A Napvilág Kiadó gondozásában szeptemberben megjelent Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című munkája. A félig önéletrajzi, félig szociológiai jellegű mű azt mutatja be, miként vált az ipari munkásosztály a baloldal bázisából a szélsőjobboldal terepévé, a munkásosztályt hátrahagyva miként szabadult meg a szerző abbéli szégyenétől, hogy meleg, s hogy ezután milyen szégyenérzet lett rajta úrrá a burzsoázia körében – amiatt szégyenkezett, hogy a munkásosztályból származik, egy ipari városból, Reimsből érkezett.
Eribon könyve nem marxista, nem gondolja, hogy vissza kéne, vagy akár vissza lehet térni Marxhoz. Művének elméleti keretét a világhírű francia szociológustól, Pierre Bourdieu-től veszi. Talán érdemes is lenne a baloldalnak előbb Eribont olvasni, és csak utána eldönteni, releváns-e még egyáltalán számukra Marx.
Hiszen Eribon szembesíti a baloldalt azzal, hogy nem létezik angyali proletariátus; hogy az elnyomottak nem szentek, sőt, gyakran zavaróan szexisták, rasszisták és homofóbok; hogy egy dolog az íróasztalnál a múltbéli munkásosztály hőstetteire gondolni, a valóban létező munkásosztállyal foglalkozni pedig egy másik.
Sőt, azzal is, hogy „a baloldal” puszta léte és időszakos győzelme nem ígéret önmagában semmire, főleg nem a munkásosztály számára. Franciaországban például biztosan nem. Charles de Gaulle hatalomra kerülése után először 1981-ben lett baloldali kormánya Franciaországnak. Bár a szocialista párt erősen baloldali programmal került hatalomra, a névleg szocialista Mitterrand elnök végül az első nagy neoliberális reformok végrehajtója lett, nem pedig ellenfele.
Az Algériából érkező vendégmunkásokkal szembeni előítéletesség Mitterrand árulása előtt is széles körű volt a helyi, fehér bőrű munkások körében. Ahogy azt viszont Eribon is megfogalmazta, csak a baloldal hanyatlásával vált véglegesen a munkások „negatív” identitása „pozitív”, „fehér” identitássá.
Eribon a baloldali értelmiség minden önbecsapását, mítoszát lerombolja, mégse lehet ráfogni, hogy konzervatív világnézetű. Könyve nem közhelyes kirohanás az „identitáspolitika” vagy a feminizmus ellen, és nem pusztán azért, mert a szerző történetesen meleg. Eribon saját családja történetén keresztül arról is érzékletesen mesél, milyen egyszerre nőnek lenni és dolgozni, és hogyan érvényesül még inkább a maszkulin dominancia ott, ahol a testi erő, a fizikai munka biztosítja a mindennapi megélhetést. A Visszatérés Reimsbe legalább annyira szól a társadalmi nemekről, mint az osztálytársadalomról.
De Eribon ebben a kérdésben sem kíván bennünket megnyugtatni. Nem állítja, hogy a patriarchátus és a kapitalizmus elleni harc egy és ugyanaz lenne. Beilleszthetik ugyan baloldali teoretikusok a patriarchális elnyomást és rasszizmust egyetlen egy „interszekcionális”, mindent átfogó antikapitalista modellbe, a „forradalmi alanyok” – munkásnők és munkásférfiak, fehérek és vendégmunkások stb. – ettől még maradnak ugyanolyan esendőek és előítéletesek.
A Visszatérés Reimsbe vallomás is, amely leszámol a szerző öncsalásával. Beismeri, hogy nem azért szakította meg a kapcsolatát a Reimsben élő családjával, mert homofóbok. Azért hagyta hátra őket, mert prolik. Olyan prolik, akik történetesen, de nem végérvényesen homofóbok is.
Mint említettem, Eribon nem marxista, hanem „bourdieu-ista”, Bourdieu elméleti kereteit használja. Amíg Marx a termelési tulajdonviszonyokból indul ki, Bourdieu megkülönböztet kulturális tőkét és gazdasági tőkét, és azt vázolja fel, a kettő hogyan hat egymásra, miként legitimálja egyik a másikat. Bourdieu szerint a munkásosztály a szükség kultúrájában él, a szükség alakítja ízlésvilágát, habitusát. A „jó ízlésű” felsőbb osztályok ellenben nem pusztán azért fogyasztanak luxustermékeket, hogy szükségleteket elégítsenek ki, hanem azért is, hogy „szimbolikus erőszakkal” érvényesítsék társadalmi dominanciájuk, ízlésbeli határvonalakat húzzanak maguk és mások közé.
