Az alábbi szöveg a Le Monde Diplomatique szeptemberi számában jelent meg, és augusztus végén íródott, néhány héttel a libanoni személyi hivó- robbantássorozat előtt, amely nyitányként szolgált a közel-keleti háború eszkalációjához. Az immár Jemenre és Irakra is kiterjedő atrocitások mellett az izraeli hadseregnek (IDF) elvben a Hezbollah tagjait célzó hadműveletei nyomán mintegy 1,2 millió libanoni kényszerült elmenekülni otthonából. Az IDF támadásai során szeptember 23. óta több mint ezren haltak meg, tavaly október óta több mint 2000-en a libanoni katasztrófavédelmi erők szerint.

Továbbra is folyamatos Gáza bombázása, ahol a halálos áldozatok száma közel 42 ezer a hatóságok szerint, más becslések alapján jóval magasabb is lehet, túlnyomórészt nők és gyerekek vesztették életüket. Miközben az Egyesült Államok elnöke és egykori kihívója, Donald Trump ellentétes tanácsokat adnak Benjamin Netanjahunak arról, hogy bombázza-e vagy sem az iráni nukleáris létesítményeket Teherán keddi rakétatámadása után, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága  illegálisnak minősítette Tel-Aviv csütörtök éjjeli ciszjordániai akcióját, amely egy menekült táborban minimum 18 embert ölt meg, a Hamasz tagjai mellett civileket is, köztük gyerekeket.

Egy évvel azután, hogy 2023. október 7-én a Hamasz és más fegyveres szervezetek 1 163 izraelit megöltek, és 252 embert túszként elhurcoltak a részben katonai célpontok, de főként civilek ellen irányuló, Izrael történelmében példátlan terrortámadásuk során, politikai vagy diplomáciai megoldások nem látszanak a horizonton. Izrael jelenleg 7 fronton harcol, állapította meg a minap Elie Barnavie, az ország korábbi párizsi nagykövete, aki szerint hazája ugyan „megnyer csatákat, de épp elveszíti a háborút”. 

Az október 7-i támadás után Izraelben szertefoszlott a lakosság biztonságérzetének alappillére, a legyőzhetetlen hadsereg mítosza. A sokk hatására a társadalmat a bosszúvágy uralja, bár a Hamász megsemmisítése nem tűnik elérhető célnak. A kormány előremenekülő politikája pedig táplálja a rettegést, hogy Izrael Állama eltűnhet.

Tel-Avivban és Nyugat-Jeruzsálemben a kávézók teraszai továbbra is zsúfoltak. Reggel presszókávé és mandulás croissant, este pastascuitta. A háború? Ja, igen… Az is szóba kerül, persze. A 2023. október 7-i tragikus nap emléke és a döbbenet, hogy a verhetetlennek hitt hadsereg hirtelen tehetetlen. A téma azonban gyorsan elterelődik és másfajta problémákra irányul. Mi értelme a háborúról beszélni? Gáza messze van (Tel-Avivtól 70 kilométerre…), a háború pedig olyan nyomasztó. „Ami engem a legjobban aggaszt, az az, hogy a társadalmunk mennyire gyorsan, szinte azonnal alkalmazkodott – mondja Erez Pery filmrendező, a Sderot Egyetem film tanszékének egykori vezetője. – A teraszokon látszólag semmi sem változott. Viszont rengetegen mély letargiába süllyedtek vagy szörnyű dühöt éreznek. A kollektív frusztráció a csúcspontra ért.” Nathan Thrall, amerikai-izraeli Pulitzer díjas író^[1], így összegezte a helyzetet: „Persze, hogy tele vannak a kávézók. Könnyű elfeledni a palesztinokat, miközben kényelmesen éljük az életünket. Viszont az izraeli lakosság körében általánossá vált a depresszió.”

