Az 1944-es októberi, józsefvárosi fegyveres ellenállás feldolgozásában egyfajta áttörésnek számíthat, hogy mostanra három ellenállóról is név szerint tudunk, ráadásul egyikük tanúvallomást is hagyott maga után. Az ellenállók számáról az eddig feldolgozott tanúvallomások alapján annyit tudunk – ezt is egyelőre egy korabeli tanúvallomásnak köszönhetően –, hogy az említett hármon kívül még legalább 73 ellenálló volt, akiket azonban az itt részletezett, 1944. október 16-i események után október 17-én végeztek ki a nyilasok.^[1] Az ellenállásnak egytől kilencig terjedő számú náci áldozata volt, illetve egy nyilas sérültről tudunk.^[2] A következőkben a tanúvallomást író ellenálló, Róna Andor szinte teljes beszámolóját, és az azt alátámasztó, illetve ahhoz kapcsolódó leírásokat mutatjuk be.

Lánya, Róna Judit leírásában Róna Andor Reich Andor néven született 1920. február 2-án. „Műszerésznek tanult, s 1940-ben vitték munkaszolgálatra. Erdélyben, a Kárpátokban kellett, azt hiszem, utat építeniük. Már ott is bizonyos fokig ellenállt, szervezkedett, gyakran büntették kikötéssel, sokszor gúnyos megjegyzései miatt. Időnként megszökött (nem csak ő, felváltva fedezték egymást).”^[3]

Róna Andor itt következő – helyenként más forrásokkal is „kiegészített” – leírását, amely az eredeti, elveszett kézirat híján jelenleg csak angol fordításban elérhető a MEASZ [Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége] 1999-es kiadásában^[4], Róna Judit lektorálásával fordítottam vissza magyarra.

„1944. október 18-tól november második feléig ágyhoz kötött voltam az Alkotás utcai helyőrségi kórházban (akkor Gömbös Gyula utca). Abban az időben több munkaszolgálatost kezeltek itt. Semmit nem tudtunk egymásról, és azt tanácsolták, ne is nagyon kérdezősködjünk. De hogy a történet világos legyen, el kell mondanom, hogyan kerültem ide.

[1940]-ben [b]ehívtak munkaszolgálatra, és már négy éve dolgoztam, mikor 1944 májusában Jászberénybe kerültem. Ide helyeztek a hírhedt Zentay ezredes (Rettegett Iván) parancsnoksága alá. Innen a [pusztamizsei^[5]] tanyára vittek és különböző zászlóaljakra osztottak fel bennünket. Szerencsére a 101/306-os zászlóaljhoz kerültem, bevagoníroztak, és Budapestre irányítottak. Több másik zászlóaljat Borba parancsoltak.

Budapesten a Rózsák terén volt a szállásunk, egy üres épületben, egy [óvónőképző iskola]^[6] egyik szárnyában. Zászlóaljam csak budapestiekből állt, elég sok ismert ember is volt köztük, például Karinthy Ferenc író és Somlyó György költő. Őreink rendes emberek voltak, különösen Gregor őrmester, az osztag vezetője. A németek mellett dolgoztunk, légvédelmiüteg-tüzelőállásokat építettünk Csillebércen a Budai-hegyekben. Sikerült mozognunk a városban, annak ellenére, hogy szigorúan tiltották. Néha meglátogattuk családjainkat a sárga csillaggal mázolt házakban.”

 

1944. október 15-ét Róna Andor a következőképp írja le:

„Dél körül kiabálást hallottunk a [Rózsák terei, óvónőképző iskolához tartozó, munkaszolgálatos-laktanyaként használt épület] körül, mondván, jöjjünk le az épület nagyteremébe. Szólt a rádió, és Horthy proklamációját hallgattuk. Mindenki teljesen elképedt, ugyanakkor elöntött minket az öröm is, mikor hallottuk, hogy a kormányzó a fegyverletételre készül. Nehéz szavakkal leírni azt az eufóriát, amit éreztünk, még az őrök is megkönnyebbültek, az ő hangulatuk is jócskán megemelkedett. Nem vesztegettük az időt, azonnal felöltöztünk, és felkerestük a rokonainkat. Mindenekelőtt azonban a zászlóalj megegyezett abban, hogy ha bármi történne, visszamegyünk a laktanyába, mivel tudtuk, együtt nagyobb eséllyel éljük túl az elkövetkező feszült napokat, legalábbis amíg az első szovjet katonák megjönnek.

