Lesz, de aligha a jelenlegi „baloldali” pártokból alakul majd ki. A DK mégsem vált az ellenzék legnagyobb erejévé – még úgy sem, hogy szárnyai alá vette az MSZP-t és a Párbeszédet. Együtt zsugorodtak össze. Összeomlott a baloldal? Ellenkezőleg, éppen esélyt kapott rá, hogy megerősödjön.

Vitairat a baloldaliságról

Földes Györgyöt a jó szándék vezette, amikor részletes elemzést közölt a baloldalról – pontosabban: A baloldaliságról. Elemzését még jóval a 2024. június 9-i választások előtt tette közzé. Nem láthatta előre a koranyári összeomlást. Azt viszont nagyon is jól látta, megérezte, hogy hamarosan újra érdemes lesz beszélni minderről.

Földes György először is megkülönböztette egymástól a szellemi és a politikai baloldalt. Előbbi alatt inkább „fiatalokat” értett (alighanem a hozzávetőlegesen negyvenöt-ötven évesnél fiatalabb baloldali értelmiségiekre gondolt). Utóbbiak alatt pedig azokra célzott, akik már beléptek a pártpolitikai erőtérbe és azon belül politizálnak.

Írása valamiféle (újra)egyesülést javasolt, egyfajta meghívást fejez ki a fiatalabb, szellemi baloldal felé. Az írás a pártpolitikai erőtérbe invitál, mondván, közösek az értékeink, közösek a céljaink, lépjetek hát fel a pártpolitika színpadára!

Belépni, de hová?

Ahogy én látom, a fiatalabb, szellemi baloldaliak között valóban vannak olyanok, akik szívesen belépnének valahová, de biztosan nem az MSZP-be. Aztán vannak, akik már be is léptek – vagy (egykor) az LMP-be, vagy (később) a Párbeszédbe. Erősen kérdéses viszont, hogy ma is benne vannak-e még vagy időközben kiábrándultak-kimaradoztak-kiléptek. Vannak, akik az elmúlt néhány évben a Szikra Mozgalomba léptek be vagy más újabb baloldali politikai szervezethez léptek közelebb (van még számos).

Aztán vannak olyanok is szép számmal, akiket Földes György szövege szintén megszólít, de sosem lépnének be a pártpolitikába. Legfeljebb egy képzeletbeli „bombamellényben”. (Mármint, hogy csak azért „lépnének be”, hogy aztán szimbolikusan felrobbantsák a pártpolitikai baloldalt vagy konkrétan az MSZP-t.) A legtöbben jelenleg „mérgezett vidéknek” látják a pártpolitikai erőteret. Inkább menekülnek tőle, vagy legalábbis távolságot tartanak – mindenféle meghívás ellenére.

És itt megint csak különbség van azok között, akik csak az MSZP-t gyűlölik szívből, akik a jelenlegi pártpolitikai kínálatot vetik meg az MSZP-től a DK-n át a Párbeszédig és tovább, és azok között, akik általában a pártpolitikát tartják jóvátehetetlenül romlottnak, elveszettnek, gyűlöletesnek. Nehéz kárhoztatni őket zsigeri ellenérzéseikért. A 2024. június 9-i eredmények fényében mindannyian azt látjuk, hogy

az Együtt 2014 után az Együtt 2024 is csúnyán megbukott – a DK, az MSZP és a Párbeszéd politikai ereje, támogatottsága, szavazótábora együtt zsugorodott össze.

Ezeknek az ellenzéki pártoknak egyszer s mindenkorra befellegzett. Akár együtt indulnak 2026-ban, akár külön; akár létrehoznak egy új keveréket, akár nem, a jelenleginél sem nagyobbak, sem erősebbek nem lesznek már. Velük azonban nem a baloldal omlott össze. Ellenkezőleg: a baloldal éppen ezzel kapott esélyt, hogy megerősödjön.

