Hamarosan 300. napjához érkezik Izrael gázai offenzívája, ebből az alkalomból adjuk közre az alábbi interjút Franco Berardival. Az operaismo, majd az autonomizmus mozgalmaiban politikailag is aktív filozófussal készült beszélgetés eredetileg az Ill Will portálon jelent meg, angol nyelven, 2024. május 7-én. Az interjú két fő apropójának kérdései – május elseje és a számos egyetem kampuszán tanúsított ellenállás a palesztin népirtással szemben – több hónap után is relevánsak. Milyen kapcsolatok lelhetőek fel a mostani tiltakozások és ‘68 között? Mit mond el korunk fiatalságának lelkiállapotáról a palesztin áldozatokkal való szolidaritás?  Mit jelent május elseje ma? Milyen szerepe van a szellemi munkásoknak az ellenállás megszervezésében?  

Ill Will: Huszonnégy órával azelőtt, hogy a New York-i rendőrség megostromolta a kampuszt, a Kolumbiai Egyetem hallgatói sikeresen elfoglalták a Hamilton Hall néven ismert intézményi épületet, ezzel még szorosabban kapcsolódva az 1968-as háborúellenes tiltakozásaihoz. Az 1968-as diáktüntetéseknek Bolognában ön is tevékeny résztvevője volt. Milyen kapcsolatot lát a mostani és az akkori helyzet között?

Franco Bernardi: A hasonlóságok a palesztinpárti tiltakozások jelenlegi hulláma és 1968 történései között példaértékűek. Azonban nem a viselkedés terén tapasztalható párhuzamok a legfontosabbak, hanem a kontextusbeli és a mozgósításban résztvevő hallgatók által támasztott elvárások terén tapasztalt eltérés.

Az izraeli népirtásba torkolló bosszú kezdete óra egyértelmű volt, hogy a fiatalok többsége a palesztin áldozatok mellett foglal állást. Mindenhol – a közösségi médiában, az utcán, az egyetemeken, világszerte a városok falain – a következő szavak ismétlődtek több milliárd alkalommal: „Szabad Palesztinát”. Ez egy etikai válasz a cionista rasszizmusra és kolonializmusra. Etikai nézőpontból a jelenlegi helyzet fordulópont: a fehér felsőbbrendűség ( az északi imperialisták) ereje és az emberi nem fennmaradó része közötti elkülönülés visszafordíthatatlan. Az etikai többség azonban még nem volt képes politikai erővé válni.

Ebből a perspektívából szemlélve a pillanatnyi helyzet teljesen más, mint 1968-ban volt. 1968 háborúellenes mozgalma egy olyan politikai erővé vált, amely képes volt megváltoztatni a társadalmi viszonyokat, egy bizonyos pontig legalábbis. De úgyszint az elvárások is mások, mint 1968-ban voltak. Amikor a vietnámi háború ellen tiltakoztunk, akkor ezt az imperialista és az antikoloniális front közti hatalmi egyensúly [rapport de force] megfordításának reményével tettük. A Vietkonggal való szolidaritás magában hordozta a szocializmussal, az emancipációval és egyéb rokon eszmékkel való azonosulást is. Ez természetesen részben önbecsapás volt, de mégis magunkénak éreztük a társadalmi viszonyok megváltoztathatóságának és az imperializmus feletti győzedelmeskedésnek a pozitív lehetőségét.

Elmondhatjuk-e ugyanezt a jelenlegi Palesztina melletti szolidaritásról? Nem hiszem. A diákok, akik az amerikai-izraeli népirtással szemben tiltakoznak és egyetemeket foglalnak, nyilvánvalóan nem azonosulnak a Hamasszal. Nem számítanak arra, hogy a palesztin ellenállás elhozna bármiféle ragyogó jövőt, bármiféle szocialista jövőt, bármilyen társadalmi emancipációt. De akkor miféle azonosulásnak, miféle elvárásoknak vagyunk szemtanúi a pillanatnyi tiltakozások vonatkozásában?