Schwimmer Ernő^[7] nagyon jó barátom volt a zászlóaljban, és elhatároztuk, hogy összehozzuk családjainkat. Édesanyám és húgom – három hónapos kislányával együtt – a Royal Szállónál laktak egy csillaggal mázolt házban. A barátom szüleihez vittem őket a Vay Ádám utca 8-ba (a Népszínház utca sarkán). Később, aznap este hallottuk a hírt, hogy a béketárgyalások kudarcot vallottak, és a nyilaspárt vette át a hatalmat. Láttuk és hallottuk a fegyveres nyilas híveket ordibálni az utcán. Bár abban állapodtunk meg, hogy ha rosszra fordulnának a dolgok, a régi laktanyában találkozna a zászlóalj, nem mentünk vissza, az új körülményekre való tekintettel nem akartuk otthagyni a családjainkat.Később bezártuk a [Vay Ádám u. 8.] kapuját, és [Ernő] barátommal, valamint egy Geiger [Jenő]^[8] nevű optikussal, aki a Népszínház utcában lakott, ott maradtunk a bejáratnál, és senkit nem engedtünk be. Másnap [október 16.] reggelig maradtunk ott.”

Róna Judit leírásában Schwimmer Ernő az édesapjának gyerekkori barátja volt, nem csak a munkaszolgálatból ismerte.

Említ apjáról még egy, a felkelés előtti epizódot, miszerint „mikor Pesten szökésben volt, és a nyilasok körbezárták az épülettömböt, az összes férfivel letolatták a nadrágjukat. Akikről kiderült, hogy zsidók, betuszkolták a menetbe. Apám felszaladt az egyik ház padlására, ott vészelte át a razziát.”

1944. október 16-án a nyilasok egész napos razziát rendeztek a Népszínház utcában, melynek során ellenállókkal vívtak tűzharcot az akkori Tisza Kálmán (ma II. János Pál Pápa) tér és a Teleki tér közti szakaszon, illetve ezeken a tereken is, valamint több környékbeli utcában és a környékbeli házaknak – csillagos és nem-csillagos – a zsidó lakosságát az utcára terelték, először a Városi Színház (mai Erkel Színház) elé, majd ki a Keleti Pályaudvaron túli lóversenypályára, a Tattersallba. Róna Andor a Vay Ádám utca 8-ban – amely a Népszínház utca sarkán van, félúton az akkori Tisza Kálmán és Teleki terek között – volt ennek a razziának az elején, családjával, illetve barátja, Schwimmer Ernő családjával.

A Vay Ádám utca 8-ban történt október 15-i, illetve 16-i eseményeket eddig ketten is kutatták, ráadásul majdnem egyidőben, a nyolcvanas évek első felében. Annak viszont egyrészt nincs jele, hogy ez ügyben kapcsolatban álltak volna egymással, illetve kutatásaik eredményeit mai napig nem publikálták. Az egyik kutató Gazsi József hadtörténész, aki máig kiadatlan, 1989-es kandidátusi értekezésében említi röviden a történteket, forrásmegjelölés nélkül, a másik pedig Karinthy Ferenc író – aki, mint láttuk, egy munkaszolgálatos században volt Róna Andorral –, aki egy 1982-es naplóbejegyzésében (melyből később szintén idézünk) említi, hogy a történtekből drámát készült írni.

Gazsi József leírására Bartha Ákos történész hivatkozott először 2021-ben^[9]; addig jószerivel ismeretlen volt. Gazsi szerint „[o]któber 15-én a Vay Ádám u. 8. sz. házban a lakók ruháikról és a kapu felől levették a sárga csillagot. […] Valaki feljelentette őket, mire két SS katonát küldtek ki a „rend” helyreállítására. A lakók lefegyverezték őket, de azoknak sikerült megszökniük. Erősítéssel tértek vissza, berobbantották a kaput, s két embert rögtön megöltek. Barbár módon kézigránátot dobtak az óvóhelyre is, ahol 12 ember meghalt, 10 megsebesült.”^[10]

Róna Andor feltehetően – illetve, mint látni fogjuk, saját leírása alapján is – a Gazsi által említett, nyilasokat lefegyverző ellenállók egyike volt.

