Több, egymást követő súlyos bűncselekmény nyomán döntött úgy Ferencváros vezetése csaknem négy és fél éve, hogy saját erejéből igyekszik segíteni a kapcsolati erőszak áldozatainak, és erre hívta fel a többi ellenzéki önkormányzatot is. Mi történt azóta a kerületben, hogyan működik a helyi program, és mi az, ami ebből mintául szolgálhatna másutt? Mire lehet elég a helyi politikai akarat, akár hálózatosodva más önkormányzatokkal egy olyan országban, ahol a kormány ignorálja a nők és gyerekek elleni erőszak rendszerszintű problémáját? Erről kérdeztük Lombos Petrát, a ferencvárosi Áldozatsegítő Tanácsadó Központ – avagy az Óvóhely program munkatársát.

Mérce: Baranyi Krisztina 2020 januárjában jelentette be a program indulását, aminek két fő eleme volt: egyrészt a védett lakások kezdeményezés, másrészt az áldozatokat célzó információs kampány. 2020 őszén jött létre az áldozatsegítő központ. Melyek voltak a fontos mérföldkövek azóta?

Lombos Petra: Miután a polgármester asszony első lépésként bejelentette, hogy az önkormányzat saját lakásállományából el fog különíteni 2 lakást az áldozatok biztonsága érdekében, megbízta az intézményünket, a Ferencvárosi Szociális és Gyermekjóléti Intézmények Igazgatóságát (FESZGYI), hogy gondolkozzon azon, hogyan lehet ezeket a lakásokat működtetni, milyen szolgáltatásokat kell még melléjük tenni.

Létrehoztunk egy mikroteamet. Ketten vagyunk benne szociális munkásként, valamint egy jogász és egy pszichológus, mert az áldozatok támogatásának két alapvető útja van: a jogi és mentális segítés. Ferencvárosban csomó szakember foglalkozik már felnőtt és gyermekáldozatokkal. A mi csapatunk partnerséget ajánl ezeknek a kollégáknak: meg tudja erősíteni őket. A veszélyben lévő áldozatokkal érdemes csapatban dolgozni, mert hiába gyakorlott az ember a krízisműködésben, nagyon hamar bevonódik, és másodlagos traumatüneteket kezd el mutatni. Fontos, hogy legyen valaki a frontvonal mellett a hátországban is, így bölcsebben lehet gondolkozni.

Az alapellátásban és a gyermekjóléti ellátásban dolgozó kollégák egyébként is nagyon túlterheltek, az állam által meghatározott feladataik kitöltik a horizontjukat. Nem érnek rá, hogy azon törjék a fejüket, milyen újításokat lehetne bevezetni. Ez a mi csapatunk dolga.

A cél az, hogy ha már az állami felelősségvállalás ennyire foghíjas, akkor mi hozzátegyünk egy kerületit, ami picit szorosabbra fűzi a gondoskodást. Nagyon fontos szempont volt a már meglévő kezdeményezések föltérképezése is, konzultáltunk a kerületi civilekkel is, ami nagyon sok inspirációt adott.

Mikorra tudtátok beüzemelni a lakásokat?

Közben kitört a covid, ezalatt felszereltük a krízislakásokat. Még egy tervezett menekülésnél sem elvárható az áldozattól, hogy a mosógépét és az étkészletét menekítse. Kidolgoztuk, hogyan lehet a védett lakásokat odaadni. Nem veszélyeztethetjük az áldozatokat, és ameddig Ferencváros működtet csak ilyen szolgáltatást, hamar ki fog derülni, hol vannak ezek a védett lakások. Tehát életveszélyes helyzetben lévő személyeket nem tudunk jelen pillanatban fogadni, csak azokat, akik relatív biztonságban vannak, vagyis zaklatás, lélektani és gazdasági erőszak éri őket, de fizikai erőszak veszélye nem áll fenn. A speciális, egy évre szóló bérleti szerződést – ami egyszer meghosszabbítható – beillesztettük a lakásrendeletbe. Fontos, hogy nem csak kulcsot adunk, hanem szociális munkával támogatott lakhatást biztosítunk.

