A Mércén pár hónapja megjelent Megszületett az ezredfordulós baloldal nekrológja című cikk pontosan elemzi a populista baloldal felemelkedését és bukását. Azonban csak a történet egyik felét meséli el. A másik feléből kiderül, hogy a rendszerkritikus mozgalmak valójában éppen felfelé ívelnek és virágoznak.

Lehoczki Noémi szemléjének és Alex Hochuli eredeti recenziójának nagy értéke abban rejlik, hogy rendkívül lényeglátóan visszaadja az elmúlt 10 év populista baloldalának felemelkedését, bukását és ezek okait, ahogyan azt is megmutatják, hogy a magyarországi események hogyan ágyazódnak be a szélesebb nemzetközi kontextusba. Ezzel kapcsolatos állításaikat nem szeretném vitatni, mivel lényegüket tekintve gondolatgazdagnak és pontosnak tartom mind a kettőt.

A Mércén megjelent cikket mindeközben rendkívül jellemzőnek érzem a kortárs magyar radikális baloldali gondolkodásra: az a perspektíva, melyből Lehoczki Noémi megírta a szöveget, a ’68-as újbaloldali fordulat tapasztalataira való mély és valódi reflexió hiányáról tanúskodik. Erősen vitatom azt is, hogy a baloldali populista politikusok bukásával a rendszerkritikus erők is elbuktak volna – éppen ellenkezőleg. Valójában ’68 óta a radikális rendszerkritikát megfogalmazó közegben a lényegi folyamatok elsősorban mozgalmi szinten történnek, melynek hátára csak felültek az önjelölt populista politikusok. Így bár utóbbiak felemelkedése és bukása sok érdekes tanulsággal szolgálhat, a valóban érdekes változások továbbra is elsősorban mozgalmi szinten történnek. A rendszerkritikus eszmék, valamint gyakorlatok még erősödtek is az elmúlt években, és egy új stratégiai irányt rajzolnak ki.

Populista hierarchia vs. mozgalmiság – a baloldali populizmus paradoxona

A ’68-as mozgalmárok zsigerileg gyűlöltek bármilyen hierarchiát – erre Lehoczki Noémi is kitér. Részben ennek öröksége, hogy az elmúlt évtizedek decentralizált mozgalmai sokszor valóban mutatták szervezetlenség jeleit, melyet egyes (pl. baráti) klikkek vagy populista politikusok ki tudtak használni. Alex Hochuli is hosszasan beszél erről. Azt állítja, hogy a ’68-as tapasztalatok erősen hiányosan öröklődtek tovább, mivel a 2000-es évekre nagyrészt felszámolódtak azok a szakszervezeti és civil keretek, amelyek lehetővé tették a századelőn a munkásság tömeges megszervezését, de ugyanígy felszámolódtak a ’68-as mozgalmi keretek is. Így a milleniumi generáció indulásakor organikusan nem rendelkezett azokkal a szervezéstechnikai know-how-kal, tapasztalatokkal és az ezekből következő stratégiai dilemmákkal, amelyek a baloldalon felhalmozódtak. Ehelyett minderről csak töredékes, közvetett (elméleti) tudásuk volt, melynek következményeképpen a régi időkkel kapcsolatos hiedelmek, vágyképek és nosztalgia vezették őket, így nem reflektáltak az azóta lezajlott társadalmi változásokra sem.

Szakadék tátongott elmélet és gyakorlat között.

A nyugati rendszerkritikus közeg túlnyomó többsége máig hatalomellenes: nemcsak a kortárs radikális baloldali és anarchista mozgalmak, hanem a „radikális centrum” is, mely elsősorban (de nem kizárólag) a zöldek köré csoportosul. Magyarországon kevésbé közismert, hogy ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy mire a rendszerkritikus baloldal elért ’68-hoz, komoly szellemi munkával szembenézett saját addigi sikertelenségével (nem tört ki a proletárforradalom), történelmi tapasztalataival és olyan, a baloldal lényegét érintő kérdéseket tett fel, mint például „Milyen materiális/társadalmi okok miatt nem tört ki a forradalom?”, „Valóban a szovjet mintát akarjuk követni?”, „Lehetséges radikális rendszerkritikát folytatni forradalom nélkül?”, „Legitim dolog igazságtalanságot elkövetni egy igazságos társadalom létrehozásának érdekében?”. A korszak nagy gondolkodói Gramscitól Marcusén át egészen Lukácsig mind ezekre a kérdésekre keresték a választ. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a kortárs magyar rendszerkritikus gondolkodásban ezeket a kérdéseket a legkomolyabban feltegyük, mivel a válaszok alapjaiban határozzák meg, hogy „Mi a teendő?”.

