A romániai elnökválasztás első fordulóját a „futottak még” kategóriába várt szélsőjobboldali jelölt, Călin Georgescu nyerte, aki a szintén szélsőjobboldali AUR jelöltjével együtt a szavazatok közel 37%-át szerezte meg. Míg a meglepett szakértők és a politikai elit az orosz befolyás lehetőségéről beszélnek, szerzőnk szerint a helyzet a politika évtizedek óta tartó kiüresítésének a következménye: a politikai vákuumban egyezkedő elit hű az elmúlt 30 év vezérideológiájához, az antikommunizmushoz, miközben jobbra sodródik, a szélsőjobb pedig már a globális válságok és szociális fenyegetettség árnyékában sikeresen mozgósította „az átmenet” során megkeseredetteket, és legfőképpen a leginkább szorongó fiatalokat. Ovidiu Ţichindeleanu amellett érvel, hogy a romániai választás mindenekelőtt arra mutat rá, miképp fest a válság társadalma a szocialista opció hiányában.

Szegény Simion. Ez az ember egy éve megállás nélkül dolgozik, még az esküvőjét is választási eseménnyé tette, elsőként keresi fel az árvizek áldozatait, forrásokat gyűjt, végigjárja a templomokat, keresztül-kasul bejárja Romániát, külföldre repül, mozgósítja az olaszországi, spanyolországi, németországi és angliai diaszpórákat mindössze a választási nap előtti pénteken és szombaton(!): kettő helyett dolgozik, ezt senki sem tagadhatja. Ráadásul az elnökjelöltek vitáján „civilizált”, egyenesen mérsékelt magatartást tanúsított. És akkor jön, mint a veszedelem egykori ideológiai vezére, Călin Georgescu, és egy TikTok-videóval elviszi a szavazatokat!

Georgescu úgy robbant be a közéletbe, mintha csak Baba Vanga^[1] jósolta volna meg, „karizmatikus vezető”, „erős, mint a szikla”, „keménykezű, de jó és bölcs”, aki, ahogy a választási dalban is szerepel, „kivezet minket a mocsárból, egy új jövő felé”. E nagy meglepetés tanulsága cseppet sem meglepő: a munka nem számít Romániában. Még a jobboldal munkája sem! Simion kudarca a kapitalizmusba való átmenet logikájába illeszkedik: amelyben az irányt felülről lefelé határozták meg, domináns képzetek révén: az „elitet”, a „bojárokat” és az „igaz értékekhez való visszatérést” hangsúlyozták, míg a „munkásosztály” a „civilizálatlanok” és „bunkók” tömegévé vált, akik a dolgok nagyobb logikájában nem számíthatnak.

Simion átmeneti (a parlamenti választásokig tartó) kudarca csak egy apró részlet a jelenlegi elitek és pártok nagyobb kudarcában:

a protestszavazat a politikai osztály és tágabban az ország általános iránya elleni bizalmatlansági szavazás. Az uralkodó ideológiák és a jelenlegi elitek ellen szól, akár a liberális jobboldal, akár a szociáldemokrata baloldal volt hatalmon. Lehet, hogy ez nem a kapitalizmusba való átmenet egésze elleni szavazat, de az elmúlt évtized elnöki rendszere önmagában kifejezi az átmenet egész időszakát, és ez a szavazás az elmúlt tíz év politikájának negatív értékelése.

Az első forduló eredményeinek sokkján és meglepetésén túl az a banális, általánosan ismert igazság, hogy a politikának már nincs értelme.

Valójában Simion munkálkodásában és Georgescu tekintélyében van egy fontos közös dolog: szinte csak ők csináltak politikát ebben a választási kampányban. Majdnem az egyetlenek, akik világos ideológiai vonalat dolgoztak ki és fogadtak el. A liberálisok és a szociáldemokraták a maguk részéről együttesen üresítették ki a politika értelmét: csendben megbújtak az EU és a NATO mögött, és helyi harcokat vívtak hatalmuk önkormányzati megszilárdításáért és forrásokért.

