November 22-én jelenik meg az olasz-amerikai feminista filozófusnő, Silvia Federici 2018-as, Witches, Witch-Hunting, and Women című kötetének magyar fordítása. Ez a második könyv, amely a Théâtre le Levain, azaz a Kovász Színház és a Mérce közös kiadásában jött létre. A kötet fordítója társoldalaink szerkesztője, Piróth Attila, akinek számos, a Mércén megjelent szöveg magyar változatát is köszönhetjük. Alább a könyv egyik részletét közöljük.

***

Egyedül áll a szürkületben, kint a szabadban, kezében széles kék szalagot tart, amely körbefutja a mögötte lévő házakat is, amelyek ezért szinte teste folytatásának tűnnek. Rodolfo Morales, Mexikó egyik legnagyobb huszadik századi művésze sok más festménye mellett a Trazando el Caminót (Az út kijelölése) (1990) is munkássága fő témájának szentelte: a közösséget anyagként és társadalmi szövetként összetartó női testnek. Morales festménye a boszorkány képének ellenpontja: a rajta látható nyugodt tekintetű, hímzett kötényes nő szinte angyalinak tetszik. Ugyanakkor van benne valami mágikus és titokzatos is, ami azt a női „összeesküvést” idézi, amely a tizenötödiktől a tizennyolcadik századig Európát vérbe borító boszorkányüldözések történelmi igazolásaként szolgált. A kép talán támpontot kínál azokhoz a – történészek számára mindmáig megoldatlan – rejtélyekhez, amelyek ennek az üldözésnek a mélyén meghúzódnak.

Miért irányultak a boszorkányüldözések elsősorban nők ellen? Mivel magyarázható, hogy három évszázadon keresztül nők ezrei váltak Európában a „belső ellenség” és az abszolút gonosz megtestesítőivé?

És hogyan egyeztethető össze az a korlátlan hatalmat sugárzó, már-már mitikus portré, amelyet az inkvizítorok és démonológusok festettek az áldozataikról – mint a pokol teremtményeiről, terroristákról, emberevőkről, az Ördög szolgáiról, akik seprűnyélen lovagolnak vadul az égen – az e bűnökkel megvádolt, majd borzalmasan megkínzott és máglyán elégetett valóságos nők védtelen alakjával?

Az e kérdésekre adható egyik első válasz a „boszorkányok” üldözését a kapitalizmus kialakulása által okozott törésekre vezeti vissza, mindenekelőtt a mezőgazdaság korábbi – a feudális Európában még uralkodó –, közösségi formáinak felszámolására, valamint arra az elszegényedésre, amelybe a pénzalapú gazdaság felemelkedése és a földkisajátítás taszította a vidéki és városi lakosság széles rétegeit. Ezen elmélet szerint ezek a változások a nőket fosztották meg leginkább a hatalmuktól, ezért a legnagyobb valószínűséggel ők váltak áldozattá – különösen az idősebb nők, akik gyakran fellázadtak saját elszegényedésük és társadalmi kirekesztésük ellen, és akik a vádlottak többségét képezték. Másként fogalmazva: a nőket azért vádolták boszorkánysággal, mert a vidéki Európa átszervezése a kapitalizmus hajnalán felszámolta megélhetési eszközeiket és társadalmi hatalmuk alapjait, így nem maradt más választásuk, mint hogy a tehetősebbek jótékonyságától függjenek – egy olyan időszakban, amikor a közösségi kötelékek bomlásnak indultak, és egy új erkölcs kezdett teret hódítani, amely bűncselekménynek nyilvánította a koldulást, és lenézte a középkori világban mindaddig az örök üdvösséghez vezető útnak tekintett jótékonykodást.

Ez az elmélet, amelyet Alan Macfarlane fogalmazott meg elsőként Witchcraft in Tudor and Stuart England című művében (1970), bizonyosan helytálló sok boszorkányperre. Kétségtelenül közvetlen kapcsolat van sok boszorkányüldözési eset és a „bekerítések” folyamata között, ezt bizonyítja a vádlottak társadalmi összetétele, az ellenük felhozott vádak, valamint a boszorkány általános karakterizálása is; eszerint a boszorkány egyedül élő, szegény, öreg nő, aki szomszédjai adományaira szorul, keserűen nehezményezi kivetett helyzetét, és gyakran fenyegeti, átkozza azokat, akik megtagadják tőle a segítséget – és akik óhatatlanul őt vádolják minden szerencsétlenségük kiváltásával. Ez a kép azonban nem szolgál magyarázattal arra, hogy miképp tudtak akkora félelmet kelteni ilyen nyomorúságos szerzetek. Emellett arról sem ad számot, hogy sokukat a szexualitás kijelölt korlátjainak áthágásával és a reprodukcióval kapcsolatos bűncselekményekkel (csecsemőgyilkossággal és férfiak impotenssé tételével) vádolták, továbbá hogy az elítéltek között voltak olyan nők, akik bizonyos fokú hatalomra tettek szert közösségükben, gyógyítóként, bábaként dolgoztak, vagy mágikus gyakorlatokat folytattak, például elveszett tárgyak felkutatását vagy jóslást.