’68-ban lényegében az vált konszenzussá, hogy

nem a hatalmat kell megragadni, hanem a társadalom képzeletét. A tömegeket nem vezetni kell, hanem megszervezni.

Ez gyökeresen szembemegy mind a korábbi reformer szociáldemokrata, mind a radikális forradalmi baloldali gondolkodással, hiszen mind a kettő abból indul ki, hogy először a hatalmat kell megragadni, majd aztán a hatalom birtokában a társadalmi-gazdasági rendszert a kívántra átformálni. Ezzel ellentétben annak idején a ’68-asok úgy tartották, és a rendszerkritikus mainstream azóta is, hogy először a társadalom gondolkodását/cselekvéseit kell megváltoztatni, közvetlenül erre kell hatni, és ez fogja maga után vonni a politikai intézményrendszer változását.

A megközelítés idegennek tűnhet, hiszen itthon a társadalmi cselekvést gyakran azonosítjuk a pártpolitikával (ez a felfogás ebből a szempontból mindmáig pre-’68-as). Pedig például a fekete polgárjogi mozgalmak vagy a kortárs zöld mozgalmak egyike sem azzal ért el jelentős társadalmi változást, hogy párttá szerveződtek és megragadták a hatalmat (még akkor sem, ha pl. léteznek zöld pártok), hanem a különböző (akár korábban ellenséges) társadalmi csoportok gondolkodásának megváltoztatásának következményeként.

Lehoczki Noémi cikke (jellemzően a magyar radikális baloldali gondolkodással együtt) és valamennyire Hochulié is, véleményem szerint még mindig a pre-’68-as gondolkodás rabja.

Nem értek ezért egyet azzal a többek között általuk is hangoztatott állítással, hogy a baloldali populista politikusok bukásával a milleniumi baloldal is megbukott – ennek ugyanis az az előfeltevése, hogy a populisták a milleniumi baloldal autentikus beteljesítői. Ezt téves azonosításnak tartom: ’68 óta a baloldali hagyomány elsősorban mozgalmi jellegű, amelynél sokkal inkább tekinthető zsákutcás oldalágnak Sanders, Corbyn, Cipras, Mélenchon stb.

A ’68-as mozgalmak a hatalomellenes hozzáállásukkal újraformálták az akkori politikai teret: a politika elsődleges szereplőinek nem a pártokat, hanem közvetlenül magát a társadalmat és az abba szervesen beleszövődő, mélyen beágyazott mozgalmakat tették meg, és ezzel politikájuk központjába emeltek olyan problémákat, amelyek előtte egyáltalán nem vagy csak periférikusan voltak részei a politikának. Többek között elkezdték az elnyomást különböző mikroszinten is értelmezni (pl. családon belül, hétköznapi kommunikációban, biopolitikában, stb.) Ez rendkívül termékeny táptalajra lelt nemcsak a kortárs kapitalizmus-értelmezésekben, de pl. a feminizmusban vagy a fekete polgárjogi mozgalmakban is.

A ’68-as fiatalok másik újdonsága a szüleik anyagi jóléte és (túl)fogyasztása elleni lázadás volt, amelyet a kapitalizmus túltermelésére vezettek vissza. Ezek a gondolatok a később megjelenő zöld mozgalmaknak nyújtottak fontos inspirációt.

Miközben a 70-es, 80-as, 90-es években a radikális baloldaliak saját útkeresésükkel voltak elfoglalva, és valamilyen radikális ellenpontozásban látták a kapitalizmus elleni harc fő eszközét (pl. életmódkísérletekben, társadalomból való kivonulásban, alternatív gazdasági/közösségi formák létrehozásában stb.), addig a ’68-as gondolatok nyomán az évtizedek alatt szintén megképződött egy olyan széles rendszerkritikus közeg, amely magát ha nem is feltétlenül tartja baloldalinak, ugyanakkor nagyon is hasonló alapokról bírálja a rendszert.

