A kapitalista rendszer kulcsszereplői a dolgozók. Ők működtetik munkájukkal nap mint nap. Éppen ezért ők, az osztállyá szervezendő munkások állnak a demokratikus szocialista politika középpontjában is. De miért is? Mert a változás kulcsa is az ő kezükben van.

A legtöbb ember tudja, hogy a demokratikus szocialisták a dolgozókat, a munkásosztályt helyezik politikájuk középpontjába. De pontosan miért is? Amikor felteszem ezt a kérdést diákoknak vagy akár aktivistáknak, sokféle választ kapok.

A leggyakoribb válasz erkölcsi természetű. Eszerint ennek fő oka az, hogy a munkások szenvednek a legtöbbet a kapitalizmusban, ezért az ő helyzetük a legfontosabb kérdés – a demokratikus szocialisták szerint ezért rájuk kell összpontosítani.

Természetesen igaz, hogy a munkásoknak mindenféle megaláztatással és anyagi nélkülözéssel kell szembenézniük, és minden társadalmi igazságosságért küzdő mozgalomnak ezt kell központi kérdésként kezelnie. De ha csak erről volna szó, ha ez lenne az egyetlen ok, ami miatt érdemes lenne a dolgozók osztályára összpontosítanunk, akkor politikánk elég gyenge lábakon állna.

Hiszen rengeteg olyan csoport van, amely megaláztatásokat és igazságtalanságokat szenved el: „faji” (vagyis rasszizált) kisebbségek, nők, fogyatékkal élők – és így tovább.

Miért a dolgozókat emeljük ki? Miért éppen a munkásosztály? Miért nem mondjuk azt, hogy minden marginális és elnyomott csoportnak a demokratikus szocialista stratégia középpontjában kell állnia?

Nem pusztán erkölcsi okokból összpontosítunk az osztályokra – többről van szó itt, mint a szokásos morális érvről. Az ok, ami miatt a demokratikus szocialisták úgy vélik, hogy az osztályok (ön)szervez(őd)ésének kell politikai stratégiájuk középpontjában állnia (ha ez a stratégia életképes akar lenni), két másik gyakorlati tényezővel is összefügg.

Egyrészt annak feltárásával, hogy melyek az igazságtalanság fő forrásai a modern társadalomban. Másrészt annak előrejelzésével, hogy melyek a kívánatos cél, a progresszív változás elérésének legjobb eszközei.

A kapitalizmus nem fogja megoldani

Az embereknek sok mindenre van szükségük ahhoz, hogy tisztességes életet élhessenek. Két dolog azonban feltétlenül szükséges.

Az egyik az anyagi biztonság valamiféle biztosítéka – olyasféle dolgok, mint stabil jövedelem, lakás és alapvető egészségügyi ellátás. A másik, hogy ne uralkodjon felettünk senki – mert

ha másvalaki irányítása alatt állsz, ha számos kulcsfontosságú döntést mások hoznak meg helyetted, akkor folyamatosan ki vagy téve a visszaéléseknek.

Egy olyan társadalomban, ahol rengeteg embernek nincsen biztos munkahelye, vagy van munkája, de nem tudja kifizetni a számláit, ahol alá kell vetnie magát mások ellenőrzésének, ahol nincs beleszólása abba, hogy hogyan születnek a törvények és rendeletek – ott lehetetlen elérni a társadalmi igazságosságot. Ezt a kapitalizmus biztosan nem fogja megoldani.

Gazdasági rendszerként a kapitalizmus épphogy megfosztja az emberek nagy többségét a tisztességes élethez szükséges alapvető feltételektől. Ettől függ működése, ezen múlik fennmaradása.

A dolgozók minden nap úgy mennek be dolgozni, hogy tudják: munkahelyük kevéssé biztonságos; olyan fizetést kapnak, amely nem jólétüket biztosítja, hanem munkáltatóik legfőbb szempontjához, a profittermeléshez van igazítva (mert munkáltatóik ehhez igazítják); olyan ütemben, időtartamban és munkarendben dolgoznak, amelyet főnökeik határoznak meg.