Az első embereket 2021-ben kezdtük el beköltöztetni. De ezzel még csak kevés érintettet fedtünk le. Vannak erőforrással rendelkező személyek, akik maguk meg tudják oldani a saját menekítésüket – ezért nagy árat fizetnek, és nagy segítséget kell kérniük a hozzátartozóiktól. Ők az áldozatok 70-80%-át teszik ki, számukra a kezdetektől fogva nyújtunk ambuláns segítséget, például jogi tanácsadást.

Ritkább esetekben pedig azonnal menekíteni kell az áldozatot. Ez csak a gyenge lábakon álló állami rendszeren belül oldható meg, intézményi elhelyezéssel. Az OKIT (Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat) rendszerén keresztül körülbelül 300-350 közötti férőhely érhető el életveszélyben lévő kapcsolati erőszak és prostitúció áldozatai számára. Ez nagyon kevés. Ráadásul biztonsági szempontból a prostitúciós célú emberkereskedelem áldozataival kompatibilis, tehát minden esetben másik megyében találja magát az illető. Nagyon sok érintett hiába van konkrétan fizikai veszélyhelyzetben, akár életveszélyben, ha meghallja, hogy csak ilyen paraméterekkel lehet őt menekíteni, inkább benne marad a kapcsolatban, különben elveszíti mindenét, az összes támogató rendszerét. Arról nem is beszélve, hogy kulturális sokk lehet, ha valaki egy kistelepülésről egyszer csak Budapesten találja magát, vagy fordítva.

Olyan átláthatatlan az egész ellátórendszer, hogy szakemberként is nagyon nehezen ismerjük ki magunkat benne. Szerettük volna viszont a veszteségeket enyhíteni, ezért kiegészítő szerződést kötöttünk, például egy budapesti szolgáltatóval, akinek több kerületben is van krízisférőhelye, és előfordul, hogy nincsenek száz százalékban kihasználva. A különszerződés révén tehát közvetlenül tudunk budapesti kerületbe menekíteni (ilyen esetekben a szolgáltató nem kap normatívát, de mi kifizetjük ezt). Titkos a cím, az intézmény biztonságot nyújt, mert van kamera és kimondottan a krízisben lévőkkel foglalkozó munkatárs, illetve a rendőrség számára is bejáratott. Így 24 órán belül garantáltan vállalni tudjuk a menekítést, ami nagyon nagy dolog. És a szolgáltatóval és az áldozattal közösen és rugalmasabban szabhatjuk meg, hogy mi az a veszélyeztetési szint, amikor menekítünk.

Mondanál egy példát arra, hogyan néz ki mindez egy áldozat szemszögéből?

Egy anya a 13 éves lányával olyan helyzetbe került, hogy a rokonoknál kellett pár hétig meghúzniuk magukat, ahol a lányt 17 éves srácok erőszakolták meg a tágabb rokonságból. Az anya visszaszaladt Ferencvárosba a lányával, és először az OKIT-tól kért segítséget, ahol azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, mert nincsen veszélyben a lánya, hiszen már eljött onnét. Mi ellenben azt mondtuk, hogy ez igenis veszélyhelyzet, mert arra készültek, hogy feljelentést tegyenek, és emiatt az elkövetők meg fogják őket keresni. A gyerek traumatizált, és az anya az anyagi kiszolgáltatottsága miatt nem tudja most védeni a lányát. Azaz mi máshol húztuk meg a határt, mint az OKIT.

Nagyon fontos, hogy amikor menekítünk valakit, nem engedjük őt el: a szolgáltatásaink elérhetőek maradnak a számára. Borzalmas, ahogy a településeket és a fővárost szétszabdalja az állami rendszer: amikor valaki átlépi a kerület határát, onnantól kezdve megszűnik az illetékesség. A fenti esetnél például kiderült, hogy nincsenek biztonságban Budapesten sem, végül segítséggel elhagyták a várost. Az erőszaktevők amatőr stricik voltak, és prostitúciós célú emberkereskedelem irányába próbálták tolni a lányt. Nagyon fontos, hogy ilyen esetekben be tudjunk lépni, és ne kelljen ridegen kezelnünk a szabályokat.

Érdemes megemlíteni, hogy az OKIT esetében, bár elvileg mindenki saját jogon férhet hozzá a szolgáltatáshoz, a kevés férőhely miatti priorizálásból fakadóan előnyt jelent, ha valaki gyerekkel menekülne. Ez igaz a legtöbb lakhatáspótló intézményre is. Nálunk ez kevésbé hangsúlyos szempont. Mi együtt, egységben kezeljük ilyenkor az anyát és a gyereket. De egyedülállók vagy két felnőtt is tud menekülni a segítségünkkel intézménybe, például egy enyhe-középsúlyos mértékben értelmileg akadályozott felnőtt személy a gondozó édesanyjával.