A PNL (Partidul Național Liberal / Nemzeti Liberális Párt – szerk.) és a PSD (Partidul Social Democrat / Szociáldemokrata Párt – szerk.) ideológiai tartalma a nullához közelít, ha nem egyenesen negatív – különösen igaz ez a PSD esetében, amely párt mindent megtett, hogy kivetkőzzön baloldali örökségéből, és a helyi kispolgárság pártjává váljon. Ami az USR-t (Uniunea Salvați România / Mentsétek meg Romániát Szövetség – szerk.) illeti, ellenük is irányul ez a bizalmatlanság, de esetükben haloványabb, kisebb mértékű: senki, valószínűleg még a párton belülről sem tudja, milyen politikai színezetű az USR. A pártokat félretéve, a politika kiüresítése a technokraták és a szigorúan csőlátású szakértők előtérbe kerülésében is megragadható.

A politikai küzdelmek egyfajta eurovíziós versengéssé silányultak, amelynek legfontosabb kérdésévé az vált, „ki az európaibb” – figyelmen kívül hagyva a nagyvilág „többi” részét, Európa belső pluralizmusát és a tényt, hogy Európa alapjaiban változik meg éppen.

Azt, hogy a politikát kiüresítették, a választási részvétel folyamatos csökkenése bizonyítja választásról választásra.

A kultúripar és a politikai elit három évtizeden át hibáztatta „a kommunistákat” a kapitalizmusba való átmenet minden kudarcáért és erőszakosságáért, beleértve a tisztán kapitalista kudarcokat is. Most, hogy lassan annyi idő telt el, mint amennyi ideig a szocialista rendszerek tartottak itthon, „az oroszok” váltak a legkényelmesebb – bár kevésbé egyetemes – bűnbakká. Alig száradt meg a tinta a Georgescura leadott szavazatokon, néhány nyugatos szaktekintély rögtön felvetette, hogy Oroszország keze van a dologban, gyorsabban, mint az amerikaiaknak szokták, akiket itthon buzgón másolnak. Akár „botok” szavaztak, akár nem, a számok figyelemre méltóak, és az események bizonyos logikába illeszkednek: nem ez az első alkalom, hogy a politikai elitet szankcionálja a nép.

Ha távolabbról értelmezzük a választásokat, a kapitalizmusba való átmenet választástörténeteként, akkor az átlagember is látja, hogy az átmenet minden kormánypártját elítélték a választók:

Roman, a politikai „roncstemető” nincs többé, a PNȚ nincs többé, a PD nincs többé, a PNL felhígult, majd a „bunkó vezetés” következtében a vágóhídon végezte, és most úgy tűnik, hogy a PSD-n van a sor, amelyik a szerény evickélést választotta túlélési tervként. Olyan nehéz elképzelni, hogy az átmenet általános irányával szembeni általános elégedetlenség billenti egyik vagy másik irányba az eredményeket?

Ráadásul nem csupán a politikai osztállyal szembeni bizalmatlanságról árulkodik ez a választási eredmény: a médiát, valamint az újságírói és értelmiségi elitet is minősítette a váratlan, a központosított kulturális termelés logikáján kívüli eredmény.

A meglepetés ezeknek a (romániai) társadalomban centrumpozíciót betöltő csoportoknak az elidegenedését és önteltségét bizonyította.

A választási elemzőknek és előregyártott receptekből dolgozó újságíróknak torkán akad a szó – két másodperc erejéig, majd újra magukhoz ragadták.