Gazsival ellentétben azonban Róna október 16-ára teszi a történteket, ami több népbírósági jegyzőkönyvekben rögzített elmondás szerint a nyilas razzia napja volt; olyannyira, hogy a reggel 9 órakor kezdődő tűzharcot Rónához hasonlóan több visszaemlékező említi – négy kortárs, egymástól független forrást beleértve.^[11] Az egyik, egy K. A. néven nyilatkozó munkaszolgálatos, aki elmondása szerint a Népszínház utcában lakott, viszont a „Tisza Kálmán tér felől” hallott fegyverropogást.^[12] Ugyanez a K. A. ugyanebben a cikkben említi, hogy „[a] közeli Vay Ádám utca 8. szám alatti házban az óvóhelyre menekült lakók kézigránáttal védik a pincét a németek ellen.”^[13] Egy másik szemtanú szerint, aki a Vay Ádám utcától egy tömbnyire lévő, Kun utcai tűzoltó-laktanyában dolgozott, a laktanyában egy SS-uniformisba öltözött „kb. 20-30 fő”-s^[14] légós levente csapat gyülekezett. Onnan aztán a Vay Ádám utca 8-al szemben lévő Népszínház utca 47-be mentek razziázni. Továbbá Gazsi József leírása is a többi, razziákat említő forrásokkal összevetve október 16-án történt eseményeket említ, miszerint a Vay Ádám utca 8-ból „[a]z ottlakókat ezután a Városi Színházba, majd a Tattersallba terelték, miközben két személyt […] agyonlőttek.”^[15]

Róna a következőképp írja le az aznapi, Vay Ádám utcai eseményeket:

„Amikor [október 16-án reggel] kinyitottuk a bejárati kaput [és kimerészkedtünk], láttuk, hogy egy utánfutós teherautó áll a Tisza Kálmán térnél, amiből fegyvereket osztottak civileknek. Mi is ösztönösen odamentünk, és kaptunk két puskát, kézigránátokat, egy gépfegyvert, lőszert. A puskákat tudtuk használni, mert még [lövész]tanfolyamon tanultuk meg fiatalabb korunkban. De a gépfegyvert és a gránátokat nem ismertük. Műszaki beállítottságú ember voltam, így hamar rájöttem, hogyan kell a gépfegyvert használni. Visszamentünk a tömbünkbe, és újra bezártuk a bejárati kaput.

[Reggel] kilenc óra körül gépfegyverropogást hallottam a Teleki tér felől. Később értesültünk arról, hogy a nyilasok a sárga csillagos házakban razziáztak, és meggyilkolták a bennük lakókat.

A Teleki téri lövöldözés három napig tartott, mivel, mint később megtudtam, az ott lakók kétségbeesetten ellenálltak, de sikertelenül, túlélők nem maradtak. Idegesen vártunk a [ház] zárt kapuja mögött, készenlétben, folyamatosan fegyvert tartva a kezünkben. Nem kellett túl sokáig várnunk. Nemsokára dörömböltek a kapun. Persze nem nyitottuk ki, de így is sikerült átlőniük a kapu résén. Az egyik szomszéd, aki egy fenti ablakból látta az eseményeket, lejött, szólt nekünk, hogy három-négy suhanc van kinn a kapu előtt. Mivel nem hagyták abba a dörömbölést, résnyire nyitottuk a kaput, és a[z egyik] srácot behúztuk a puskájánál fogva. Fejbe vágtuk a puskatussal, mire eltántorgott. A másik két gyereket is sikerült hasonló módon a házba csalogatni; ők is így jártak.

