A mai Kínával kapcsolatos diskurzusainkat orientalista, antikommunista és sinofób narratívák uralják. Ahogyan az Egyesült Államok hegemón pozíciójaa világban megkérdőjeleződik, úgy a centrumországok érdekeltségi körébe tartozó sajtóorgánumok egyre vészjóslóbban ábrázolják a globális versenytársaikat, köztük Kínát is.

A médiában megjelenő, látszólag független elemzések is gyakran az USA hatalmát legitimáló ideológiával vannak átitatva: Kína úgy jelenik meg mint totalitárius sárga és vörös veszedelem, a multipoláris világrend pedig egyenlő a „szabad világ” felszámolásával.

Éppen ezért manapság talán fontosabb, mint eddig bármikor, hogy a kínai államról az anyagi valósághoz ragaszkodó, komplex elemzéseket olvassunk és készítsünk, amelyek függetlenek tudnak maradni a nyugati tőkés rendszer érdekeit szolgáló keretektől.

A Fordulat 32. „Kína I. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című lapszáma éppen emiatt olyan fontos és releváns olvasmány. A kiadvány a Chuang kollektíva által kiadott „Gabona és Acél” és „Vörös por” című tanulmányokat szerkeszti össze egy rövidített, egységes kötetbe, mely bemutatja Kína gazdasági fejlődését a császári korszak végétől a kétezres évek elejéig. A Chuang egy nemzetközi, de leginkább kínai szerzőkből álló kollektíva, mely rendszerkritikus megközelítéssel, marxista szemszögből elemzi a Népköztársaság teljeskörű integrációját a kapitalista világrendszerbe, valamint kritizálja ennek következményeit.

Ebben a recenzióban arra a kérdésre fókuszálok, hogy hogyan lehet megítélni a kínai szocialista projektet baloldali szemszögből. Ez már csak azért is érdekes kérdés, mert a „létező szocializmusokhoz” való viszonyulás a 21. századi baloldali mozgalmak egyik nagy kérdése. Érdemes röviden megvizsgálnunk a „szocialista fejlesztő rendszer” előzményeit, kialakulását, valamint kapitalizmusban való feloldódását. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a Népköztársaság fejlődési ívét, amivel aztán magyarázatot adhatunk arra, hogy miért nem teljesedett be a radikális kommunista ígéret.

A szocialista fejlesztő rendszer időszakának története

Annak ellenére, hogy manapság Kínáról és a kínai társadalomról (helytelenül) egy végtelenül centralizált és homogén masszaként szokás beszélni, „Kína” mint önálló és egységes entitás a történelem túlnyomó részében egyáltalán nem is létezett. A mai állam területén számos királyság, császárság és hadurak fejedelemségei helyezkedtek el az évezredek során. Ez a fejlődési ív párhuzamba vonható az európai országok nemzetállamokká válásának történelmi tendenciájával, viszont Kína a hatalmas területének és népességének köszönhetően még napjainkban is sokkal decentralizáltabb és társadalmi struktúrájában heterogénebb, mint ahogyan az a közbeszédben megjelenik.

A modern Kína története az 1911-es évi forradalommal kezdődik, melyben a köztársaságpárti erők megfosztották trónjától a Csing-dinasztiát, a császárság helyén pedig egy nemzeti köztársaság született meg. A köztársaság létrejöttével a kínai állam széthullot többtucat, hadurak által irányított tartományra. Az egységes nemzetállam felállításáért a Kínai Nacionalista Párt (Kuomintang, KMT) és a Kínai Kommunista Párt (KKP; a Párt) közös erővel küzdött 1919-től. A KMT az 1920-as évek végére átvette az ország nagyrésze felett az irányítást, és miután 1927-ben a forradalmárok elfoglalták Sanghajt, a kommunisták hatalmi törekvéseitől félve a nacionalisták szembefordultak velük. Megkezdődött a fehérterror időszaka, valamint az újabb polgárháború. 1931-ben a Japán Birodalom elfoglalta Mandzsúriát, valamint 1937-ben megkezdte a kínai szárazföld megszállását, ezzel elindítva a háromfrontos háborút. A „hosszú menetelést” követve Mao vezetésével 1949-re a kommunista erők kiűzték az országból a japán hadsereget, valamint a KMT-t, ami Csang Kaj-sekkel együtt Tajvan szigetére menekült.

