A romániai elnökválasztás első fordulójában a függetlenként induló, szélsőjobboldali  Călin Georgescu végzett az első helyen, őt Elena Lasconi, a neoliberális USR (Mentsük meg Romániát) jelöltje követi. A szélsőségesen nacionalista AUR jelöltje, George Simion a negyedik helyre futott be, és így Georgescuval együtt a szavazatok több mint harmadát a szélsőjobboldal szerezte meg. Mindeközben eddig példátlan módon nem jutott a második fordulóba a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje: Marcel Ciolacu néhány ezer szavazattal lemaradva a harmadik helyre szorult. Az elnökválasztás december 8-i második fordulója előtt, most vasárnap országgyűlési választásokat is tartanak Romániában. Kiss Tamás szociológust a szélsőjobboldal „váratlan” előretöréséről, ennek társadalmi és politikai hátteréről, valamint a december elsejei törvényhatósági választásokról kérdeztük, az elnökválasztás első fordulójának eredményei fényében.

Mérce: Eddig még soha nem fordult elő, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje nem került be az elnökválasztás második fordulójába, ahogyan az sem, hogy függetlenként valaki továbbjusson. Mi az oka annak, hogy a PSD és a jobbközép Nemzeti Liberális Párt (PNL), a két legnagyobb alakulat ennyire meggyengült?

Kiss Tamás: Megleptek az eredmények, de azt hiszem, hogy több korábbi vizsgálatunk segíthet az utólagos magyarázatban. Ezek alapján jelentős távolság rajzolódik ki az elitek körében meglévő konszenzus és a társadalomban jelenlévő attitűdpozíciók között. Jelentős az eltérés a politika kínálati és keresleti oldala között. Egyes rétegeket egyszerűen nem képvisel, de még csak „látszani” sem enged a politikai osztály és a román mainstream.

Egy korábbi interjúban a Mércén pont erről beszéltél, hogy a szélsőjobboldali AUR megerősödése is ennek köszönhető. Ez az egyetlen párt, amely támadja a neoliberális elitkonszenzust Romániában.

Igen, így van. Érdemes megnézni, hogy Romániában hogy alakultak a politikai törésvonalak. A kilencvenes években az osztályalapú törésvonal politikai jelentősége még egyértelmű volt, és a munkásosztálynak volt valamiféle képviselete a román politikában. Az újraalakult történelmi pártok (a nemzeti liberálisok, PNL és a Nemzeti Parasztpárt, PNȚCD) a standard neoliberális sokkterápiát erőltették, amivel szemben a szociáldemokraták (PSD) előszervezetei, a Nemzeti Megmentési Front, majd a PDSR az ipari örökség megőrzésével, a lassabb és részleges privatizációval kampányoltak. Ekkor a szociáldemokraták még a munkásosztály érdekeire hivatkozva egy olyan modellt szorgalmaztak, amelyben a szakszervezetek, a munkavállalók kollektív érdekérvényesítése központi szerepet kapott. A PDSR-nek 1996-ig sikerült is megőriznie a kormányrudat, a kétezres évekre azonban a szociáldemokrata párt is beállt a neoliberális konszenzus mögé.

Miközben a társadalmi igény, aminek addig politizáltak, nem tűnt el, gondolom.

Persze, hogy nem. Egy ilyen mélységű társadalmi törésvonal nem tűnik csak úgy el. Viszont a politikai jelentőségét feledtette az új elitkonszenzus.

Paradox módon azonban, a PSD  korábbi önmagának köszönheti, hogy máig fennmaradt, amellett persze, hogy erős és valós szervezeti struktúrát alakított ki. Vagyis, leginkább az egykori szociáldemokrata politikájuk emléke miatt szavaztak rájuk az emberek, még ha ez a politika a valóságban már nem is létezett.

