Sokan és sokféleképpen fejtették meg és beszélik majd el a június 9-ei választás eredményeit. Az összkép egyik mozaikja mindenesetre az, hogy a Momentum Donáth Anna által vezetett európai parlamenti és fővárosi közgyűlési listája is elbukott, a párt pedig országosan csekély súlyú politikai tényezővé vált.
(Emellett viszont fontos helyi sikereket is elért, elsősorban Budapesten. A plebejus politikai aprómunka nyert. A párt baloldali elhajlója, Soproni Tamás magabiztosan újrázott Terézvárosban. Ő méltán lehetett volna tagja a fővárosi közgyűlésnek, és egy következő ciklusban talán még lesz is, hiszen az is fel-felmerülő kérdés egy ideje már vele kapcsolatban, hogy majd milyen poszton. Rózsa Andrásék nem engedték vissza a Fideszt Zuglóba, sőt talán a politikai senkiföldjére kergették az előző kerületvezetést. Pikó Andrásnak és sokszínű csapatának józsefvárosi győzelme pedig megint egy szabad, szolidáris és eljövendő másik Magyarország ajánlata és a politikai bátorság bizonyítéka lett – ami nem mondható el Karácsony Gergely főpolgármesteri ciklusáról, stratégiájáról, kampányáról és vereséggel felérő győzelméről.)
A Momentum kudarcához számtalan tényező kölcsönhatása kellett. Ezek közül most mindössze egyetlen aspektusra koncentrálok a párt vezetőjének két közelmúltbeli nyilatkozatát idézve fel. Mindez mégsem róla szólna, hanem a mondatokról, amennyiben azok túlmutatnak elhangzásuk helyén és idején, túl az adott párton, túl az ellenzéki intézményes politika régóta bejutási küszöb alatt létező, küszöb alá vagy küszöbre csúszó szereplőin.
Ezek a mondatok politikai dinamikák foglalatai, és ekként határozzák meg politikai közérzetünket.
Milyen pozícióból szólnak ezek a mondatok? Milyen társadalmi valóságot látnak maguk körül? És milyen tanulsággal szolgálhat a mondatok mögött felsejlő – és számos formáció politikai projektjét meghatározó – mentalitás újabb csődje a politikai kultúrát valóban megújítani akarók számára a régi ellenzék romjain?
„Abban vagyok érdekelt, hogy a fiam lásson még havat, és anyák napján hozzon nekem orgonát (…) laposföldhívőkkel nem tudok vitatkozni.” (Partizán, 2024. május 17.)
Amikor a Momentum listavezetője az EP-listavezetők Partizán-vitájában azzal címkézte egyik ellenfelét, hogy az laposföldhívő, azzal hátat fordított a demokratikus vitának, amelyet egyébként oly fontosnak tart. A két legerősebb listavezetővel ellentétben jelen volt a pódiumon, de a vitától ő is elállt: laposföldhívőkkel ugyanis nem tud vitatkozni. Ez a vita- és válaszképtelenség visszavonultatta a politikust a kommentszekcióba, vagy az elit érv nélküli elefántcsonttornyába, ahonnan nem látszanak a szavazók. És ha látszanának is: tévhit, hogy az ellenszenves ellenfél puszta megvetése elegendő volna a mozgósításukra.
Persze nem ő az első és nem is az utolsó, aki beleesik ennek a történelmi-politikai-taktikai tévedésnek a csapdájába. De ez működött valaha? Nem kellett volna legalább megfontolni ennek az ellenkezőjét, 10 év után megint, mondjuk a valaha beígért politikai generációváltás jegyében? De túl az erkölcsi felháborodás(om)on: ezúttal bevált? Az eredményeket ismerjük.
Ott és akkor, a klímaválságról szóló Partizán-vitablokkban, a klímaszkeptikus álláspontra válaszul lehetett volna a megvetés helyett beszélni a közvetlen állampolgári tapasztalatról és valóságról, aszályról, termőföldről, élelmiszerárról, élelmiszerminőségről és vízgazdálkodásról is, nem csak az Európai Környezetvédelmi Hatóságról szóló európai polgári kezdeményezésről. De – az 1945-ös földosztást szervező – Donáth Ferenc unokájának a magyar agrárium jelenéről és jövőjéről nem volt felírva semmi a jegyzeteibe. Volt viszont frappáns fordulat hóról és anyák napi orgonáról, amely a kollektív válságot hatásvadász módon privát drámává individualizálta. Csak legyen átélhető – írják elő az emberarcú politikust trendérzékenyen „felépítő”, tükörfordított kampány-handbookok, és gyakoroltatják be a vállalati szektorból kölcsönzött kreatív kommunikációs tréningek. De – a választási eredmények alapján – hiába hangzik el a kérdés több nyelven: mit tenne most Macron? A csak importált és nem adaptált szemlélet ezúttal is az önhittség bizonyítéka maradt, öncélú és eredménytelen.