A KKP hatalomra jutásával együtt 1949-ben meg is kezdődött a nemzetközi blokád Kínával szemben, mely előrejelezte a közel 40 évig tartó ellenséges tőkés világgazdasági nyomást és nemzeti izolációt. A feudális gazdasági-társadalmi struktúrák és a polgárháború pusztításának következtében borzalmasan visszamaradott és deprivált körülményekkel kellett szembenéznie az új vezetésnek. Bár az 1921-ben megalakuló Szovjetunió is rendkívül elmaradott gazdasági rendszert örökölt meg, termelési képességei még így is többszörösen meghaladták az 1949-es Kínáét. A kínai pártvezetőség számára úgy tűnt, az egyetlen kiút a független nemzetgazdaság és a szocialista felhalmozás kialakítása. Megkezdték a földek kollektivizálását, a gyárak államosítását, a piac beszüntetését, valamint az 1953-as, első öt éves tervvel elindult a szocialista tervgazdaság.

A következő 20 éves periódusban az ország hatalmas gazdasági és életszínvonalbeli fejlődésen ment át. Bár a szocialista fejlesztő rendszer hatalmas áldozatokkal járt, mind munkaerőben, mind emberéletben mérve, de mégis egy történelmileg progresszív rendszerként lehet megítélni.

Mindenesetre azt ki lehet mondani, hogy az átlag kínai állampolgár sokkal jobb körülmények között élt az 1950-es és 1960-as évek rendszerében, mint a köztársaság idejében (1911-1949), és különösképpen a császári időszakkal összevetve (1911 előtt).

Itt érdemes reflektálni a „szocializmus” szó tartalmára is, mely a Chuang szerzői szerint is meglehetősen ködös kifejezés. .A szerzők – és emiatt ez a cikk is – a szocializmus szó alatt egy olyan átmeneti termelésmódbéli szakaszt ért, mely a magántulajdon (tőkefelhalmozás eszközeinek) felszámolásával és a termelőeszközök társadalmi ellenőrzés alá vonásával kikövezi az osztály és pénz nélküli társadalom, azaz a kommunizmus felé vezető utat. Ennek a definíciónak a központi eleme a tulajdon- és osztályviszonyok helyzete, mely alapján mérlegelik a szerzők, hogy mikor is mondható Kína szocialista államnak, vagy éppen mikor nem. (A szocializmus kérdését a „Szocialista ország-e Kína” című cikkben jobban körüljárja a Kollektíva.)

A nagy fejlődés ellenére a Népköztársaság folyamatos krízisben volt. Az előző korszakokból átöröklött termelési struktúrák az új, szocialistrendszerrel nehezen voltak összeegyeztethetők. A nemzetközi elszigetelődés, valamint az előre tervezés nehézségei egy konstans reform-ellenreform, centralizációs-decentralizációs dinamikát alakított ki. Ennek az inkonzisztens és regionálisan rendkívül tagolt gazdasági szakpolitika eredményeként jött létre a híres „nagy ugrás” (1958-1960) kísérlete, melyben a Párt decentralizációs törekvésének az akkoriban követett szovjet iparosítási modellel való ütközése tömeges szegénységet és éhhalált termelt ki.

