Jámbor András, Józsefváros és Ferencváros parlamenti képviselője nemrég interjút adott a Telexnek, amelyben hosszabban beszélt új, közbiztonságról szóló kampányáról. Érvelése azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Mielőtt ezt kifejtem, a Szikra mozgalom politikusának mintájára én is írnék egy kicsit a saját baloldaliságom hátteréről.^[1] Az én édesanyám is egész életében olyan munkakörben dolgozott, amely betekintést nyújtott számomra a marginalizált csoportok kiszolgáltatott életébe: ápolónőként a kaposvári kórház zárt osztályán, jelenleg pedig egy gyermekotthonban nevelőként. Házunk Kaposvár egyik szegregátumában, a Donnerben van a mai napig, ami szintén elég messze van a Rózsadombtól. Jómagam pedig cigány vagyok, igaz csak félig, édesapám oldaláról. Ami az akadémikus balosságot illeti (a képviselő azt mondja, a balossága nem a könyvekből jön), én a Pécsi Tudományegyetem szociológia karán voltam doktorandusz hallgató, bár befejeznem nem sikerült a tanulmányaimat.

A droghasználat osztályjellege

Jámbor az interjúban az egyik legnagyobb problémaként, amiről a helyiek beszámolnak neki, a droghasználók számának megnövekedését jelöli meg: „A kábítószer-probléma brutálisan megnőtt a nyáron, és ez akár szélsőségekhez is vezethet.” Azonban a kormánnyal ellentétben ők nem csukatnának le mindenkit, aki elszív egy marihuánás cigarettát, de azt egyértelműen leszögezi Jámbor, hogy szerinte „kábítószerjárvány van az országban”. Ennek egyik fő oka szerinte, hogy a rendőrség nem tudja letartóztatni a dílereket:

„Konkrét információm vannak arról, hogy az egyik józsefvárosi köztéren a rendőrök azért nem tudnak mit csinálni a patkányméregből kevert pszichoaktív szereket áruló csávóval, mert legfeljebb a számlázás miatt lehetne megbüntetni. A kevert szerek hatóanyagai nem szerepelnek a hatályos tiltólistán.”

Azt is hangsúlyozza, hogy csak akkor tudnánk előrébb jutni ebben az ügyben, ha a droghasználók kriminalizációját megszüntetnénk, és újra építenénk a szociális védőhálókat, melyre voltak már pozitív példák is, mint az általa is említett Magdolna utcában nyílt rehabilitációs központ. Azzal egyetértek, hogy dekriminalizációra és rehabilitációra van szükség a drogepidémia kezeléséhez. Viszont

azt már a történelem többször is bebizonyította, hogy háborút űzni a drogok és a terjesztők ellen a rendőrség bevetésével nem szorítja vissza a droghasználatot, csupán az amúgy is kitett közösségeket teszi ki még több erőszaknak és atrocitásnak.

Az az elképzelés, miszerint a marihuána legalizációja vagy fogyasztásának dekriminalizációja megszünteti a kevert drogok, a herbál és hasonló szerek használatát, ostobaság. Ugyanis nem azért veszik ezeket a drogokat az emberek, mert legális vagy nehezen büntethető, hanem mert erre van pénzük. Hiába lehetne a Nemzeti dohányboltban Purple Haze-t vásárolni, a feljebb említett drogok használói akkor sem vennék meg. Pontosan azért nem, amiért sok alkoholista nem hatputtonyos tokaji aszút iszik, hanem kannás bort. Azzal, hogy Jámbor különösen azokat a terjesztőket emeli ki, akik a legszegényebb és legkitettebb szerhasználóknak terítenek, akarva vagy akaratlanul, de rámutat a droghasználat osztályjellegére. Szavaiból ugyanis az vehető ki, hogy a közbiztonságot zavaró tevékenységekért ők és az ő fogyasztóik felelősek. Ez pedig nagyon káros hozzáállás.

Valós probléma, hogy a drogterjesztők saját közösségeiket mérgezik, és teszik kiszolgáltatottá, de ez vonatkozik az összes terítőre. Arra is, aki patkánymérget árul, és arra is, aki „Pride”  feliratú MDMA tablettát.

