Törvényhozási választást tartanak vasárnap Ausztriában. Az előrejelzések szerint történetében először a szélsőjobboldali-etnicista Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs – FPÖ) lehet a legerősebb párt az osztrák parlamentben. Habár a szélsőjobboldal áttörése elkerülhetetlennek látszik, baloldali szempontból is érdekesnek ígérkezik a holnapi választás: most méretteti meg magát kancellárjelöltként először Andreas Babler, akit tavaly választottak a szociáldemokrata párt (SPÖ) vezetőjévé, azzal a szándékkal, hogy demokratizálja és balra fordítsa pártot. Továbbá 1956 után újra reális esélye van annak is, hogy Ausztria Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Österreichs – KPÖ) újra bejusson a Nemzeti Tanácsba.

Szélsőjobboldali kancellár a szomszédunkban?

A közvélemény-kutatási adatok alapján a Szabadságpárt 27,2%-kal áll az első helyen, megelőzve a 24,6 százalékos, jelenleg kormányzó Néppártot (Österreichische Volkspartei – ÖVP), valamint a 20,6 százalékra mért szociáldemokratákat. Tőlük jelentősen lemaradva 10 százalék körül kapna a neoliberális NEOS (9,8%) és a jelenlegi kormányban koalíciós partner Zöldpárt (8,4%). A 4 százalékos bejutási küszöb köré mérik a balliberális hipszter sörpártot (Bierpartei) 3,8%-kal, valamint a kommunistákat 3%-kal.

Ezek alapján egy Szabadságpárt és Néppárt (FPÖ-ÖVP) alkotta koalíció tűnik a legvalószínűbbnek. Még akkor is, ha a Néppárt jelenlegi kancellárja, Karl Nehammer egyelőre kizárja ezt az opciót, hacsak az FPÖ el nem áll attól, hogy a pártelnök, Herbert Kickl legyen a következő kancellár. Ehhez hasonló megállapodásokra volt már példa Ausztria kortárs történelmében: 2000-ben a Néppárt úgy lépett koalícióra a Szabadságpárttal, hogy a nemzetközi szinten is hírhedt Jörg Haider lemondott a párt vezetéséről – ezzel biztosítva az osztrák és nemzetközi közvéleményt arról, hogy az FPÖ-s kormánytagok nem a marionett bábjai.

Amíg Németországban a szélsőjobboldali-etnicista AfD (Alternative für Deutschland) még csak most járja be öles léptekkel a néppárttá válás útját, amely – például a Jobbik néppártosodási kísérletével ellentétben – egyáltalán nem jár együtt a párt politikájának mérséklődésével, addig

az Osztrák Szabadságpárt már régóta az ausztriai politika fősodrának megkerülhetetlen szereplője,

és jelenleg is három tartományi kormánynak tagja (Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria, Salzburg).

A korábbi nácik által alapított FPÖ már a 70-es évek óta a mérleg nyelvének számít a két klasszikus néppárt, a hagyományosan a városi munkásságot képviselő szociáldemokraták, valamint a kispolgárságot és a vidéki, vallásos lakosságot képviselő Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei – ÖVP) között. Az FPÖ-t elsőként a szociáldemokrata párt fogadta el 1970-ben – ekkor még csak külső támogatóként a kormányzásban -, majd 1983-ban már be is vette maga mellé a kormányba.

Ha Kickl a kormányzás érdekében át is engedné a kancellári széket egy párttársának, ne legyen kétségünk, az FPÖ nélküle is egy erősen szélsőjobboldali párt,

amelynek megoldási javaslata nagyjából mindenre az, hogy „kifelé a külföldiekkel” (Ausländer raus) – ahogyan arra a szociáldemokrata Andreas Babler a kancellárjelöltek televíziós párbajában elmésen rámutatott. Ennek megfelelően a programjukban központi szerepet tölt be az etnikai homogenitás megteremtése és a „remigráció” (Remigration), amely jóformán az összes bevándorló hátterű ember kitoloncolását jelentené Ausztriából.

Más szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan az FPÖ is tagadja a klímaváltozást, és ahol lehet, keresztbe tesz a klímakatasztrófa elleni küzdelemnek, klímahisztinek bélyegezve azt. Továbbá megszokott módon minden lehetőséget megragadnak arra is, hogy azok az emberek ellen hergeljenek, akik nem felelnek meg az uralkodó szexuális és nemi normáknak (heteroszexualitás, binaritás).