Az általam radikális centrumnak hívott, rendkívül heterogén közegbe sorolom például a természetvédők jó részét, azokat a kis közösségeket, amelyek (jellemzően zöld) alapon valamilyen alternatív kultúrát próbálnak létrehozni (kivonuló közösségek, közösségi kertek, bevásárló közösségek), és ide tartoznak véleményem az alternatív gazdasági közösségek (pl. szövetkezetek), a globális bolygómentők (internacionalista ökoharcosok pl. Greenpeace) vagy a Jem Bendell által elindított mélyadaptációs mozgalom. Sok szempontból ide sorolhatóak azok a főleg liberális indíttatásból működő jogvédő szervezetek is, amelyek tényleges jogegyenlőségért vagy a korrupció ellen küzdenek, de akár még azok a konzervatívok is, akik (sokszor vallási alapról) a lokalitást, a részvételiséget és a kis közösségeket tartják kívánatosnak. De még azok a spirituális mozgalmak is, amelyek egyfajta kiteljesedést tartanak kívánatosnak, mely révén továbbfejlődik a világunk is a jelenlegi materiális alapú berendezkedésről egy olyan irányba, amelyben egyaránt összhangra és egyensúlyra törekszünk mind saját magunkkal, mind a körülöttünk lévő emberekkel, mind a természettel.

Mi a közös ezekben a rendkívül heterogén mozgalmakban? A problémájuk: a jelenlegi materialista világ, amelyben a fogyasztás pillanatnyi öröme a boldog élet elé került, amelyben a (nagy)vállalatok gazdasági érdekei elsőbbséget élveznek a társadalmi érdekekkel és a természettel szemben, amelyben a (nagy) vállalatok lobbierejével, pénzével és ügyvédeivel szemben a társadalom egyre eszköztelenebb.

A közös problémából következik az is, hogy mi lenne a megoldási irány: egy társadalom, amely olyan posztmateriális értékeket helyez a fókuszba, mint a boldog élet, természet tisztelete, társadalmi igazságosság, (kis)közösségek, lokalitás; önszerveződésen, részvételiségen és együttműködésen alapuló politizálás. Ebből fakad, hogy bár a különböző csoportok eltérő irányokból közelítik meg a problémát, minden különbségük ellenére nagyjából egy irányba mutat a tevékenységük.

Természetesen nem vitatom a fenti mozgalmak közötti ideológiai és stratégiai különbségeket, de kizárólag a résztvevőkön múlik, hogy a különbségekre koncentrálnak, vagy egyfajta nyitott szemléletet választanak, a különbségeiket nem elfeledve az együttműködést és az azonosságokat keresik.

Mára (kicsit abszurd módon) sem a mai radikális baloldal, sem az általam radikális centrumnak hívott közeg jellemzően nincsen tisztában azzal, hogy mennyi minden köti össze őket. Ennek egyik legfontosabb, de messze nem egyetlen oka, hogy e csoportok jellemzően kulturális alapon szerveződnek: a hasonló gondolkodásmódú, szokású, életmódú, társadalmi helyzetű emberek találják meg egymást és alapítanak csoportokat, ráadásul az így szerveződő csoportok tagjaiktól jellemzően implicite elvárják ezeket a kulturális azonosságokat. A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt évtizedekben egyre nőtt a különböző társadalmi csoportok közötti távolság, felszámolódnak a közös kulturális, gazdasági, fogyasztási tereik.

A kortárs radikális baloldal ennek a kulturális alapú szervezési módnak válik áldozatául. A munkásosztálytól elszakadva mára jellemzően a lecsúszott középosztály és erős akadémai háttérből inspirálódva az értelmiségiek „sportjává” vált, szemben azzal, ahogyan a 19. századi munkásság a szerveződést elsősorban érdekre alapozva tette.

Ráadásul a kulturális baloldal nemcsak a munkásoktól szakadt el, hanem a baloldali gyökerekre épülő radikális rendszerkritikát megfogalmazó csoportoktól is. Saját buborékjába zárt, önismétlő-önmegerősítő, belső köröket futó csoporttá vált, mint a többi kulturális/politikai klikk…

Zártság vs. együttműködés

Nagyon nehéz szembemenni ezeket a zártságot létrehozó beidegződésekkel, hiszen jelenleg ezek dominálják a társadalmat szélsőjobbtól szélsőbalig. Éppen a baloldal története mutatja viszont meg, hogy lehetséges az ebből való kitörés.

25 évvel ezelőtt Seattle-ben több tucat különböző radikális baloldali, zöld és anarchista csoport összefogott, lezárták a várost és ezzel megakadályozták, hogy a G8 keretében a világ vezető politikusai megkezdjék tárgyalásaikat. Mivel soha korábban még nem történt ilyesmi, szó szerint világbotrány kerekedett az esetből, a mainstraim média vezető hírekben tette fel a kérdést: „Kik zárták le a várost?”. Így olyan csoportok, amelyek korábban a helyi lapokba is csak alig-alig tudtak bekerülni, hirtelen főműsoridőben bírálhatták a rendszer lényegét.

