Közeleg a november 5-i amerikai elnökválasztás, és a felmérések alapján lehetetlen eldönteni, hogy a demokraták ismételhetnek-e, vagy Trump uralma visszatér. Jelek azért vannak. Donald Trump kampánya ugyanis bevett bevándorlózása mellett minden eddiginél nagyobb mértékben épít a hagyományos jobboldali amerikai elzárkózás-politikára. Kamala Harrisnek pedig gyorsan kellene választ találnia erre a súlyos kihívásra.
Amikor Trump elnökválasztási kampányai keretében Michiganben jár, általában a többségi, fehér – jellemzően munkásosztálybeli – közönsége előtt ad elő. Idén, a kampányfinisben viszont minden máshogyan történt. Trump színpadán ugyanis néhány muszlim vallási vezető is helyet kapott, akik a republikánus elnökjelölt „ukrajnai és közel-keleti béketörekvéseit” dicsérték, megköszönték neki, hogy „elfogadja a sokszínű Amerikát”, és hogy fellép az „oktatásban erőltetett radikális liberalizmus ellen.” Az imám és társai nagy tapsot kaptak és még Trump is kifejezetten boldognak látszott. Hagyományosan és szokásosan az állam nagyszámú muszlim közössége a demokratákat támogatja, különösen így volt ez 2016-ban és 2020-ban, amikor a volt elnök iszlamofób ígéretekkel és kijelentésekkel kampányolt (nem volt ez vicc, később, Steve Bannon tanácsai alapján még határzárat is rendelt el egy csomó muszlim országgal szemben 2017-ben), de 7-8 év alatt ez a történet is éles fordulatot vett.
AN HONOR, THANK YOU! pic.twitter.com/lFoRFv8AGP
— Donald J. Trump (@realDonaldTrump) October 26, 2024
Trumpot ugyanis segíti az a folyamat, hogy hiábavalónak és kevéssé működőnek bizonyult a kampány, amellyel a muszlim demokrata szavazók éppen ebben a közép-nyugati államban megpróbálták előbb Joe Bident, majd visszalépése után Kamala Harrist meggyőzni arról, legyen keményebb Izraellel szemben a civileket gyilkoló gázai háború ügyében. Az „el nem kötelezett” előválasztási szavazókampányban százezren vettek részt a demokrata oldalon, de miután Izrael háborúja továbbra sem ütközött semmiféle akadályba, és még a párt egykori „progresszív szárnya” is csak óvatosan szólt bele abba, hogy Kamala Harris mit hirdet a kérdésben, elindult a szavazótábor negatív érzelmi reakciója és bomlása is. Egyesek a zöldpárti jelölt, Jill Stein és palesztinbarát politikája felé mozdultak el, megint mások – főként a vallásos muszlim és idősebb férfiak, egyenesen Trump illiberalizmusa felől tájékozódnak. Kérdésessé téve, hogy a demokrata elnökjelölt tudja-e hozni Michigant.
Donald Trump has now worked more at McDonalds than Kamala Harris in her entire life pic.twitter.com/ZCtjgMektc
— Not Jerome Powell (@alifarhat79) October 20, 2024
Teszik mindezt annak ellenére, hogy az amerikai gazdaság minden egzakt felmérés szerint jó formában van (bár mindezek a továbbra is növekvő vagyoni egyenlőtlenséget nem mérik, csupán a névleges gazdasági növekedést), és Biden kormánya még a szakszervezetek jogait is kiterjesztette, miközben megerősítette a trösztellenes politikáját. Ez édeskevésnek bizonyulhat viszont abban az érzelmi arénában, amelyben Trump az időközben keletkező súlyos geopolitikai problémákkal és a kultúrharc (gender, bevándorlás, oktatás, „túlzott progresszivizmus”) kérdéseivel kampányol.
De van itt még más, fontosabb ok is.
A muszlim szavazók átvándorlásának jelensége csupán lekövette azt, ami korábban az afroamerikai és latino szavazók körében is elindult: nevezetesen, hogy Trump változatos szociológiai okokból (amelyek közül az individualizmus és a klasszikus közösségektől való elszakadás térnyerése tűnt ki korán) egyre több támogatót tudott megszerezni ezekből a társadalmi csoportokból.
Talán a szimpla szociológiai magyarázatoknál mélyebb, érthetőbb képet ad az az új adat a helyzetről, mely alapján 40 év óta először, a Ronald Reagan-korabeli rekordra emelkedhet az amerikai szervezett, szakszervezetis munkásosztály támogatása a republikánusok mögött.
Harry Enten, az inkább a Harrist és kampányát támogató CNN-en közölte a sokkoló adatokat, amelyek szerint a szakszervezeti vezetők többsége szokásához híven a demokratákat és Kamala Harrist ajánlotta a tagság figyelmébe, de ők nem igazán hallgatnak rájuk: a szervezett munkások többsége Harrisre szavaz, a jelölt viszont rekordalacsony, kilenc százalékpontos előnnyel vezet. Emlékeztet is mindenkit a Newsweek erről szóló cikke: a szakszervezetiseket Biden 2020-ban 19 pontos előnnyel győzte meg, Bill Clinton pedig még 30 százalékpontos, masszív előnyt élvezett körükben a kilencvenes években.