A védett lakások beüzemelésén túl milyen céljaitok voltak?

Tulajdonképpen 2021-re majdnem minden eszközt hadrendbe kellett állítanunk, de közben azon is elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan fognak tudomást szerezni rólunk az érintettek? Nem szerettünk volna hagyományos, fénymásolt szórólapokkal próbálkozni, mert az nem fog senkit sem megszólítani, és veszélyes is. Így alternatív, a bántalmazó számára nehezebben felismerhető szóróanyagaink lettek.

Ezenkívül még két elemet tettünk hozzá a programhoz. Az egyik az Erőtér önsegítő csoport. Indítottunk egy csoportfolyamatot, ami nagyon klassz volt, de szervesen nem tudtuk még tovább működtetni. Ez túl korai vállalás volt.

A másik irányunk pedig az volt, hogy hogyan tudjuk a helyi lakosokat – itt a hívószavunk a tudatos szomszéd volt – és a szakembereket szövetségesként bevonni. 2023-ban pályáztunk a Fővárosi Szolidaritási Alaphoz, amit meg is nyertünk.

Felállt egy közel 50 fős szakmai csapat, amelyik végigcsinált egy esetfókuszú workshop folyamatot szupervíziós utánkövetéssel. Ők már egymással is tudnak egyeztetni. Ez is a cél, mert hálózatot akarunk építeni. Azért jó csapatban dolgozni, mert ahol az egyik szakember segítői kompetenciája véget ér, ott kezdődik a másik kompetenciája, azonnal át lehet adni az esetet, nem párhuzamosan dolgozunk, és ez az áldozat számára is biztonságosabb.

Hogyan képzeljük el ezt a közel 50 főt? Milyen szakmában dolgozó emberek vettek részt, és milyen arányban?

Megpróbáltunk mindenkit bevonni, aki gyerekekkel találkozik, mert ők a jelzőrendszer tagjai. El tudtuk érni a bölcsődei gondozókat és óvónőket, ők a kerület alkalmazásában állnak. Nehezebb ügy volt az iskolákban dolgozók elérése, mert külsős képzőket nem engednek be a tankerületek az iskolákba, így a tanárokat a tankerület jóváhagyásával vontuk be a folyamatba. A védőnők viszont kimaradtak, mert éppen akkor folyt a fenntartóváltás.

Előzőleg a kerület munkatársai voltak, de a jogszabály-módosítás miatt hirtelen állami fenntartásba került az egész védőnői hálózat, a következőkben mindenképpen bevonjuk őket. Jöttek viszont köztisztviselők, például hivatásos pártfogók, és a mi munkatársaink. A jövőben az egészségügy irányába szeretnénk tágítani még a képzéseinket.

Hangsúlyoztad a csapatmunkát. Nem jellemző, hogy ezekben az intézményekben lenne erre gyakorlat vagy akár lehetőség?

Ez nagyon időigényes dolog, a segítőknek egyeztetniük kell egymással. Ha többszörösen túlterheltek a kollégák, az ügyfelekre szánt időt nem tudják lerövidíteni, és csak az egymással töltött kommunikációs időből tudnak spórolni. Mondok egy példát arra, hogy nálunk hogyan néz ki a csapatmunka.

Van egy 60 év fölötti nő, akit a bántalmazója kis híján megölt. Az elkövető börtönbe került, de még nincs jogerős ítélete, a tárgyalása folyamatban van. Az áldozat az alapvető ügyeit sem tudja intézni a poszttraumás állapota miatt. Az alapellátásban támogatja egy családsegítő, illetve hátraléka keletkezett, ezért az adósságkezeléshez is segítséget kap. A mi jogászunk látja el a jogi képviseletét, látnunk kell, hol tart az elkövető ügye, várható-e, hogy szabadlábra helyezik. Folyamatban van egy válási fellebbezés, mivel az első bontóperben nem képviselte senki a nőt, bármikor betoppanhat a társbérletébe a férfi. Időről időre az ügyintézési feladatokban is támogatjuk őt, mert stresszhelyzetekben rosszul reagál, mi vagyunk a memóriája. Emellett a fővárosi áldozatsegítő központban lenne lehetősége egy terápián részt venni, de a mozgásszervi problémái miatt nem tud egyedül eljutni a helyszínre. Én vállaltam, hogy kéthetente egyszer elviszem őt, megvárom és hazahozom. A mozgásszervi rehabilitációjához is keresünk most szakembert, mert exponenciálisan romlott a fizikai állapota a gyilkossági kísérlet óta. Tehát az áldozatsegítés iszonyúan összetett dolog, körülötte így áll össze a csapat, más esetben pedig máshogy.