De mi is történik valójában? Nem a palesztinoknál — hiszen azt tudjuk, és rettenetes —, hanem az izraelieknél, akiknek a hadserege eltiporja őket? A hírcsatornákon rendezett viták teljes összezavarodottságot és egy bezárkózott társadalom körvonalait rajzolják ki. Gyakoriak az indulatok és az inzultusok, a televízió képernyője előtt is ki-kirobban a feszültség. Mit hoz a holnap? Nem tudni, de sokan azt várják, hogy a palesztin téma valahogy majd eltűnik a látóhatárról. David Shulman, a szanszkrit nyelv világhírű professzora így fogalmazott: „A közvélemény zsákutcának érzi a helyzetet. És ez a valóságot tükrözi, hiszen Izrael zsákutcába került. – Majd hozzáteszi, hogy – Hannah Arendt, ezt előre megjósolta”. Izrael Állam és a cionizmus ultranacionalista fejlődésére utal, amitől a filozófus Izrael 1948-as megalakulásától kezdve tartott.

A fegyveres erők igazságügyi ellenőrzés nélkül léphetnek be a magánszámítógépekbe

Az izraeli nép két véglet között hánykódik: az egyik oldalon a bosszúvágy, amelynek következményeképpen az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága (ICJ) a Gázában elkövetett „népirtás” ügyében nyomoz, a másik oldalon pedig „egy szörnyű elvakultság, a palesztinok ellen elkövetett tettek tudatos tagadása – fogalmaz Eva Jablonka, genetikus. – Az ország vezetői ugyan szervezett agymosást folytatnak, de ennek a fogadtatása pozitív.” A vezetők tagadják, vagy a leggyakrabban elhallgatják a Gázában elkövetett bűncselekményeket, és ezt széles körben elfogadják, hiszen megfelel annak az imázsnak, amely szerint az izraeliek csak védik magukat, „ők az áldozatok, az egyetlen áldozatok, és semmi más.” A fiatal történész Adam Raz szerint azonban ez a fajta valóságtagadás óriási szorongás forrása. 2023. október 7-e után „Benjámín Netanjáhú az erőszak kizárólagos alkalmazásával mindannyiunkat bűntársává tett, engem is beleértve. Évtizedekig együtt fogunk élni a tudattal, hogy több tízezer palesztint öltünk meg.”

Ezzel nem mindenki ért egyet. Az izraeliek nagyon nagy része pesszimista, de más okokból kifolyólag. Sokakat az izraeli hadsereg eddigi leglátványosabb kudarca dühít. „A társadalom sokkos állapotban van – nyilatkozta Avraham Burg, a Kneszet egykori (1999- 2003) elnöke. – A palesztin probléma, amelyet Izraelben megoldottnak nyilvánítottak, hirtelen és erőszakkal került újból napirendre. Azt gondoltunk, hogy ha saját államunk lesz, biztonságban leszünk. Minden összeomlott. Ezentúl Izrael a legveszélyesebb állam a zsidók számára. Megjegyzem, az amerikaiak nélkül nem tudtunk volna háborút indítani.”

1967 júniusában az izraeli hadsereg hat nap alatt győzte le a három arab hadsereg koalíciójából összeállt haderőt. Nyolc hónapja, Gázába már több mint kétszázezer férfit és nőt toborzott az izraeli hadsereg, anélkül hogy sikerült volna „megsemmisítenie” a harmincezer harcosból álló milíciát, amelynek felszereltsége sokkal szerényebb, mint az izraeli hadseregé. Yagil Levy, hadi kérdésekre specializálódott szociológus szerint október 7-e után a cél az volt, hogy – „Izrael visszaállítsa, kivételesen erős hadseregén alapuló, nemzeti becsületét. – Ma Izrael megalázottsága még súlyosabb, mint eddig. – Reális célok és jövőkép nélkül Izrael egy megnyerhetetlen háborút folytat.”