Sajnálatos módon a drogok dekriminalizálása elsősorban azoknak nyújtana életminőségbeli változást, akik nem szorultak a „büntethetetlen” dealerek termékeire. Éppen ezért tartom nagyon veszélyesnek ezt a megközelítést. Felidézhetjük például az Egyesült Államokban a 80-as években jellemző stratégiát, amikor a rendőrség elsősorban a crack árusokkal és fogyasztókkal szemben indított razziákat. Ezt a drogot nagyrészt a mélyszegények és elsősorban a mélyszegénységben elő afroamerikaiak használták, akiket az állam hasonlóképpen a közbiztonság megzavarásának ürügyével vett célba, és szorított még jobban a társadalom perifériájára. A kapitalista rendszer mellékterméke ez. A legszegényebbek, legyenek munkások vagy hajléktalanok, még a kilátástalan helyzetből való ideiglenes menekülés terén is csak a legrosszabb eszközökhöz tudnak hozzáférni, és még olyan tereik sincsenek, ahol ezt biztonságosan gyakorolhatnák.

Ki dönti el, mi a biztonság?

Jámbor az interjúban kiemeli, hogy a közbiztonság szociális kérdés, ugyanis a „dolgozó emberek mindennapi biztonságérzetéről van szó”. „Ha a köztereink állapota nem megfelelő, a biztonságérzet csökken, a frusztrációnk pedig nő. És pont az a probléma, ha ezt a meglévő frusztrációt, ezt a rossz közérzetet a baloldal eltagadja, mert akkor nem lesz szolidáris válasz” – teszi hozzá. Egyetértek Jámborral abban, hogy központi kérdés kell legyen a baloldal számára, különösen a nyolcadik kerületben, a közbiztonság és a közterek minősége, és nem szabad teret adni ezekben a kérdésekben a jobboldalnak, de a tőkének és a dzsentrifikációnak sem. Csupán egy hajszálvékony határ választja el a rehabilitációt és a dzsentrifikációt. Nagyon nem mindegy, hogy kinek szánjuk az új, felújított, „biztonságosabb” tereket: a többségi társadalom által a perifériára szorult kisebbségi csoportoknak, akik már generációk óta a kerületben élnek, vagy az alacsony árak miatt a környékre beköltözött „középosztálynak”, értelmiségieknek, jellemzően „fehéreknek”? Ugyanis a tér azé, aki használja. És azok a csoportok, melyek nem rendelkeznek dedikált, saját terekkel, a köztereket használják számos olyan funkcióra, melyek a többségi társadalom számára idegenek vagy akár zavaróak lehetnek. Legyen szó gyülekezésről, családi életről, mulatozásról vagy alkoholfogyasztásról. Az ilyen feszültségek a dzsentrifikáció fokozódásával csak növekedni fognak. A szegregátumok lakói magukévá teszik a köztereket, parkokat, padokat, mert nincs számukra máshol hely. És ez így van minden szegregátumban, nem csak a nyolcadik kerületben. Az ilyen terek felszámolása és az ilyen közösségi gyülekezések feloszlatása nem a közbiztonság javulását, hanem az élettér csökkentését jelentené számos lakos számára. Elég csak a Corvin negyedre gondolni, amely „rehabilitációja” nem a régi lakosoknak nyújtott új, közös tereket, csupán új „játszóteret” biztosított a tőkéseknek a bérházaktól a kaszinóig. Anélkül, hogy érdemben biztonságosabbá tette volna a környéket a munkába igyekvők, a nők számára. Ezért központi kérdésnek kell lennie, hogy kinek szánjuk a biztonságosabbá tett tereket, és kiknek a segítségével?

A rendőrség a megoldás?

A „dolgozó emberek” megnevezés egy elég általános kifejezés, ami pont arra jó, hogy lehet inklúzióra és nagyon erős megkülönböztetésre is használni. Mert ha a közterek nyújtotta biztonságérzetről beszélünk, és az ezt megbontó emberekről, akkor a sorok között olvasva elég gyorsan eljutunk a hajléktalanság kérdésköréhez, amire Jámbor is rámutatott, és – részben – kritizálta Vitézy Dávidot: „A BKK-rendészet alapgondolatával nincs bajom, de szerintem az önmagában nem megoldás. Vitézy Dávid valódi problémára reagált, de az nem épp a megoldás irányába vitte a vitát, amikor A villamos nem hajléktalanszálló felirattal ragasztották tele a nyolcadik kerületi villamosokat” – jegyzi meg Jámbor. Nagyobb rendőrségi jelenlét nem oldaná meg ezt a helyzetet, csupán azt érnénk el, hogy az adott drogfogyasztók és hajléktalanok más helyeken próbálnának meg létezni, ahol szintén a rendőrség figyelő szemével és erős kezével kerülnének szembe. Jámbor mégis úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy a közbiztonság javuljon – elsősorban a nők számára – az szükséges, hogy „a brutális budapesti rendőrhiány” megszűnjön. De mint azt megtudhattuk Pikó Andrástól, Józsefváros polgármesterétől – számos pozitív és sikeres rehabilitációs projekt mellett –, a józsefvárosi polgárőr egyesület megalakulása is csak idő kérdése, és „minél hamarabb” meg szeretnék kezdeni a járőrözést a kerületben.