És bár a „nagy ugrás” a vidéki iparosítás és a társadalmi politikai mozgósítás terén sikeres volt, de a hosszútávú reformok szükségessége egyértelművé vált. Ez a periódus jelentette a rendszer első nagyobb válságát. A kommunista mozgalom a 60-as évekre teljesen összeolvadt a Párttal. Az alternatív szocialista rendszerek híveit, valamint a bürokrácia hatalmát megkérdőjelezőket tisztogatások révén eltávolították tisztségeikből, valamint gyakran bebörtönözték, vagy kivégezték őket. A tömegmozgalmak utolsó nagyobb hatalmi reformkísérlete a közismert „kulturális forradalom” (1966-1976) volt, melynek keretében a rendszerből kiábrándult parasztok, munkások és diákok valódi munkásdemokráciát, valamint a bürokrácia és a korrupció felszámolását követelték. Bár a közismeretben a forradalom Mao hatalmának megszilárdítására irányult, a vezető inkább csak felhasználta a tőle függetlenül is kialakulóban lévő társadalmi elégedetlenséget és mozgalmat. A kulturális forradalom általánosságban egy alulról szerveződő eseménysorozat volt, ezt legékesebben bizonyítja, hogy a maoista elméletet eltérően értelmező fegyveres csoportok közel polgárháborús állapotba torkolló összecsapásainak sorozata. Az államvezetés saját hatalmát féltve a militáns szakszervezetektől és vörös gárdáktól erőszakosan szétverte a mozgalmat. Ezt megtorlások, a termelés militarizációja, valamint a párt, a hadsereg és az államhatalom teljes összeolvadása követett. Ekkor szűnt meg a valódi, bázisdemokratikus és egalitárius szocializmus létrehozásának materiális alapja és lehetőségének reménye. A termelőeszközök demokratikus úton történő kollektivizálása helyett a következő évtizedekben a szocialista fejlesztő rendszer az államilag irányított, centralizált kapitalizmusnak engedett utat.

A kínai szocialista kísérlet elsorvadása és annak tanulságai

Kínában a szocializmus 1969-ben véget ért. Nem érdemes ugyanakkor elvitatni a kínai szocialista projekt magán túlmutató jelentőségét, hiszen a világ eddigi legnagyobb munkásforradalma hozta létre, valamint általa a bolygó leggyorsabban fejlődő gazdasága kelt életre.

Az utópista forradalom viszont gyorsan átalakult fejlesztő rendszerré, melynek nem sikerült a kapitalizmusból való kilépés, csupán az abba való integráció késleltetése az 1970-es évekig.

Ez a késleltetés is a globális finánctőke közel fél évszázados válságának volt köszönhető, mely az első világháborútól a 60-as évekig tartott. Miután a kapitalista rendszer stabilizálódott, a nemzetközi burzsoázia is részesedni akart a kínai ipar által kínált lehetőségekből.

A kapitalista átmenet a vezetőség számára nem szándékos lépés volt, hanem hasonlóan a bürokráciához, az egymásra épülő helyi válságokra adott válaszként jelent meg. A belföldi piacosítás és a vidéki iparosítás egybeesett a diplomáciai nyitással és a kapitalista világgazdaság fellendülésével. „A közvetlen stratégiai cél a fejlesztő rezsim megőrzése volt, nem pedig széles körű piaci reformok végrehajtása, és semmiképpen nem a globális kapitalista gazdaságba való teljes integráció” (Chuang, 2023, p. 185.).

Az anyagi kényszerek hatására a „piaci szocializmus” reformképe vált dominánssá a Párton belül. A kapitalista átmenetben mérföldkőként szolgált 1978-ban az első magánvállalkozás létrejötte. Az állam 1984-re már támogatta a szabályozott magántulajdont, az 1996-os piacosítási és privatizációs hullámmal pedig már a preferált tulajdoni formává tette. „Az átmenet első szakasza 1984-ben kezdődik, és a tervgazdaságból a vegyes, vagy „kétpályás” gazdaság irányába tart, majd az 1990-es évek közepétől kezdődik a második szakasz, a kétpályás gazdaságból a piacgazdaságba való átmenet felé” (Chuang, 2023, pp. 215-216.). Kína kapitalista átmenete a kétezres évek elején zárult le, a hatalmas belföldi monopol konglomerátumok (csituanok) létrejöttével, és az utolsó népi tiltakozási hullám leverésével.