Yoram Bilu antropológus az október 7-e három legfőbb következményét a következőképpen összegzi: „Az első következmény az, hogy a biztonság, amelyet a hadseregünk nyújtott, olyan erős csapást szenvedett, amelyből nem fog tudni egyhamar helyreállni. A második, hogy a lakosság körében megjelent egy nagyon mély félelemérzet. A harmadik pedig, hogy a társadalom ideológiailag jobbra tolódott.” A 12-es televíziós csatorna júniusi felmérése szerint az izraeliek csupán 28%-a hiszi, hogy a kormány célját – „eltörölni a Hamászt” – el lehet érni. Egyre gyakoribb a vélekedés, miszerint Netanjáhú „halálba küldi a hadseregét.” Mindeközben Daniel Hagari, a hadsereg szóvivője, kétszázhatvan nappal október 7-e után azt nyilatkozta, hogy „a Hamász egy ideológia, és egy ideológiát nem lehet eltörölni”, ami nyilvánvalóan egy pofon Netanjáhú számára. A vezetőikben korábban bízó izraeliek közül is sokakban felmerül a kérdés: „Akkor mégis mi értelme?”

A válaszra várva Yehouda Shaul, a Breaking the Silence („Megtörni a csendet”) alapítója, (ez egy civil szervezet, amely 20 éve képviseli a hadsereg háborús bűneit felfedő katonákat), úgy nyilatkozott, hisz benne, hogy a jelenlegi kudarcnak

„idővel lehetnek pozitív hatásai. Ha a helyzetünkért leginkább a miniszterelnök a felelős – ezt ma sokan így gondolják –, akkor a Hamász nem az egyetlen oka a szerencsétlenségünknek. Elkezdhetnénk másképp gondolkozni.” Azonban sok izraeli véli úgy, hogy a kormánynak „nincs más választása”, mint a háború.

Ebben a közhangulatban a választási szándékot vizsgáló legfrissebb közvéleménykutatások azt mutatják, hogy az ellenzéki centrista koalíció nem sokkal népszerűbb, mint a kormányon lévő jobboldali és szélsőjobboldali erők. A gyarmatosító és vallásos szélsőjobb kevés fejlődést mutat, de a politológusok egyetértenek abban, hogy programja impozáns és jól kidolgozott. Itamar Ben-Gvir és Bezalel Smotrich miniszterek nyomása alatt a kormány arra használja a háborút, hogy egy autoriter rezsimet teremtsen. Orly Noy újságíró júliusban létrehozott egy listát, amelyben számba vette az elmúlt nyolc hónapban a parlament által megvitatott, illetve elfogadott törvényjavaslatokat és napirendi pontokat. Álljon itt egy rövid kivonat ebből^[2]:

• Elfogadott törvény: a haderő és a Shin Beth feljogosítása arra, hogy „belépjen a magánszámítógépekbe […] és kitöröljön, módosítson, illetve manipuláljon dokumentumokat” a tulajdonos tudta, valamint jogi következmények nélkül.
• Törvényjavaslat a „lájkokról”, amely büntetné a „terrorizmusra felbujtó” üzenetek lájkolását. Fordítás: azoknak az üzeneteknek a lájkolásáról van szó, amelyek a palesztinok jogait védik.
• Az Al-Jazira csatorna izraeli irodáinak bezárása. Ez volt az egyetlen csatorna, amely a Gázán belüli történéseket valósághűen közvetítette és tudósított az izraeli állampolgárságú palesztinok letartóztatásáról, csupán azért, mert hangot adtak népükkel való szolidaritásuknak.
• Hozzátehetjük, hogy július 11-én erős nyomásra a 13-as csatorna elbocsátotta elismert és megbecsült, Netanjáhú számára azonban veszélyes újságíróját, Raviv Druckert, a rá váró jogi eljárások miatt.

Számos más jele is van a rezsim megkeményedésének. A nyilvános vitákban elszaporodtak a vádaskodások, „az ötödik hadoszlopra” való hivatkozások, és „szélsőbalos” zsidóknak, „árulóknak” vagy „a Hamász hasznos idiótáinak” nevezik azokat, akikkel nem értenek egyet. Daniel Monterescu, fiatal urbanista megjegyzi, hogy „a kulturális szférában beállt az öncenzúra”. Miki Zohar kulturális miniszter pedig ezentúl kizárólag „apolitikus” filmeket fog támogatni.

