Bár erős eufemizmus lenne azt állítani, hogy a latin-amerikai vezetők egymásnak adják a kilincset a közelmúlt folyamán az afrikai országokban, mégis hiba volna alábecsülni annak a ténynek a jelentőségét, miszerint kevesebb, mint egy éven belül Latin-Amerika legjelentősebb államai közül kettőből is magas szintű delegációk tettek látogatást Afrikában. 2023 májusában kolumbiai részről Francia Márquez alelnök vezetésével egy több mint 50 fős küldöttség kereste fel a Dél-afrikai Köztársaságot, Kenyát és Etiópiát, míg idén februárban Lula da Silva brazil elnök (többek között) hat miniszterének társaságában látogatta meg Egyiptomot és Etiópiát.

Lula útjának egyik apropóját alapvetően a két afrikai ország idei BRICS-csatlakozása adta. E formális szempontnál azonban jóval lényegesebbnek bizonyult a munkáspárti brazil elnök azon célkitűzése, hogy Brazília tavaly decemberben kezdődött G20-as elnökségét meglovagolva együttműködést és partnereket keressen magának Afrikában, illetve csaknem egy évtized elteltével ismét szorosabbra fonja országa kapcsolatait a kontinenssel. Mindez egyúttal világos üzenetet jelentett arra nézve is, hogy Lulának az elnöki székbe való visszatérésével Brazília újfent a Globális Dél egyik vezető ereje és a Dél-Dél kapcsolatok megkerülhetetlen szereplője kíván lenni.

Brazília a kormányrúdnál: a G20 és a brazil elnökség prioritásai

Lula da Silva mostani elnöki ciklusának első, kül- és belpolitikailag egyaránt némileg felemás eredményeket hozó éve után úgy tűnik a dél-amerikai államfő immár ténylegesen meg szándékozik mutatni: a Bolsonaro-érát (2019-2022) sok esetben jellemző elszigetelődés, illetve a szélsőjobboldali elnök regnálása alatt elszenvedett nemzetközi arcvesztés után Brazília ismét megérkezett a világpolitika színpadára. Ezzel összhangban pedig a latin-amerikai ország aktív alakítója is kíván lenni a jelenkori nemzetközi viszonyoknak és a globális kormányzásnak, s erre egyebek mellett az idei brazil G20-as elnökség is ideális lehetőségként szolgál.

A G20-ra (Húszak Csoportja) jellemzően a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő formációként szokás hivatkozni, amely egyúttal a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi együttműködésnek, valamint a különböző globális kihívások (pl. klímaváltozás) kezelésének is egyik fő egyeztető fóruma. Állandó tagjai között összesen 19 országot, továbbá két nemzetközi szervezetet, az Európai Uniót és (tavaly szeptember óta) az Afrikai Uniót találjuk. Az állandó tagok közé tartozik név szerint Argentína, Ausztrália, Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, Dél-Korea, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, India, Indonézia, Japán, Kanada, Kína, Mexikó, Németország, Olaszország, Oroszország, Szaúd-Arábia és Törökország. De vannak úgynevezett vendégországok is, ide sorolandó Angola, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Nigéria, Norvégia, Portugália, Spanyolország és Szingapúr.

Bár a G20 kapcsán rendre kiemelésre kerül, hogy e formáció tagjai a világ GDP-jének kb. 85%-át, a világkereskedelem több mint 75%-át és a Föld népességének közel kétharmadát teszik ki, maga a csoport ezzel együtt is egy igen „exkluzív klubnak” számít.

A G20-at alapvetően az 1997-1998-as ázsiai pénzügyi válság hatására hívták életre 1999-ben, elsősorban a hatékonyabb gazdasági és kereskedelmi kooperáció előmozdítása, illetve a nemzetközi szabadkereskedelem megóvása érdekében.

Az együttműködés keretében megtartott találkozókon kezdetben az érintett felek pénzügyminiszterei és jegybankelnökei vettek részt, a 2008-as világgazdasági válság óta azonban már a G20-tagok állam- és kormányfői gyűlnek össze az évente megtartott csúcstalálkozók keretében.