A seattle-i események máig meghatározóak, hiszen két olyan tanulság is ered belőlük, amelyek mindmáig formálják a rendszerkritikus mozgalmárok gondolkodását.

Az egyik jelenség, mellyel Lehoczki Noémi és Alex Hochuli is sokat foglalkozik (ezért én itt csak röviden említem), hogy az aktivisták és később a baloldali populista politikusok elsősorban a médiához igazodva kezdtek el politizálni – sokszor az operatív hálózatépítési és szervezési munka rovására. A 2000-es évek aktivista generációjával egy időben indult rohamos fejlődésnek az online média, mely lehetővé tette, hogy minden korábbinál hatékonyabban lehessen eljuttatni az emberekhez politikai üzeneteket. Az internet eközben teljesen új szervezési eszközöket is adott a kezükbe: pusztán online érintkező, ismeretlen, egymástól akár sok ezer kilométer távolságra lévő emberek is képessé váltak közösen, koordináltan akciókat szervezni. Ennek a szervezési modellnek a lényege, hogy két, egymást erősítő szinten zajlik: az aktivisták egyrészt az internetes szervezési eszközökön (fórumok, csoportok stb.) keresztül az online térben, másrészt a fizikai térben zajló akciók során maguk köré gyűjtik a szimpatizánsaikat, és bevonják őket a szervezésbe. Igaz, ennek a modellnek (kiküszöbölhető) következménye az is, hogy az operatív szervezésben sokszor aránytalanul nagy hangsúllyal jelennek meg a médiának való megfelelés szempontjai.

A helyszínek tehát egyben operatív szervezési bázisokként működtek, ahol az online megszólított emberek személyesen is találkoztak. Egyfajta műhelyek voltak, ahol nemcsak beszéltek az alternatíváról, hanem a gyakorlatban el is kezdték a megvalósításukat.

A fizikai és szimbolikus térben egyaránt ellenpontjai, provokatív kihívói lettek a fennálló rendszernek. Ezért nem értek egyet Lehoczki Noémi és Hochuli azon állításaival, hogy ezek a tüntetések csak a láthatóságról szóltak volna, vagy egyfajta utcai Woodstockok lettek volna.

Ez a stratégia sok szempontból sikeresnek is tűnt, mivel a médiában való rendkívül erős jelenlét valóban azt eredményezte, hogy tömegek keltek fel a fotelből és csatlakoztak hozzájuk, miközben bizonyos értelemben leegyszerűsítette és helyettesítette a kapcsolatépítés és bevonás hagyományos és fáradtságos formáit. Ameddig a média szele kedvező volt számukra, ez a hozzáállás kifizetődőnek tűnt, viszont így többé-kevésbé elmulasztották a klasszikus hálózatépítés, a beágyazódás és intézmények építésének sziszifuszi lépéseit megtenni, amely lehetővé tette volna a hosszú távú fenntarthatóságot.

Az aktivisták elképzelése szerint az egyre több városra kiterjedő, rohamosan növekvő méretű foglalások néhány hónap alatt akkora tömeget mozgattak volna meg, hogy a politikai és a gazdasági elit kénytelen lett volna a rendszer alapjait érintő radikális változtatásokra. Ez bár rendkívül motiváló volt az aktivisták számára, valójában irreális elvárásokat szült, és a téves stratégiára épülő hamis elképzelések nagy szerepet játszottak a mozgalom későbbi kudarcos megítélésben is. Erős szervezeti háttér nélkül ezek a mozgalmak és a populista politikusok pont ugyanolyan gyorsan hulltak porba, mint amilyen gyorsan fel tudtak törni – keserű tanulság volt ez mindannyiuk számára. A mai szélsőségesen mediatizált világunkban ugyan hiba lenne a médiát nem használni, azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy csak egy eszköz a sok közül, és akcióink célja nem lehet pusztán a médiafigyelem felkeltése.

A másik ennél sokkal mélyrehatóbb tanulság: a korábban említett együttműködés. A baloldal történetét végigkíséri a részkérdések feletti ellentétekből fakadó széthúzás és ellenségeskedés, miközben a különböző csoportok tagjai elfelejtik, hogy a legfőbb kérdésekben valójában egyetértenek.

Ezzel szemben Seattle-ben a szervezők így gondolkodtak:

„Tegyük félre vitáinkat, hiszen a lényeges dolgokban kb. egyetértünk, működjünk együtt, és így sokszorozzuk meg a hatásunkat.”