Ahogyan a nők jogainak, biztonságának, egyenjogúságának sem hívei. Jól illusztrálja ezt az azóta kizárt amstetteni városi tanácsos, Brigitte Kashofer a bántalmazás elől menekülő nőknek biztonságot nyújtó női menedékházak kapcsán tett nyilatkozata, miszerint azok házasságokat tesznek tönkre.

Szintén nem meglepő, hogy a Szabadságpárt ezer szálon kötődik a szélsőjobboldali szubkultúrához. De a párttagok korrupciós ügyei és orosz oligarchákkal való viszonya sem érhetnek minket váratlanul. Főleg azok után, hogy a párt korábbi elnökének és akkori alkancellárnak, Hans-Christian Strachénak amiatt kellett lemondania, mert nyilvánosságra került egy videó, amelyben megígérte egy állítólagos orosz oligarcha unokahúgának, hogy egy „Orbánéhoz hasonló” médiakörnyezet kialakításáért cserébe állami beruházásokkal fizetne.

Ausztria az első – Jörg Haider, a mai szélsőjobboldal előfutára

Az 1956-ban alapított Szabadságpárt – amelynek vezetői között két SS-parancsnok is volt Anton Reinthaller és Friedrich Peter személyében – eredetileg a német-nacionalista (Deutschnationalismus) miliő pártja volt. A német-nacionalisták nézete szerint nincs külön osztrák nemzet, hanem ezzel szemben egy – biológiailag meghatározott – össznémet nemzetben hisznek, és ennek megfelelően Ausztria Németországhoz csatolásáért küzdenek, melyet egyébként az ország függetlenségét helyreállító osztrák államszerződés is tilt (Anschlussverbot).

Jó példa erre, amikor a párt első igazán népszerű elnöke, Jörg Haider „ideológiai torzszülöttnek”^[1] nevezte az osztrák nemzetet. A szociáldemokratákkal kötött koalíciónak is Jörg Haider FPÖ-vezérré választása vetett véget 1986-ban – az SPÖ a szélsőjobboldali botrányhős Haidert ugyanis már vállalhatatlannak ítélte.

Haiderről úgy szokás beszélni mint a – helytelenül – jobboldali populizmusnak nevezett politikai irányzat, stílus megalkotójáról. Azok az eszközök, melyeket Berlusconihoz, Le Penhez vagy Trumphoz szokás kötni, valóban nála jelentek meg először. Olyannyira, hogy a Trump által híressé tett „America first” (Amerika az első) szlogennek az eredetije tőle származik: Österreich zuerst (Ausztria az első). Ez volt ugyanis a neve annak a Haider által kezdeményezett petíciónak, amely a bevándorlás szigorúbb szabályozását követelte a Nemzeti Tanácstól.

A bevándorlás kérdését Haider kezdte el először tematizálni, és emelte be az addig is jelen lévő antiszemita és a nemzetiszocializmus bűneit relativizáló – mint például a Harmadik Birodalom foglalkoztatáspolitikáját dicsérő – szólamok mellé. A megszólalásai során mindig csak éppenhogy átlépte a határt, aminek köszönhetően mindig visszatáncolhatott az állításaitól. Viszont hosszú távon egyre jobban normalizálta a rasszista és antiszemita beszédmódot, és apránként egyre kijjebb tolta a határát annak, mi számít társadalmilag elfogadottnak.

Hírhedt kiszólása volt, amikor Ariel Muzicantot, a bécsi izraelita kulturális közösség (Israelitische Kultusgemeinde Wien) akkori elnökét a nevével gúnyolódva támadta, és az Ariel mosószer márkára utalva azt mondta, hogy „nem értem, hogy valaki, akit Arielnek hívnak, hogy rejtegethet ennyi mocskot”.^[2] (Ezt a beszédét egyébként az FPÖ jelenlegi kancellárjelöltje, Herbert Kickl írta, aki ekkor Haider szövegírójaként dolgozott.)

Ezzel egy időben megunva, hogy kijelentései elsősorban a közszolgálati ÖRF és a kereskedelmi újságokon keresztül, azok keretezésében jutnak el az emberekhez, saját médiahálózat építésébe is kezdett, amely mára komoly médiabirodalommá nőtte ki magát a Szabadságpárt körül.

FPÖ – az új munkáspárt?