Az osztályváltók „split habitusúak”, azaz két világ közt őrlődnek. A „split”, avagy hasadt habitus egész életükben kísérti az osztályváltókat, hátráltja érvényesülésüket. Jellemző például az osztályváltókra, hogy félbehagyják tanulmányaikat, de nem azért, mert rosszabbak a képességeik, hanem mert nem ismerik jól azokat a kulturális kódokat, amelyek elősegítik az érvényesülést. Eribon szerint az osztályváltók szégyenérzete hasonlít a melegek szégyenérzetére, mindkettő arra példa, amikor az elnyomott, nem-domináns csoportnak el kell rejtőznie, maszkot kell öltenie magára a túléléshez.
Létezik egy olyan formája is a bourdieu-i értelemben vett „szimbolikus erőszaknak”, amelyről baloldali körökben nem illik beszélni: ez pedig maga a „baloldaliság”. A baloldali szavazók jellemzően magas kulturális tőkével rendelkeznek, amely érzékenyebbé és felvilágosultabbá teszi őket. A magas kulturális tőke, ha öncélú, azonban sokakat ki is zár.
Paradox módon sok osztályváltó egyszerre válik baloldali gondolkodóvá és távolodik el érzelmileg családi hátterétől. Amikor az ember olvas, reflektál, elemzi az őt körülvevő világot, új perspektívák nyílnak meg számára, egyre „balosabb” lesz – és ugyanakkor el is távolodhat azoktól, akik számára az efféle tanult érzékenység, megértésen alapuló empátia nem hozzáférhető. Nem véletlen, hogy a baloldali high society-kben ritkán találkozunk diploma nélküli emberekkel. Eribon emlékeztet minket, hogy ennek megoldásához újra fel kell fedeznie a baloldalnak, mi is az osztály és osztálytársadalom.
Mivel a Visszatérés Reimsbe nem csak elemzés, hanem egyszerre brutálisan őszinte önvallomás is, önmegnyilatkozásra késztet. Osztályhelyzetemet tekintve nem vagyok se munkás, se osztályváltó. A Visszatérés Reimsbe azért kedves olvasmány számomra, mert empatikusabbá tett, segített felismerni saját vakfoltjaim, meglátni azoknak a szenvedését, akik a baloldali látókörömön kívül estek. TGM-nek köszönhetem, hogy felfedeztem Marxot, de a Visszatérés Reimsbe elolvasása nélkül soha nem foglalkoztam volna a jelen munkásosztályával, csakis a múltbélivel. Amikor velük foglalkoztam, sokan úgy tekintettek rám, mintha Schiffer András lennék, amint épp Novák Elődre mosolyog a parlamentben. De én nem ideológiailag, hanem társadalmilag akartam nyitni a jobboldal felé, gondolván, hogy a kettő talán mégsem ugyanaz.
A könyv újraolvasása közben eszembe jutott a radikális feminista Andrea Dworkintól a Right Wing Women (Jobboldali nők). Dworkin szerint amíg a jobboldal magántulajdonként, a baloldal köztulajdonként kezeli a nőket. A jobboldali nők pedig egyáltalán nem irracionálisak, csak a maguk részéről eldöntötték, hogy jobb egyetlen férfinak alávetni magukat, mint az összesnek. Dworkin megmutatta, miként hagyja cserben a baloldal a jobboldali nőket. És nem csak a jobboldaliakat: Dworkint fiatalkori „anarchista” élettársa bántalmazta, verte. Azt is felismerte, hogy a baloldal számára a „munkás” – nem mint társadalmi valóság, hanem mint metafora – egyenlő a férfival, és ez tarthatatlan. Dworkin gender-, Eribon osztályszempontból mutatja be ugyanazt a problémát – azt, hogy hogyan taszít el magától a baloldal olyan embereket, akiknek a nevében szólni kíván.
Az elmúlt években földrajzilag egymástól távoli, reformista és forradalmi, kisebb-nagyobb baloldali csoportokban ugyanazt a gondolatot hallottam vissza újra és újra: nekünk önmagunkat kell megszerveznünk. Nem világos, hogy miért. Azért, hogy tovább foglalkozhassunk önmagunkkal, önmagunk érdekében? Ne is gondolkodjunk azon, hogy miért vagyunk kevesen, s hogy miért csak olyan emberek térnek be közénk, akik épp olyanok, mint önmagunk? A cél nem az, hogy a világ is változzék, hanem hogy jól érezzük önmagunk? Csak elhatározás kérdése, hogy nyissunk. Friedrich Engels is gyártulajdonos családba született… és férfi létére még feminista is volt.