Véleményem szerint a diákok a reménytelenséggel azonosulnak. A reménytelenség az a pszichológiai és egyben kulturális jelenség, amely megmagyarázza a fiatalok világszerte történő kiállását Palesztina mellett. Úgy gondolom, hogy a diákok többsége jelenleg tudatosan vagy tudat alatt, de számít az életkörülmények visszafordíthatatlan romlására, a visszafordíthatatlan klímaváltozásra, a háború hosszú időszakára, és a távolban felsejlő atomháború kirobbanására azon konfliktusok esetében, amelyek a geopolitikai térkép több pontján zajlanak. Ez, véleményem szerint a fő különbség 1968 mozgalmával szemben: semmilyen kilátás nincs a hatalmi viszonyok megfordítására.

A diáktüntetések jelentős része a tőkekivonás gondolata köré szerveződik, ami látszólag magában hordoz forradalmi és antikapitalista potenciált. Sikerült-e a diákoknak meggyőzniük önt a következetességükkel és követeléseikkel?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. A tőkekivonás melletti kampány implikációi egészen radikálisak is lehetnek a közeljövőben. Azonban, amennyire én értem – és lehet, hogy tévedek, mert nem tudok eleget a belső vitákról, amelyek előkészítették az aktuális felkelést – jelenleg a „tőkekivonás” mint szó Izrael különös esetére vonatkozik, egy olyan „lator államéra”, amely az etnikai tisztogatás, apartheid és népirtás programját követi. Tehát a tőkekivonás – még egyszer ismétlem: amennyire én tudom, és remélem, megcáfolnak az elkövetkezendő fejlemények – jelenleg nem egy általánosan kitűzött projekt, amely a növekedés gazdasági elvének az elvetését is magában hordozná.

1968 kultúrájában a tőkekivonás gondolata nem létezett; a klímakatasztrófa körüli diskurzus is gyerekcipőben járt. Manapság ezek az aggályok képesek lehetnek beindítani egy elmozdulást a tudás, termelés, fogyasztás és gazdasági döntés viszonyai között. Az elmúlt ötven évben a hallgatók voltak a legérdekesebb politikai cselekvők, hiszen nem pusztán csak hallgatók ők, hanem leendő szellemi munkások is.

Azonban képtelenek voltunk rá, hogy a hallgatók politikai mozgósítását egy társadalmi szubjektummá transzformáljuk; a tudás, technológia és termelés közötti viszonyok átformálásának állandó folyamatává.

Emlékszik a beszédre, amelyet Mario Savio mondott a Berkeley hallgatóinak 1964 december másodikán?

Savio a következőket mondta:

„Van az pillanat, amikor a gépezet működése oly elviselhetetlenné válik, hogy lelkibeteggé váltok tőle, hogy képtelenek vagytok részt venni a működtetésében! Még csak passzívan sem! És ekkor rá kell vetnetek magatokat a fogaskerekeire… a fogantyúira, az apparátus egészére, és le kell állítanotok! Továbbá jeleznetek kell azoknak, akik irányítják, akik birtokolják, hogy amíg nem vagytok szabadok, addig a gépezet sem fog tovább működni!”^[1]

E szavakban egy etikai megtagadását halljuk az imperialista erőszakban történő részvételnek, továbbá a szellemi munka lehetséges önszerveződésének az előszelét is. Ez a lehetőség sosem lett foganatosítva. A diákok sosem voltak képesek a mozgósításaikat átformálni a szellemi munkások állandósult megszervezésébe, amely tény alapvető szinten kapcsolódik a jelen állapothoz. Ez volt mindig is a diákmozgalom legfőbb gyengesége: mind a mai napig az ellenállás elsőszámú frontját alkotja, azonban képtelen maradandóan átalakítani a társadalmi viszonyokat a termelés és az újratermelés szintjén. Arra gondolok, hogy a diákok ugyan képesek magukat mozgósítani hallgatói éveik alatt, azonban képtelenek voltak (legalábbis ezidáig) megteremteni az autonómia formáit a szellemi munka körforgásában.

Miként tekintenek az amerikai kampuszokon történő tiltakozásokra Európából? Megérzése szerint van-e hasonló buzgalom efféle cselekedetekre az európai egyetemeken? Az ottani intézmények is hasonlóképpen részesei az izraeli és a háborús nyerészkedésnek?