Ami megváltozott ebben a kampányban, amögött alapvetően nem csupán a társadalmi-kulturális folyamatok, vagy gazdasági gondok állnak. Például Trump idején a vagyoni egyenlőtlenség mellett a munkásosztálynak fontos módon a reálbérek is gyorsabban növekedtek, de kétségtelen, hogy a 2021-2023-as infláció hatásait az amerikai gazdaság még mindig megérzi.
Ugyanakkor a munkásosztály elfordulása a Demokrata Párttól inkább az azon belüli baloldali-progresszív politika kísérletének végső bukását jelzi.
Ebben az egészen pedig az olyan jelenségek, mint az amerikai közegészségügy kialakításának elbukott javaslata (Medicare for all), nagyon fontosak, de mint a michigani példa mutatja, mégsem döntő mértékűek.
Harris ugyanis egyrészt mintha nem igazán törődne ennek a hagyományos osztályszavazatnak a megszerzésével. A Trump elleni stratégiája fő része az lett, hogy a jobboldali populizmus miatt „kiábrándult Trump szavazókat”, vagyis a vagyonos középosztályt próbálja megszólítani az iraki háborút is elindító George W. Bush egyik fő embere,Dick Cheney és lánya, az ugyancsak politikai karriert dédelgető Liz Cheney segítségével.
Ezen túl Harris kampánya nagy arányban még a (főként középosztálybeli és egyre tőkeerősebb és politikailag jelentősebb) fiatal nőket szólította meg: főleg az abortusz újbóli legalizálásának ígéretével olyan államokban, ahol ezt jelenleg tiltják, és azzal, hogy Taylor Swift és több ismert, sikeres nő is arra buzdított, Harrist támogassák, hiszen ideje annak, hogy női elnöke legyen az USA-nak.
Ez kétségtelenül nem ártana végre. A szavazók egy nagyon jelentős részét viszont mindezeken a problémákon túl jobban zavarja, hogy Amerika minden eddiginél súlyosabb háborúkba keveredett bele Ukrajnában és a Közel-Keleten. Trump eszméi időközben az elmúlt évek még nagyobb arányú bevándorlási számai miatt még népszerűbbé váltak. Nekünk itthonról is ismerős módon: az ellenzék vezére az „illegális migránsokat”, tehát a háború elől menekülőket teszi felelőssé és deportálná tömegesen, miközben a kapitalista nagyüzem által behozott vendégmunka okozza szavazói körében az elégedetlenséget. Ahhoz viszont, hogy a Trump mögött álló tőkecsoportok elkerüljék az ez irányú kritikát, a két csoportot persze összemossák.
Ennél is fontosabb, hogy a csatatér-államokban a szavazók növekvő száma tartaná azt kívánatosnak, hogy az Egyesült Államok lépjen egyet hátrébb a nemzetközi színtérről, különösen a háborúk külső támogatásától és a belföldi problémákkal foglalkozzon. Ez főleg a munkásosztálynak számíthat, hiszen nem csupán megérzik, ha a növekvő hidegháborús konfliktus hatással van a gazdaságra, a fogyasztói árakra, de hagyományosan a körükből kerülnek ki azok az amerikai hivatásos katonák, tengerészek és tengerészgyalogosok is, akiknek ezeknek az akcióknak a keretében a Mediterráneumba és Tajvan környékére, Lengyelországba és Németországba kell mennie az iráni, avagy orosz fenyegetés miatt. De közülük egyre kevesebben hajlandóak akár meghalni is ezekért a számukra távoli helyekért.
Ez pedig olyan népszerű gondolat, hogy mintegy utolsó lökést adhat a demokrata koalíció széteséséhez.
És míg Trump négy év ellenzék után akár úgy is eladhatja magát, mint aki a folyamatos fegyverkezést ellenzi (a tények és vezető politikusai nyilatkozatai ezt nem támasztják alá), addig Joe Biden elnöksége idején a párt a háborúzó, demokráciaterjesztő amerikai felfogás mintegy jelképévé vált. Biden politikai tanácsadói köre, holdudvara is tele van olyan emberekkel, akik a hagyományos felfogás szerint a külföldi demokrácia és a „szabad világ” rendőrének szerepébe képzelik az országot, és ebből engedni sem igen kívánnak, miközben ez a nézet egyre távolodik az amerikaiak többségének felfogásáról országukkal kapcsolatban.
Így – miközben a gazdaság, vagy akár a munkajogok terén Biden eredményeket is tud felmutatni, a választás nem ezekről szól, hanem a Trump-féle „békeajánlat” vált az egyik meglepően központi elemévé. A kőkemény bevándorlózással kombinálva feléledt tehát a régi amerikai „elzárkózás-politika” is Trump kampányában.
A legfőbb probléma pedig, hogy miközben Kamala Harris fej-fej mellett áll a felmérésekben Trumppal, erre a kombinációra éppen az amerikai progresszív politika meggyengítése és háttérbe szorítása miatt nincs valódi válasza. Hiába mondja el százszor Bernie Sanders szenátor és egykori elnökjelölt, hogy rá kell szavazni, hiszen Trump veszély jelent az amerikai demokrácia jövőjére, a Sanders által 2016-ban meghirdetett, nagyon hasonló külpolitikai nézeteit jelenleg torzított, nacionalista formátumban csupán Donald Trump kampánya képviseli.
Ha Harris nem talál ki nagyon gyorsan valamiféle megoldást a helyzetre, akár úgy is járhat, mint 8 éve Hillary Clinton.