Egy divatos kifejezéssel élve „brutalizáció” zajlik. „A szörnyű fényképek, amelyeket a Gázában harcoló katonák terjesztenek saját akcióikról, egyfajta tehetetlenséget, egyfajta kasztráltságérzést tükröznek. Bosszú, visszavágás, kilenc hónapja csak ezt látjuk” – fogalmaz Nathan Thrall. A katonák viselt dolgainak engedékeny megítélése kihat a lakosságra. Az izraeli vezetők „hallatlan erőszaknak” vélik a Nemzetközi Bíróság nyomozását, teszi hozzá Thrall. Ha a közszereplők hazug és vulgáris szavakat használnak, hogyan várhatnánk el az egyszerű emberekről, hogy máshogy viselkedjenek? Amikor nyilvánosságra került a Sde Teiman katonai bázis titkos kínzótábora, ahol a fogvatartottakat halálra kínozták, ez nem keltett botrányt a közvéleményben. Egy televízió-műsorban egy bebörtönzött katona apja kritizálni merte a gázai háborút, mire a Likud egyik képviselője azon nyomban ezekkel a szavakkal förmedt rá: „Yallah, yallah! Takarodj innen!” Egy gimnáziumi tanárt feljelentettek a diákjai a nézetei miatt, majd emiatt felmondtak neki, és elveszítette az állását. Ayalonban a tel-avivi elkerülőúton egy óriásplakáton a következő felirat olvasható: „Üldözzétek el az árulókat!”

„Egyszóval magabiztosan haladunk előre a történelmi vakvágányon”

– összegzi a helyzetképet Yohanan Youval pszichológus.

Amikor a katonai rendfenntartók július végén letartóztatnak tíz Sde Teiman-i börtönőrt palesztin fogvatartottak ellen elkövetett „súlyos visszaélés” bűncselekményének vádjával, a szélsőjobboldal megpróbált tiltakozni a letartóztatások ellen, és Ben-Gvir, aki most belügyminiszter, pártja más képviselőivel erőszakkal behatolt a Sde Teiman katonai bázisra. Az államelnök Jichák Hercog erről így nyilatkozott: „A terroristák elleni gyűlölet jogos és érthető.” Jariv Levin igazságügyi miniszter pedig kijelentette: „Úgy tartóztatták le ezeket a katonákat, mintha közönséges bűnelkövetők lennének. Ez elfogadhatatlan.” Egyedül Jaír Lapid, az ellenzék vezetője ítélte el a nyilvánosság előtt a miniszter lázadó viselkedését, a kormány összes többi tagja jóváhagyta azt.

A messianisták szörnyetegnek és alsóbbrendűnek tartják a palesztinokat

A depressziós közhangulat talán a szélsőjobboldalt érinti a legkevésbé. Ők tudják, mit akarnak, és határozottan cselekszenek. A messianisztikus irányzat látszik az egyetlennek, amely győzedelmes, sőt dicsőséges jövőt ígér az izraelieknek Ciszjordánia, Gáza és hamarosan Dél-Libanon annektálásával és az ellenség teljes megsemmisítésével, ami visszatérést jelentene a biztonsághoz. Elijahu Mali rabbi, a Sirat Mosé jesiva (talmudi iskola) elnöke a gázai háborút „vallásos parancsolatnak”^[3] tartja. Az ő bibliaolvasatában ez a kategória azt jelenti, hogy senki sem maradhat életben: se nő, se férfi, se gyerek, se idős.

