven megváltoztassuk azt a rendszert, amit úgy hívunk, kapitalista patriarchátus, és ami mindannyiunkat megnyomorít, akár tudatosítjuk ezt, akár nem.

Nem utolsó sorban pedig talán kibontakozhatnának a zene előállításának és terjesztésének radikálisan újfajta, örömteli és felszabadult útjai ebből a belső és közösségi munkából.