[Aztán] újra bezártuk a kaput, és a lakók lementek az óvóhelyre. Hamar fegyveres csoportok vették körbe a házat, és néhány kézigránáttal felrobbantották a kaput. Mi tüzet nyitottunk, fedezékbe bújva a robbanásokat követő omladék elől. Persze nem volt kétséges, hogy ilyen túlerővel szemben nem tudunk sokáig kitartani. Egyikünk lesietett az óvóhelyre. Abban az időben a pincéket csak vékony fal választotta el a szomszédos pincéktől. Próbáltunk áttörni a Vay Ádám utca 6.-ba, de [ott] a házmester nyilas-szimpatizáns volt. Az egyetlen másik esélyünk az volt, hogy a ház kevés keresztény családjából egyet elérjünk. Kinn a fegyveresek hangszórón keresztül közölték egyértelműen, hogy keresztény családra nem lőnek. Néhány lakó akkor elhagyta a házat, s édesanyám meg a húgom a babájával az épületet elhagyó keresztény családokhoz csapódtak. Mi hátra maradtunk, és mikor rájöttünk, hogy sehogy nem tudunk elmenekülni, elhatároztuk, hogy olyan ádázul fogunk ellenállni, ahogy csak tudunk. Nem halunk meg ellenállás nélkül.

De a küzdelmünk nem tartott sokáig. Ernő barátomat a fején lőtték meg; azonnal meghalt. Megpróbáltam érte nyúlni, de hirtelen ütést éreztem; a mellkasomat találták el. Jobb oldalam lezsibbadt, nem tudtam tovább harcolni. Azt még most sem tudom, hogy [Geiger]^[16], az optikus, túlélte-e a küzdelmet. Én azonban visszamentem az egyik lakásba. Azt hiszem, a házmester lakásába mehettem, de ebben nem vagyok biztos. Közben a nyilasok megrohamozták a házat, és elvitték a még benn maradtakat. Én [aztán]összeszedtem magam, és részeget színlelve odébbálltam. A Tisza Kálmán téren leültem egy padra. Nemsokára megállt mellettem egy rendőr, fegyverét rám szegezte. Elvitt a Városi Színházba. Többünket a pincébe, a kelléktárba zártak, és még ott lent is lehetett hallani a Teleki tér felől jövő puskaropogást.”^[17]

Amikor Róna Judit 2023-ban a felkelés évfordulóján megkeresett, így írta le a fentieket, Gazsi József feldolgozására reagálva: „Mellette kapott fejlövést a barátja. Apám meg tüdőlövést. Lehet, hogy ezért beszélt két halottról Gazsi József. A házban dolgozó [optikus] – aki nem volt zsidó, de utálta a németeket és a nyilasokat – volt a harmadik, aki próbálta védeni a házat, de ő eltűnt, mikor a nyilasok tankkal bedöntötték a kaput és lövöldözni kezdtek, apám soha többé nem hallott róla.” Idén hozzáteszi: „Nekem apám úgy mondta, hogy ők hárman a kapun belül álltak készenlétben, és a nyilasok tankkal benyomták a kaput, és valószínűleg lőttek is, mert Ernőt fejlövés érte. Az optikus […] meg eltűnt a szeme elől a törmelékekben.”

A Yad Vashem adatbázisa egyetlen Schwimmer Ernőt tart számon^[18], aki ugyan budapesti volt, de flossenburgi koncentrációs táborban volt a háború alatt, így az 1944-ben a Vay Ádám utcai tűzharcban elesett Schwimmer Ernővel feltehetően nem egyezik (arról ugyan nincs adat, hogy a háborút túlélte volna, de 1912-es születésű volt, így az is kétséges, hogy nyolc év korkülönbséggel az 1920-as születésű Rónának gyerekkori barátja lett volna).

Az adatbázis azonban számon tart egy Geiger Jenőt nevű „látszerész”-t, aki az „1945. évi népösszeírás” szerint egy Geiger Vilmos nevű kereskedővel lakott társbérletben a VII. kerületben az Erzsébet körúton, ahova 1940-ben költöztek. Amennyiben ez a Geiger Jenő nevű látszerész azonos a Róna Andor által említett Geiger nevű optikussal, aki október 16-én a VIII. kerületben volt, a fentiek szerint ebben az időben egy kerülettel odébb lakott.