A piaci átalakulással létrejött a kapitalista értékforma, melynek hatására a tőkés felhalmozás logikája uralkodott el a termelés fölött. A szocialista felhalmozással ellentétben a termelésből származó felesleg már nem került vissza társadalmi juttatásokként a kínai munkásokhoz és parasztokhoz, hanem profitként realizálódott az árupiacon. A termelés célja már nem az áruk többlettermelése és annak újraelosztása volt, hanem a használati értékétől teljesen megfosztott meztelen tőke maximalizálása lett. Ez természetesen magával vonzotta a munkaerőpiac létrejöttét is, mely bérmunkaviszonyba kényszerítette a dolgozókat, ennek eredményéül pedig kialakult az egységes kínai proletariátus osztálya, mely a korábban sokszor nem pénzbeli fizetségért, autonómabb módon dolgozó agrárium és gyári munkásság rétegéből lett összevonva. A tőzsdepiac létrejöttével megerősödött a burzsoá tulajdonforma, valamint a spekuláció következményeként az érték elvált az árutól, a termelés pedig a társadalmi igényektől.

A kínai tőkésosztály kialakulása már az államszocializmusban elkezdődött, de a piaci átalakulás véglegesítette a folyamatot. A pártkáderek és a „vörös mérnökök” a kétezres évekre egy új „vörös burzsoáziát” termeltek ki, mely a pártállamnak köszönhetően és annak felügyeletével maradhat fenn mind a mai napig. A bürokrácia létezése kényszermegoldásként jött létre, mivel a munkásosztály még nem volt képes önmagát megszervezni. A munkásosztály megszervezésének fejlesztéséért és a közvetlen munkásdemokrácia kialakításáért nem tett eleget a vezetés, a folyamatos válsághelyzettel pedig megszilárdult és legitimmé vált az új tőkésosztály hatalma. A politikai vezetés gazdasági determinizmusba vetett hitének köszönhetően tévesen azt hitték, hogy a termelés fokozása önmagában elég lesz az ellentmondások leküzdésére, a szocialista átmenet lebonyolítására, valamint végcélként a kommunizmus elérésére. Emiatt, valamint a korrupció miatt elszakadtak a társadalmi bázistól és annak igényeitől, mely erős gátat szabott a kínai szocializmus beteljesedésének.

A marxista megközelítésekben az alap a gazdasági termelési mód és termelési viszonyrendszerek összességét jelenti, minden más (politika, kultúra, média) pedig az ezt formáló és megerősítő felépítmény része. A kínai, valamint az eddigi összes szocialista forradalom csak a felépítményben tudott politikai hatalomhoz jutni. A létrejövő proletárdiktatúra természeténél fogva csakis átmeneti lehetett, mivel a feudális és a tőkés termelés maradványai tették szükségessé. Ez az állapot rendkívül instabil, mivel az alap és felépítmény ellentmondásban vannak egymással. Kínában nem sikerült leküzdeni a korábbi rendszer ellentmondásait, és az alapot is forradalmasítani.

A feudális, kapitalista és szocialista elemek inkoherens keveréke köztes állapotot hozott létre a három termelési mód metszetében, mely előbb-utóbb összeomlott a felsoroltak közül az egyik definitív rendszerbe. Ahogyan a szocializmus feloldódott a kapitalizmusban, úgy a szocialista uralkodó osztály (bürokrácia) is átalakult kapitalista uralkodó osztállyá (burzsoázia).