Ennek a járőrözésnek véleményem szerint csak akkor lesz bármi értelme, ha célja az lesz, hogy segítsen a rászorulóknak, a hajléktalanoknak, a kiszolgáltatottaknak, nem pedig a megfigyelés és a vegzálás. Utóbbi csak több feszültséget generál, míg előbbi építi a szolidaritás és az együttműködést.

Számtalan cikk született már a Mércén, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők számára nem feltétlen jelent segítséget vagy biztonságot a rendőri jelenlét, sok esetben a rendőrség a legnagyobb akadályozó tényező abban, hogy a nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmények, zaklatások komolyan legyenek véve, nemcsak a magyar társadalom egészében, hanem magán a rendőrségen belül is. Arról nem is beszélve, hogy a romákkal szemben intézményesült rasszizmus legmasszívabb alapzata maga a rendőrség. Hogyan várhatnak a nyolcadik kerületben segítséget vagy biztonságot az ott élők egy olyan hatalmi szervtől, amely nem az ő érdekeiket szolgálja?

Akkor hogyan lesz közbiztonság?

Teljes mértékben egyetértek Jámbor Andrással abban is, hogy a Fidesznek óriási szerepe volt az állami szociális védőhálók leépítésében és elhanyagolásában, továbbá a civil szféra folyamatos ellehetetlenítésében, így hátráltatva azokat a szervezeteket, amelyek próbálnak segíteni a kiszolgáltatott embercsoportoknak. Sőt, azzal is egyetértek, hogy rendszerváltásra van szükség, de azt erősen kétlem, hogy azt a rendszert, melyben a nyolcadik kerület lakói biztonságban és nyugalomban élhetnének, a Tisza új rendszere hozná el. Jámbor az interjúban büszkén beszél arról – joggal  –, hogy a Szikrának van a legnagyobb önkéntes bázisa, és ez az egyik legerősebb érv amellett, hogy ő lenne a legjobb jelölt a következő választáson is. Én is úgy gondolom, hogy ez egy olyan erőforrás, amit elképesztően hasznos dolgokra lehetne felhasználni a kerületben, melyek tovább mutatnának a választásokon, és ténylegesen hozzájárulhatnának egy biztonságosabb és élhetőbb kerület létrehozásához.

A nyolcadik kerület dzsentrifikációja azt hozta magával, hogy számos értelmiségi, baloldali, civil, politikai és szociális erőforrás, tér és szervezet összpontosul a kerületben, melyek rendelkeznek olyan eszközökkel és emberekkel, akik és amik tényleges és valódi segítséget tudnának nyújtani a kerületben élőknek abban, hogy egy élhetőbb és biztonságosabb élettérré változzon a nyolc.

A Szikrának és a kerület képviselőjének az lenne a feladata, hogy összefogja ezeket az elemeket, civileket és lakosokat, és alulról szervezve igyekezzen kialakítani egy jobb életteret az itt élők és a segítségre szorulók számára. Az Európai Szolidaritási Alakulat (SALTO) három lépcsős modellje egy elég jó példa, amely személyes, szervezeti és közösségi szinten próbál eredményeket elérni. Önkénteseik becsatlakoznak már eleve létező szervezetekbe, ezzel segítve azok működését, egyúttal fejlesztve tudásukat az adott szervezettel és az ahhoz kapcsolódó szociális és társadalmi problémákkal kapcsolatban. Emellett igyekeznek bevonni más helyi lakosokat is ebbe a munkába, így növelve ezeknek a szervezeteknek az elérését és befolyását adott közösségeken belül. Láthatóvá téve a problémákat és azokat, akik ezekkel a problémákkal foglalkoznak. Az a „frusztráció”, amit Jámbor András említ, csak akkor fog eltűnni, ha választókerületében is létrejön a szolidaritás a lakók között, legyen szó közmunkásról, egyetemistáról vagy hajléktalanról. Nem egymásban kell keresni az ellenséget, hanem abban a rendszerben, amely hagyta lepusztulni a környéket, és sokakat a perifériára sodort: a kapitalizmusban.