Az alábbi szöveg az első Mérce Lila hírlevélben jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben 3 hetente összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni.

Kitti 31 éves, textiltervező, megfordult irodában, kis könyvkiadónál, cirkuszban; futárkodott, önkénteskedett, és tulajdonképpen mindig is a vendéglátásban dolgozott. Most a Gólya presszóban pultozik. Ez az első munkahelye, ahol hosszabb távon is el tudja magát képzelni, mert közös célokért dolgozik a többi munkatársával együtt, akikben maximálisan megbízik:

„Az értük folytatott munka átlendít a nehéz napokon, és tudom, hogy őket is az lendíti át a nehéz pillanatokon, hogy egymásért, értem is dolgoznak”.

Kitti aktív résztvevője a Gólya szövetkezet (amely jelenleg egy vendéglátás, egy futár és egy építőiparra szakosodott tagszövetkezetből áll) izgalmas kezdeményezésének, a Gólya női körének. Erről is mesélt nekünk:

„Először csak egy havi rendszerességű kör volt, amiben olyan témák jöttek elő, hogy hogyan érezzük magunkat a munkánkban nőként: egészen más hátrányok érik a szövetkezetben futárként vagy vendéglátásban dolgozókat. Ez egyrészt tapasztalatcsere volt, másrészt mivel a Gólyában közösen hozzuk a döntéseket, lehetőség arra, hogy nagyobb érdekérvényesítő képességünk legyen. Megfogalmazódott a menstruációs szabadság igénye is. Azoknak a nőknek, akiknek nagyon fájdalmas a menstruációjuk, nagyon nehéz a munkavégzés, és így is, úgy is betegszabadságra fognak menni.

Az építőiparban vagy a futárkodásban a nőknek nem igazán van lehetőségük arra, hogy normális mosdót használjanak, kezet mossanak, és sajnos ez szinte ellehetetleníti a munkavégzésüket.

Ráadásul, ha nincsen kimondva, hogy ez egy legitim ok arra, hogy szabadságra menjenek, akkor könnyen előfordulhat, hogy ha nagy az időnyomás, vagy több ember esik ki egyszerre, mégis visszakényszerülnek dolgozni, szemben például egy lázas emberrel. Hogy ezt a változtatást el tudtuk fogadtatni a szövetkezettel részben szolidaritás kérdése, másrészt sikerült elkülöníteni erre egy pénzügyi tartalékot.”

„Olyan helyzetekkel is szembesültünk, amelyek témává tették, hogy mennyire adott az itt dolgozó nők biztonsága munkavégzés közben vagy a munkaidőn kívül az épületben. Alakulni fog egy etikai bizottság és jelzőrendszer, készült egy komoly házirend. Ki szeretnénk térni arra is, hogy hogyan vehetjük észre annak jeleit, hogy valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A vendégeinket is próbáljuk biztatni, hogy tegyenek számunkra jelzéseket. Minderre még nem igazán léteznek Magyarországon bejáratott rendszerek. Vannak ugyan külföldi példák és oktatóanyagok, amiket megpróbálunk adaptálni, de itthon ez eléggé járatlan út, nekünk kell kitalálnunk mindent.”