Mielőtt Haider átformálta volna a pártot, annak szavazói elsősorban az értelmiségi szélsőjobboldali miliőből kerültek ki, melynek legfontosabb intézményei a Burschenschaftok. Ezek eredetileg a 19. század elején, az egységes Németország megteremtésének céljával létrejött nacionalista egyetemi szövetségek voltak. Ma azonban elsősorban a (szélső)jobboldali (férfi) diákokat tömörítő szervezetek. Habár a párt szavazóbázisa mára jócskán túlmutat ezen a közegen, a mai napig fontos szerepet töltenek be az FPÖ életében, mivel több FPÖ-s politikus és pártkáder ezekben a szövetségekben szocializálódott.

A Burschenschaftok rendezik az évenkénti bécsi akadémikusbált (Wiener Akademikerball) is, amely napjainkban a nemzetközi szélsőjobboldal egyik kedvelt találkozóhelye. (Az eseményt egyébként a Hofburgban tartják, ami az osztrák köztársasági elnök rezidenciája, és a rendezvény kitiltását úgy kerülték meg, hogy a helyszínt a Szabadságpárt foglalja le, amelynek parlamenti pártként joga van ehhez.)

Haider maga is tagja volt egy Burschenschaftnak, sőt, már középiskolásként is csatlakozott egy „párbajozó”^[3] diákegylethez. (Ezek a militáns, nacionalista diákegyletek a Burschenschaftok előszobái.) Politikusként Haider már nemcsak az „idős uraknak” (Alte Herren), a Burschenschaftok alumnijának támogatását kereste, hanem az „egyszerű emberekét” is. Közvetlen stílusa valóban sikert aratott a sörsátrakban, és az addig elsősorban a szociáldemokratákra szavazó munkásság körében.

A Szabadságpárt 90-es évekbeli sikerét a munkások között nehéz lenne azzal magyarázni, hogy a szociáldemokraták túl sokat foglalkoztak volna a queerek és bevándorlók jogaival. A jelenség sokkal inkább a világgazdaságban bekövetkezett strukturális változásokra vezethető vissza. A globális piacok 70-es évekbeli telítődése után folyamatosan csökkent a profitráta a reálgazdaságban, és a vállalkozások ezért kétségbeesetten megpróbálták csökkenteni a költségeiket – ez elsősorban a munkaerő költségeit jelentette, például a termelés Ázsiába történő kiszervezésével.

Ennek köszönhetően

a profitból történő részesedésért küzdő szociáldemokrata stratégiák válságba kerültek, mivel a vállalkozások bevételcsökkenésével a munkások és a tőke között felosztható összeg is csökkent, amihez a tőke még jobban ragaszkodott, mint korábban.

Így szép lassan elkezdtek meggyengülni a szakszervezetek és körülöttük azok intézmények – például a szociáldemokrata munkás sport- és kulturális egyletek – amelyek Anton Jäger belga történész szerint kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a munkások politikai szocializációjában.

A szociáldemokraták nem tudtak alternatív módot találni arra, hogyan szervezhetnék meg az ezekből az intézményekből kieső munkásokat, pláne azokat, akik a szolgáltató ágazatban és egyéb olyan szektorokban dolgoznak, ahol hagyományosan nincsenek jelen szakszervezetek. Az FPÖ így bevonulhatott az SPÖ által üresen hagyott terekbe

– ahogyan azt az AfD teszi Németországban.

Balra át a szociáldemokratáknál?

Az SPÖ kancellárjelöltje és Traiskirchner polgármestere, Andreas Babler a nyolcvanas években fiatalként végignézte azt a folyamatot, ahogyan a környezetében leépülnek a gyárak és a körülöttük szerveződő szociális és kulturális élet. A korábban gyári munkásként dolgozó Babler politikai szocializációja is ezekben az intézményekben történt. Tartományi, majd szövetségi titkára volt az ausztriai ifjú szocialisták szervezetének (Sozialistische Jugend Österreich – SJÖ), illetve társelnöke a Szocialista Ifjúsági Internacionálénak (International Union of Socialist Youth – IUSY).

Mindezek nagymértékben befolyásolták Babler politikai programját, amelynek középpontjában annak a jólétnek a visszaépítése áll, amelynek szétesését fiatalként végignézte, feminista és zöld kiegészítésekkel. Támogatja a 32 órás munkahetet (a teljes bér kifizetésével), ingyenes étkezést az iskolákban és óvodákban, valamint az államilag garantált munkahelyeket a hosszú távú munkanélküliség leküzdése érdekében. Megszüntetné a nemek közti bérszakadékot, és ötven százalékos női kvótát vezetne be a parlamentben. Továbbá betiltaná a magángépeket, és maximalizálná a beépíthető területek arányát.