A dolgozók nem saját akaratukból vetik alá magukat e feltételeknek, hanem mert kényszerhelyzetben vannak. A legtöbbjük előtt két lehetőség áll: vagy elfogadják ezeket a feltételeket, vagy egyáltalán nincsen munkájuk. Ez nem a kapitalizmus valamiféle mellékes jegye vagy véletlen következménye. Ez a rendszer meghatározó jellemzője – a lényege.

A gazdasági és a politikai hatalom a kapitalisták kezében van. Legfőbb céljuk profitjuk maximalizálása. Ez azt jelenti, hogy a dolgozók helyzete, jóléte a legjobb esetben is csak másodlagos a számukra. Ez pedig azt jelenti, hogy a rendszer leglényege, veleje az, hogy igazságtalan.

Érdekeink érvényesítésének eszköze a mi kezünkben van

Ebből az következik, hogy társadalmunk emberségesebbé és igazságosabbá tételének első lépése az, hogy csökkentjük a bizonytalanságot és az anyagi nélkülözést oly sok ember életében, és növeljük önrendelkezési lehetőségeiket. Csakhogy ezzel azonnal belefutunk egy súlyos problémába – a tőkések és politikai szövetségeseik ellenállásába. Politikánk összeütközik az elitek érdekeivel.

A hatalom nem egyenlően oszlik meg a kapitalizmusban. Nem a dolgozók, nem a munkások döntenek arról, kit vesznek fel, kit rúgnak ki, ki meddig dolgozik, hanem a tőkések. Ezen felül a tőkések rendelkeznek a legnagyobb politikai hatalommal is, mert befolyásukkal alakíthatják a politikai folyamatokat: a pénzükből politikai kampányokat és pártokat finanszírozhatnak, illetve lobbizhatnak is.

A kapitalisták húzzák a legtöbb hasznot ebből a rendszerből. Miért kellene akkor ösztönözniük a rendszer megváltoztatását? Miért kellene olyan változtatásokat támogatniuk, amelyek elkerülhetetlenül hatalmuk és bevételeik csökkenését okoznák? Nem is teszik, sőt: egyáltalán nem veszik jónéven az efféle kihívásokat. Mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák a jelenlegi viszonyokat, a status quo-t.

A progresszív reformmozgalmak újra és újra azt tapasztalják, hogy amikor lépéseket tesznek az igazságosság irányába mutató változások felé, szembe kerülnek a tőke hatalmával.

A gazdagok rendszeresen elleneznek minden olyan reformot, amely a jövedelem újraelosztására irányul, vagy amely a kormánytól szociális intézkedést vár – legyen szó akár az egészségügyről, a környezetvédelmi előírásokról, a minimálbérről vagy a foglalkoztatási programokról. Minden ilyen intézkedés ugyanis elkerülhetetlenül jövedelmük vagy nyereségük csökkenését okozza (nagyobb adó fizetésére kötelezi őket).

Ez azt jelenti, hogy a progresszív reformtörekvéseknek meg kell találniuk a hatalom egy másik forrását. A kollektív, szervezett erő olyan forrását, amely lehetővé teszi a változást akarók számára, hogy legyőzzék a tőkésosztály és politikai funkcionáriusaik együttes ellenállását.

Ez a kollektív, szervezett erő a dolgozók kezében van. A hatalom e forrása felett a munkásosztály rendelkezik.

Ennek oka egyszerű: a kapitalisták csak akkor tudják megtermelni a profitjukat, ha a munkások minden nap megjelennek a munkahelyükön. Ha azonban a dolgozók elutasítják ezt a játszmát, ha nem mennek be dolgozni, ha nem veszik fel a munkát, akkor a profit egyik napról a másikra elapad.

Ha van valami, ami igazán felkelti a munkáltatók figyelmét, akkor az éppen ez: hogy a profittermelés meg is akadhat. Ha a munka és vele a pénz megáll – és hirtelen nem folyik tovább.