Látható tehát, hogy a G20 – tagságából és céljaiból kifolyólag – a legkevésbé sem tekinthető „rendszerellenes” vagy a fennálló globális gazdasági-társadalmi rendet megváltoztatni szándékozó tömörülésnek. Ugyanakkor a „fejlett nyugati”, valamint a Globális Délhez tartozó vagy csupán az euroatlanti szövetségi rendszeren kívül eső államok némileg kiegyensúlyozottabb összetételének (főként a G7-hez vagy az ENSZ Biztonsági Tanácshoz viszonyítva) és a tagok által éves rotációban betöltött elnökségnek a fényében elmondható, hogy a G20 bizonyos esetekben, illetve bizonyos fokig eszközként szolgálhat a részt vevő déli országok számára ahhoz, hogy nemzetközi szinten képviseljék érdekeiket.

Azáltal, hogy a csoport tagjainak állam- és kormányfői minden évben összegyűlnek, és olyan államoknak is lehetőségük van ellátni az elnökséget (s így egyúttal megszervezni a soron következő csúcstalálkozót és koordinálni az adott év folyamán megtartott miniszteri tanácskozásokat), mint Brazília, India, Indonézia vagy a Dél-afrikai Köztársaság, a Dél országai rendszeres lehetőséget kapnak arra, hogy az északi/nyugati vezetőkkel egy asztalhoz üljenek. Továbbá arra is, hogy elnökségi idejük alatt olyan ügyeket és kihívásokat helyezzenek előtérbe vagy tegyenek láthatóvá, amelyek fokozott jelentőséggel bírnak nemcsak saját maguk, de régióik vagy akár a teljes Globális Dél számára is.

Az eddigi jelek egyértelműen arra utalnak, hogy Lula da Silva Brazíliája is ez utóbbi stratégiát igyekszik követni jelenleg. A 2024-es brazil G20-as elnökség ráadásul abból a szempontból is különleges, hogy a mostani elnökségi trojkát (melynek keretében a csoport vezetéséről éppen leköszönő, azt aktuálisan betöltő, illetve azt a következő évben átvevő országok egymással szorosan együttműködnek) olyan államok alkotják, amelyek nemcsak, hogy egyaránt a Globális Dél részei, de egyúttal valamennyien a BRICS tagjai is. A G20-at 2023-ban elnöklő India tavaly decemberben adta át a stafétabotot Brazíliának, amely az idei év végén a Dél-afrikai Köztársaságnak adja majd tovább azt.

A „déli trojka” így különösen jó alkamat nyújt arra, hogy a nemzetközi közösség napirendjén kiemelt súllyal jelenjenek meg az olyan kérdések és kihívások, melyek kulcsfontosságúak a Dél államainak szempontjából. A Lula-kormányzat pedig láthatóan élni is kíván e lehetőséggel, mely tényt remekül tükrözik a brazil G20-as elnökség azon prioritásai, amelyeket Lula da Silva még tavaly decemberben jelentett be. Eszerint Brazília a formáció 2024-es agendájában központi szerepet szán

• a globális egyenlőtlenségek, a szegénység és éhezés elleni harcnak,
• a fenntarthatóságnak és az igazságos, a déli országokat érdekeit szem előtt tartó zöld átmenetnek,
• és a globális kormányzás reformjának.

E prioritások sem Lula politikai pályafutását, sem a korábbi munkáspárti kormányok alatti brazil külpolitikát illetően nem tekinthetők unortodoxnak. Sőt, valójában a brazil elnök által Afrikában tett februári látogatás is a fentiek kontextusában nyer tényleges jelentőséget.

Brazília visszatér Afrikába

Az afrikai kontinens nem első ízben kerül a brazil külpolitikai gondolkodás látókörébe. A latin-amerikai ország Lula első két elnöki ciklusa (2003-2011), illetve Dilma Rousseff regnálása (2011-2016) alatt igen nagy hangsúlyt fektetett az afrikai országokkal ápolt kapcsolatok intenzívebbé tételére, ahogyan általánosságban a Dél-Dél együttműködés előmozdítására is.

A kétezres évek folyamán Brazília több, mint 15 afrikai országban reaktiválta korábbi nagykövetségeit, illetve nyitott meg újakat, emellett számos afrikai állammal indított útjára különböző kétoldalú együttműködéseket.

Mindez egyrészt „törvényszerűnek” volt mondható abban az értelemben, hogy Brazíliához hasonlóan a múltban nem egy afrikai országnak (Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, Zöld-foki Köztársaság, São Tomé és Príncipe) kellett elszenvednie a portugál gyarmati uralmat, az ebből eredő közös történelmi tapasztalatok és nyelvi közösség pedig kiindulópontként szolgáltak a kapcsolatok intenzívebbé tételéhez.