A Valódi Magyar Baloldal (VMB)

Földes György a baloldaliság esélyeit vizsgálta, eközben pedig a baloldal megteremtését vagy újjáalakítását tűzte célul. Úgy írt a baloldalról, mintha lenne ilyen. Azért így írt róla, hogy legyen ilyen. A létrehozás, az újraalkotás szándékával egyetértek. Nagyon nem mindegy azonban, hogy mit, miből és miként alkotunk újra.

A magam részéről azok közé tartozom, akik nem látják jóvátehetetlenül mérgezettnek a pártpolitikai erőteret. Látok rá esélyt, hogy megerősödjön egy baloldali politikai szervezet Magyarországon. Ám nézetem szerint ez nem az MSZP lesz és nem is Párbeszéd. De nem is a DK és nem is a Momentum; még kevésbé a Kutyapárt, az LMP vagy Magyar Péter és a Tisza – merthogy ez utóbbiak még csak nem is baloldali politikai szervezetek.

Az a baloldal, amelyet Földes György újraalkotni szeretne, talán ugyanaz, mint amit a szellemi baloldal egy része és különösen a fiatal baloldal látni szeretne. Ez utóbbit Tamás Gáspár Miklós „Valódi Magyar Baloldalnak” (VMB) nevezte el nem sokkal a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések után (lsd. Mi lenne a teendő?, 2019.).

A VMB azonban egészen biztosan nem foglalja magába az MSZP-t, sem más parlamenti szervezetet. Sőt, éppen ezekkel szemben jött létre. Ezek bírálataként fogalmazódott meg.

TGM és a VMB nagy népszerűségnek örvend a fiatal baloldaliak körében. Az MSZP-ről és a parlamenti ellenzékről mindez finoman szólva sem mondható el. Ha a Földes György által megalkotásra javasolt baloldal valóban azonos (lenne) a VMB-vel, akkor jó hír, hogy ez a baloldal az elmúlt bő öt évben már alakulóban van. Éppen a rabszolgatörvény-ellenes tiltakozások tekinthetők egyik kezdőpontjának, 2018 utolsó heteiben.

Azóta a VMB egy olyan fazék, amelyben a készülő leves minden hozzávalója ott van már, a szikra már régen kipattant, a tűz is jó ideje lobog alatta, a leves azonban még nem ért össze, a lé még nincs forrásban, az alkotóelemek még nem főttek össze.  Ha lesz erős baloldali erő Magyarországon a következő években, akkor az a VMB fazekában készül.

Ez a leves és alkotórészei – lefőképpen a Szikra Mozgalom – ma még nem az, amivé válni fog, amivé válhat, amivé e forrásban válnia kell. A leveses fazékban (bajaiként hadd írjam: a halászléfőző bográcsban) a forrásban lévő hozzávalók kölcsönösen alakítják-formálják egymást, a hozzávalók összefőnek-összeérnek. A végeredmény előre nem látható – a folyamat maga dialektikus –, sikere kétséges (a paprika rossz is lehet, a levet el is sózhatjuk).

Recept tehát van, de a sikert senki sem garantálhatja. A jószándék szükséges, de önmagában nem elégséges. Hogy jól sikerül-e majd, mindig kétséges, mindig csak utólag ítélhető meg. Azok ízlését kell majd megnyernie, akik erre vágynak és szívesen megkóstolnák.

Korántsem biztos tehát, hogy lesz ütőképes politikai baloldal a következő években Magyarországon. De ha lesz, akkor a VMB bográcsából kerül majd ki – a legnagyobb eséllyel a Szikra Mozgalom szellemi és politikai táptalajából fog kinőni.

Milyen legyen ez a baloldal?

E baloldalnak a többség újraalkotását kell megcéloznia, ehhez pedig a dolgozók, a munkát ténylegesen elvégzők helyzete és igényei köré kell szerveznie politikáját. Középpontjában a megélhetés, a munka és a lakhatás biztosítása, valamint a kisemmizés elleni küzdelem áll.

E baloldalnak a munkáltatókkal szemben következetesen a dolgozók, a munkások oldalán kell állnia.