Róna Judit a fegyverszerzéssel kapcsolatban azt írja, hogy édesapjáék „a kommunistáktól kértek fegyvert, akik nem ajánlották az ellenállást, mivel reménytelen”, illetve, még pontosabban: „Apu azt mondta, a kommunisták azt tanácsolták nekik […], ne csinálják, főleg fegyverrel, mert rosszabbul járnak, ennek ellenére kaptak tőlük fegyvereket.” A tűzharc után „Apámat halottnak hitték, ennek köszönheti, hogy életben [maradt]. Lehet, hogy többen is próbálták védeni a házat, én hármójukról tudok.”^[19]

Az egyik háború utáni nyilasper egyik tanúja, K. J. vallomása szerint az említett Kun utcai különítmény, amelyik „részt vett rablásokban is az alkalommal, amiről személyesen meggyőződtem”, az ezen a napon „déltől kezdve vitéz Sándor és Csató [Géza] vezetésével részt vett a Népszínház utcai, Telek[i] téri, Vay Ádám utcai és Alföldi utcai lövöldözésben és pogromban. Én személyesen ez alkalommal 4 halottat láttam, akiket v. Sándor és Csató SS legényei lőttek agyon.”^[20]

A család többi tagjának megmenekülését Róna Judit a következőképp írja le:

„Volt egy föld alatti átjáró a szomszéd házhoz, ott próbálták menekíteni a lakókat, de a házmester beköpte őket a nyilasoknak, akik elzárták az utat. Úgyhogy mindenkit – köztük nagynénémet, pár hónapos kislányát, a nagymamámat és sebesült apámat – az Erkel [az akkori Városi] Színház elé terelték. Ott egy lány a blúzával bekötözte apámat. Úgy tudom, hogy aztán az óbudai téglagyárba (ma – a MEASZ […] – a MEASZ alelnökének, a III. kerületi szervezet elnökének kezdeményezésére – emlékkő van a helyén) vitték őket (mint említettem, apámat ott hagyták). Családom többi tagja – akik átélték a felkelést – is megmenekült”.

Róna Andor saját megmenekülését a következőképp írja le:

„Amikor elhagytam a [Városi Színház] pincé[jé]t, egy német Tigris tankot láttam a Teleki tér felé tartani. A téren és környékén a sárga csillagos házakból nyilas fegyveresek a lakókat csoportokban először a [Városi] [S]zínház elé, aztán a lóversenypályára^[21] terelték, közöttük rengeteg idős emberrel és gyerekkel. Minket közben arra utasítottak, feküdjünk le. Egy fiatal lány a blúzával ellátta a sebeimet, megállította a vérzést.

Az egész napot a színházban töltöttük, este vittek ki minket. Én otthagytam a csoportot a Rákóczi út−Huszár utca sarkán; elértem a Rózsák terét. A óvónőképző kapuja zárva volt. Becsöngettem, kilestek a kukucskálón, s kinyitották a kaput. Hihetetlennek tartották, hogy visszajöttem. Hallották, mi történt, azt hitték, meghaltam. Elmondták, hogy aznap délután, korábban, amikor a lövöldözésnek vége lett, a zászlóaljparancsnok harmadmagával elindult megkeresni minket, megnézni, élünk-e, hogy próbáljon kihozni minket a [Vay Ádám utcai] házból. Látták, hogy Ernőt megölték, és feltételezésük szerint engem is, bár sehol nem találták a testemet.

Lefektettek, s nemsokára jött az orvosunk (Ungárnak hívták, de mi Paxinak neveztük). Amennyire tudta, lekezelte a sebeimet. Gregor^[22] volt az ügyeletes őrmester. Megérdemli, hogy, mivel sajnos már nem él, rá emlékezve itt is megköszönjem neki, amit értünk tett. Sok emberen segített. Kis lovasszekerén hozott nekünk dolgokat, amikre szükségünk volt. A szekeret úgy alakította át, hogy sebesülteket is tudjon vele szállítani. Vöröskeresztet tett rá, zászlólaljorvosát pedig arra utasította, vegyen fel vöröskeresztes karszalagot. A rozoga szekér lassan és zajosan húzott a Lánchídon át az Alkotás utcai helyőrségi kórházba.

A kórház felvételi irodáján az ügyeletes hadnagy vizsgált meg. Megröntgenezett, és közölte, jelenleg túl veszélyes lenne eltávolítani a golyót. Felvittek az első emeleti kórterembe. Kísérőm azt mondta, saját érdekemben senkinek ne áruljam el, honnan jövök, hallgassak erről. Nem bizonyult túl nehéznek, mert senki nem kérdezősködött. Az ágyam tágas, tiszta, rendes kórteremben állt, és úgy tűnt, mintha a normális kórházi élet zajlana, nem dúlna odakinn a háború. Egyenruháikból ítélve több horthysta őrt is láttam a kórtermekben, akik a budavári harcokban sebesültek meg.