Mi az, ami ebben a kerületi rendszerben újító vagy egyedülálló, akár Budapesten, akár országos szinten?

A program indulásakor 2021-ben az egyik célunk az volt, hogy próbáljunk meg más kerületeket is megnyerni, hogy csatlakozzanak. A polgármester asszony küldött egy felkérést a budapesti kerületeknek, meg az agglomerációban lévő néhány településnek. Érdekes módon a többség azt jelezte vissza, hogy nekik jó az OKIT rendszere, a helyi gyerekjóléti meg családsegítő szolgálattal el tudják látni a feladatot.

Mi ehhez képest annyiban újítunk, hogy van egy specializált csapatunk, és vannak felszerelt önkormányzati lakásaink az áldozatok részére. Kevésbé látványos, de szerintem lényegi innováció, hogy garanciát tudunk vállalni arra, hogy elmenekítjük az áldozatokat 24 órán belül, mert Ferencváros már említett különszerződése lehetővé teszi, hogy a fővárosban meglévő és sokszor üresen álló férőhelyekre be tudjunk juttatni személyeket.

Azóta a hetedik kerület is beszerződött ehhez az intézményhez, és ha további települések is fölocsúdnak, az erőforrások szűkülnek majd.

Fontos még, hogy mi folyamatosan szakmai témává tesszük a bántalmazást, és fórumot biztosítunk a szakemberek számára. Közben a lakosság irányába is lépéseket teszünk: nemcsak közösségfejlesztő technikával vagy utcai szórólapozással, hanem több ponton és többféle módon jelezzük a számukra, dolguk van a bántalmazással és a bántalmazás áldozataival.

El tudnád mondani, hogy mi az, ami változott a kerületben az áldozatok szemszögéből az elmúlt négy évben? 

Az, hogy Ferencvárosban lehet találkozni közterületeken, mosdókban direkt, szókimondó üzenetekkel matricákon, az áldozatok szempontjából fontos. Ahogyan az is, hogy amikor a közbeszéd időnként felkapja a bántalmazás témáját, a kerületen belül már van erre valamilyen reflexió.

Van néhány áldozat, akik túlélőként és tapasztalati szakértőként igyekeznek a saját környezetükben segíteni. Megosztjuk velük azt, hogyan tudnak vigyázni magukra a közbelépéskor, mik a jó, elkövetőknek célzott mondatok, ha valaki erőszak szemtanúja lesz. Szeretnénk, hogy a közterületeken megjelenő üzenetek és a személyes üzenetek összeérjenek, és ezek a hatások összeadódjanak.

Sok ember a segítségkérés során döbben meg, hogy tényleg van segítség. Ilyenkor jó néhányan vissza is rettennek. De tudjuk, hogy a nemzetközi statisztikák szerint átlagosan 7 menekülési kísérlet kell ahhoz, hogy valaki kilépjen a bántalmazó kapcsolatból, és akkor már egy menekülési kísérlettel is beljebb vagyunk.

Talán több év kell ahhoz, hogy megtanuljuk, vannak ezek a lehetőségek, és élni kell velük.

Elterjedt a köztudatban, hogy a rendőrség nem cselekszik addig, ameddig vér nem folyik, és az áldozatok teljesen magukra vannak hagyva. Ehhez képest, ha valaki azt mondja a kerületben bármelyik segítőnek, hogy bajban van, és felhívnak minket, mi odamegyünk, és 3-4 órán belül már elvisszük az áldozatot.

Összegezve: egyre kevésbé lehet Ferencvárosban közömbös rendőrnek vagy áldozathibáztató segítő szakembernek lenni, így egyre kevésbé múlik a szerencsén, hogy ki jut segítséghez.