Ennek a kooperatív hozzáállásnak volt köszönhető, hogy a korábban tucatnyi apró csoportra széttöredezett rendszerkritikus közeg képes volt olyan magas szervezettségi szintet elérni, mellyel az egész várost meg tudtak bénítani.

Ezt emelte át a 2000-es évek globkrit mozgalma és a 2011-12-es Occupy mozgalmak is, ez utóbbi még tovább is fejlesztette. A rendkívül komplex jelenségből ebben a cikkben most csak három elemet fogok kiemelni.

1. Az együttműködésen és részvételiségen alapuló működés az egyik legerősebb kritikája a kortárs kapitalista társadalomnak

Az Occupy mozgalmak abból a felismerésből indultak ki, hogy függetlenül attól, ki hol áll a politikai térképen, a társadalom túlnyomó többségének közösek az érdekei: legyen jól működő egészségügy, oktatás stb. Persze lehet és kell is azon vitatkozni, hogy az pontosan milyen legyen, de most minden erre vonatkozó érdemi vitát alapvetően térít vagy lehetetlenít el, hogy a jelenlegi döntéshozatali folyamat rendkívül kitett a politikai és gazdasági elit önös hatalmi és anyagi érdekeinek. Vagyis jelenleg a döntésekben legnagyobb részt az átlagember érdekei csak töredékesen vagy egyáltalán nem jelennek meg. Ebből következik, hogy bár rengeteg törésvonal van a jelenlegi társadalomban, a legfontosabb az elitek és átlagemberek között húzódó hatalmi törésvonal, mert bármilyen más, az átlagember érdekeit szolgáló változásnak ez a legfőbb akadálya – egyben legfőbb oka is a képviseleti demokrácia jelenlegi válságának.

Erre a problémára nem lehet megoldás pusztán egy elitcsere, mivel a probléma strukturális, így a megoldás is csak az lehet: a részvételi demokrácia.

Magyarországon nem túl közismert, de a világban számtalan sikeres intézményesült példa mutatja, hogy hogyan lehet bonyolult kérdéseket átbeszélni és döntést hozni nagy léptékben, az embereket közvetlenül bevonva. Már nálunk is megjelentek az első ilyen kezdeményezések.

Azt is fel kell ismerni, hogy ez a hatalmi törésvonal keresztbe metszi a hagyományos jobb-bal felosztást, mert a teljes politikai spektrum minden szegletében találhatóak elitista csoportok és olyanok, amelyek a részvételiségben hisznek. Ugyanígy a megoldásokat sem lehet ideológiákból levezetni, mert ezek csak újabb törésvonalakat visznek a társadalomba, melyek a megoldást szolgáló együttműködés akadályává válnak. Ezzel szemben egy jól felépített részvételi folyamat az átlagember különböző politikai álláspontjai, értékei és érdekei becsatornázásával garantálja, hogy a végeredmény egy olyan kompromisszum legyen, amely a társadalom túlnyomó többségének érdekeit és véleményét tükrözi, így egy hosszú távon is működőképes és stabil alternatívát kínáljon.

Bár a felszínen ez ideológiamentes megközelítésnek tűnhet (mely semmiképpen nem antipolitikus vagy apolitikus), de valójában ez egy értékek által vezérelt érdekalapú megközelítés, mellyel az Occupy mozgalmak a seattle-i hozzáállást követve (és részben a kor rendszerkritikus mozgalmainak kulturális töredezettségére reflektálva), visszatérnek a klasszikus XIX. századi szakszervezeti szerveződési logikához – azonban reflektálva a közben lezajlott társadalmi változásokra is. A hatalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket fókuszba helyezve azt tűzték ki célul, hogy a hagyományos politikai törésvonalakat keresztbe metszve részvételi alapon ténylegesen megszervezzék az embereket, hogy gyökeresen megváltoztathassák a fennálló politikai-gazdasági-társadalmi berendezkedést. Erről szólt az elhíresült szlogen is, hogy az 1% áll szemben a 99%-kal.

Így fordulhatott elő 2011. október 15-én, az Occupy mozgalmak globális akciónapjának magyarországi eseményén, hogy a raszta, posztkádárista, radikális zöld, spirituális, valamint a nem tekintélyelvű és nem rasszista szélsőjobboldali emberek békésen beszélgettek részvételi keretek között az Erzsébet téren arról, hogy milyen világban szeretnének élni. Ez pedig a mozgalom nemzetközi tapasztalatai alapján nem kivétel volt, hanem a szabály.