Az elszegényedéssel és a társadalom peremére szorulással szembeni ellenálláson kívül miféle fenyegetést láttak a „boszorkányokban” azok, akik kiirtásukat szorgalmazták? E kérdés megválaszolásához nem elég számba vennünk a kapitalizmus fejlődése által kiváltott társadalmi konfliktusokat: foglalkoznunk kell azzal a gyökeres átalakulással, amely a társadalmi élet minden területét érintette – kezdve a középkori világot mindaddig jellemző reprodukciós és nemek közötti viszonyokkal.

A kapitalizmus azokból a stratégiákból nőtt ki, amelyeket a feudális elit – az egyház, valamint a földbirtokos és a kereskedő osztály – vezetett be válaszul a vidéki és városi proletariátus küzdelmeire, amelyek a tizennegyedik századra válságba sodorták ezen elit uralmát. „Ellenforradalom” volt, amely nem csupán a szabadság új követeléseit fojtotta vérbe, hanem feje tetejére állította világot: új termelési rendszert hívott életre, amely a munka, a gazdagság és az érték másféle – a kizsákmányolás intenzívebb formáit kiszolgáló – felfogásán alapult.

Ennélfogva a tőkésosztály a létrejöttétől fogva kettős kihívással szembesült. Egyrészt vissza kellett vernie azt a fenyegetést, amelyet a közjavak egykori részes birtokosai jelentettek, miután a földkisajátítások nyomán csavargókká, koldusokká és föld nélküli munkásokká váltak, és akik készek voltak fellázadni új uraik ellen, különösen az 1550 és 1650 közötti időszakban, amikor az új világból érkező arany és ezüst okozta infláció „kezelhetetlen mértékben felgyorsult”, így az élelmiszerárak az egekbe szöktek, miközben a bérek csökkentek.^[1] Ilyen körülmények között bizonyosan tarthattak attól, hogy a saját sanyarú helyzetük miatt neheztelő, házról házra járó, bosszúálló szavakat motyogó öreg nők jelenléte sok paraszti közösségben összeesküvések táptalajául szolgálhat.

Másrészt a kapitalizmus, amely termelési módként az „ipart” jelölte meg a felhalmozás fő forrásának, nem tudott volna meghonosodni anélkül, hogy új típusú egyént és a munkaerő termelőkapacitását fokozó új társadalmi fegyelmet kovácsol. Ennek részeként történelmi küzdelmet vívott minden ellen, ami korlátozhatná a munkások teljes kizsákmányolását, kezdve az egyéneket a természethez, a más emberekhez és a saját testükhöz kötő kapcsolatok hálójával. Ennek a folyamatnak kulcseleme volt a test középkorban uralkodó mágikus felfogásának felszámolása, mivel az olyan erőket tulajdonított neki, amelyeket a tőkésosztály nem tudott kihasználni, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak a munkások munkagépekké alakításával, és amelyek még az ezzel szembeni ellenállást is fokozhatták. Ezek a prekapitalista, földműves társadalmakban minden egyénnek, vagy bizonyos különleges egyéneknek tulajdonított sámáni erők voltak, amelyek Európában túlélték a keresztény térhódítás több évszázadát, és amelyeket gyakran beolvasztottak a keresztény szertartásokba és hiedelmekbe.

A nők ellen mint „boszorkányok” ellen irányuló támadást ebben a kontextusban kell kezelni. A reprodukciós folyamathoz fűződő egyedülálló kapcsolatuk miatt sok prekapitalista társadalomban úgy tekintettek a nőkre, mint a természet titkainak különleges ismerőire, akik ennélfogva vélhetően képesek életet kelteni vagy halált előidézni, és felfedezni a dolgok rejtett tulajdonságait. Emellett a mágia gyakorlása (gyógyítóként, füvesemberként, bábaként, szerelmi bájitalok keverőjeként) sok nő számára biztosított megélhetést nyújtó foglalkozást, és kétségkívül bizonyos hatalmat is, ugyanakkor a bosszú veszélyének is kitette őket, ha a gyógymód nem működött.