Georgescu felemelkedése, akárcsak az AUR (Alianța pentru Unirea Românilor / Románok Egyesüléséért Szövetség; 2019-ben alapított szélsőjobboldali párt – szerk.) és Șoșoacă (Diana Iovanovici-Șoșoacă, egy 2021-ben alapított szélsőjobboldali párt, az S.O.S. Romania elnöke) népszerűvé válása, teljesen kívül esett a radarjukon. Annyira a látószögükön kívül történt ez a felemelkedés, hogy maga az elnökjelölt személye is ismeretlen volt számukra – holott az úriember nem bujkált, 2020-tól az AUR miniszterelnök-jelöltje és a párt gazdasági programját kitaláló ideológusa volt! Beszédei, melyeknek dikciója ismerősen csenghet, az elmúlt négy évben a közösségi médiában keringtek. A politikai osztály kudarca tehát kéz a kézben jár az újságírók, szakértők és értelmiségiek felületességével.

Egyelőre ez a kapitalizmusba való posztszocialista átmenet, az „igaz értékekhez való visszatérés” valósága, túl az egykori nyugati elitek iránti rajongáson: egy lepusztult politikai tájkép a kelet-európai félperiférián, kifakult személyiségekkel és lenullázott vagy problematikus víziókkal, amelyeket egy középszerűek és félnótások uralta kultúripar kórusai kommentálnak. Valóban európai táj ez, naprakészen reprodukálja a nyugati közélet és politika realitásait, épp kedvező állapot egy „karizmatikus vezető” megjelenéséhez.

Kinek kedvezett a politika kiüresítése? Több társadalmi csoportnak is, különböző okokból. Először is azoknak, akik ideológiai okokból teljesen kiiktatták a modernkori politikatörténet lényegi alkotórészét: a szocializmust. A politikai vákuum az átmenet uralkodó ideológiájának, az antikommunizmusnak is következménye.

A 2024-es választások rávilágítanak arra, hogyan fest a politikai tér a szocialista opció hiányában. Vegyük észre, hogy az antikommunizmus 1990 óta kéz a kézben jár a fasizmus alakjainak rehabilitálásával és minden valódi baloldali gondolat csírájában elfojtásával,

de a „civilizált” jobboldal három évtizeden át úgy tett, mintha ezt nem látná, és mintha nem egyazon hullám része lenne: időszakosan tanúi lehettünk annak, ahogy az „értékekhez való visszatérést”, a vallási fundamentalizmust és a posztkommunista rasszizmust propagáló elitek meglepődnek utódaik némelyikének gyalázatos megnyilvánulásain.

Az antikommunizmus és az újkonzervativizmus mellett a politika kiüresítése azoknak is használt, akik a rendszerváltáskor már pozícióban voltak az állami és közigazgatási apparátusban, és előnyös nekik a status quo; továbbá azoknak, akik szimbolikus és anyagi tőkével bírtak a kultúriparban, vagy a civil- és magánszektorban.

Így jutunk el egy másik banális igazsághoz: a politika kiüresítését a romániai kapitalizmusba való átmenet során létrejött új uralkodó osztályok okozták.

Az uralkodó osztályok azok, akiknek nincs szükségük semmiféle változásra, és a fiatalok szavazata azt mutatja, hogy ezt érzik – a globális válság és fenyegetettség keltette szorongás mellett. A rendszer elleni lázadás azonban – még – nem osztályalapú.

A legtöbb szavazat azonban egyértelműen rendszerellenes volt. Ha összeadjuk a három jobboldali/szélsőjobb jelöltre (Georgescu, Lasconi, Simion – szerk.) szavazókat és ehhez hozzá vesszük a listára fel nem került jelölt (Șoșoacă – szerk.) támogatóit, kiadja az első fordulóban szavazók többségét. Ennek a többségnek a töredezettségéből és a négy szélsőjobb csoportosulás belső ellentmondásaiból az látható, hogy e többség motivációi túlmutatnak a szavazás győztesei által kínált ideológiai tartalmon. A rendszerellenes szavazat bizonyos ellenszenvet sugall Klaus Iohannis most lejáró mandátumával és az általa képviselt politikával szemben, de úgy tűnik, hogy mélyebbről jön, azok köreiből, akik általában a „megvásároltak és hazugok” ellen lázadnak.

