„Minden adatot nyilvánosságra kell hozni a diktatúra idejéből. A diktatúrának nincs mentsége. A demokrácia hitványsága se.”^[1]

Amikor Kulcsár Árpival az akkor még készülő Méhes-cikkéről beszélgettünk, még nem mondta, kiről ír, csak azt, hogy neve máig fontos, hogy vidáman és dalolva jelentgetett a romániai titkosrendőrségnek, a Securitaténak – és, hogy miután publikálja az Átlátszó Erdély, valószínűleg nem történik majd semmi.

A Méhes György írói néven publikáló Nagy Elek (1916–2007) romániai magyar író titkosszolgálatba való beszervezéséről végül július 8-án jelent meg oknyomozó cikk az Átlátszó Erdély honlapján. Több mint száz fennmaradt jelentése alapján Nagy kétszer dolgozott a romániai titkosszolgálat – Securitate (Departamentul Securității statului, azaz Állambiztonsági Osztály) – ügynökeként. Második beszervezése után különös alapossággal, számos erdélyi magyar értelmiségi mellett saját családjáról is jelentve. Hagyatékából több irodalmi díjat alapítottak, a kitüntetettekről 2022-ig a jogörökösök, azóta az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) dönt. Méhes György fia, Nagy Elek, aki az apjáról elnevezett alap létrehozója, az alapítvány kuratóriumi tagja, illetve az E-MIL képviseletében Szántai János a dokumentumok alaposabb vizsgálatát szorgalmazzák – jelentsen ez bármit.

A folyamat, ami elindult, a semminél egy fokkal talán több, viszont az óvatosan mozgásba lendülő fogaskerekek mellett meglepett Vida Gábor Transtelexen megjelent keserű publicisztikája. Vida, aki egyébként a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, úgy tesz, mintha a múltról csak nihilista, a jelenről csak cinikus szólamokban lehetne beszélni.

A szerző egyrészt „lapos és üres moralizálásnak” nevezi, ami Méhes kapcsán éppen történik, értelmetlennek beállítva az egyébként igen lassan elinduló diskurzust. Emellett implicite felmenti Méhest, relativizálva felelősségét egy olyan nyilvánosságban, amelyikben annak idején Szilágyi Domokos ügynökmúltjáról még a hozzá közel állók is igen keményen fogalmaztak (lsd. Szilágyi Júlia esszéje, Tamás Gáspár Miklós második nekrológja, illetve a dossziék nyilvánosságra hozatalakor Szilágyi Domokos családtagjai, és kolozsvári értelmiségiek). Vida ehhez képest a Méhes fölött álló, homályosan meghatározott nagyobb rendszerre kívánja tolni a felelősséget („Aki viszont egészen megúszta, az tényleg nem csinált semmit, azaz nem lehet tudni, hogy mit nem, és mit igen.”) De, amint azt TGM is megjegyzi, Marosi Péter ügynökmúltjával kapcsolatban,

„Nem szabad az egyéni felelősséget összecserélni a rendszer felelősségével (…). Nem szabad a tehetetlenséget és a kényszerűséget összecserélni a szabad döntésből eredő felelősséggel.”

Vida utalgatásai vonatkozhatnak akár arra is, hogy a romániai ügynökakták lassú nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban számos kritika fogalmazható meg.^[2] Sok esetben lehet ugyan pártpolitikai tétje a nyilvánosságra hozatal gesztusának, időpontjának – ez összezavaró, elbizonytalanító lehet. Mindemellett viszont a dossziékhoz való mégoly korlátozott hozzáférés^[3] politikai tétje igen fontos. Minden romániai embernek elidegeníthetetlen joga megismerni ezt a kényszerítésekből és elhallgattatásokból álló közös történetet, és, ha ez már megtörtént, meg is kell tanulnunk szembenézni vele.

„A névsor illusztris, alig van erdélyi értelmiségi, aki a szocializmus idején ne került volna kapcsolatba az állam biztonságát óvó szervekkel, akár megfigyelték, akár dolgoztatták” – hangzik el Vida publicisztikának legelején. Ez önmagában nem téves állítás, de minek leszűkíteni az állambiztonsági szervekkel kapcsolatba kerültek körét Erdélyre és értelmiségre? Tudjuk, hogy az 1948-ban alapított szekunak ez volt a dolga: bármiféle, felülről irányíthatatlan mozgást lekövetni, majd szabotálni vagy tagjaikat beépíteni. Ennek megfelelően

a szeku számos sztrájkot tört derékba, számos illegális kommunistát küldött munkaszolgálatra vagy a halálba, és működése delén minden 43. román állampolgárra jutott egy ügynök.

Ez önmagában nehezen feldolgozható szám, és nehezen feldolgozhatóak a megfigyelők és megfigyeltek mikrotörténetei is.