Az utóbbi évtizedekben a messianisztikus mozgalom jelentősen fejlődött. Egyik változatát Izraelben a „kardelimek” képviselik. Ez egy összetett szó, amelyben a Kar szótag a Karédire utal (jelentése istenfélő, vallásos ultraortodox) a „d” és az „l” betűk pedig a „dati leoumi” kifejezésből erednek (jelentése nemzeti vallás). A két irányzat egy generáció óta közeledik egymáshoz, amiből egy extrém nacionalista, messianisztikus judaizmus virágzott ki. A híveik azt remélik, hogy általuk napirendre kerülhet a Templom újraépítése (amely az al-Aksza-mecset, az iszlám harmadik legszentebb helyén épülne fel).

A messianisztikus ideológiák elszánt ellenzője Shlomo (aki valódi neve elhallgatását kérte), Haifa közelében orvos és megfigyelése szerint a messianisták a 2023. október 7-i támadást „ness Elohimnak”, vagyis isteni csodának tartják — „úgy gondolják, hogy elérkeztünk Józsué korszakába”, aki a Bibliában erővel hódította meg a Kánaán földjét. Idézi a kardelimek kifejezését, miszerint : „Néha segíteni kell Istennek, hogy cselekedjen.” Ők a palesztinokat a katonai talmudi iskolák tanítása szerint szörnyetegeknek és alsóbbrendű embereknek vélik. Harminchárom ilyen iskola van. Ezekből származnak a hadsereg leggyilkosabb egységeinek kiválóságai, köztük a Netzah Yehuda („Júdea örökkévalósága”) zászlóalj.

Yair Leibel, a Molad balközép think tank fiatal kutatója szerint ma „a messianista irányzat hatalmas és szilárd bázist épített ki magának. Ők uralják a közgondolkodást és a kommunikációt is”. Ráadásul fényes jövő áll előttük: a diákok 54 %-a Kardelim családból jön, mutat rá Adam Raz, fiatal történész (a vallásos népesség kétszer annyit gyereket vállal, mint az átlag). Erez Pery filmrendező szerint

„a jövőt elsősorban a laikus és a hívő lakosság közötti összetűzések fogják meghatározni. Ha az előbbiek győznek, akkor lehetséges lesz a nyitás és az előrelépés a palesztin kérdésben és az összes többi területen is. Ha viszont a messianisták győznek, akkor mindennek vége.”

Izrael vége? Felfoghatatlannak tűnik. Akkor miért beszélnek annyian erről Izraelben, és nem csak a szélsőbaloldaliak? Netanjáhú ellenfelei és szövetségeseik rendszeresen összegyűlnek, ők adják a bázisát a miniszterelnök ellen naponta hangosan tiltakozóknak. Június 26-án este Tel Avivban a Begin körúton tüntetés zajlik a Honvédelmi Minisztérium előtt. Körülbelül négyezren vannak, ez nem sok, ugyanakkor hétköznap van. Szombatonként néha százötvenezren is összegyűlnek. A tömeg azt skandálja, hogy „kétszázhatvannégy nap elég volt”: ennyi ideje tartja fogságban túszait a Hamász. A pólókon „hazug kormány” és „gyilkosok” feliratokat olvashatunk. „Gyilkosok”, mert hagyták meghalni a túszul ejtetteket, és nem azért, amit Izrael a Gázában élőkkel művel. „Sajnos a többség nem ismeri el azt, ami a palesztinokkal történik, a tiltakozásuk nem ez ellen szól ”– konstatálja lemondóan Anat Even dokumentumfilmes. A demonstráció szélén egy körülbelül negyven fős csapat „Azonnali tűzszünetet! ” transzparenst lenget, és rövid időre egy palesztin zászló is fellebben, de hamar elhagyják a tüntetést.