Ez az egyik oka annak, hogy miért lettek elsődleges célpontjai a nők a mechanikusabb világkép kialakítását célzó kapitalista törekvésnek. A természet világának „racionalizálásához” – ami előfeltétele a szervezettebb munkafegyelem kialakításának és a tudományos forradalomnak – a „boszorkány” megsemmisítésén keresztül vezetett az út. Még azok a leírhatatlan kínzások is, amelyeknek a megvádolt nőket alávetették, teljességgel más jelentést kapnak, ha a hatalmuk testükből való kiűzésének egy formájaként fogjuk fel őket.

Ebben a kontextusban azt az ábrázolást is át kell értékelnünk, amely szerint a nők szexualitása az ördögtől való, a női „mágia” kvintesszenciája – és amely a boszorkányság meghatározásában központi jelentőségű. A klasszikus értelmezés szerint e jelenség oka az inkvizítorok bujaságában és elfojtott, aszketikus életükből fakadó szadizmusában keresendő. Bár az egyházi személyek részvétele a boszorkányüldözésekben alapvető fontosságú volt azok ideológiai támaszának felhúzásában, a 16–17. századra, az európai boszorkányüldözések legintenzívebb időszakára a boszorkányperek többségét világi bírák folytatták le, és városi önkormányzatok szervezték és fizették. Így fel kell tennünk a kérdést: mit képviselt a női szexualitás a társadalom megreformálására és szigorúbb munkafegyelem bevezetésére törekvő új tőkés elit szemében?

A válasz kereséséhez iránymutatóként szolgálhatnak a szexszel, a házassággal, a házasságtöréssel és az utódnemzéssel kapcsolatban a 16. és 17. században Nyugat-Európa-szerte bevezetett rendeletek; ezek jelzik, hogy a női szexualitásban egyszerre láttak társadalmi fenyegetést és – megfelelő becsatornázás esetén – óriási gazdasági erőt. Ahogy az egyházfőknek és az 1486-ban megjelent Malleus Maleficarum^[2] Domonkos-rendi szerzőinek, úgy a születőben lévő tőkésosztálynak is érdekében állt a női szexualitás és gyönyör lealacsonyítása. Erószt, a szexuális vonzalmat mindig is gyanakodva szemlélték a politikai elitek, mert kontrollálhatatlan erő volt.

Platón értekezése a szerelem hatásairól A lakomában ontológiai dimenziót ad ennek a nézetnek. A szerelem a nagy varázsló, a démon, amely egyesíti az eget és a földet, és oly kerekké, oly teljessé teszi az embereket a létezésükben, hogy ha egyszer egyesültek, többé nem győzhetők le. Az egyházatyák, akik a Krisztus utáni negyedik században az afrikai sivatagba mentek, hogy megszabaduljanak a városi élet züllöttségétől és vélhetően Erósz csábításától, kénytelenek voltak elismerni ez utóbbi hatalmát, úgy gyötörte őket a vágy – amelyet csak úgy tudtak elképzelni, mint ördögtől származót.

Azóta az egyház mint patriarchális, férfias klán összetartásának védelme érdekében, valamint – a papoknak a női hatalommal szembeni gyengesége nyomán – az egyházi vagyon széthullásának megakadályozása érdekében a papság a női nemet az ördög eszközeként festette le: minél becsesebb a szemnek, annál halálosabb a léleknek. Ez a vezérmotívuma minden démonológiának, a Malleus Maleficarummal, minden idők talán legnőgyűlölőbb írásával kezdve.

A felemelkedő burzsoázia folytatta ezt a hagyományt – katolikus és protestáns tagjai éppúgy, mint a puritánok –, és egy csavarral meg is toldotta: a női vágy elfojtását olyan haszonelvű céloknak rendelte alá, mint a férfiak szexuális igényeinek kielégítése és mindenekelőtt a bőséges munkaerő nemzése. Az ördögűzésnek alávetett és a boszorkányüldözés révén felforgató potenciáljától megfosztott női szexualitást a házasság keretébe terelve lehetett hasznosítani, utódnemzési célokra.

A szűziesség (tisztaság) és az aszkézis keresztény dicséretéhez képest gyakran szokás a múlttal való szakításként beállítani a burzsoá/tőkésosztály által bevezetett szexuális normát és a szex protestáns visszavezetését a házaséletbe – „orvosságként a bujaságra” –, valamint a nők mint feleségek és anyák közösségbeli legitim szerepének elismerését. Ám amit a kapitalizmus visszaemelt a nők elfogadható társadalmi viselkedésének birodalmába, az a szexualitás megszelídített, háziasított formája volt – és mint ilyen, eszközként szolgált a munkaerő reprodukciójához, valamint a munkások lenyugtatására.