Meglepő lehet, hogy az áldozatok elérése nem magától értetődő, nincsenek egyértelmű minták vagy követendő gyakorlatok – ami az egyik kerületben működik, az a másik kerületben nem biztos, hogy fog. Ferencvárosban sikerült az elmúlt három-négy évben több áldozathoz eljuttatni az üzenetet? 

Igen, egyértelműen. Ráadásul minden egyes áldozatnak eljuttatott üzenetünk tanítja a környezetüket is. A mi konspirált, szinte olvashatatlan szóróanyagaink a környezetet is „érzékenyítik”. Többféle névjegykártyát készítettük. Van, ami rendőrzsebbe való, és arra kértük őket, ha kapcsolati erőszakhoz riasztották őket, de nekünk már nem tudnak szólni, legalább adjanak egy kártyát az elérhetőségeinkkel az áldozatnak. A másikkal szépségiparban dolgozókat kerestünk meg, mert ők láthatják az ütésnyomokat. A fodrász, műkörmös az, ahová az áldozat még utoljára egyedül elmehet. Ezek a kártyák azért hasznosak, mert az áldozatoknak ennyire kiszolgáltatott a valósága. Csomóan még kis cetliket sem tudnak eltenni, hanem minden telefonszámot memorizálniuk kell.

Van még egy biztonsági csomagunk, amit oktatóanyagnak is használunk az áldozatok valóságáról. Higiéniás termékek vannak benne, egy plüss a gyereknek, a szórólapunk, hogy amikor futni kell, legalább ennyi legyen nála. Azt is üzeni, hogy valaki gondoskodott róluk. Egyébként hajléktalanoknak és más válsághelyzetben lévőknek is szoktunk adni, mert az ő áldozattá válásuk szinte törvényszerű.

Az önkormányzati politikák egy nagyobb rendszerbe tagozódnak bele. Mit gondolsz, milyen megoldást tud az önkormányzat nyújtani, milyen lehetőségei vannak, és milyen korlátokba ütközik?

Az áldozatsegítés alapja az állami gondoskodás lenne, de rengeteg törvényhozási és törvénybetartási feladat teljesen hiányzik. Ezért, amit mi csinálunk, mind-mind barkácsolás.

Végtelenül felháborító, hogy biztonsági csomagot kell összeállítanunk a menekülő áldozatoknak, holott olyan távoltartási rendszert kellene működtetni, hogy az áldozatok ott tudjanak maradni, ahol vannak, és az elkövetőt tudjuk eltávolítani biztonsággal.

De nem tudjuk. Az, hogy egy Magyarország méretű országban 300 és 350 férőhelyet tudnak a menekülő áldozatok igénybe venni, végtelenül kevés, ennek biztosan ezres nagyságrendűnek kéne lennie.

Ráadásul a lakhatási válsághelyzet és a családon belüli erőszak áldozatait egy kalap alatt kezelik ezekben az intézményekben. Tudomásom szerint Magyarországon egyetlenegy, egyébként egyházi fenntartású anyaotthon van, ami kizárólag bántalmazás áldozataival foglalkozik, mindenki más együtt kezeli a lakhatási válsághelyzetet, a hajléktalanná válást és a bántalmazást. Az, hogy legyenek csak az erőszak áldozataival foglalkozó biztonságos lakások, állami feladat. Az is, hogy ne legyen esetleges, hogy a lakóhelyén az ember elérhető-e egy áldozatsegítő központ és hogy az az intézmény csak kapcsolati erőszak áldozataival foglalkozzon. Ilyen alig létezik.

Több férőhely kéne, és sok többszintű férőhely, mert az is nagyon nagy nehézség, hogy mit csinálunk azokkal az emberekkel, akik a rendszerből felfelé lógnak ki. Hajléktalan mélyszegénységből jövő családok közé beköltözni valakinek olyan társadalmi lecsúszás lehet, amit nem akar a gyerekeivel megcsinálni, inkább összeszorítja a fogát, és kibírja otthon. Volt ilyen érintettünk, ő bent maradt addig a kapcsolatban, ameddig elő tudta készíteni a saját erőforrásait. Egy budapesti hálózattal ezt előbb meg lehetett volna oldani, mert egy másik kerületben a férje nem tudja olyan gyorsan lenyomozni, hogy hol van.