Két napja (04.29) meghívtak, hogy tartsak egy előadást a bolognai akadémia főtermében. A beszédem tárgya az Európában dúló háború, a palesztin népirtás és az amerikai egyetemeken történő mozgósítás volt. A terem hihetetlenül zsúfolt volt, a diákok zaklatottak voltak és a közbeszólásaik összhangban voltak a Kolumbiai Egyetem hallgatói által kifejtett álláspontokkal. Azonban amikor azt mondtam, hogy eljött az idő elfoglalni az olasz egyetemeket, akkor erre nem reagáltak; úgy éreztem, hogy nem állnak készen csatlakozni a kolumbiai mozgalomhoz.^[2]

Az önbizalomhiány érzése mélyen bele van vésve az olasz diákok kultúrájába, és a depresszió tekinthető a meghatározó érzelmi állapotnak. Ugyan meg vagyok győződve arról, hogy a depresszió átformálható a háborúból való kilépés széleskörű mozgalmává, azonban nem számítok sokra az európai egyetemektől. Remélem meg leszek cáfolva e téren.

Május elsején beszélünk, amikor is a Palesztin Szakszervezetek Általános Szövetsége sztrájkot hirdetett. Az Írók a gázai háború ellen névre hallgató amerikai csoport visszhangozta követelésüket. Mit jelent ilyen kollektív munkásakciót társítani a gázai népírtással szemben?

Ez pusztán retorikai húzás. Május elseje egyelőre még csak egy dagályos ünnepnap, legalábbis Európában. Az imperializmussal szembeni etikai fellángolás és a munkásmozgalom közötti kapcsolatnak sokkal mélyebb gyökeret kéne vernie. Amire szükségünk van, az nem (csak) egynapnyi tiltakozás, vagy egynapnyi szimbolikus sztrájk.

Egy kis csoport Google alkalmazottat mozgósítani – a cég izraeli népírtásban történő bűnrészességével szemben – sokkal jelentősebb eredményt szül mint egy nap szimbolikus szolidaritás. Nincs szükségünk szimbolikus szolidaritásra.

A szellemi munkások háborúval szembeni önszerveződésére van szükségünk, hiszen egyszerre cinkostársai a szemiokapitalista hatalomnak, és áldozatai (gondoljuk a prekaritásra, mentális betegségekre, magányra).

Ez korunk legégetőbb ellentmondása véleményem szerint. Annak érdekében, hogy meghaladjuk az etikai-szimbolikus mozgósítás gyakorlatát (ami önmagában is sürgető és fontos feladatunk), ki kell bogoznunk a diploma utáni életben, a szellemi munkások aktivitásában rejlő társadalmi szubverzió potenciálját.

Mik a tanulságok, amelyeket le kell vonnunk 1968-ból? Vannak esetleg tanácsai az Amerikában tiltakozó diákok számára, az ön által megtapasztalt küzdelmek nyomán?

Nincs semmiféle tanács, amivel szolgálni tudnék. Sosem bíztam az olyan politikai tanácsadókban, akik nem vesznek részt a mozgósításban. Azonban a tanulság, amelyet le tudok vonni 1968-ból, kivetítve a mára, a következő: az egyetem (és az oktatási rendszer általában) a tudáshoz való hozzáférés helye, legalább annyira, mint a tudás termeléséé. Viszont egy olyan intézmény is, amely közvetlen vagy közvetve befolyásolja a jel-üzemeket [semio-factories], amelyek alatt az olyan nagycégeket értem, melyek előállítják a technológiákat és sugározzák a kommunikációt. Ami jelenleg – és a közeljövőben – a legsürgősebb, az az egyetemekről érkező megtagadásnak – a vállalati kapitalizmus és a hadikomplexum általi szélsőséges dehumanizáció megtagadásának – a  kiterjesztése a jel-üzemekre.

Szabotálnunk kell a tömegkultúra(latlanság) termelési láncait, ahogy a mesterséges intelligencia hadiipari termelési láncait is.

Szabotázs és önszerveződés. Szabotálni kell a tudás katonai célú felhasználását.

Végül pedig meg kell szerveznünk a szellemi energiákat egy, a kapitalizmustól független társadalmi autonómia érdekében. Tisztában vagyok azzal, hogy nagy tervek ezek… Túl nagyok talán. Azonban az egyetemfoglalás a legjobb környezet nagy tervek elindítására, ahogy arra is, hogy elsajátítsuk az önállóságot.