Nagyobb hangsúlyt fektetne az adóztatásra, és vagyonadót vetne ki. Mindez részben mutatja, hogy miből tervezi megvalósítani az ígéreteit. Azonban Babler elképzelése mindössze csak a profitrészesedéshez és ezáltal gazdasági növekedéshez kötött szociáldemokrata stratégia újragondolása. Éppen ezért nem is meglepő, hogy habár korábban marxistaként hivatkozott magára, ezt a kijelentését úgy módosította: ha a magántulajdon megszüntetéséről vagy a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételéről van szó, akkor nem marxista.

Persze politikai népszerűsége nem ezen múlik, de ennek ellenére nem tűnik úgy, hogy Jeremy Corbynéhoz vagy Bernie Sanderséhez hasonló támogatottságot tudhatna maga mögött. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy

a pártelnökké választása óta elsősorban pártjának demokratizálásával van elfoglalva – ugyanis szeretné, ha párton belüli érdekcsoportok helyett a párttagság hozná a döntéseket.

Ez persze nem tetszik a párt erős embereinek, akik aktívan dolgoznak a megbuktatásán.

Babler választási kampányát is alapvetően arra építette, hogy az SPÖ jelenti a demokratikus ellenerőt a Szabadságpárttal szemben, ahelyett hogy például a programjában hangsúlyosan jelen lévő szociális kérdéseket tematizálta volna. (A hazai ellenzék üres frázisaival szemben az ő esetében ez a szimbolikus politizálás legalább valódi humanizmussal párosul, hiszen Babler mindig világosan kiáll a menekültek és jogaik mellett.)

Kommunisták a Parlamentben?

Baloldali szemmel nézve a vasárnapi választások legnagyobb tétje, hogy képes-e a KPÖ szintet lépni, és az önkormányzati sikereken túl országos eredményeket elérni. 1956 óta először van újra valódi esélye annak, hogy a kommunisták bejussanak a Nemzeti Tanácsba.

A hidegháború alatt elsősorban a Szovjetunió támogatásainak köszönhetően fennmaradt párt ’90 után összeomlott, és egyedül a stájerországi KPÖ volt képes megőrizni jelentőségét. Itt a párt Ernest Kaltenegger vezetésével az emberek mindennapi életét érintő kérdésekre – például a lakhatásra – helyezte a hangsúlyt, és sürgősségi segélyvonalat^[4] hozott létre a bérlők számára.

Kaltenegger eszménye egy olyan párt volt, amely hasznos az emberek számára.

Az elmúlt több mint 30 évben Kaltenegger és utódja, Elke Kahr városi tanácsosként is sokat tett azért, hogy könnyebb legyen az emberek élete Grazban: például 2004 és 2016 között közösen 960 új bérlakás építését érték el. Visszatértek a régi munkásmozgalmi hagyományhoz is, amelynek keretében a párttagok nem veszik fel teljes fizetésüket, hanem az átlagos szakmunkás bért meghaladó részéből szociális alapot hoznak létre. Ebből támogatni tudják azokat, akiknek váratlan és komoly nehézséget okozó kiadása adódik, például nem engedhetik meg maguknak, hogy tönkrement mosógépük helyett újat vegyenek.

Ez az emberközeli, valamint valóban hatékony politika ért be Grazban három évtized alatt, amikor is Elke Kahrt polgármesterré választották

– majdnem pontosan 3 éve – 2021-ben. Ekkor a legtöbben még meg voltak győződve arról, hogy a KPÖ egyhamar nem lesz sikeres Stájerországon kívül.

A kommunizmus kísértete a grazi modellként járja be Ausztriát

Erre cáfolt rá a történész végzettségű, salzburgi múzeumigazgató Kay-Michael Dankl, amikor tavaly a szavazatok 11,7%-át szerezte meg a tartományi választásokon, és ezzel 1949 után újra bejuttatta a KPÖ-t a tartományi parlamentbe. Idén pedig a KPÖ már meghatszorozta az öt évvel ezelőtti eredményét (3,7%), és a salzburgi önkormányzati választáson 23,1%-ot ért el, így 10 tagot delegáltak a 40 fős tanácsba (Rat).