Akkor is, ha ez a munkáltató az állam, és akkor is, ha egy vállalkozó, egy (magán)cég vagy egy transznacionális nagyvállalat – azaz a (magán)tőke valamely frakciója. Minden helyzetben a munkát ténylegesen elvégzők oldalára kell helyezkednie. A munka, a dolgozók, a munkások pártját kell fognia a tőkével és az állammal, vagyis a munkáltatókkal szemben.

Kik a dolgozók? Akik a munkát tényleges elvégzik

Amikor valaki dolgozót vagy munkást mond, sokan (nehéz) fizikai munkára és ipari munkásra gondolnak. Munkaruhára, kék overállra, csavarkulcsra, a szakikra. A baloldalnak tudatosítania kell, hogy e kör sokkal tágabb ennél: dolgozók azok, akik a munkát ténylegesen elvégzik.

A dolgozók köre egyáltalán nemcsak az ipari vagy a mezőgazdasági munkásokat foglalja magába, de őket is – és a szolgáltató szektorban dolgozókat is. Egyáltalán nemcsak a fizikai munkásokat jelenti, de természetesen őket is – és a szellemi dolgozókat is. Egyáltalán nemcsak a bérmunkát ténylegesen elvégzőkről van szó, de róluk is – és a nem fizetett munkákat elvégzőkről is.

Háztartást vezetni, a ház körüli és a házimunkát elvégezni nap mint nap, gyerekeket nevelni, időseket ápolni, másokról gondoskodni – mindezek ugyanúgy elvégzendő munkák.

Bérmunka és másfajta munkák

A bérmunka az a fajta munka, amiért cserébe bér vagy fizetés jár. Ennek van szerződéses-hivatalos formája (formális bérmunka) és van szerződésen kívüli (nem formális, informális bérmunka) is. A bérmunkán kívül azonban nagyon sokfajta további munkaforma is van: nem fizetett vagy egyenesen fizetetlen, nem látható vagy egyenesen láthatatlan, meg nem becsült vagy egyenesen lenézett-megvetett munkafajták.

Ezek félig formális, nem formális, informális, reproduktív, újratermelő, gondoskodó munkaformák. Ugyanúgy hasznosak, ugyanúgy értéket termelnek, mint a bérrel elismert munkák. Sőt, ezek elvégzése nélkül nincsen formális bérmunka sem.

Nincsen ugyanis bérmunka tisztára mosott ruha, bevásárlás és elkészített reggeli, elmosogatott tányérok és megfőzött vacsora nélkül – nincs munkára fogható dolgozó gondoskodás nélkül.

Amikor tehát dolgozókra gondolunk, nemcsak bérmunkásokra gondolunk. Minden olyan munkát elvégző ember idetartozik, aki nem kap e tevékenységéért cserébe bért, fizetést, elismerést, megbecsülést, munkája mégis nélkülözhetetlen a bérmunkás munkaerejének áruba bocsátásához. Mindenekelőtt nagyon sok nő, anya, feleség és nagymama gondoskodó munkájára.

A nyugdíjasok is idetartoznak, akik az életük nagy részét ledolgozták. A diákok is, akik jelenleg iskolába járnak, de dolgozni fognak. A kismamák is, akik „otthon vannak” gyermekeikkel. A szellemi munkát végzők is, a gyakornokok is, a kisegítő-besegítő dolgozók is, az egyedül önmagukat foglalkoztató (kényszer)vállalkozók is.

Így nézve már látszik: irgalmatlan mennyiségű munkát végzünk el nap mint nap. Ennek egy tekintélyes részét azonban a munkáltatók nem fizetik meg, nem ismerik el – ellenkezőleg: természetesnek tekintik és senki sem politizálja.

Mindezt a baloldalnak kell politizálnia. A baloldalnak a dolgozók nevében kell beszélnie.