Ezért lep meg, amikor Vida, aki egyébként arról írt könyvet, hogy a dolgok bonyolultak, és bonyolultságukban elbeszélni is nehéz őket, publicisztikája harmadik mondatában rögtön kijelenti a megfigyeltek és a jelentéseket írók kapcsán, hogy „[a] kettő között, sajnos túl nagy különbség nincs, ma már egyaránt áldozatnak tekinthetők mind, pedig voltak, akik tetemes hasznot húztak a szervekkel való jó viszonyból”. A kikényszerített beszervezések, az ezekből sokszor következően morálisan szürke ügynökök, az ímmel-ámmal megírt jelentések létezése ellenére sem látom, miért kellene ennyire elmaszatolni a határt megfigyelt és megfigyelő között. Ami a megfigyelteket illeti:

ennek a rendszernek voltak halálos áldozatai. Volt, akinek haláláról a szekusok gondoskodtak, volt, aki önkezével vetett véget életének, és volt, aki máig tisztázatlan körülmények között hunyt el.

Vida úgy tesz, mintha a szekusdossziékról beszélgetést kezdeményező hangok a beszervezett ügynököket végletesen, egy indiánregény erkölcsi kategóriái szerint mérnék. Egyrészt a Méhesről szóló oknyomozó cikkben is megemlítődik, de egyébként is számos történet mutatja, hogy ebből a rendszerből ki lehetett jönni egyenes gerinccel. Emberek röplapoztak, szamizdatokat sokszorosítottak és agitáltak, az államkapitalista rendszer legsötétebb évtizedeiben is. Adott esetben disszidáltak. És igen, volt, akiket ezek közül az emberek közül is beszerveztek – de legalább megpróbáltak úszni az árral szemben. Ezzel szemben azt is tudjuk most már, hogy Méhes beszervezése, különösen a második, egészen gördülékeny volt, mitöbb, „hasznos, lojális ügynöknek bizonyult”. Hogy hitt volna a rendszerben, ahogy Vida szerint sok romániai magyar akkoriban? Másodjára egy nyaralásért cserébe vállalta az ügynöki munkát.

Természetesen ebben a publicisztikában is elhangzik, hogy az életművön, akárcsak korábban Szilágyi Domokos esetében, „semmit sem változtatnak a most közzétett információk” – bár némiképp elegánsabb, de legalábbis elliptikusabb mondatok társaságában, mint általában. Van az a megmagyarázhatatlan reflexünk, hogy, ha valakiről kiderül, hogy valami egészen szégyenleteset követett el gyerekekkel, nőkkel, vagy (ez esetben), a rendszer ellenségeivel szemben, nem győzzük ismételgetni, hogy másrészt azonban jó író, vagy akár, hogy milyen jó rokon-barát-szerető-családapa volt. Méhes Györgyre egyik sem igaz – amint az a kikért dokumentumokból kiderül. Előbbit Vida is beismeri, hozzátéve, hogy „középszerű művekhez nagy, nagy tapintat kell”. Mintha bárki is ravepartit és könyvégetést szeretne Méhes sírjához szervezni – senki nem kér ilyet. Ha lehet kérni, akkor csak annyit, hogy legalább magunknak ne hazudjunk tovább. Merjünk átnevezni díjakat. Merje kijelenteni valaki valahol, hogy nem kellene a ‘89 utáni rendszerben tovább éltetni azt, aki annyi bajt okozott ‘89 előtt.

Merjük kimondani, hogy vannak helyes és helytelen tettek. Nem a bosszú kedvéért, hanem csak azért, hogy tükörbe nézhessünk ezután is.

A szentenciaszerű mondatok, a relativizáló érvek, és úgy általában a hivatkozások teljes hiánya mellett a cinizmus fáj, amivel ezt a mostani nemzedéket írja le Vida. Nem mást idéz be ehhez, mint Ottlik Iskoláját, teszi ezt úgy, mintha annak a regénynek nem Medve lenne az egyik hőse. Az a Medve, akibe hiába verik bele ugyanúgy, az alapvető reflexek szintjéig a rendszert, mint a többi kadétba, az ő egész regénybeli létezése e rendszer tagadása.

Nem hiszem, hogy lapos és üres moralizálás a helytelen tettek helytelenítése. Nem gyöngeség azt mondani, hogy bizonyos dolgoknak soha nem szabadott volna megtörténniük, és azért dolgozni, hogy ne is történhessenek meg többet – és nem mutat erőt az, aki hallgat, és másokat is hallgatásra biztat. Bízom azokban, akik kaptak már Méhes-díjat, hogy pár mondattal elítélik nyilvánosan is a szerző ügynökmúltját, majd későbbi magyarországi felsőbb körökben való helyezkedését. Bízom ezekben a szerzőkben, hiszen nem idegen tőlük társadalmi ügyekbe nevüket és pozíciójukat vállalva, erdélyi írókként és költőkként beleállni. Átgondolt, higgadt reakciókhoz adhatnak támpontokat Novák Csaba Zoltán, Demény Péter, Plainer Zsuzsa vagy Vig Emese gondolatai.

Abban is bízom, hogy itt valami el lett sietve– hiszen Vida szövegeire egyébként nem jellemző ez a cinizmus és nihilizmus. Tamás Gáspár Miklós (akinek annyira fontos volt mindannyiónk közös története mellett a publicisztika felülete, a Transtelex is), ha élne, most nagyon dühös emaileket írogatna. És dühe jogos lenne – mind alaposabbnak kell lennünk.