A kapitalizmusban a szex csak produktív erőként létezhet, a nemzés, illetve a bérmunkát végző férfi munkások felfrissülésének szolgálatába állítva, a társadalom lecsillapítására és a mindennapi lét nyomorúságának kompenzálására.

Az új burzsoázia nemi erkölcsének tipikus példája volt Luther Márton apácákhoz intézett parancsa, hogy hagyják el a zárdát, és menjenek férjhez, mivel a házasság és a bőséges utódnemzés volt nézete szerint a nők számára Isten akaratának beteljesítése és a „legfőbb hivatásuk”. „Szüljenek mindhalálig” – jelentette ki. „Erre teremtettek.”^[3] Egyetlen 16. századi politikai vagy vallási tekintély sem fogalmazta meg ezt a nézetet olyan nyersen, mint Luther, de a nők szexualitásának házaséletre és utódnemzésre korlátozását, valamint a feleségnek a férje iránti feltétlen engedelmességét a társadalmi erkölcs és a politikai stabilitás pilléreként minden országban, hitvallástól függetlenül bevezettek. És valóban: a „boszorkányokat” egyetlen más bűncselekménnyel sem vádoltak olyan gyakran, mint „erkölcstelenséggel”, amelyet általában a gyermekgyilkossággal, valamint az élet reprodukciójával szembeni, eredendő ellenségességgel hoztak összefüggésbe.

E paramétereken – vagyis a házasságon, az utódnemzésen és a férfiak általi, illetve intézményes ellenőrzés körén – kívül a női szexualitás történelmileg a tőkések számára is társadalmi veszélyt jelentett: fenyegetést a munkafegyelemre, másokra gyakorolható hatalmat, továbbá a társadalmi hierarchiák és az osztályviszonyok fenntartása előtt álló akadályt. Különösen így volt ez a 16. században, amikor a feudális társadalom szexuális viselkedést, valamint és a nők és férfiak közötti nemi érintkezést szabályozó struktúrái válságba jutottak, és új jelenség ütötte fel a fejét: a városokban és vidéken egyaránt megjelentek a független, egyedül élő nők, akik gyakran prostitúciót folytattak.

Nem meglepő módon a szexuális perverzió vádja éppoly központi szerepet játszott a világi hatóságok által levezetett perekben, mint azokban, amelyeket az inkvizíció kezdeményezett és folytatott le. Az ördöggel való bujálkodás képtelen vádja mögül is az a félelem tűnik elő, hogy a nők „bűbájukkal” megbabonázhatják a férfiakat, hatalmukba keríthetik őket, és olyan vágyat kelthetnek bennük, amelynek hatására minden társadalmi távolságtartásról és kötelezettségről megfeledkeznek. Guido Ruggiero Binding Passions című könyve (1993) szerint a tizenhatodik századi Velence kurtizánjainak ily módon sikerült nemeseket házasságkötésre bírniuk – utóbb azonban boszorkánysággal vádolták őket.

A nők kontrollálatlan szexualitásától való félelem a magyarázata annak, hogy miért olyan népszerű a démonológiákban Kirké mítosza, mely szerint a legendás varázslónő a rá vágyakozó férfiakat vadállatokká változtatta – ahogy ugyanezen démonológiák azon spekulációi is, amelyek szerint a nők szeme a „bűbáj” és a „megigézés” erejével képes a férfiakat mozgatni, érintés nélkül.

Amikor a boszorkányokat azzal vádolják, hogy „alkut” kötöttek az ördöggel – és ennek részeként rendszerint pénzt is kaptak –, abban az az iránti aggodalom ölt testet, hogy a nők képesek pénzt szerezni a férfiaktól. Ez húzódik meg a prostitúció elítélésének mélyén.

Mindent megtettek tehát, hogy a női szexualitást a férfiakra veszélyesnek fessék le, magukat a nőket pedig oly módon alázzák meg, hogy megfékezzék bennük a vágyat, hogy testükkel vonzzák magukhoz a férfiakat. A történelem folyamán mindaddig soha nem fordult elő, hogy ennyire erőteljes, nemzetközileg szervezett, jogilag jóváhagyott, az egyházak áldásával folyó támadást intézzenek a nők teste ellen. A legcsekélyebb bizonyítékok – általában nem több, mint egy feljelentés – alapján ezreket tartóztattak le, vetkőztettek meztelenre, borotváltak le teljesen, hogy testük minden részét hosszú tűkkel szurkálják meg, az „ördög jelét” keresve – gyakran férfiak jelenlétében, a hóhértól a helyi előkelőségeken át a papokig. És kínszenvedésük ezzel távolról sem ért véget. A valaha kitalált legszadistább kínzásokat a megvádolt nők testén hajtották végre – amely ideális laboratóriumként szolgált a fájdalom és a kínzás tudományának tökéletesítéséhez.