Másfelől az afrikai orientáció jól illeszkedett Brazília azon stratégiájába, hogy a Globális Dél vezető hatalmaként pozícionálja magát, közösséget vállalva a déli államokkal, miközben az északi országokkal fenntartott kapcsolataiban is egyenrangú félként és a Dél érdekeinek képviselőjeként tud megjelenni. Az „afrikai nyitás” gazdasági értelemben is kedvezett Brazíliának: 2009-re az Afrikába irányuló export elérte a teljes brazil kivitel 5,7%-át, ami rekordnak számított, eközben pedig a latin-amerikai ország afrikai államokkal folytatott kereskedelmi volumene 2013-ban elérte a 28 milliárd dollárt.

E dinamikák a 2010-es évek közepétől egyre inkább fékeződtek, köszönhetően a kedvezőtlenebbre fordult nemzetközi gazdasági környezetnek, az akkori belpolitikai fejleményeknek, valamint annak, hogy a munkáspárti elnökök utáni brazil kormányzatok nem mutattak különösebb érdeklődést Afrika iránt. Ez a felek gazdasági kapcsolatain is meglátszódott: mire Lula 2023-ban harmadszorra is hivatalba lépett, az Afrikába irányuló brazil export aránya 3.9%-ra esett vissza, míg a felek közti kereskedelmi volumen értéke 21 milliárd dollárra mérséklődött. A brazil elnök ezeket a trendeket igyekezne most a visszájukra fordítani és új életet lehelni az országa és az afrikai kontinens közti együttműködésbe.

Miként azt említettem, a február 14-18. között megvalósuló útja során Lula da Silva a BRICS-hez nemrégiben – részben Brazília támogatásával – csatlakozott Egyiptomot és Etiópiát kereste fel. Előbbi esetében a látogatás további apropójaként szolgált a tény, hogy Brazília és Egyiptom idén ünneplik diplomáciai kapcsolataik felvételének 100. évfordulóját, továbbá nem elhanyagolható szempont az sem, hogy Brazília egyik fő kereskedelmi partnere a kontinensen éppen Egyiptom. Ennek fényében nem meglepő, hogy Lula ott-tartózkodása (február 14-15.) alatt elsősorban gazdasági kérdésekről tárgyalt Abdel Fattah el-Sisi egyiptomi elnökkel. A megbeszélések során a két fél számos egyetértési memorandumot is aláírt, többek között kereskedelmi kapcsolataik erősítéséről, de egy Sao Paulo és Kairó közt létesítendő repülőjárat lehetősége is napirendre került. A két vezető a gázai háború kérdéséről ugyancsak egyeztetett, ami Lulának az Arab Liga rendkívüli ülésén való részvételével egészült ki.

A brazil államfő útjának lényegesebb kitérőjét (február 16-18.) ugyanakkor egyértelműen Etiópia jelentette. Február 16-án az északkelet-afrikai ország fővárosában, Addisz-Abebában Lula egy szimbolikus ceremónia keretében megkoszorúzta az első olasz-etióp háború (1895-1896) döntő ütközetének számító – és etióp győzelemmel záruló – adwai csatában elesettek emlékművét, illetve megtekintette magát az Adwa Emlékmúzeumot is. Ugyanezen a napon a brazil elnök Abij Ahmed etióp miniszterelnökkel tárgyalt, főként fejlesztési együttműködéssel és országaik kereskedelmi kapcsolatainak élénkítésével összefüggő kérdésekről, továbbá Lula napirendjének része volt egy klímaváltozásról és élelmiszerbiztonságról szóló esemény is.

A fentieket követte a brazil államfő afrikai útjának valódi „csúcspontja”, ugyanis február 17-én és 18-án került sor a kontinens mind az 55 országát tömörítő nemzetközi szervezet, az Afrikai Unió (AU) 37. csúcstalálkozójára. Ezen Afrika állam- és kormányfői mellett Lula „tiszteletbeli vendégként” vett részt, illetve fel is szólalt ott.

Ez utóbbi komoly gesztusként értékelendő a kontinens országainak részéről, miután az AU csúcstalálkozóin rendszerint kizárólag az afrikai vezetők vannak jelen.