2016 és 2019 között Dragnea vezetésével volt még egy kísérletük, amikor megpróbáltak kifarolni a neoliberális elitkonszenzusból. Ez azonban több szempontból ügyetlen és ellentmondásos próbálkozás volt. Egyrészt, megemelték a minimálbért és a közszférában dolgozók bérét, amivel a munkásokat és a közalkalmazottakat maguk mellé állították. Ugyanakkor 2017-től radikálisan csökkent a garantált minimáljövedelem, és ezzel az egészségügyi biztosítást kapó családok száma. Ezzel az informális gazdaságban dolgozó prekariátust, különösképpen a romákat ők maguk tolták ki a politikai közösségből.

Másrészt, a neoliberális berendezkedésre vonatkozó kritikájukat sem az alávetettek irányából fogalmazták meg. Az egyenlőtlenségeknél sokkal többet beszéltek a „mélyállamról”, a Soros-hálózatról, vagy az EU és a nemzetközi intézmények intézményes penetrációjáról. Különösképpen az úgynevezett „antikorrupciós iparágnak” próbáltak keresztbe tenni, ami Romániában 2002 és 2019 között uralta a politikai napirendet, és ami végül Dragnea letartóztatásához és a valóban klienteláris alapon működő pártszervezet gyengüléséhez vezetett. Így 2019-ben, a pártvezető letartóztatásával, ennek a kísérletnek drasztikus vége szakadt, a PSD pedig visszasorolt a neoliberális konszenzus mögé.

Ez nyitott óriási lehetőségablakot azok számára, akik bármilyen alternatívát tudtak kínálni a meglévő konszenzussal szemben. És erre jött rá a Covid, ami hihetetlen mértékben élesítette az addig is jelentős egyenlőtlenségeket. Főleg azokat érintette hátrányosan, akik a formális gazdaságon kívül voltak. Ugyanis a vállalkozóknak nagyon komoly támogatásokat adott az állam, és a közalkalmazottak bérét is kifizette. Akiknek viszont nem volt hivatalos munkaviszonyuk, vagy akik a lezárás miatt elvesztették az állásukat, azok a semmiben maradtak. Eközben a középosztály a felelősségteljes viselkedés retorikáját tolta, amivel a peremen lévőket újfent kirekesztette a politikai közösségből, anélkül, hogy a fősodratú nyilvánosság érdemben reflektált volna a kialakult helyzetre. Ez a helyzet hozta felszínre az AUR-t, ami a korábbi szélsőjobbos csoportokból nőtt ki, de ugyanebbe az űrbe jött be szerintem Georgescu is.

És van egy másik, a gazdasági egyenlőtlenségektől némiképp független szempont, nevezetesen, hogy a geopolitika is egyre fontosabbá vált. Romániában az elitek szintjén ebben is konszenzus van, mégpedig atlantista irányban. A választók esetében azonban ez közel sincs így.

Habár nincs egyértelmű oroszpárti többség, mint például az erdélyi magyarok között, megnőtt azoknak az aránya, akik szerint a nyugat a hibás az orosz–ukrán konfliktusban. Ez hozta be a menekültkérdést is a román politikába.

A migráció kapcsán eddig az utilitarista megközelítés dominált, hogy az gazdaságilag jó, mert munkaerő érkezik. (A migrációval és vendégmunkával kapcsolatos romániai, erdélyi és és magyarországi közbeszédről ebben az interjúban kérdeztük hosszabban Kiss Tamást – szerk.) Az ukrán menekültek kapcsán viszont megjelent a jóléti sovinizmus, ami most utat talált a politikai diskurzusba is. Egyes társadalmi rétegekben feszültség jelent meg azzal kapcsolatban, hogy munkaerőpiaci konkurenciát jelentenek a menekültek és bevándorlók – és erre most megérkezett a politikai kínálat is.