Ezt követően áprilisban Innsbruckban is sikerült bejutniuk a városi tanácsba 6,71 százalékos eredménnyel. Ausztria öt legnagyobb városából háromban tehát komoly erőt képviselnek a helyi politikában. Ahogyan Bécsben a szövetséges LINKS (Baloldal) is jelen van kerületi képviselő testületekben (A LINKS-szel szövetségesünk, a belgrádi Mašina készített interjút, amelynek fordítása nálunk is olvasható).

A fenti sikerekhez a grazi, lakhatásra és közvetlen segítségnyújtásra alapuló modell mellett az is hozzájárult, hogy amikor 2017-ben a Zöldek kizárták az egyre inkább balra tolódó ifjúsági tagozatukat, akkor a fiatalok Junge Linke (fiatal baloldaliak) néven a KPÖ oldalán folytatták tovább. Az országban egyre több helyen meghonosítva a grazi modellen és intenzív közösségszervezésen alapuló politikájukat.

A Junge Linke mára a legjelentősebb baloldali ifjúsági mozgalom Ausztriában. Jelentőségük abban rejlik, hogy képesek egységes baloldali mozgalomba tömöríteni azokat, akik amúgy más szervezetekben lennének aktívak klímavédelmi, antirasszista, feminista vagy queer témákkal kapcsolatban.

Több mint harminc éve a lakhatásért

Miközben a KPÖ mindenre kiterjedő programmal rendelkezik, és karakteresen képviseli a NATO-val kritikus béke politikáját, egyúttal kiállva a queerek és bevándorlók jogaiért is, a kommunikációját elsősorban a lakhatás kérdése uralja. Egyik erősségük pontosan ez: ahelyett, hogy az FPÖ és a bulvár médiák által fűtött kultúrharcban vennének részt, kitartóan a lakhatás kérdését tematizálják. Ezzel egy időben a közösségszervezést és szociális munkát a képviseleti politikával ötvöző stratégiájuknak köszönhetően az emberek a saját bőrükön érezhetik, hogy a KPÖ-re tényleg lehet számítani.

Ez a politika annyira sikeres, hogy már azelőtt képesek voltak befolyásolni a szövetségi kormány politikáját, mielőtt bejutottak volna a Nemzeti Tanácsba: a kormány azzal a felütéssel fogadott el egy új lakhatási és lakásépítési programot, hogy erre azért van szükség, mert a KPÖ túlságosan megerősödött a témát képviselve.

Habár az SPÖ-höz hasonlóan a KPÖ programja is alapvetően a felülről lefelé történő újraelosztás mértékének növelésére, és nem a kapitalizmus holnapi megdöntésére fókuszál,

a lakhatás kérdésének középpontba emelésével és annak piaci folyamatokból való kivonásának szorgalmazásával a KPÖ képes alternatívát mutatni a klasszikus, profitrészesedésre épülő szociáldemokrata stratégiával szemben.

Ezzel a témával nemcsak a szervezett munkásságot, hanem széles társadalmi rétegeket képes megszólítani. A bérlakhatás költségeinek csökkentésével – bérletidíj-plafon vagy az önkormányzat által kifizetett (hitelezett) kauciók segítségével – pedig attól függetlenül tudnak erőforrásokat biztosítani a mozgalomban részt vevők számára, hogy mekkora a profit mértéke, amit a bérharcban oszt fel egymás közt a munka és a tőke.

A KPÖ és a Junge Linke tehát valóban mozgalomként szerveződik, ahol a tagok nem csupán standolnak, szórólapoznak vagy kopogtatnak, hanem egy közösség részei. A pártszékházként működő grazi Népotthonban (Volksheim) rendszeresen vannak közös főzések, játszóházak gyerekeknek és marxista olvasókörök a pártgyűlések mellett. Ahogyan az eredményvárókon és egyéb rendezvényeken is az elvtársak takarítanak, díszítenek és főznek, nem pedig erre felbérelt cégek.

Mindez azért fontos, mert ezek az alacsony belépési küszöbű közösségi programok, amelyek gyakran valamilyen gondoskodási vagy reproduktív munka köré épülnek (főzés, gyereknevelés)

alternatívái azoknak a társadalmi tereknek, amelyek a gyárak és szakszervezetek köré szervezett szociális és kulturális intézmények megszűnésével fájóan eltűntek. Ezek a programok lehelnek most új életet a Mozgalomba.