A Lula által kapott meghívás nem vonatkoztatható el egyrészt attól a ténytől, hogy a G20 résztvevői tavaly szeptemberben, az Új-Delhiben megtartott csúcstalálkozójukon hagyták jóvá az Afrikai Unió csatlakozását a csoporthoz, mely döntésnek a fórumot akkor elnöklő India mellett Brazília is lelkes támogatója volt. Ez utóbbinak az elismerésén túl pedig Afrika vezetői érezhetően nem felejtették el, hogy a munkáspárti brazil elnök külpolitikája mekkora jelentőséget tulajdonított már korábban is a kontinensek, ahogyan azt sem, hogy Lula régóta rendszeresen hangot ad azon követelésnek, hogy az afrikai országok nagyobb beleszólást kapjanak a globális kihívások menedzselésébe, illetve erőteljesebben képviseltethessék magukat a globális kormányzás fő intézményeiben (pl. ENSZ BT).

Afrika és a Dél-Dél kooperáció a brazil G20-as elnökség fókuszában

Az AU csúcstalálkozóra azonban nem csupán annak szimbolikus töltete és az afrikai vezetők Brazília felé tett gesztusa okán tekinthetünk Lula da Silva februári útjának központi elemeként, hanem azon mód miatt is, ahogyan a brazil államfő kihasználta a csúcs által kínált lehetőséget. Február 17-én megtartott beszédében, valamint egy másnapi sajtótájékoztató keretében Lula

• több ízben is beszélt a Brazília – illetve általánosságban Latin-Amerika – és Afrika népei közti egység és együttműködés fontosságáról;
• kiemelt figyelmet szentelt a brazil G20-as elnökség programjának, kihangsúlyozva, hogy annak prioritásai révén országa Afrika és a teljes Globális Dél érdekeinek képviseletében kíván fellépni;
• továbbá ezúttal sem mulasztotta el annak lehetőségét, hogy a globális kormányzás olyan intézményeinek reformját sürgesse, mint az ENSZ BT, az IMF vagy a Világbank.

Az első pont kapcsán figyelemre méltó, hogy Lula országa „afrikai örökségét” és a transzatlanti rabszolgakereskedelem traumáját jelölte meg az egyik fő történelmi összekötő kapocsként Brazília és Afrika között – hasonlóan Kolumbia alelnökéhez, az afro-kolumbiai származású Francia Márquezhez, aki tavalyi afrikai körútja során beszélt ugyanerről.

Napjainkban Brazília területén koncentrálódik a legnagyobb lélekszámú fekete lakosság az afrikai kontinensen kívül:

a legutóbbi, 2022-es brazil népszámlálás eredményei alapján az ország kb. 203 millió fős népességén belül 55,5%-ra tehető azok aránya, akik feketének vallják magukat, vagy származásukat tekintve rendelkeznek afrikai gyökerekkel. Mindezek nyomán Lula nyomatékosította, hogy Brazíliának kiemelt partnerként kell kezelnie Afrikát, s ennek      megindoklásakor úgy fogalmazott:

„Nemcsak azért, mert Afrika része a történelmünknek, a kultúránknak, a bőrszínünknek, illetve annak, ahogyan élünk, beszélünk vagy éneklünk, hanem azért is, mert az afrikai kontinens egy rendkívüli hely a jövő szempontjából mindazoknak, akik hisznek abban, hogy a Globális Dél a világgazdaság meghatározó szereplője lesz a 21. században.”

A brazil elnök hangsúlyozta, hogy országa a G20 idei elnökeként olyan ügyeket kíván a csoport napirendjének előterébe helyezni, amelyek kritikus fontosságúak Afrika népei számára. Jól tetten érhető ez a brazil elnökség (melynek hivatalos mottója: „Igazságos világot és fenntartható bolygót építeni”, avagy angolul: „Building a just world and a sustainable planet”) prioritásaiban is. A Világbank egy 2022-es összefoglalója szerint a Föld mélyszegénység által sújtott népességének 60%-a az ún. szubszaharai térség országaiban él, nem beszélve arról, hogy a Globális Éhezési Index 2023-as adatai alapján a világ éhezés által leginkább érintett tíz állama közül kilenc afrikai.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a kontinens szempontjából kifejezetten releváns a brazil elnökség programjának a globális egyenlőtlenségek, a szegénység és az éhezés elleni küzdelemről szóló pontja.

Tisztában van ezzel Lula is, aki Addisz-Abebában jelentette be, hogy Brazília útjára indítja a Globális Szövetség az Éhezés és a Szegénység Ellen névre keresztelt együttműködést, arra kérve Afrika vezetőit, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez. Ezt kiegészítendő, a latin-amerikai államfő azt is felvetette, hogy Brazília olyan sikeres és nemzetközileg elismert, még a korábbi munkáspárti kormányok idején a szegénység felszámolására indított programjait, mint a Bolsa Família (amely a kétezres évek során több tízmillió embert emelt ki a szegénységből) más latin-amerikai és afrikai államoknak is át kellene venniük.