[…] November egyik délutánján az egyik, orvosi vizsgálónak használt irodába hívtak. A szobában lévő orvos kapitány is volt. Mikor beléptem, az ajtót becsukta mögöttem. Amit most hallok, mondta, az maradjon köztünk. Megtudtam, hogy keresnek, másnap jönnének értem, ami ellen a kórház személyzete semmit nem tehet. De azt is elárulta, hogy van egy szállítmányoknak fenntartott bejárat, amelyet éjjel tíz és tizenegy között nem őriznek. A többi rajtam és a szerencsémen múlna. Így szöktem meg a kórházból.

Nem sokkal később a Bethlen téri kórházba kerültem, ahol Biedermann főorvos és egy Szántó nevű sebész kezelt és távolította el a golyót a mellkasomból. Itt szabadítottak fel bennünket román katonák január 13-án.”

A Bethlen téri kórházban, mint Judit meséli, apjának „kiszedték a tüdejéből a golyót (ha nem szólt a tüdőszűrésen, élete végéig visszahívták, hogy foltot találtak […])”.

Karinthy Ferenccel kapcsolatban Róna Judit azt írja: „Később nem tartották a kapcsolatot, de olyan negyvenvalahány évvel ezelőtt együtt utaztunk a Mátrába, a buszon találkoztunk Karinthyval, és köszöntek egymásnak.”

Karinthy 1982. március 29-i naplóbejegyzése szerint teljes körű kutatómunkát végzett ahhoz, hogy először egy színdarab, aztán egy regény formájában írja meg a Népszínház utcai ellenállást. A kutatómunka ellenére ezt az ellenállást mindössze egyetlen házhoz köti – bár hogy melyikhez, az a leírásából nem derül ki. Elbeszélése szerint:

„Hoztam le [Keszthelyre] munkát, azaz hoztam volna, azt a bizonyos Népszínház utcai csillagos házat, az egyetlent, amely 44-ben ellenállt, amihez hetek, hónapok óta gyűjtöm az anyagot, és itt akartam elkezdeni. De hiába kínozom magam, vannak meg a figurák, cselekmény, katarzis, alles was gut und teuer, sehogy se bírtam belekezdeni. Először darabnak próbáltam, volna is szerződésem a Várszínházzal, nem akart beindulni, aztán prózában, nekem sokkal otthonosabb műfajban, és úgyse megy, sehogy se.”^[23]

Karinthy leírása szerint egyik fő gondja a realizmus, amit az események ábrázolása megkövetelne – különösen, miután realista írónak beskatulyázva érezte magát, amiből „épp kitörni készülök, talán ezért is nem tudtam eddig megírni ezt a nagyon is előkészített [!] 44-es históriát. […] ez az irodalom fennmaradásának egyetlen útja. Mitológiát, csodákat beleépíteni korunk valóságába. […] [a] mai reális történések mögött ott a mítosz, a beton mélyén a vas. […] Talán mégis erre kéne továbbmenni, és azért nem tudom megírni ezt a krónikás beszámolót arról a 44-es csillagos házról.”^[24]

Bár ez a munka végül tudomásunk szerint sem színdarab, sem regény, sem más írói formában nem született meg végül, Karinthy a kutatásai eredményeit sem tette közzé később semmilyen formában.

Karinthy Ferencen kívül a józsefvárosi felkelés egyes eseményeit több író dolgozta fel még regény, illetve riportregény keretein belül, legtöbben több évtizeddel az események után, mint például Kassák Lajos (Az út vége, 1946-ban írt, de csak 1963-ban publikált), Vitányi Iván (Széltenger, 1969, amelyben Vitányi feltehetően ugyanazt az eseményt írja le, mint Kassák, csak más szemszögből), Moldova György (Szent Imre-induló, 1975), illetve Kuczka Péter (versben: Seregek ura, 1998), Naftali Kraus (Az áldozat visszatér a tett színhelyére, 2002), Salamon Mihály (Keresztény voltam Európában: Pesti riportregény a nyilas időkből, 1944-1945, 2016) és Bereményi Géza (Magyar Copperfield: életregény, 2019), valamint Márai Sándor (Napló, 1943-1944) és Heltai Jenő (a csak 2017-ben megjelent Négy fal között – Naplójegyzetek 1944-1945-ben) írnak naplóikban az ellenállásról, a napi hírek alapján. Ezekben a munkákban azonban általában egy-egy mondat, legfeljebb egy bekezdés erejéig írnak a történtekről; de semmilyen önálló írói munka, akár regény, akár színdarab formájában, nem született a történtekről.