A rezignáltság a gyarmatosítást ellenzők körein kívül is rátelepszik a társadalomra

A telepek építését ellenző baloldal Izraelben rendkívül elszigetelt. A Breaking the Silence aktivistája, Shaul szerint „a teljes népesség maximum 1%-át teszik ki”. Néhány hónapja azonban az ellenállásnak több szembetűnő jele is látható. Május 13-án kilencszáz szülő írt alá egy petíciót a Gázába küldött gyereke védelmében, a „felelőtlen”^[4] háború ellen. Júniusban 42 tartalékos katona, közöttük számos tiszt, nyílt levelet írt, kijelentve, hogy behívó esetén nem hajlandó Gázában harcolni.^[5] Adam Raz két gyermek édesapja. „Nem szeretném, hogy a gyerekeimnek 10 év múlva Gázában kelljen harcolniuk a messianista zsidók lelki nyugalmáért” – fogalmaz. A rezignáltság a telepek építését ellenzők körein kívül is rátelepszik a társadalomra.

Bár a társadalom egyöntetűen elutasítja az izraeli bűntettek külföldi kritikáit, antiszemitának minősítve azokat, Izrael nemzetközi megítélésének folyamatos romlása egyre nyomasztóbbá válik.

Az arab országok természetesen nem szakították meg kapcsolatukat Izraellel. Azonban Nathan Thrall újságíró megjegyzi, hogy amikor 2024 májusában Elizabeth Warren neves amerikai politikus gázai „népirtásról” beszélt, ez „fontos változást jelzett”. A „páriaállam” kifejezés egyre elterjedtebb. A külügyminisztérium a honlapján azt javasolja az Európába utazó izraelieknek, hogy kerüljék a héber beszédet a metróban, és ne viseljenek látványosan Dávid-csillagot. Csupán elővigyázatosságból persze, de korábban senkinek sem kellett félnie attól, hogy bűnözőként néznek rá Európában. „Egyre több izraeli vállalkozás rejti el nemzetiségét termékei kereskedelmi árusítása érdekében” – fűzi hozzá Nathan Thrall.

És olyanok is vannak, akik elhagyják az országot. Ők a háború első hat hónapjában körülbelül százezren voltak. A pontos számukat senki nem ismeri. Államtitok… Tel-Avivban hirtelen helyek szabadultak fel a bölcsődékben… „Soha nem látott számú értelmiségi, tudós és művész távozott” – állítja Eva Jablonka genetikus. Hogy hová mennek? Görögországba vagy Ciprusra, ami repülővel csupán egy óra. Yoram Bilu antropológus azt meséli, hogy Athénban egy taxisofőr azt mondta neki, hogy minden második kliense orosz vagy izraeli. De vajon hányan vannak azok, akik „örökre” mennek el, mert „nem fogadják el azt, ami itt folyik”, tűnődik Adam Raz. Ők azok a 35 és 45 év közöttiek, akik vagy az Egyesült Államokba vagy Németországba költöznek, mert anyagilag megtehetik, illetve, mert olyan szakmai háttérrel rendelkeznek, amellyel könnyedén be tudnak illeszkedni.

Olyanok is vannak, akik maradnak, de már nagyon elegük van. Adam Raz, aki 41 éves, azt mondja, hogy ő abba a csoportba tartozik, amely „már nem bírja elviselni az országát, de nem akar vagy nem tud elmenni”. Eva Jablonka, aki nála 30 évvel idősebb, konkrétabban fogalmaz: „A fiam a New York-i Egyetemen szociológus, és nagyon örülök neki. A bátyám Londonba költözött. Én egyszerre szeretem és gyűlölöm ezt az országot. Ez az én nyelvem, ezek az én tájaim. De mindazok után, amit tettünk, nagyon nehéz lesz újjáépíteni egy méltóságteljes társadalmat. Inkább arra számítok, hogy egy lejtmenet következik, a fasizmus irányába.” Hozzá hasonlóan, egyre több izraeli fejezi ki növekvő nyugtalanságát. „A politikai elitünk félbolondokból áll. Ben-Gvir és Smotrich még Észak-Koreában sem lehetnének miniszterek! Az emberek még sosem érezték ilyen közelinek az összeomlást” – véli Erez Pery.