Az elnökválasztás második fordulójába Elena Lasconi és Călin Georgescu jutottak tovább. Van az az értelmezés – amit például Franciaországból is ismerhetünk Le Pen és Macron párharcai kapcsán –, hogy egy progresszív jelölt áll szemben egy fasiszta jelölttel. Ám ha a francia példában megnézzük Macron politikáját, tudjuk, hogy valójában jobboldali és neoliberális politikáról van szó. Mennyire működik itt ez a párhuzam? Mit kell tudni a jelöltekről, mit képviselnek, és kik a szavazóik?

Működik a párhuzam. Az egyik oldalon Georgescu, egy szuverenista jelölt, nyíltan fasiszta szimpátiákkal, akinek az identitáspolitikai tengelyen nagyon durva kijelentései vannak. A gazdasági, újraelosztási tengelyen eközben nem igazán tudjuk, hogy mit képvisel. Tudjuk, hogy szuverenista, de hogy a honi tőkésosztálynak az érdekeit szeretné-e védeni, vagy pedig szociális védelmet szeretne, az nem teljesen tiszta. Persze ezek az embereknek a fejében is teljesen össze vannak keveredve. Ők, amikor a gazdasági szuverenizmust hallanak, szociális védelmet képzelnek mögé, amit nem valószínű, hogy meg is kapnak.

A Fidesz példáján ez teljesen nyilvánvaló, de általában is az a tendencia érvényesül, hogy a szélsőjobboldali, posztfasiszta jelöltek egyfajta neoliberális nacionalizmus irányába mozdulnak, mihelyt hatalmi pozícióba kerülnek. Vagyis, miközben protekcionista politikával megerősíteni igyekeznek a velük szövetséges honi tőkés csoportokat, valójában még drasztikusabban leépítik a munkavállalói jogokat és a jóléti államot, mint a globális neoliberalizmus hívei. Azaz a fasiszta identitáspolitikával egy homályos elosztási politika társul, ami értelemszerűen nem sok jóval kecsegtet az ország számára.

Ugyanakkor szerintem a másik alternatíva is kétségbeejtő. Az USR és jelöltjük, Lasconi, valamint a Bolojan-féle PNL azokat a folyamatokat, amik elvezettek ide, még inkább felpörgetnék. Hajmeresztő dolgok vannak az USR programjában, és hajmeresztő dolgok hangzanak a PNL-s politikusok szájából is. Itt van a közigazgatási reform, ami a minimális állam koncepciója köré épül.

A közigazgatási egységet centralizálnák, fennebb vinnék a közigazgatást: összevonnák a falvakat és a megyéket, intézmények nélkül hagyva nem csupán a kistelepüléseket, hanem egész régiókat. Olyan is elhangzott, hogy be kellene zárni a postát.

A másik a tanügyi rendszer átalakítása, ami ma még az állami szerepvállalás egyik utolsó nagy pillére Romániában. Az oktatás ma, annak ellenére, hogy óriási egyenlőtlenségek és problémák vannak a rendszerben, elviekben mégiscsak egalitárius alapokon működik. A vonatkozó tervezet szerint megszüntetnék a megyei tanfelügyelőségeket, az oktatási körzeteket, az iskolák pedig valójában eldönthetnék, hogy kiket vesznek fel. Így gyakorlatilag állami pénzből finanszíroznának elit iskolákat egy soha nem látott mértékben egyenlőtlen rendszer keretében. Az egészségügyet tovább privatizálnák. A neoliberalizmusnak ez a fajta újabb, még radikálisabb hulláma rémálomszerű.