Ha jól értem, azt mondod, hogy hiába előremutató az, amit most csináltok, valójában nonszensz, hogy az áldozatot kell menekíteni a lakhelyéről, miközben az államnak kéne az elkövetőt eltávolítania.

Igen. Van ideiglenes vagy megelőző távoltartás, de olyan rugalmatlanul működik, hogy a rendőreink nem szoktak vele élni. Mérlegelnek, hogy ildomos-e, övé-e a lakás… Nem annyira automatikus, mint például Bécsben, ahol ha a rendőr ideiglenes távoltartást rendel el – egyébként két hétre, nem 72 órára –, azonnal szól a krízisközpontnak, hogy van egy áldozat, kezdjetek el neki segíteni. Ott proaktívak tudnak lenni. Ehhez képest itthon a különböző áldozatsegítő központokba várólistákat várnak ki az emberek, hogy bejussanak.

Magyarországon nincs is automatikus jelzés a rendőrség részéről? 

Csupán annyi, hogy ha a rendőrség kényszerítő intézkedést hozott, írásban jelez a gyerekjóléti szolgálatnak. De ez nagyon lassú. A bírói távoltartás meg tudja ugyan hosszabbítani az ideiglenes 72 órás távoltartást, de általában oda kell mennie az áldozatnak és az elkövetőnek is, és a bíró mérlegel.

Bécsben például nem szempont, hogy kié a lakás. Azt mondja a rendőr, hogy uram, ha nem tudja megoldani, akkor mi szívesen segítünk, kinyitjuk az egyik fogdát, és ott el tud aludni.

Más a hozzáállás: az elkövetőkkel való bánásmód elterelés alapú. Két utat ajánlanak fel: az egyik, hogy vegyen részt egy elterelő csoportban, ami rávilágít a viselkedésproblémáira, ha pedig nem akar ebben részt venni, akkor leültetik. Ez a kényszerítés az, ami kellőképpen távol tudja tartani az elkövetőket. A nem megátalkodott elkövetők abba tudják hagyni ezt a cselekményt, ha van jogkövetkezmény belátható időn belül. Ez egy társadalmi állásfoglalás az elkövetők irányába.

Magyarországon gyakorlatilag legitimáljuk azt, amit csinálnak, azzal, hogy félrenézünk, meg papírokat küldözgetünk A-ból B-be. Azt üzenjük, hogy csinálják nyugodtan, nem lesz semmi következménye.

Maximum pénzbüntetést kapnak, és a családi költségvetésből kigazdálkodhatják. Végtelenül kínos, hogy milyen szankciókkal élünk az elkövetők irányában.

Az áldozatok irányában szerintem az első belépő az állam kellene legyen. Közben lehet, hogy az önkormányzat beszolgáltat az államnak, de ezeket a feladatokat nem fogja tudni átvállalni. Sem a civilek, sem az önkormányzatok, még ha belefeszülünk is: egy teljes országos rendszert nem tudunk összeszőni. Azt tudjuk elérni, hogy Ferencvárosban kicsit kevésbé rossz bántalmazott áldozatnak lenni, mint a „XXIV. kerületben”. De ez nem lesz rendszerszintű megoldás.

Amennyire meg tudod ítélni, mekkora terhet jelent egy önkormányzat számára, hogy létrehozzon olyan szolgáltatásokat, amik nálatok megjelentek?

Szerintem nagyon kicsi teher, nagyon olcsók vagyunk. Két főállású munkahely fenntartása, meg két másik munkatárs megbízással foglalkoztatása ekkora településeken nem jelenthet problémát, ahogy 4-5 önkormányzati lakás elkülönítése sem. Ezeket berendezni és valamennyire karbantartani megint csak néhány milliócska, ami egy háztartásban sok, de egy önkormányzat háztartásában kevés. És sokkal nagyobb a hozadékuk. Ha ezek a pici csapatok jól működnek, akkor az terjedni fog a lakosság körében, főleg az anyukák között a játszótereken vagy bölcsődékben. Ezek fontos gondoskodási tevékenységek, amik nagyon megtérülnek.

Miért nem népszerűbb szerinted a politikusok körében az áldozatvédelem?