A hanyatlásnak két fő oka fogalmazódik meg a beszélgetésekben. Az első a gazdaság. A Moody’s hitelminősítő ügynökség leminősítette Izrael államot. Az Intel cég júniusban felfüggesztette Izraelben tervezett 15 milliárd dolláros befektetését. Eugene Kandel (Netanjáhú tanácsadója) és Ron Tzur izraeli közgazdászok becslése szerint, ha az országot működtető létfontosságú szektorok kétszázezernyi dolgozójának 10%-a elhagyná az országot, „lehetetlen lenne hosszú távon fenntartani az államot”.^[6]

Ezzel egyidőben súlyosan fenyeget a Hezbollahhal való háború. Augusztus végén, amikor cikkünk íródott, „az északi háború” még nem robbant ki. A közvélemény megosztott. Az egyik oldalon a megalázott haderő áll, amely igyekszik „visszaállítani hírnevét” – fogalmaz Menachem Klein, a Bar-Ilan Egyetem politológusa. A leggyakrabban hangoztatott vélemény júniusban az volt az országban, hogy „ha ma nem lépünk, akkor soha nem fogunk”. Észak- Izraelből hetvenezer lakost evakuáltak, akik hazatérésük feltételeként azt követelik, hogy a hadsereg tartósan legyen jelen Dél-Libanonban egy 30 km-es biztonsági zónában. Sokan attól tartanak, hogy ez az első fejezete lenne a totális háborúnak.

„Az északi háború hívei amnéziában szenvednek” – jegyzi meg Menachem Klein. Elfelejtik a hadsereg 1982 és 2000 között Dél-Libanonban elszenvedett kudarcait és a Hezbollah ellen 2006-ban folytatott háborút, amelyet Izrael elveszített. Senki nem tudja biztosan, hogy a Hezbollahnak jelenleg milyen eszközei vannak. Nyilván sokkal szofisztikáltabbak és komolyabbak, mint 2006-ban. „Az izraeli társadalom egyre inkább kételkedik, mivel terjednek a hírek a Hezbollah megtorló képességéről, az izraeli hadsereg fáradtságáról és arról, hogy a Hezbollah korábban nem létező mértékben lenne képes lerombolni az izraeli városokat” – mondja Yagil Levy, szociológus. Több százezer izraeli vásárolt generátorokat, nagy mennyiségben vizet és liofilizált ételeket.

Az Izrael számára végzetes libanoni háborútól való félelemhez társul egy régi, zsigeri félelem: államuk megszűnése. „Ez az ország nem fog létezni harminc év múlva, ez kétségtelen” – fejti ki véleményét Shlomo. „Mindenképpen irányt kell váltani. Ha ez nem történik meg, Izraelnek nincs jövője” – szögezi le Yaïr Leibel, a Molad agytröszt elemzője. „Számos minket megkereső kliensnél soha nem látott pánikot érzek október 7-e óta, Izrael Állam eltűnésével kapcsolatban”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Haaretz napilap főszerkesztőjének Aluf Bennek februárban „Izrael önmegsemmisítése” címen publikált hosszú cikke.^[7]

Néhányan reménykedni szeretnének. „Nem hiszem, hogy Izrael eltűnőben lenne”– fejezi ki véleményét Menachem Klein. De az országunkban „hatalmas változás megy végbe” –teszi hozzá elítélő hangnemben. Ami Shault illeti, ő hisz az előre lépésben. „Lassan rá fognak jönni az emberek, hogy puszta erővel nem lehet mindent megoldani. Még ha nincs is sok perspektíva, a változás fontos”. Cikkünket David Shulman professzor szavaival zárjuk: „Vannak reggelek, amikor azzal a gondolattal ébredek, hogy formálódik Izraelben egy gyarmatosításellenes mozgalom. Mert ha az emberek látszólag csak a túszok kiszabadításáért tüntetnek, egyben a katasztrofális helyzet ellen is tiltakoznak. De olyan reggelek is vannak, amikor az izraeli nép kollektív öngyilkosságának képével ébredek.”