Nem akarom a fasiszta veszélyt lebecsülni, és természetesen senkit nem biztatnék arra, hogy egy nyíltan fasiszta jelöltre szavazzon, de nem látom a neoliberális alternatívát sem sokkal jobbnak. De a neoliberális erők esetleges diadala csak tovább mélyítené a problémákat, amiből két dolog következhet. Ha a neoliberálisok győznek az talán – de ez a kevésbé valószínű alternatíva – ki fog végre termelni baloldali alternatívát. A másik, valószínűbb lehetőség, hogy kiteljesedik a fasiszta fordulat, ami 4 vagy 5 év múlva még erősebb lesz, mintha most nyerne Georgescu és az AUR. Szerintem a fasiszták jelenleg nem állnak készen szervezetileg az ország vezetésére, a jelenlegi népszerűségük sokkal inkább a virtuális térben született, és valódi szervezeti munka és helyi beágyazottság nincs mögöttük.

Ennek némileg ellentmond, amit az E-Romnja feminista roma szervezet egyik tagja nyilatkozott a német Analyse und Kritiknek, hogy az AUR a romák között is képes volt komoly népszerűségre szert tenni, azáltal, hogy tankönyvszerű közösségszervezést csináltak. Erről mit gondolsz?

A kijelentés első felével teljesen egyetértek. Az AUR valóban igen népszerű a roma közösségekben. Ezt egy általam tavasszal végzett, roma politikai részvételre vonatkozó fókuszcsoportos vizsgálat is alátámasztja. A romák nem a többségi nacionalizmust, hanem a változás lehetőségét látják az AUR-ban, és ma is értékelik a Covid idején tanúsított magatartásukat. A kijelentés második részével viszont egyáltalán nem értek egyet. Azokban a roma közösségekben, amelyekben én kutattam, nincs az AUR-nak állandó jelenléte és szervezeti beágyazottsága. Hogy ez országosan sincs meg, jól mutatja az önkormányzati és az EP-választási eredmények különbsége. Az AUR helyi jelöltjei 9 százalékot kaptak, szemben az EP lista 15 százalékával. Nyilván a 9 százalék sem semmi, de látszik, hogy nem a helyi struktúrák és beágyazottság viszik előre a pártot. Én országos léptékben semmilyen tankönyvszerű közösségszervezést nem látok.

De persze minden relatív. A populizmus-kutatás eleve a szélsőjobbra zoomol rá, így hajlamos nagyobbnak látni, mint amekkora. Ezek a kutatók kevésbé figyelnek a teljes politikai dinamikára, nem is beszélve arról, hogy mi a társadalmi-gazdasági alapja a szélsőjobb előretörésének. Szóval részben módszertani, szemléleti kérdés, hogy hogyan látjuk a szélsőjobbot.

Én nem akarok valamiféle ”weimari kábulatba” esni, és amellett érvelni, hogy a román fasiszták nem is annyira veszélyesek, de azt gondolom, hogy ezek még nem a Fidesz, de még csak nem is a 2006–2009 közötti Jobbik.

Nincs meg mögöttük az ütős szervezeti és ideológiai háttér. Egyelőre legalábbis.

A két szélsőjobboldali jelölt, a független Călin Georgescu és az AUR-os George Simion együtt a szavazatok valamivel több mint harmadát szerezte meg. Mit jelenthet ez a parlamenti választásokra nézve?

Ez az eredmény nem képződik majd le a parlamenti választáson. Megerősödik az USR és valószínű, hogy megerősödnek a szélsőjobboldali alakulatok. De nem abban a mértékben, ahogy az elnökválasztás első fordulójában láttuk. A PNL, a PSD és az RMDSZ stabil szervezeti struktúrával, polgármesterekkel, nagy helyi beágyazottsággal bírnak és jelentősen javítani fognak a november 24-i eredményeiken. A PNL úgy tűnik, már rendezte is a sorait, Ilie Bolojan, aki átvenné az elnökséget, már úgy beszél, mintha legalábbis megnyerték volna az első fordulót. Ők már támogatásukról biztosították Lasconit. A PSD helyzete nem ennyire világos. Kivárnak, és az sem látszik, hogy a párt mennyire tud ténylegesen egységesen fellépni, és mennyire tudja majd orientálni a szavazóit. De a parlamenti választásokon Ciolacu elnökjelölti eredményét mindenképpen felülmúlják majd.