Ha erről gondolkodunk, a legjobb, amit tehetünk, ha a bérmunkavégzés kényszeréből indulunk ki. Annak érdekében, hogy az emberek meg tudjanak élni, el kell adniuk a munkaerejüket és a munkaidejüket. Munkabérért és fizetésért cserébe el kell adniuk életidejük és életerejük jelentős részét, ébren töltött óráik csaknem felét. Ez a bérmunkakényszer.

Ahhoz viszont, hogy valaki bérmunkát végezhessen, mint láttuk, egy sor további informális és reproduktív munkát is el kell végezni, amit nem fizet meg a munkáltató. Így aztán ez is munkakényszerként nehezedik ugyanazokra a dolgozókra.

Mindez együttesen sokmillió ember számára megélhetési kérdés Magyarországon. Mindenki ismeri, mindannyian szenvednek tőle, mégis azt mondják nekik, hogy ez a szenvedés szükségszerű, természetes, magától értetődő. Azt mondják nekünk, hogy ez így normális – pedig egyáltalán nem az.

Hol találjuk a dolgozókat? Mindenekelőtt a munkahelyükön és a lakóhelyükön. Ezért aztán a baloldalnak mindent meg kell tennie, hogy jelen legyen mind a (bér)munkavégzés tereiben, mind pedig a dolgozók lakókörzeteiben, mindennapi életében. Támogatást és segítséget kell nyújtania az élet társadalmi újratermelésének színtereiben: az otthonokban és a háztartásokban is.

A baloldalnak a (bér)munkakényszer terheit cipelő dolgozók oldalán kell állnia – minden helyzetben.

Alávetettség és kizsákmányoltság

A dolgozók munkaóráikban alá vannak vetve munkáltatóik uralmának. Még akkor is, ha a munkáltatót mások képviselik: algoritmusok, HR-esek, menedzserek, kollégák, a felettes énként belénk költöző munkáltató, a belsővé tett (bér)munkakényszer (a munkamánia és a munkafüggőség).

A munkáltató rendelkezhet és rendelkezik is a dolgozó felett, a munkahelyen és a munkaórákban ő diktál. A dolgozónak pedig állítólag megintcsak el kellene fogadnia, hogy ez természetes, és hogy ez nem politikai kérdés. Pedig ez is politikai kérdés.

A túldolgoztatás, a kizsigerelés, a kizsákmányoltság, a kimerülés és a kiégés tapasztalata mellett a munkahelyi uralom (a munkáltató diktatúrája), a (bér)munkának való alávetettség határozza meg ébren töltött óráink túlzottan nagy részét. A dolgozókkal megtaníttatják, hogy ez így természetes – ha meg akarsz élni, ha munkát akarsz, akkor ezt el kell fogadnod. Pedig ez sem természetes – a baloldalnak  erre is rá kell megmutatnia.

Hogyan harcol a NER a baloldal ellen? A NER mitológiája

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének mitológiája szerint a magyar ember a világ közepe. Ő áll a kozmosz centrumában, ő a norma (a mérték); amit ez az elképzelt magyar ember gondol, az a normális; ahogyan pedig a NER láttataja őt, az a normalitás.

Ezt a magyar embert azonban – e mitológia szerint – minden oldalról támadják (kívülről, belülről, alulról, felülről). Egyedül a Fidesz–KDNP, a NER és persze maga Orbán Viktor tudja megvédeni őt – a normalitás letéteményesét.

A magyar ember így nemcsak a világ közepén áll (az univerzum origójában), de egyúttal célkeresztben is van. Mindenki őt támadja-fenyegeti-háborgatja. A NER mitológiája szerint azonban szerencsére

a magyar világ tengelye a NER, ennek forgása pedig mágikus óvó-védő bűvkört von a magyar ember köré, amivel mindentől megvédelmezi. Mindenekelőtt megőrzi békéjét.