Az Occupy mozgalmaknak ez a radikálisan integratív együttműködésen és részvételiségen alapuló működése az egyik legerősebb kritikája annak a hierarchián alapuló, individualizáló és klikkesedő kortárs kapitalista társadalomnak, ahol mindenki saját magát akarja ráerőltetni a többiekre.

2. A szervezési problémákat többen kihasználták, de ezek nem alapvető jellemzői a mozgalomnak

Mindez természetesen nem volt problémamentes: a mából visszatekintve kár lenne tagadni a szervezési hiányosságokat – már csak azért is, mert tanulsággal szolgálnak. Lehoczki Noémi említi például a strukturálatlanság zsanokságának problémáját, melyben különböző klikkek és/vagy sok szabadidővel rendelkező „szuperönkéntesek” telepednek rá az alulról szerveződő mozgalmakra. Egyetértek azzal, hogy ez egy rendkívül fontos probléma, hiszen nemcsak a részvételiség alapelvével megy szembe – melynek alapja, hogy semmilyen hatalom nem kötődhet fixen emberekhez –, de következménye az is, hogy a kialakuló „elittel” egyet nem értők távoznak, így voltaképpen a saját bázisát emészti fel a csoport. Fontos azonban látni, hogy mindez nem alapvető jellemzője az Occupy mozgalmaknak, hanem egy probléma, amellyel a résztvevők tisztában voltak, és amellyel kisebb-nagyobb sikerrel próbáltak megküzdeni.

Továbbá egy, a világ ezer városában párhuzamosan alulról szerveződő és decentralizáltan működő mozgalomról hasonló általános kijelentéseket tenni minimum túlzás. Az egyes városokban lévő szervezőcsoportok esetlegességein múlott, hogy a strukturálatlanság zsarnokságának problémája mennyire tudott megjelenni. Ahhoz viszont, hogy egy mozgalom hosszú távon is stabilizálódni tudjon, valóban ki kell tudnia küszöbölni az ilyen lokális esetlegességeket, és a mozgalom egészének is el kell jutnia az intézményesülés azon szintjére, hogy képes legyen a csoportok közötti koordinációt, kapcsolatfenntartást, szervezést stabilan biztosítani – az Occupy mozgalmak esetében ez valóban csak erősen hiányosan történt meg.

A szakszervezeti mozgalom története viszont azt is megmutatta már, hogy lehetséges egy alulról szerveződő (inter)nacionális szintű szervezettség létrehozása.

A felsorolt szervezési problémákból (hiányos stratégia, média- és internetfókuszú aktivizmus, hálózatépítés, bevonás és intézményesülés hiányosságai városi, országos és nemzetközi szinten) fakadt az is, hogy miközben az Occupy mozgalmak a 99%-ra hivatkoztak, a valós szervezettség legfeljebb 1% körül volt, ezért médiapolitizálással kívánták ezt a hatalmas szakadékot áthidalni. A szervezetlenségnek ez a jelentős hiányossága tette lehetővé, hogy az aktivisták által keltett hullámokat önjelölt baloldali populista politikusok meglovagolják és hasznot húzzanak belőle (hasonlóan ahhoz, ahogy a „szuperönkéntesek” kihasználják egy csoport strukturálatlanságát).

Azonban – amint azt Hochuli is részletesen leírja – a populista politikusok mindig csak egy elittel szemben mesterségesen megkonstruált „nép” fogalmára hivatkoztak, így retorikájuk ellenére valójában maguk is elitista módon viselkednek, és felülről szervezik meg az őket támogatókat, nem pedig egy alulról jövő valós társadalmi csoport konkrét igényeit csatornázzák be. Ezzel szemben

az occupy-os aktivisták arra törekedtek, hogy szervezett keretek között lehetőséget biztosítsanak az emberek számára ahhoz, hogy érdemben beleszóljanak a mozgalom politikai tartalmába, így ténylegesen meg is szervezzék a 99%-ot, vagyis létrehozzák a tömeget, amely valódi gyökeres változásokat képes kiharcolni a politika és a gazdaság alapszerkezetében.

A populista politikusok népre való hivatkozása valójában az Occupy és a poszt-’68-as mozgalmak egyik legfőbb alapelvének, a részvételiségnek az elvetése.