Az egész mainstream média és a közvélemény is nagy meglepetésről beszél. Hogy történhetett meg, hogy ennyire nem tudta a politikum, a közvélemény felmérni a győztes jelölt esélyeit, a PSD gyengülését?

Nekünk is fel kell frissíteni a tudásunkat, mert a COVID után nagyot változtak a román társadalom politikai attitűd-pozíciói. Nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között meddig tud fennmaradni a globális neoliberális elit-konszenzus: a román mainstream, ahogy azt a kétezres évek elejétől ismerjük. Mindez azonban egy kutatásfinanszírozási kérdés is. A reprezentatív mintán végzett kutatások kiegészíthetők más eszközökkel, de nem helyettesíthetők be. A közpénzből végzett, így hozzáférhető és átlátható kutatások száma pedig egyre kevesebb.

A közvélemény-kutatás privatizálódott, az üzleti alapú kutatások pedig nem nyomon követhetők. Hogy van az, hogy a mintavétel üzleti titoknak minősül, hogy nem láthatjuk az adatbázisokat, de gyakran még a kérdőíveket sem? Be kellene látni, hogy a társadalmi és politikai folyamatok láthatósága közérdek.

Beszéltünk arról, hogy annak ellenére, hogy az USR-t, és a PNL-t a média jellemzően progresszív pártokként tünteti fel, ezek valójában a neoliberális elit részei. Sőt, valójában a kulturális kérdésekben is inkább konzervatívak. Mi a helyzet a júniusban az Európai Parlamentbe jutott progresszív zöld politikus, Nicu Ştefănuţă körül szerveződő SENS-szel, amely balközépnek, progresszívnek mondja magát? Mekkora az esélye, hogy ők bejussanak a parlamentbe?

Nem tudom, hogy a SENS most vasárnap bejut-e. De közép-, hosszútávon, ettől függetlenül is, lehet helyük a román politikai palettán. Két irányba is elindulhatnak, két út is járható lehet számukra.

Az egyik irány – és szerintem jelenleg ebben van inkább a REPER (az USR-ből kivált progresszívek – szerk.) is, meg a SENS is – abból adódik, hogy az USR megszűnt progresszív identitáspolitikát képviselni. Lasconi számára a melegekkel, de még nőkkel kapcsolatban is meghatározóbb szerepe van az ortodox, mint a progresszív kötődésnek. Az USR-ben korábban jelen voltak progresszív csoportok, mára azonban leszakadtak. A párt mára nemcsak, hogy szélsőségesen neoliberális, de értékkonzervatív, mondhatni „reakciós” álláspontot képvisel. A PNL-ről nem is beszélve. Ez maga mögött hagyott egy űrt: a középosztálybeli, urbánus választók progresszív szegmense számára nincs adekvát politikai kínálat. A SENS kampányanyagai alapján elmondható, hogy ez a fajta progresszív identitáspolitika, illetve a zöld tematika, ami dominál, míg a neoliberalizmus kritikája és a szociális üzenet csak szőrmentén jelenik meg. Ott van a szociális lakhatás, de ezen kívül praktikusan semmi sincs, ami a zöld és progresszív identitáspolitikai kereten túlmutatna. Ha most nem is lépik át a parlamenti küszöböt, a progresszív identitáspolitika konzekvens képviselete hozhat majd egy stabil 5-6 százalékot, amit elsősorban a nagyvárosokban lehet beseperni.

A másik irány sokkal nehezebb és rögösebb, de ez lehetne, ami hosszabb távon megállíthatná a fasiszták előretörését és megtörhetné a neoliberális mainstreamet.

Ehhez tényleges kapcsolatot kellene építeni a gazdaságilag alávetett csoportok irányába. Elsősorban nyilván a munkásosztálynak a különböző szegmensei fele, de akár a közszférában dolgozókra, például a pedagógusok egy részére is lehetne építeni. Vagy előremutató lenne komolyan megpróbálni a roma közösségekkel foglalkozni.

