Második, egyben utolsó hetébe fordult az ENSZ idei, az éghajlat változásával foglalkozó konferenciája az azerbajdzsáni Bakuban. A klímaváltozás elleni küzdelem állásáról sokat elárul, hogy a környezetvédelem és az éghajlatváltozás eme legmagasabb szintű politikai találkozóját immár harmadik éve olyan országban tartják, amely a fosszilis energiaforrások egyik legjelentősebb forgalmazója. A 2022-es egyiptomi találkozó és a tavalyi konferencia után, melyet az Egyesült Arab Emírségekben tartottak, a COP29 ismét a nem megújuló tüzelőanyagok iránti lobbinak adhat otthont.
Aligha túlzás kijelenteni: az uralkodó osztály, vagy más fogalmi keretben és megfogalmazásban: a hatalmon lévő „elit” immár a látszatokra sem ad. Hiába szembetűnőek a klímaváltozás hatásai Valenciától Floridáig, Németországtól a süllyedő szigetállamokig. A nyers ipari lobbi, úgy a hadiipar, mint a fosszilis tüzelőanyagokra épülő ipar érvényesül ott, ahol széles körű tudásra, mozgósításra és radikális és gyors cselekvésre lenne szükség.
Csalódások csúcsai
Az ENSZ klímacsúcsaival (UN Climate Change Conference of the Parties, vagy csak: Conference of the Parties, azaz COP) kapcsolatos csalódásaink már a 2021-es glasgow-i találkozóval kifejezésre jutottak.
Három évvel ezelőtt a Mérce összefoglalói arra figyelmeztettek, hogy a pandémia miatti lezárások ahhoz vezetnek, hogy a klímaváltozásban különösen érintett államok képviselői és aktivistái nem jutnak el Skóciába, s helyettük a gazdag országok és a tehetős államok vállalatainak a találkozójára fog sor kerülni. Ezen felül kétséges volt az is, hogy bár a résztvevő országok ambiciózus vállalásokkal érkeztek Glasgow-ba, ezeket hajlandóak lesznek-e a gyakorlatba is átültetni. A gazdag országok, jelesül a G20-ak ugyanis ódzkodtak megvalósítani a 2015-os klímacsúcson elfogadott Párizsi Megállapodás kitételeit. Egyre távolabb kerül a cél, hogy a globális felmelegedés az 1,5 celsius fokon belül maradjon.
A COP26-nak ugyanis jelentős tétjei voltak. A találkozó előtti hónapokban számos olyan tanulmány jelent meg, amely drasztikus éghajlatváltozási következményekkel számoltak. A légkörben található üvegházhatású gázok koncentrációja rekord értékekre emelkedett, az ENSZ 2021-es tanulmánya pedig kimondta, hogy radikális intervenció hiányában a klímakatasztrófa elkerülhetetlennek tűnik. Nem mellesleg az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület arra jutott, hogy a Föld felszíni hőmérséklete 1,1 Celsius-fokkal emelkedett a 19. század második felében mért értékekhez képest, a felmelegedés hatásának pedig már most visszafordíthatatlan következményei vannak.
Visszafoghatatlannak tűnő felmelegedés ide, rendszeres természeti katasztrófák, – így akkor éppen a pandémia a sajátos társadalmi vonatkozásaival – oda: Glasgow a „megúszásra játszott”. Nem nevesítette a legnagyobb kibocsátó államokat, elmulasztott figyelmeztetni arra, hogy a hadiipar vezeti a károsanyag-kibocsátás lajstromait, ehelyett a zöldre festésnek (greenwashing) és a vállalati lobbinak adott teret.
A fosszilis energiahordozók kitermelésének leállítása nem is volt kérdés, a centrumországok képviselői inkább csak az elméletben létező technológiai újításokban bíznak, a klímaválság megelőzése már a tárgyalóasztalon sincs, jelezték a COP-ot kísérő természetvédők.
Lobbisták és zöldre festők
A glasgow-i „nagy” COP után három kisebb következett. Ezeknek a szerepe az kívánna lenni, hogy a 2015-ös párizsi csúcs 2030-ig érvényes vállalásait (ezek az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, NDC-k) a tagállamok egyre feljebb srófolják, egyben pedig hogy finomítsák a 2020-2025-re vonatkozó klímafinanszírozási alkut. Utóbbi azt jelenti, hogy a tehetősebb államok hitel vagy támogatás formájában pénzt szánnak a kevésbé tehetős államoknak a klímacélok megvalósítása érdekében. Ez az alku eddig 100 milliárd dollárról szólt. A tehetősebb államok – jegyezzük meg: ezeknek a köre nincsen kellően lehatárolva; ráadásul a nagy kibocsátók nem feltétlenül nemzetállamok: hanem a NATO, a pénzügyi szolgáltatók, az olajipari óriások stb. – lehetőleg megmaradnának ennél az összegnél a következő években is, a klímaválságnak kitett államok (Tuvalu, Vanuatu) pedig jelentősen megnövelnék.