A magyar ember – e mitológia szerint – egy tisztességes, becsületes, középen álló, jómódú, fehér, keresztény, heteroszexuális, nemzeti érzelmű, vállalkozó szellemű, családos, középosztálybeli férfi, aki gyűlöli, ha háborgatják. Mégis folyton háborgatják. A magyar ember, a magyar család és a magyar nemzet szuverenitásának megvédése a NER számára ezért ugyanaz az ügy: egyszerre a béke, a biztonság és a rend megvédése.

Aki nem hiszi, olvassa és hallgassa Békés Mártont, például a Nemzeti blokk: A Nemzeti Együttműködés Rendszere című kis könyvét, amelyben kifejti az Orbán-rezsim mítoszát (Budapest: KKETTKK, 2022).

Kik fenyegetik a magyar embereket a NER mitológiája szerint?

E mitológia főhősét, a magyar embert, illetve a magyar családot és a magyar nemzetet folyamatosan támadják:

• kívülről és felülről: idegenek, külső ellenségek – Soros, Brüsszel, EU, IMF, CIA, amerikai demokraták, föderalisták, internacionalisták, genderideológusok, háború- és migrációpártiak stb.
• belülről és felülről (ezek belső szövetségesei): idegenek, belső ellenségek –hazátlan, kívülről fizetett ellenzék, liberálisok, NGO-k stb.
• kívülről és alulról (a felsők segítségével): idegenek, külső ellenségek – migránsok, terroristák, nem jómódú bevándorlók, nemzetközi antifák, kommunisták, internacionalisták stb.
• belülről és alulról (a felsők támogatásával vagy jóváhagyásával): idegenek, belső ellenségek – felforgatók, rendbontók, erőszaktevők, hazai antifák, civilek, hajléktalanok, bűnözők, kommunisták, pedofilok stb.

E mitológia szerint az idegenek mind a négy irányból, össszehangoltan támadnak: e külső-belső ellenségek külső érdekeket akarnak érvényesíteni belül, alá kívánják ásni a nemzetet, a családot, a rendet, a fehér-keresztény-magyar többséget és természetesen a békét.

Amint a NER egy kicsit is veszélyesnek érzékeli általában a Valódi Magyar Baloldalt, vagy konkrétabban az ebből kinővő politikai baloldalt, azonnal e mitológiában próbálja elhelyezni. Főleg a belülről és alulról fenyegetők számára elkülönített sarokba próbálja beletuszkolni, hangsúlyozva, hogy e baloldal külső érdekeket szolgál.

A NER mitológiája szerint aki baloldali, az egyben felforgató, terrorista, erőszakos antifa, pedofil, kommunista – a nemzet, a család, a béke, a biztonság és a rend esküdt ellensége –, továbbá nem magyar, legfeljebb magyarországi, külső érdekek belül bomlasztó ügynöke.

Mit állítson ezzel szembe a baloldal?

Azt, hogy a baloldal ténylegesen a többséget képviseli. Azokat, akik itt dolgoznak, akik itt dolgoztak és akik itt fognak dolgozni – legyenek bár magyarok vagy nem magyarok, fehérek vagy nem fehérek, fiatalok vagy idősek, nők vagy férfiak. A dolgozók megélhetésének, munkájának, lakhatásának védelmét helyezi politikája középpontjába, miközben kisemmizésük ellen küzd.

E baloldal továbbá azokat is képviseli, akik nem Magyarországon élnek vagy egyenesen el kellett hagyniuk Magyarországot azért, hogy máshol dolgozzanak. Vagyis az elszármazott dolgozókat a világ minden pontján.

Ez a baloldal arra büszke, amire a dolgozók: a közösen elvégzett munkára. Hogy ezt a világot mi építettük fel, közös világunkat pedig a mi munkánk tartja működésben.

Ez az írás egy korábbi, rövidebb terjedelmű vitairat bővített újragondolása. A korábbi változat „A Valódi Magyar Baloldal, avagy hogyan készül a bográcsos bajai halászlé?” címmel jelent meg (Népszava,Szép Szó, 2024. május 12.). A szerző 2020 ősze óta a Szikra Mozgalom tagja.