3. Ami 13 éve radikális rendszerkritikus gondolatnak számított, mára a fősodor részévé vált

Az occupy-os aktivisták nem kívántak alkudozni a rendszerrel. Nem voltak konkrét szakpolitikai követeléseik, mert az a fennálló politikai-gazdasági-társadalmi rendszer kereteinek elfogadását jelentette volna. A sok évtizedes mozgalmi tapasztalat alapján számtalan (szak)politikai mozgalom akkor tudott sikeres lenni, ha fokozódó nyomásgyakorlás mellett konkrét (pl. törvénymódosítással) végrehajtható követeléssel állt elő. Ezek a követelések azonban nem kezdték ki a hatalomban lévők legitimációját. Ez mondható el a baloldali populista politikusokról is, akik pártokban politizálnak, parlamentben ülnek, kampánytámogatásért kuncsorognak, hatalmi harcokat vívnak a hatalmi elit más képviselőivel – azaz a rendszer keretein belül léteznek.

Lehoczki Noémi és Hochuli írásával szemben mindez nem csak utólag vált nyilvánvalóvá. 2012-ben organikusan adódott, hogy az occupy-os aktivisták beálljanak Sanders, Corbyn, stb. mögé, egy részük meg is tette, azonban nagyon sok aktivista nem így döntött, mert világos volt számukra, hogy a felszíni egyezéseken túl a mozgalmuk lényegét nem képviselték ezek a politikusok. A kritikákat – miszerint az embereket nem megszólítani kell populizmussal, nem vezetni, hanem érdek alapon alulról megszervezni, valamint hogy a rendszerrel való alkudozás betagozódáshoz vagy bukáshoz vezet – már akkor meg is fogalmazták feléjük.

Az occupy-os aktivisták célja tehát a szakpolitikai követelések helyett a rendszer alapjainak felforgatása volt: a radikálisan értelmezett részvételiséggel és társadalmi igazságossággal a hatalmi és gazdasági erőviszonyok újrarendezésére törekedtek. Éppen ez a radikalitás adta felhajtó erejüket: a 2008-as gazdasági válság miatt elszegényedő tömegek elégedetlenek voltak a válság kezelésével, a bankmentő csomagokkal, a bűnösök büntetlenségével. Az aktivisták ennek az általános társadalmi frusztrációnak adtak tartalmat és irányt, és közben felkínálták egy igazságos világ vízióját, amely a fennálló rendszer kereteinek tagadásából indult ki.

A populista politikusok ezzel szemben a baloldal régi beidegződéseit követve lényegében semmibe vették azokat a szervezési elveket, amelyek az Occupy mozgalmakat sikerre vitték. Így rendkívül gyorsan elvesztették azokat a nem baloldali ideológiát valló, de valódi rendszerkritikát képviselő erőket, amelyek az Occupy igazi tömegerejét adták, ezzel pedig automatikusan a szervezett háttérországot is. Mindez radikalitásuk elvesztéséhez, alkudozáshoz és a rendszerbe való betagozódáshoz vezetett.

A populista politikusok bukásával a radikális rendszerkritikus eszmék és mozgalmak viszont nemhogy nem buktak el, de még erősödtek is az elmúlt években. Bár jelenleg valóban nincsen olyan nagy rendszerkritikus mozgalom, mint amilyen az Occupy volt, és több korábbi rendszerkritikus zöld mozgalom is inkább lefelé ívelő pályán van, ha nemcsak a felszínt nézzük, hanem a társadalmi mozgásokat, nagy változásokat láthatunk a 2011-es állapotokhoz képest.

Míg 13 éve radikális gondolatnak számított, hogy a klímaváltozás miatt zöld átállásra lenne szükség vagy hogy szélsőségesen igazságtalan társadalomban élünk, ma a globális és országon belüli egyenlőtlenségekről címlapon cikkeznek a legnagyobb lapok. A (túl)fogyasztás és a vállalatok propagandájának kritikája már-már mainstreammé vált, és folyamatosan növekszik a társadalomnak az a része, akik nemcsak gondolataikban rendszerkritikusak, hanem tetteikben is.

Rohamosan terjednek azok a társadalmi vállalkozások és közösségi kezdeményezések, melyek bár a rendszer törvényes keretei között működnek, de működésükkel szembemennek a profit- és fogyasztásorientált kapitalista logikával.

Elég csak a nagyipari mezőgazdaság kritikáját adó permakultúrára vagy bevásárló közösségekre, közösségi kertekre, kivonuló közösségekre, szövetkezetekre, fogyasztásellenes mozgalmakra vagy az olyan alternatívát kínáló közgazdasági elméletekre gondolni, mint a nemnövekedés vagy a fánkgazdaság.

Mindeközben a klímaváltozás hatásait az egész világon egyre többen érzik a saját bőrükön, az Oxfam idei jelentése szerint a világ leggazdagabb 5 embere 2020 óta megduplázta (!) a vagyonát, miközben 5 milliárd ember szegényedett el az egyre növekvő infláció, a háború és a klímaválság miatt. Az általános fejlődési válságban, polikrízisben a fennálló rendszer keretei is megkérdőjeleződnek. A társadalmi frusztrációk, a jövő miatti szorongás és a válság tapasztalata egyre több embert sarkall cselekvésre.