Így annak a közösségi tudatnak a megnyilvánulása, hogy a kapitalizmusba való átmenet rablás és gyarmatosítás volt, hogy ez a társadalmi igazságtalanság tönkretette a most első szavazók szüleinek életét, s hogy a társadalmat úgy alakította, hogy a parvenük, a korruptak és a rendszert kiszolgálók kerüljenek minduntalan helyzetbe.

Már nem a baloldal tűnik a korrupció egyedüli forrásának – a politikai színtér „centruma” vált inkább a romlás helyszínévé, egyéb okkult központokkal együtt. Így nem meglepő, hogy a szélsőjobb az, ami politikai narratívát fogalmazott meg és tőkét kovácsolt ebből az össznépi elégedetlenségből. Végül, de nem utolsósorban, a rendszerellenes szavazatok jelezhetik az EU/NATO Ukrajnával kapcsolatos politikájával (és a sor végén álló Romániával) szembeni rejtett elégedetlenséget.

A jobboldali szuverenisták sikere aligha ellensúlyozható az „európai vektor” mentén történő mozgósítási kísérletekkel. Továbbá „Románia Nyugat felé vezető útja” az eurocentrikus szakértők által használt egyik legügyetlenebb és, őszintén szólva, legnevetségesebb formula: felfest ugyan horizontokat, de végső soron nem más, mint a kárpát-dunai-fekete-tengeri régió geokulturális elköltöztetésének újfajta képzete, az alig leplezett „pech, hogy nem Nyugaton születtem”-érzés túlkompenzálása. Románia Kelet-Európában van, de a vendégmunkások révén, a gazdasági, politikai és katonai függőségek okán, s a helyi öngyarmatosítók tudatában már Németországba vagy „Amerikába” költözött. De nem ezek az elemek határozzák meg a szakértők által elképzelt „utat”.

Visszatekintve, a szuverenisták sikere is az átmenet logikájának része – a jobboldal természetes reakciója a szuverenitás elvesztése ellen. Azon túlmenően, hogy Klaus Iohannis személyesen is sokat tett „Európa arcvesztéséért”, a szuverenizmus politikai jelenségként, 2014 körül mutatkozott először (bővebb erről például itt). Hogyan is ne lázadtak volna fel a szuverenisták, ha Románia tele volt öngyarmatosító hangokkal, ha strukturálisan félperifériás ország, másodrangú európai polgárokkal és a gazdasági függőség mechanizmusaival?

Eddig azonban a szuverenizmus nem a decemberi forradalom utáni gyarmatosítás kritikája volt, csupán a helyi uralkodó osztályok bizonyos frakcióinak önérdekkövető reakciója, azoké, akik időközben némi hatalmat és némi tőkét halmoztak fel, vagy akarnak még felhalmozni: ez az eurocentrizmus kisajátítása. Ezt mutatja Orbán Viktor karrierje is – az első szuverenista, aki a legeurópaibb magyar politikusból a legeuroszkeptikusabb európai politikussá vált, mindenekelőtt azzal, hogy expliciten kijelentette, hogy „most mi vagyunk a Nyugat” (mert a Nyugat elvesztette „hagyományos értékeit” stb.). „Mi”, azaz a centrumba igyekvő klikk, szemben azokkal, akik már ott vannak. Ezt a „mi”-t hajlamosak regresszív módon meghatározni, a legeurópaibb európaiak „igazi értékekhez való visszatéréseként”, visszatérésként a legtisztább és legkizárólagosabb szimbólumokhoz és gyökerekhez – szemben a mocskos jelennel, amelybe minden belecsúszott, ami korrupt, okkultista és hibrid –, teszik mindezt ahelyett, hogy a politikát a közösen kijelölt célok közösségének létrehozása fele nyitnák meg. Minél inkább túlkompenzál e kisajátítás, annál radikálisabb.