A sztrájkhoz hasonló akciók nem csak egyes kapitalistákat kényszeríthetnek térdre. Ezen messze túlmutató hatással lehetnek olyan intézményekre is, amelyek közvetlenül vagy közvetve függenek tőlük – beleértve a kormányt is.

A dolgozók azon képessége, hogy a munka megtagadásával képesek megakasztani és összeomlasztani az egész rendszert, olyan eszközt és hatalmat ad a kezükbe, amellyel a társadalom egyetlen más csoportja sem rendelkezik. Kivéve magukat a kapitalistákat.

A progresszív társadalmi változáshoz le kell győznünk a kapitalisták ellenállását. Az elmúlt legalább három évszázad alatt megtanultuk, hogy erre van szükség, ha el akarjuk érni a céljainkat.

A dolgozók megszervez(őd)ésének azért van központi jelentősége, mert csak így tudják használni hatalmukat. Csak osztállyá szerveződve, együttesen tudják kifejteni erejüket. A munkásság tehát nem csak a modern társadalom egyik szisztematikusan elnyomott és kizsákmányolt társadalmi csoportja (a sok közül). Több ennél.

Ezen felül a munkásoknak van még valamijük, ami különösen fontossá, kulcsszereplővé teszi őket. Ez strukturális helyzetükből fakad, vagyis sajátos elhelyezkedésükből a kapitalizmus termelésének-újratermelésének rendszerében.

Osztályként csak a dolgozók vannak abban a helyzetben, hogy valódi változásokat érjenek el és engedményeket csikarjanak ki a hatalom fő központjaitól – a bankároktól és iparosoktól, akik irányítják a rendszert. Ez az az osztály, amely nap mint nap kapcsolatba kerül a kapitalistákkal, ráadásul dolgozói létük lényegéből fakadóan örökös konfliktusban állnak velük. Ez az egyetlen osztály, amelynek fel kell vennie a harcot a tőkével, ha javítani akar az életén. Nincs más olyan erő, amely köré logikusabb lenne politikai mozgalmat szervezni.

„Ez csak egy elmélet”, vethetik ellenünk – de ez nem csak egy elmélet. Ha visszatekintünk azokra a körülményekre, amelyek között az elmúlt száz évben messzemenő reformokat fogadtak el, olyan reformokat, amelyek javítottak a szegények anyagi helyzetén, vagy amelyek több jogot adtak nekik a tőkével szemben, akkor láthatjuk: ezek kivétel nélkül a munkásosztály (ön)szervez(őd)ésére és mozgósítására épültek.

És ez nemcsak a jóléti állam „színvak” intézkedéseire igaz. Ez az olyan küzdelmekre is igaz, mint a polgárjogokért és a választójogért folytatott harc. A jogok kivívásáért és kiterjesztéséért folytatott küzdelmekre egyaránt.

Minden olyan mozgalomnak, amely a szegényekre is kiterjesztette a juttatásokat – függetlenül attól, hogy ezek az emberek feketék vagy fehérek, férfiak vagy nők voltak-e –, a dolgozó emberek (ön)szervez(őd)ésére és mozgósítására kellett épülnie. Ez ugyanúgy igaz volt Európában és a globális Délen, mint az Egyesült Államokban.

Ez a hatalom, a dolgozók hatalma az, amely képes valódi engedményeket kicsikarni a tőkétől. Ez teszi a munkásosztályt oly fontossá a politikai stratégia szempontjából.

Az a tény pedig, hogy minden kapitalista társadalomban a munkások alkotják a többséget, és hogy szisztematikusan kizsákmányolják őket, csak még sürgetőbbé teszi a helyzetüket.

Egyfelől tehát a dolgozók létfeltételeinek szűkössége és erkölcsi kötelességeink sürgőssége, másfelől pedig strukturális helyzetük, stratégiai erejük és képességük, hogy osztályként használják is ezt a hatalmukat – e két tényező együttesen helyezi a munkásosztályt a demokratikus szocialista politika középpontjába.