Róna Andor a többek közt Radnóti Miklós Antirasszista Díjat osztó MEASZ-nak alapító tagja volt. Mint Judit elmondja, „a felszabadulás után a Ganz-MÁVAG-ban helyezkedett el (onnan is ment nyugdíjba 1980-ban), szakérettségit tett (ezt az érettségiformát a felszabadulás után vezették be, azóta megszűnt), és esti tagozaton elvégezte a Műszaki Egyetemet. Még akkor is tanult, mikor megszülettünk (ketten vagyunk testvérek az öcsémmel). Középvezető lett, úgy láttam, meglehetősen kedvelték (pl. mikor súlyos baleset érte, amíg nem lehetett látogatni, szinte ötpercenként érdeklődött valaki az állapotáról, később meg egymásnak adták a kilincset látogatók, a beosztottak is).”

A MEASZ jelenlegi elnöke, Hanti Vilmos elmondásában: „A MEASZ jogelődje 1945. május 15-én alakult az egykori antifasiszta politikai és fegyveres ellenállókból; a koncentrációs táborokból, a munkaszolgálatból hazaérkezett holokauszt-túlélőkből. A szervezet a magyarországi politikai hullámokban így-úgy igyekezett fönntartani működését. A hatalom mindig tartott tőle, mert valós, hősies múltú emberekből állott. […] Nagy Imre is szerette a szervezetet, a forradalom előtti utolsó nyilvános megjelenése is egy partizán gyűlésen volt. A MEASZ 1990. után létrehozta az Auschwitz Alapítványt, s kezdeményezőleg segítette annak keretében a Holokauszt Emlékközpont kialakítását. 2010-ig a parlamentben adhattuk át a MEASZ Radnóti Miklós Antirasszista Díját, de utána Kövér László fideszes házelnök kitiltotta a szervezetet onnan. Pedig olyan kiválóságok kapták meg a díjat, mint Göncz Árpád, Mécs Imre, Paul Lendvai. Figyelemre méltó a mai, fasisztoiddá váló politikai folyamatban felidézni azt is, amikor egy szocialista parlamenti képviselő fontosnak tartotta, hogy a házelnöknek választ igénylő kérdést nyújtson be arról, miért lett a MEASZ „persona non grata” a honvédelmi miniszter számára, aki előzetes értesítés nélkül megszüntette az együttműködést a MEASZ-szal, miközben a budavári kitörés Hitler mellett harcoló katonáit hősöknek nevezte.”^[25]

A józsefvárosi ellenállás nagyjából egy évtizedes „újrafelfedezése” óta az elfelejtését tovább erősítette – egyrészt – az annál inkább új keletű kategorikus megkérdőjelezése; ezt a kategorikus megkérdőjelezést pedig az az alapvetően hamis és obszkurantista előítélet, miszerint a visszaemlékezések „ellentmondásosak” lennének. Mint azonban az eddigi kutatás jó része – ezzel a jóindulatúan felületes és pontatlan megközelítésnek nevezhető hozzáállással ellentétben – kimutatja, a források, melyeknek túlnyomórésze, formátumától függetlenül (tanúvallomás, interjú, újságcikk, regényrészlet, történelmi feldolgozás) vagy egymást egészítik ki, vagy alátámasztják egymást, végeredményben

egy koherens és konzisztens képet adnak arról, hogy mi történt ezekben a napokban a Népszínház utcában és környékén, és maga az ellenállás miből állt.

Mint ebben a cikkben is látjuk, még a látszólag kevésbé jelentékeny részletek is (reggel 9 óra) számos visszaemlékezésben összecsengenek.