A Momentum listavezetője nem azt válaszolta ellenfelének a színpadon, ami a meggyőződése, hogy tagadni a klímaválságot tarthatatlan, hanem azt válaszolta, hogy ellenfele laposföldhívő. Mondhatta volna azt is, hogy agymosott, mert ennek a szónak egyébként is nagyobb divatja van az impulzusellenzéki értelmiségi közbeszédben, ha honfitársaink százezreit kívánjuk megvetni, mert szavazási magatartásuk nem egyezik a miénkkel. De értük nem kár, ugyanis az ő átállításukra soha nem számít és nem is készül semmilyen ellenzéki politikus. Rájuk nem targetál a stratégia. Ők nem kellenek. Aki pedig nem kell, azt meg lehet vetni. Hiszen – és álljon itt még egyszer a politikai őstévedés – mások megvetése majd mellettem mozgósít.
*
„Az én fiam mázlista, mert félig holland, és mehet majd Hollandiába tanulni, de ha marad Orbán, akkor több százezer, több millió magyar fiatal sorsa az összeszerelő üzem vagy a közmunka lesz. Már bocsánat, akkor inkább legyen hét szűk év, hogy utána legyen jövője a következő generációknak.” (24.hu, 2024. június 4.)
Itt a mázlisták, ott a több millió magyar fiatal, családostul. A mázlistákra másfél évtizednyi NER után is bármikor és garantáltan Hollandia nyert ügye vár, míg utóbbiakra – szól a jóslat – majd újabb hét szűk magyar esztendő, amit – tetszik, nem tetszik – muszáj vállalni, ha valaki antiorbánista kíván maradni. Ez a jutalom, a teljesítési igazolásokat pedig bizonyára az EP-mandátumukat most elvesztő képviselők osztanák. Hiszen csak annak ilyen elvi-erkölcsi-esztétikai csuklógyakorlat a politika, akit valójában úgysem érint, legfeljebb elkedvetlenít majd a következő hét szűk magyar esztendő.
De aki az idézett mondatot gondolja és mondja, annak kell-e igazából kockáztatni, és tud-e igazából veszíteni? Van-e min aggódnia Budapesten, Brüsszelben, Amszterdamban? Ami a mázlistáknak gránitszilárdságú realitás, az másoknak: álom. A mázlisták így agitálták azokat a milliókat, akiknek nem volt, nincs és nem is lesz holland egérút.
Az idézett mondat viszont – és talán ezért lehet publicisztikát érdemlő relevanciája – mégsem jellemhiba, hanem politikai mentalitás. Választópolgárok sokasága hallhatja úgy, hogy ez a mondat érzéketlen. Hogy az orruk alá dörgöli a kilátástalanságot és a maga jóvilágát az, aki a képviseletükre kér felhatalmazást, miközben lehet, hogy csak a szavazatukat kéri. Azoknak a szavazatát – Vámospércstől Keszthelyig és a terézvárosi Bajnok utcáig –, akik nem ilyen mázlisták, és akikben joggal merülhet fel, hogy ezzel a mentalitással egyáltalán képes lehet-e, akar-e másokat is képviselni a hozzá hasonló mázlistákon, tehát leginkább önmagán kívül?
De az idézett mondat nem is elszólás, hiszen a rátermettség és a tapasztalat mellett valamiért a privilégiumok is rendre előkerülnek ezekben a nyilvános megszólalásokban. Mintha a hozott és a szerzett privilégiumok a siker és az eredményesség bizonyítékai lennének. Self-made közhatalom. Pedig a választási győzelem nem arra kell, hogy szebben mutasson a CV, ha a közszolgálattól elcsábít majd egyszer a magánszektor. Nem a honfitársaknál kell sikeresebbnek látszani, hanem a politikai ellenfeleknél figyelmesebbnek és hitelesebbnek lenni. A haza üdve pedig nem egy mérföldkő a portfólióban.
Az idézett mondat arisztokratikus, bénító és megrendítő valóságvakság.
Egyrészt hiba persze, ki nem kényszerített politikai-kommunikációs hiba, hogy ez a mondat elhangzik. Másrészt viszont ez az elővigyázatlanság tünet is. Egy mentalitás tünete, hogy ez a mondat egyáltalán elhangozhat, ez pedig már a hazánk, tehát a politikai közösségünk számára jelent kihívást.
Ez a kihívás ugyanis abban a kérdésben összegződik, hogy van-e olyan saját és hosszú távú történet, hit, vízió és igazság, amit egy karizmatikus jelölt el tud mesélni? Amiben nincs megvetés és nincs valóságvakság, benne van viszont a nép ügye, és a plebejus politikai aprómunka. Ami nemcsak róla szól, hanem mindannyiunkról. A sokaság valóságáról, történetéről, hitéről és igazságáról.