Ez mindig nagyon nehéz. Mert nem tudjuk megkerülni azt a tényt, hogy az áldozatok a társadalmi nemi szerepük miatt válnak potenciális áldozattá. Ha nem ez alapján kezdünk el foglalkozni az erőszakkal, akkor butaságok sülnek ki belőle. „A férfiak is lehetnek áldozatok” – mondják. Persze, a legnagyobb becslés szerint 5%-ban. „De mi lesz a férfi áldozatokkal?” – szokták föltenni a kérdést. Nem tudom, bocsánat, jelen pillanatban a nőkkel foglalkozom, mert 95-98 százalékban ők lesznek az áldozatok.

Ez meghatározó lehet abban, hogy az önkormányzatok nem csinálnak masszívabban ilyen politikákat?

Ez az országos politikában meghatározó. Az önkormányzatok esetében kell egyfajta radikalizmus, hogy fölismerjék az országos politika hiányosságait, és merjenek ellene menni. Ameddig az önkormányzatok autonómiája erősebb volt, addig ez könnyebb volt. Most megbénítja a kreativitást, hogy az állam által kötelezően rájuk rótt feladatok kigazdálkodása is komoly problémát jelent, és könnyű eltolni a feladatot a forráshiányra hivatkozva.

Az állandó pénztelenség, az iszonyatos mennyiségű kötelező feladatellátás és az autonómia megnyirbálása miatt már nem is gondolkozunk abban, hogy van-e olyan olcsó szolgáltatás, amit nyújtani tudunk a kerületben élőknek.

A médiában is gyakran tapasztalhatjuk, hogy ha bántalmazásról beszélünk, csak a probléma felszínét érintjük, és nem ásunk le a mélyére, mert rábukkanánk a cserbenhagyott áldozatokra, és rögtön számos kérdés fölmerülne. Mit csinálunk állami és döntéshozói szinten? Következik-e ebből az, hogy gondoskodjunk az elesettjeinkről és a kitaszítottjainkról? És ez a fősodorban nem következik a fentiekből. Fölhasználják politikai célokra időnként zsarolás gyanánt, máskor meg bocsánatos bűnnek tűnik.

A családon belüli erőszak témájával akkor foglalkoznak csak szívesen az emberek, ha az alternatíva még nehezebb, például a gyerekek elleni szexuális visszaélés. Most is ezt látjuk éppen.

Szerinted mi az oka, hogy társadalomként nehéz szembenéznünk ezzel?

Nagyon nehéz és megosztó téma. Támadásoknak vagy kitéve. Amikor közterületen beszélgettünk emberekkel, volt például egy férfi, aki durván kiabálni kezdett, hogy miattunk hagyta el a felesége… Az a politikus is, aki fölvállalja ezt a témát, meg fogja kapni a magáét. Ez nem a biztonságos köztisztasági probléma.

Említetted, hogy az országos politikában erős a megosztottság, próbálnak politikai hasznot is húzni ezekből a témákból. De olykor megfigyelhető, hogy a településvezetők kicsit más logika szerint viselkednek. Előfordulhat, hogy egy kormánypárti önkormányzati vezető fontosnak tartja, hogy ilyen ügyekben fellépjen?

Nagyon élénk a fantáziám, elképzelhetőnek tartom, de egyelőre a tapasztalat azt mutatja, hogy ez egy ellenzéki gondolat, kizárólag ellenzéki vezetésű többségű kerületekben jönnek fel ezek a témák. De most látok egy átrendeződést is, mindenki kicsit elcivilesedik, ami ugyan nem függeszti fel a pártpolitikát, de kicsit háttérbe tolhatja.

A politikák fenntarthatósága szempontjából is nagyon fontos, hogy ezek a programok akkor is működhessenek, ha a választások nyomán politikai váltás történne.

Igen, ezen mi is gondolkoztunk. Erre az esetre van egy vészforgatókönyvünk: nem vonulunk teljesen vissza, nem adjuk föl, hanem megnézzük, hogy mi az, ami forráshiányosan működtethető. A főváros pályázata abból a szempontból is fontos, hogy van egy fenntartási évünk, és pályázunk majd megint.

Milyen tapasztalatcsere, együttműködés jött létre a kerületek között?

Először is szakemberként keressük egymással a kapcsolatot. Én például meglátogattam Zuglóban egy lakosságnak és szakembereknek szóló fórumot, a III. kerületben pedig egy kapcsolati erőszakról szóló kiállítást. Nagyon szívesen megosztjuk a nálunk lévő tudásokat is – legyen az a kockázatelemzési módszertanunk vagy a lakásrendeleti módosítás.