Konklúzió

Bár a Fordulat 32. jól összefűzi és szerkeszti a Chuang két tanulmányát, a két szöveg módszertana nem egészen azonos. Az első tanulmány (Gabona és Acél, 7-134. oldal) rendkívül gazdasági és adatfókuszú, mely e recenzió megírásának folyamatát is nehezítette. A szerzők elemzése oly mértékben leszűkül a termelési folyamatok vizsgálatára, hogy helyenként már azon a gazdasági determinizmus (ökonomizmus) vonalán táncol, melyet éppen hevesen kritizál. A politikai felépítmény elhanyagolását jól illusztrálja, hogy Mao neve egészen a 43. oldalig fel sem bukkan a törzsszövegben, még a „hosszú menetelés” kapcsán sem, holott nagyrészt neki köszönhetően menekült meg a vörös hadsereg a teljes pusztulástól. Ennek ellenére, amit tárgyal az első tanulmány, azt meglehetősen nagy precizitással és mélységgel teszi, és azoknak, akik mélyebben szeretnék megérteni a szocialista fejlesztőrendszer gazdasági szerkezetét, nagyon értékes forrásként szolgálhat.

A második tanulmány (Vörös Por, 137-310. oldal) befogadhatóbb módon van megírva, melynek olykor fogalmazásmódja irodalmi élményt is nyújt az olvasó számára. A „Csendes-óceáni partvidék (1890-1970)” című fejezetben kitekintést kapunk a térség gazdaságának egészére, legfőképpen Japánra, mely fontos kontextusba helyezi a kínai ipar átalakulását és a kapitalizmus beszivárgását az országba. Ez a tanulmány a gazdasági alap és a politikai felépítmény kérdését is sokkal kiegyensúlyozottabban tárgyalja. Ennek a nagyobb politikai figyelemnek köszönhetően érünk el a Tienanmen téri tüntetéseket tárgyaló fejezethez (pp. 257-264), melyet külön szeretnék kiemelni.

A liberális, szabad piaci reformokat követelő egyetemista tüntetők és a proletariátust képviselő szakszervezetek kapcsolata a tiltakozási hullám során kísérteties áthallásal képezi le a mai magyar ellenzéki politizálás magját, melyben az elitista középosztály nem hajlandó szolidaritást vállalni a munkásságal, és egyedül önmagát tűzi ki a rendszert megváltó messiásként, miközben nem kínál radikálisan más, demokratikusabb rendszeralternatívát.

„A „szabadságról” és „demokráciáról” ez idő tájt folyó minden homályos fecsegés ellenére […] a diákok és az értelmiségiek úgy vélték, egyedül ők képesek „megmenteni Kínát”, gyakran hibáztatták a parasztokat, hogy tévútra vezették az országot a forradalom és a szocialista időszak során” (Chuang, 2023, pp. 260-261.).

Kína és más szocialista kísérletek példája bizonyítja, hogy a „szocializmus egy országban” modell nem működik, mivel a totálissá vált tőkés világrendszer gazdasági, ideológiai és katonai nyomását szinte lehetetlen leküzdeni. Csakis nemzetközi összefogással lehet elérni tartós eredményt, melyben a világ proletariátusát egy hatásos politikai szereplővé kell szervezni. Ehhez elengedhetetlen a feltörekvő kortárs fasizmus elleni küzdelem, valamint az osztályöntudat és a nemzetközi szolidaritás felpezsdítése minél több ember szívében. A mai baloldal számára rendkívül fontos, hogy a múltbéli szocialista kísérleteket értékelje és tanulmányozza. Remélhetőleg e tudás megszerzésével, olyan alternatív szervezési struktúrákat hozhatunk létre, melyekkel egyszerre tudjuk kiharcolni a politikai és gazdasági emancipációt világszerte a munkásosztály részére.

A Fordulat 32. lapszáma e kortárs dilemma diskurzusához rendkívül sokat ad hozzá, és ezt a sort folytathatja a következő, júniusban megjelent kötet, amely szám bővebben is tárgyalja ezen témákat Kína közelmúltján és mai helyzetén keresztül.