Míg a politikai pártok intézményes kötöttségeik, a kampánytámogatásoknak és a lobbistáknak való kiszolgáltatottságuk, a hatalmi alkukba való belekényszerülésük miatt képtelenek feltenni a mély, strukturális kérdéseket, az aktivista csoportok egyre kiforrottabb mikro- és makroszintű megoldási kezdeményezéseiben folyamatosan növekszik a potenciál.

A milleniumi generáció valójában a radikális rendszerkritika mozgalmi újraéledését hozta el: sokkal inkább tekinthetőek a mozgalomtörténet egy állomásának, akik minden hibájukkal együtt hozzásegítettek minket a kortárs rendszerkritikus közeg felvirágzásához.

Mit tehetünk a változásért?

A mozgalom- és eszmetörténetet nem azért érdemes ismernünk, hogy a múltbeli sikereket egy az egyben lemásoljuk: a társadalom folyamatosan változik, így az, ami a múltban hatékony volt, ma könnyen vezethet kudarchoz. A múltból folyamatosan tanulnunk kell, de kreatív módon újra is gondolnunk az aktuális gazdasági-politikai-társadalmi helyzethez igazodva.

Jelenleg fontos felismernünk, hogy a cselekvési lehetőségeinket jelentősen korlátozza, hogy a radikális baloldal és a radikális centrum különböző csoportjai az ideologikus megközelítések és a kulturális alapú csoportszerveződések miatt még jobban elszigetelődtek egymástól ahelyett, hogy egy kooperatív szemlélet mentén közösen szerveződnénk – ami már csak azért is abszurd, mert a lényeget tekintve továbbra is egyetértünk.

Ezért vízióm szerint csak az Occupy mozgalom eredeti szervezési elveit követve, tehát az ideológia helyett értékek által vezérelt érdekalapú, a többi rendszerkritikus csoport felé nyitott hozzáállással lehetne újra olyan tömeget elérni és megszervezni, amelynek legalább esélye van arra, hogy létrehozzon a társadalomban pozitív átbillenési pontokat és elérjen bármilyen rendszerszintű változást. Az Occupy stratégiai hiányosságaiból okulva ehhez nem elég a médiára támaszkodni: a 19-20. századi szakszervezeti mozgalom történetéből tanulva el kell végezni ugyanazt a szisztematikus aprómunkát, szervezet- és hálózatépítést, melyet ők anno végrehajtottak. A milleniumi generáció által elért sikerek és elszenvedett kudarcok tapasztalatainak fényében is új szervezési módszereket és stratégiákat kell kidolgoznunk.

Stabil intézményrendszert kell felépítenünk, amely kiküszöbölve a strukturálatlanság zsarnokságát képes a különböző csoportok között koordinálni, és elmélyíteni a mozgalom társadalmi beágyazottságát.

A közeg sokszínűsége miatt ez nem lehet egy egységes mozgalom, sokkal inkább komplex hálózat, amely az együttműködési és részvételi szemlélet mentén létrejövő szinergiákra épülne. Így erősíthetnék egymást a politikai aktivista csoportok, életmód- és gazdasági kísérletek, lokális közösségek stb.

A boldog életet és a természet tiszteletét fókuszba helyező, a lokalitáson, a (kis)közösségek önszerveződésén, decentralizáción, részvételiségen és együttműködésen alapuló csoportok nemcsak elméletben, hanem már most a gyakorlatban is ellenpontozzák a fennállót, egyben utópiák a jelenben, azaz előhírnökei egy megvalósítandó alternatív táradalomnak. Ha ezek a jelenlegi szigetszerű kezdeményezések hálózattá szerveződnének és mélyebben beágyazódnának a társadalomba, megképezhetnék azt a politikai-társadalmi-gazdasági erőt, amely képes létrehozni a jelenlegi rendszer alternatíváját.

Fontos viszont, hogy a társadalmi változás eléréséhez nekünk is meg kell változnunk.

Tedd meg te is az első lépést: aktívan keresnünk kell a kapcsolatot és az együttműködést a tőlünk eltérő szubkultúrák tagjaival, nyitottnak kell lennünk a mienktől eltérő gondolatok felé, hiszen a fő törésvonal a status quo fenntartásában érdekelt politikai-gazdasági elit és a rendszerkritikus erők összessége között van.