Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben 3 hetente összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni.

Hannával a Kazán Közösségi Ház kerámia-, ötvös-, szita- és üveges műhelyében találkoztunk. A tavaly tavasz óta Oktopusz Stúdiók névre hallgató műhelyhez októberben csatlakozott, miután a Covid alatt agyagot vett otthonra, és autodidakta módon elkezdett kerámiával foglalkozni. Egyelőre hetente négyszer jár be a műhelybe, de próbálja megteremteni a lehetőségét, hogy minél több időt szánhasson rá, és kenyérkeresetté válhasson.

Az Oktopusz Stúdiókhoz csatlakozással nemcsak az eszközökhöz és a kemencéhez való hozzáférés lett könnyebb (a kerámiakészítést leginkább az égetés nehezíti meg), hanem így más alkotókkal is együtt tud dolgozni. Itt sosem érezte azt, hogy valakitől ne kérdezhetne.

„A szakmai egyenlőtlenségek nem ütköznek ki, szabad tudásmegosztás történik. Még a műhely elrendezésében is nagy hangsúlyt kap, hogy középen van egy asztal, és nem egymásnak hátat fordítva kell dolgozni, hanem közben lehet beszélgetni. Egyedülálló ez a közösségiség.”

Annak viszont örülne, ha a kapcsolattartás, a folyamatok sokszor tervezhetetlen tervezése – például hogy egy edény mennyi idő alatt szárad ki – és a termékek profi fotózásának megszervezése kevesebb energiáját emésztené fel. Másfelől persze „így több mindenbe bele is tanul az ember”.

Az viszont nem egészen hagyja nyugodni, hogy bár a foglalkozása nagyon is értékteremtő dolog, szép és használható tárgyakat készít, de valójában csak keveseknek.

A társadalom szűk szelete engedheti meg magának, hogy megválogassa a saját tárgyait.

Most azon gondolkodik, hogyan tudná több emberrel megosztani a kerámiakészítés örömét, hogy maguknak készíthessék el ezeket a tárgyakat.

„Egyrészt nagyon közösségi dolog, a közvetlen tudásátadás miatt is, meg sokszor veszem észre magamon, hogy ha a kezemmel molyolok valamit, közben termékenyebbek lesznek a beszélgetések. És korosztálytól függetlenül, gyerekeknek és felnőtteknek is sokat ad az, hogy az ember létrehoz valami kézzelfoghatót.”

Felbátorodva a megerősítő tapasztalatokon idén már a Nők Egymásért Mozgalomhoz (NEM!) is jelentkezett, a Nők (a) válságban baloldali feminista szabadegyetem után. Az öt alkalom alatt kitértek a nők helyzetére a gazdasági, gondoskodási, politikai, ökológiai válságban, és körüljárták a női testek leuralását is – felszínre hozva a nők sokszor láthatatlan tapasztalatait.

„Megrázó szembesülni ezekkel a történetekkel, azzal, hogy a magyar állam magára hagyja a nőket, a rosszabb szociális helyzetű nőkről tudomást sem vesz. És nagyon nehéz aztán ezt a keserűséget cselekvésbe forgatni. Ennek a terhe alatt egyedül csak összeroskadni lehet. Itt válik nagyon fontossá, hogy az ember csatlakozzon különböző kezdeményezésekhez, mozgalmakhoz, mert más emberekkel összefogva nyílik valami tér a cselekvésre.”

A NEM!-ben most elsősorban a nőnapi fesztivál szervezésével foglalkoznak, ahova mindenkit lelkesen várnak!

Az interjúk végén a beszélgetőtársainktól megkérdezzük, milyen könyvet, filmet, zenét stb. ajánlanának. Hannának mindenre volt ötlete. Olvassátok a kortárs Hanya Yanagihara megrázó és érzékeny A paradicsomba c. regényét, nézzétek meg Céline Sciamma Portré egy lángoló fiatal lányról c. 2019-es filmjét, hallgassátok Caroline Polachek dalait. A keramikusok közül pedig az izgalmas, játékos szobrokat készítő Strasser Brigitta inspirálhat titeket. :)