Ha Bakuban valami eredmény születik, akkor az Új Kollektív Számszerűsített Klímafinanszírozási Cél (NCQG) összegeinek változása lehet az. Ám ne legyenek kétségeink: ha ezek a hitelek és donációk növekednek is, végső soron csak annyi történik, hogy a nemzetközi szén-dioxid-piacok, melyeken az államok közti kvóták keresletét bonyolódik, felelevenednek és működőképessé válnak. Amint ezt Simon Stiell, az ENSZ éghajlat-változási ügyvezető titkára a COP29 nyitónapján elhangzott felszólalásában kívánatosnak fejezte ki. Mindez pedig a szén-dioxid-kvótákra vonatkozó spekuláció további felemelkedését idézheti elő.
Isten ajándéka
Míg a 2022-es Sharm el-Sheikh-i és a tavalyi dubaji csúcsok valamelyest fenntartották annak a látszatát, hogy az ezerszámra jelen lévő lobbisták és Szultan al-Dzsabert, az Abu-Dzabi Nemzeti Olajtársaság (Adnoc) vezérigazgatójának kínos szerepe dacára immár nem a fosszilis energiahordozók kitermelői álltak a klímaharc élére, a mostani azerbajdzsáni csúcs már ezzel sem dicsekedhet. Muktar Babajevet, Azerbajdzsán környezetvédelmi és természeti erőforrások miniszterét, az állami olajvállalat egykori menedzserét nevezték ki a bakui klímacsúcs házigazdájának. Babajev nemrég még a Socar nevű állami olajvállalat vezetője volt. Ahhoz, hogy ennek a tisztségnek a fontosságát felmérjük, elég annyi, hogy Azerbajdzsán exportjának a 90 százalékát és a bruttó hazai termék kétharmadát az olaj- és földgázexport teszi ki. Nemhiába nyilatkozta idén áprilisban Ilham Alijev azeri elnök, hogy a földgáz Isten ajándéka.
Vélhetőleg az sem mélyítette el a házigazda iránti bizalmat, hogy néhány nappal a klímacsúcs kezdete előtt Elnur Soltanov, a konferencia azerbajdzsáni csoportjának vezetőjét, Azerbajdzsán energiaügyi miniszterhelyettesét a Global Witness nevű aktivista csoport azon kapta, hogy egy befektetőnek beállított férfit azzal győzködött, hogy az országnak „rengeteg gázmezője van, amelyeket ki kell fejleszteni”. A WSWS szerint ezek a gázmezők valószínűleg magukban foglalják a Kaszpi-tengeren tervezett fúrásokat is.
Fizessetek!
Érvényesítsünk itt egy másik meglátást. Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Azerbajdzsán amiatt is kiváló helyszínei a klímacsúcsoknak, hiszen könnyűszerrel ellehetetlenítik az aktivisták tiltakozásait, tüntetéseit és felvonulásait. Így az elkötelezettsége és bátorsága miatt nemzetközi gyűlölet kísérte Greta Thunberg is csak a szomszédos Örményországból követi az eseményeket.
Ennek ellenére vasárnap mégis sikerült aktivistáknak a klímacsúcsnak helyet adó labdarúgó stadionban egy rövid performanszt végrehajtaniuk. A várható megállapodásokat elégtelennek tartó mozgalmárok a klímaigazságosság érdekében „Pay Up!” (Fizessetek!) feliratot formálva tüntettek. Farkas Dorka, a Magyar Természetvédők Szövetségének tagja Bakuból arról is tudósított, hogy az aktivisták egy 10 méter hosszú számlát feszítettek ki, amely a klímaváltozás által okozott károk költségeit részletezte.
Egyetlen valami
A klímacsúcsot felvezető írásában Kruppa Márton elemző a Telexen arra az érdekes egybeesésre hívja fel a figyelmet, hogy a tavalyi hadiipari befektetések éppen fednék a zöld átálláshoz szükséges költségeket. Ha évente 2 400 milliárd dollárt nem a hadakozásra költenénk, úgy a világgazdaság jelentős részében fokozatosan minimálisra lehetne csökkenteni a fosszilis energiától való függőséget.
Visszavéve a szót: ehhez éppen csak egyetlen valami hiányzik.
A szándék.