Ez nem könnyű feladat, de ha az 5-6 százalékos reményeken túl akarnak jutni, csak ebbe az irányba indulhatnak.

Ami a SENS esetében még érdekes, hogy megtörni látszanak azt a ki nem mondott konszenzust, hogy a román pártok nem kampányolnak a magyaroknak, és fordítva. A SENS-nek vannak magyar jelöltjei, magyar kampányanyagai, weboldala, szerveznek magyar nyelvű eseményeket. Hogy látod, mennyire jelenthet a párt valós alternatívát a magyar kisebbség számára?

Ez egy előremutató dolog. A mainstream pártok a magyarlakta vidékeken többségi etnikai pártként működnek. Nem nyitnak, hanem fenntartják magukat a helyi román elitek számára, és azt mondják, hogy ők a helyben élő románok érdekeit képviselik. Hogy a SENS nem ezt teszi, már önmagában előrelépés.

Ez talán abban is segíthet, hogy feltörjük az RMDSZ „magyar egységre” vonatkozó diskurzusát, ami mára egyértelműen etnikai autokráciába csapott át, és egyaránt gátolja a magyarok Románián belüli emancipációját és a nők, melegek, magyarul beszélő romák magyar intézményeken belüli emancipációját, miközben a neoliberális mainstreambe is betagolja a magyar eliteket.

Így a SENS a progresszív magyar fiataloknak esélyt jelenthet arra, hogy valamifajta szervezeti keretben megjelenítsék önmagukat, a Fidesz irányába és szélsőjobbra tolódott RMDSZ-szel szemben. A nagy kérdés,  hogy ebben, vagy valamilyen hasonló szervezeti keretben hogyan indítható újra párbeszéd arról, hogy a magyarok hogyan tudnak emancipálódni Románián belül, hogy pártként, mozgalomként inkubátorai tudnak lenni a magyarok és románok közötti egyenlőbb viszony kialakításának, ami nélkül az RMDSZ etnikai autokráciájától is nehezen tudunk majd megszabadulni. Kérdés, hogy alkalmasak-e erre. A mi részünkről, a progresszív és baloldali irányba hajló erdélyi magyarok részéről mindenképpen megér egy kísérletet. Merthogy más alternatívánk az általános jobbra tolódás mellett amúgy sincs.

Mivel kampányolt az RMDSZ? Mennyire jelenthet számukra felhajtóerőt a parlamenti választásokon a szélsőjobboldal magyarellenessége? Hogy látod, mennyiben befolyásolja a magyar szavazókat Georgescu békepárti narratívája, ami sok ponton egybevág a Fideszével?

Az RMDSZ kampánykommunikációjában november 24. után 180 fokos fordulat állt be. Az elnökválasztás első fordulója előtt ők is az állam karcsúsításával kampányoltak, teljes nyíltsággal felvállalva neoliberális elkötelezettségüket. A kampány középpontjában például a vállalkozók voltak, Kelemen Hunor egy adott ponton kérkedett is azzal, hogy a kampány során több száz vállalkozóval sikerült beszélnie.

Eközben egy szó sem esett például arról, hogy egyes székelyföldi régiókban egyáltalán nincs tömegközlekedés, hogy Székelykeresztúr környékén a falusiak taxival járnak be a városba, vagy hogy hányan esnek ki a magyarok közül is a teljes körű egészségügyi ellátásból.

Az állam további leépítésével kampányolni azért is visszás, mert nem felel meg a magyar közösség társadalmi pozícióinak. Nem a kampány által megcélzott középosztály és vállalkozói réteg, hanem a munkásosztály és a prekariátus különböző rétegei felülreprezentáltak a köreikben. Ráadásul az üzeneteik hihetetlen mértékben következetlenek és disszonánsak voltak.