Az ultranacionalizmus nem hozhat hát igazán irányváltást, csupán az eurocentrizmus kisajátítását: azaz ugyanabba az irányba radikalizálódunk, amerre egy részleges „nyitással” elindultunk – csak új kádereket/alattvalókat toboroznak, a lojalitás elve mentén.

„A szuverenisták a válsághelyzetekben azonnal hazafiakat és ellenségeket látnak, és ők azok, akik mindig nagy könnyedséggel beszélnek »a mi kultúránkról«, »a mi történelmünkről«, »a mi népünkről«, még akkor is, ha soha nem dolgoztak kulturális területen. (…)

A szuverenista rendszerideológia legfőbb gyakorlati következménye egyáltalán nem a népszuverenitás, hanem egy még mélyebb szakadék a szélesebb társadalom és a hatalom intézményei között, illetve a társadalomban egyébként mérsékeltnek számító konfliktusok veszélyes kiéleződése. A szuverenisták mindig a rendszer bezárása mellett lesznek, nem pedig a társadalom fele nyitás mellett”

( – fogalmazott a szerző még 2014-ben – a szerk.)

Azonban nem kizárt, hogy a rendszer bezárása olyan társadalmi ellenállást válthat ki, amelyekre nekik nincs ráhatásuk, különösen egy olyan világban, amely nagyobb történelmi átalakuláson megy keresztül.

Sajnos más egyéb problémáin fölül az intézményes (szociáldemokrata) baloldal, de a többiek is elszakadtak saját elméleti hagyományuktól, a társadalom és a kultúra egészére vonatkozó ideológiakritikától. Buborékokba húzódtak, kényelmes tagadásokba ringatták maguk, és visszatértek a régi mesterekhez. Nem voltak hajlandók észrevenni, hogy az eurocentrizmus kritikája kulcsfontosságú bármiféle politikai projekt szempontjából, ahogy a politika kulturális hátországának újjáépítése szempontjából is. Az eurocentrizmus kritikáját ehelyett összetévesztették „Európa” kritikájával, amely önmagában véve kezdetleges megközelítés.

A jelenlegi felállás – a politikai vákuum, a kedvezőtlen strukturális feltételek elfogadása és a társadalmi elégedetlenség figyelmen kívül hagyása – nem csupán a szélsőjobboldal felemelkedésének veszélyével fenyeget, hanem a centrum fasizálódását is magában hordozza.

Fontos hangsúlyozni, hogy itt még nem tartunk. Az eurocentrizmus kisajátítása azonban eleve vonzó az eurocentrikus liberálisok számára. A választások első körének meglepetése ennyiben sem csupán Románia problémája: talán éppen Georgescu karrierje mutatja a nagy nemzetközi intézmények belső hanyatlását, a nemzetközitől egészen a helyi politikáig. Az európai politikai színtér az ő személyén túl is tele van a szélsőjobbal kacérkodó figurákkal, és Európa köztereit jelenleg a szólásszabadság beszűkülése, a cinizmusba és illúziókba süllyedés, valamint a centrum fasizálódásának veszélye jellemzi.

Kelet-európai szemszögből nézve annyit bizton állíthatunk, hogy bár a jobboldali szuverenisták új kezdetet ígérnek, csak a ’90-es éveket tudják visszahozni. A félperifériák ugrásszerűen megváltozhatnak, amikor az egész világrendszer bifurkál, de a talpraállás ezúttal nem annyira a „normalitáshoz való visszatérést” fogja jelenteni, hanem egy új valósághoz való igazodást és alkalmazkodást.

Csakhogy az átmenet ördögi körré válik, ha a rendszerszintű átalakulásról való beszédet azokra hagyjuk, akik a leghangosabban kiabálnak.