Ahogy a Caliban and the Witchben írtam, a boszorkányüldözés minden nőre kiterjedő rémuralmat hozott, s ebből a nőiesség új modellje nőtt ki. A társadalmi elfogadottság elnyeréséhez a nőknek ezen új modellnek kellett megfelelniük a kialakuló kapitalista társadalomban: nemiségtől mentesnek, engedelmesnek, alázatosnak kellett lenniük, akik beletörődtek a férfiak világának való alávetettségükbe, és természetesként fogadták el, hogy kizárólag a kapitalizmusban teljességgel leértékelt tevékenységeket végezhetnek.

A nőket képtelen vádakkal, szörnyű kínzásokkal és nyilvános kivégzésekkel terrorizálták, mert fel kellett számolni társadalmi hatalmukat – amely üldözőik szemében nyilvánvalóan jelentős volt, még az öregebb nők esetében is. Fennállt ugyanis a veszélye, hogy az öreg nők rossz útra csábítják a fiatalabbakat, és továbbadják nekik a tiltott tudást, például a vetélést előidéző növények ismeretét, valamint közösségük kollektív emlékezetét. Amint Robert Muchembled kiemeli, az idős nők voltak azok, akik emlékeztek az ígéretekre, az elárult bizalomra, a tulajdonok (különösen a földek) kiterjedésére, a szokás szerinti megállapodásokra, és arra, hogy ki volt a felelős ezek megsértéséért.^[4] Ahogy a kék fonal a Trazando el Caminón, úgy jártak házról házra az öreg nők, történeteket és titkokat adva tovább, szenvedélyeket kötve össze, egymásba fonva a múlt és a jelen történéseit. Ennélfogva jelenlétük zavaró és félelemkeltő volt a modernizálókból újjáalakuló elit számára, amelynek feltett szándéka volt, hogy megsemmisíti a múltat, egészen az ösztönös életük szintjéig ellenőrzése alá vonja az emberek viselkedését, és felszámolja a megszokott kapcsolatokat és kötelezettségeket.

A nők hatalmi struktúrákkal szembeni, evilági fellépéseinek démoni összeesküvésként történő ábrázolására számos példát látni a történelemben, egészen napjainkig. A kommunizmus elleni, McCarthy-féle „boszorkányüldözés” és a „terror elleni háború” is hasonló dinamikát mutatott. A „bűntettek” mitikus mértékű eltúlzása a borzalmas büntetések igazolására hatásos módszer a teljes társadalom terrorizálására, az áldozatok elszigetelésére, az ellenállástól való eltántorításra, és arra, hogy az embereket tömegesen elrettentsék attól, hogy mindaddig normálisnak tekintett dolgokban vegyenek részt.

A boszorkány volt korának kommunistája és terroristája.

„Civilizáló” behatásra volt tehát szükség a kapitalista munkafegyelem támaszainak – az új „szubjektivitásnak” és a nemi alapú munkamegosztásnak – a létrehozásához. A boszorkányüldözések szolgáltatták azt az eszközt, amellyel az európai nőknek megtanították új társadalmi feladataikat, és amellyel óriási vereséget mértek Európa „alsóbb osztályaira”, akiknek meg kellett tanulniuk, milyen hatalma van az államnak, hogy ezután tartózkodjanak az uralmával szembeni ellenállás mindennemű formájától.

A máglyákon nem csak a „boszorkányok” testét pusztították el, hanem mindazokat a társadalmi kapcsolatokat is, amelyek a nők társadalmi hatalmának alapjául szolgáltak, és azt a hatalmas tudásanyagot is, amelyet anyáról lányra szállva a nők adtak tovább nemzedékről nemzedékre:

a gyógynövények ismeretét, a fogamzásgátlás és az abortusz módjait, és hogy milyen varázslattal lehet megszerezni a férfiak szerelmét.

Ez veszett oda minden falu főterén, ahol kivégezték a megvádolt nőket – akiket a legnyomorúságosabb állapotban állítottak közszemlére: vasláncokkal összekötözve, és tűzben elégetve. Amikor képzeletünkben ezt a jelenetet ezrekkel szorozzuk be, elkezdjük megérteni, hogy mit is jelentett a boszorkányüldözés Európa számára – nem csak az indítékai, hanem a hatásai tekintetében is.