A kampányüzeneteik valójában hasonlóak voltak ahhoz, amit az USR mondott, közben azonban támadták az USR-t a közigazgatás átszervezésére vonatkozó elképzelései miatt, mondván, hogy a tervezet magyarellenes. Valójában azonban az USR tervezetét a minimális állam ugyanazon elképzelése mozgatta, amivel ők is kampányoltak, miután valamiféle őszinteségi roham következtében felhagytak a kettős beszéddel, és nyíltan kiálltak a piaci fundamentalista elvek mellett.

November 24. után élesen váltottak és felhagytak a szerintem választási szempontból is teljesen kontraproduktív stratégiával és visszatértek oda, ahol a tavaszi kampányt abbahagyták. Ekkor az AUR-ral szemben próbálták a magyarok kisebbségi ontológiai bizonytalanságérzetét, egzisztenciális szorongását felszítani. Most ez korábban soha nem látott erővel történik. Üzenetük egyszerű: amennyiben az új, szélsőjobb által dominált politikai közegben elvész a parlamenti képviselet, az a magyar közösség és intézményrendszer végét jelenti. Ezzel szerintem újra nagyon kedvező startpozícióban vannak, és azt valószínűsítem, hogy a magyarok 6 százalékos arányánál (számukra) kedvezőbb eredményt hozhatnak az országgyűlési választáson.

Más kérdés, hogy az elnökválasztás második fordulójában mennyire tudják majd orientálni a választóikat. Egyik oldalon az AUR mint a magyar közösségre leselkedő veszély jól be van járatva, az ezzel szembeni félelemre már előre kondicionálták a magyarokat. Az viszont kérdés, hogy Călin Georgescut az RMDSZ össze tudja-e, vagy egyáltalán össze akarja-e kötni az AUR-ral. Georgescu eddig nem beszélt a magyarokról, így nincsenek interjúrészletek, amiket be lehetne játszani. A fideszes médiában ráadásul gyakran, mint „békepárti” jelölt jelenik meg, és ez úgy tűnik, rezonál is az alapvetően Ukrajna- és nyugati mainstream-ellenes erdélyi magyar attitűd-pozíciókkal.

Lasconi ráadásul nem egy vonzó jelölt, miután az RMDSZ az USR közigazgatási tervezete ellen kampányolt. Orbán amúgy most az RMDSZ melletti szavazatra szólította fel az erdélyi magyarokat.

Az ellenben kérdéses, hogy a második forduló vonatkozásában mit tartana kedvező fejleménynek „minden magyarok miniszterelnöke”. Egy esetleges „békepárti” fordulat ugyanis mindenképpen az ő pozícióit erősítené, a szlovákiai példából pedig azt látjuk, hogy a nemzetközi politikai szövetségkötés simán felülírja az úgymond ”nemzetpolitikai” szempontokat.

A második forduló vonatkozásában tehát az RMDSZ ismét nehéz helyzetben találhatja magát. Hivatalosan minden bizonnyal Lasconi mellett foglal majd állást. Különösképpen, ha a parlamenti választás alapján USR-PNL koalíció körvonalazódik, amihez a Szövetség is csatlakozna, bár sokkal alárendeltebb, veszélyesebb pozícióban, mint ahogy a PSD-vel tehették, ahol az Orbánnal való viszony kevésbé jelentett problémát. Ha azonban a Fidesztől és a „békepártiságra” hangolt erdélyi magyar választók részéről ezzel ellentétes impulzusokat kap, akkor elképzelhető, hogy ezt majd a lehető legcsendesebben teszi, vagyis hallgatással, kettős beszéddel próbálja megvárni, hogy elüljön a vihar. Ez esetben pedig csak a Jóisten a megmondhatója, hogy az iránymutatás nélkül maradt erdélyi magyarok szavazatai hogyan oszlanak majd meg.