Ennél magasabb szint, amikor egy kerület keres meg minket: valakit érdekel a programunk teljes komplexitása, van, akit csak egy része vagy egy dokumentum. Ebben most jöhet el az áttörés:

Józsefváros és a III. kerület is jelezte, hogy szorosabbra akarja fűzni velünk a kapcsolatot. Nekik is vannak, lesznek védett lakásaik, és ha megcseréljük a lakosainkat, akkor máris biztonságosabban tudunk embereket menekíteni.

Ez a szövetségkötés hatalmas előrelépés. Amikor összeérnek a különböző kerületi programok, az erejük meghatványozódik.

Nemrég fogadták el a főváros stratégiáját a családon belüli erőszak megelőzéséről és az áldozatok védelméről, ezt hogyan értékeled?

Ez hatalmas dolog. Amikor azt mondjuk, hogy egy ilyen kérdésben felelősséget vállal a településünk, azzal azt is állítjuk, hogy ez nem egyéni probléma, hanem társadalmi kérdés.

Komoly, másfél-kétéves kutatás előzte meg a véglegesítését. Sok egyeztetés történt állami és önkormányzati fenntartásúak intézményekben dolgozókkal és civilekkel, minket is bevontak a folyamatba. Fölmérték azt, hogy hol tartunk jelen pillanatban, és az alapján állapították meg a stratégia irányait.

Most a főváros ez alapján létrehoz egy áldozatvédelmi fórumot a régóta működő kábítószerügyi-egyeztető fórum mintájára. Ez kísérlet arra, hogy a kerületek meghívásával összefűzze a városban spontán módon megjelent elemeket, és kiderüljön, milyen kapcsolódási lehetőségeink vannak például a szakemberképzések terén. Nagyon nagy probléma, hogy miközben sok a nagyon jól képzett, érzékeny szakember, sokan még mindig csapnivalóak és áldozathibáztatóak. Mázlifaktor, hogy az áldozat kihez kerül. Szeretnénk legalább azt elérni, hogy legyen egy szakmai sztenderd, amit mindenkinek be kell tartania.

Abból, hogy fővárosszerte csomó szakember egy irányba gondolkodik, hatalmas dolgok tudnak kisülni. Inspiráló látni közben a sokféleséget is. Például Zuglóban az elkövetőket és a közvéleményt megszólító plakátkampány az emblematikus férfialakokkal nagyon jó kezdeményezés, országos dolog kéne legyen. Mi egy az egyben nem vesszük át, de lett egy új matricaötletünk, amire üzeneteket tennénk a szemtanúknak.

Milyen továbbfejlesztési lehetőségeket láttok a jövőre nézve?

A workshopokról érkezett visszajelzések alapján a gyermekbántalmazás témáját szeretnénk mindenképpen feldolgozni: hogyan ismerjük fel, milyen összefüggésben van gyerekbántalmazás a partnerkapcsolati erőszakkal, milyen, amikor a gyereknek van egy lojális szülője, akit meg kell erősíteni ahhoz, hogy a gyerek biztonságba kerüljön.

Közvetlenül, az iskolarendszeren belül nem tudjuk elérni a gyerekeket, de szeretnénk az ő gondolataikat is becsatornázni, mert a kamaszok iszonyú sok mindent tudnak és tapasztaltak.

A másik irány, ami körvonalazódni látszik a speciális szükségletű áldozatok, például felnőtt érzékszervi fogyatékkal élők, értelmi akadályozottak, idősek, szerhasználók, pszichiátriai betegek stb. segítése. Itt a férfiáldozatok száma is meg fog növekedni, mert minél kiszolgáltatottabb a helyzet, a nemi arányok annál inkább elkezdenek kiegyenlítődni.

Fontosnak tartjuk, hogy a hallássérült nők, a testi fogyatékkal élők speciális szükséglete legalább említés szintjén megjelenjen – fontos ez a segítői praxisban, a szomszédsági rendszerekben, és hogy az áldozatokban tudatosítsuk, hogy hogyan tudnak segítséget kérni.

Ez egy iszonyatos, nagyon mély bugyor, amit ha kinyitunk, abból olyan szörnyűségek fognak megint csak kijönni, amikkel nehéz szembesülni. Én jól viselem az ilyesmit, de egy picit félek, attól is, hogyan lehet ezt fogyaszthatóvá tenni.