Hasonlóképpen kulcsfontosságú mindkét fél számára a klímaválság elleni küzdelem, a természeti környezet és a biodiverzitás védelme, valamint az igazságos zöld átmenet kérdése. Elegendő csupán arra gondolni, hogy Latin-Amerika és Afrika adnak otthont a bolygó két legnagyobb trópusi esőerdejének az Amazonas-, illetve a Kongó-medencében, mely tény Lula szerint a „klíma agenda élvonalába emeli” e két térséget (2025-ben ráadásul maga Brazília szervezi meg a COP30 klímacsúcsot az amazóniai Belémben). A brazil elnök emellett kitért arra is, hogy meglátása alapján a „ma érvényben lévő nemzetközi eszközök elégtelenek ahhoz, hogy hatékonyan jutalmazzák az erdők és a biodiverzitás védelmét”.

E kijelentésből jól kivehető az a kritika, amelyet a déli államok rendre megfogalmaznak a Globális Észak országaival szemben. Nevesül, hogy

az iparosításra és a fosszilis energiahordozók felhasználására alapozott nyugati fejlődési modellbe belekényszerített déli országoktól folyamatosan elvárják, hogy csökkentsék károsanyag-kibocsátásukat és védjék természeti kincseiket, feladva vagy jelentősen mérsékelve ezzel gazdasági növekedésüket, miközben az északi országok mindezért cserébe nem biztosítanak megfelelő kompenzációt számukra.

A globális felmelegedés elleni harcban az északi államok részéről a Délnek nyújtott nagyobb arányú támogatás kérdése tehát ugyancsak egy visszatérő, Latin-Amerika és Afrika szempontjából egyaránt sarkalatos pontja a Dél-Dél együttműködésnek.

Végül, de nem utolsósorban nem mehetünk el szó nélkül Lula azon kijelentései és elképzelései mellet sem, amelyeket a brazil államfő a globális kormányzás jelenkori állásával összefüggésben fogalmazott meg az afrikai vezetők előtt, valamint a február 18-i sajtótájékoztatóján. Tőle közel sem szokatlan módon Lula éles kritikával illette az ENSZ Biztonsági Tanácsot, amelynek esetében az állandó tagok számának bővítését és vétójoguk megszüntetését sürgette. Véleménye szerint a BT-ben feltétlenül helyet kellene biztosítani két latin-amerikai és három afrikai országnak, továbbá Indiának, Japánnak és Németországnak is. Pozitív fejleményként értékelte ugyanakkor az Afrikai Unió tavalyi G20-as csatlakozását, hasonlóképpen Egyiptom és Etiópia közelmúltban hivatalossá vált BRICS-tagságához.

A brazil elnök mindehhez hozzátette, hogy a jövőben további afrikai országokat is szükséges lesz felvenni az előbbi két formációba annak érdekében, hogy a kontinens államai minél közvetlenebb és arányosabb módon vegyenek részt a globális kormányzásban. Külön méltatta ezenfelül magát a BRICS-et, amelyre „kivételes lehetőségként” tekint a Globális Dél befolyásának erősítését illetően.

A globális kormányzáshoz kötődő dilemmák terén érdemes néhány szót ejteni az olyan nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szembeni kritikákról is, mint az IMF és a Világbank. Utóbbiak esetében Lula a február 18-i sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a brazil G20-as elnökség során nagy hangsúlyt akarnak fektetni ezen intézmények működésére, illetve arra a kérdésre, hogy a szóban forgó pénzügyi szervezetek a jövőben „segíteni fogják-e a szegény országokat a fejlődésük finanszírozásában, vagy továbbra is csak azért léteznek majd, hogy megfojtsák ezeket az államokat”. Az IMF és Világbank tevékenykedése, valamint a déli országok adósságának ügye szintén nem új keletű probléma, etiópiai tartózkodása alatt pedig Lula is szorgalmazta az afrikai államoknak nyújtott kölcsönök visszafizetésének részleges elengedését, hogy az így felszabaduló forrásokat saját polgáraik szükségleteire fordíthassák.

A brazil elnök maga is jó példával kíván elöl járni mindebben, ugyanis a Foreign Policy külpolitikai lap szerint Brazília jelenleg is mérlegeli annak lehetőségét, hogy átstrukturálja, illetve részlegesen elengedje azon 280 millió dollár értékű kölcsönöknek egy részét, amelyet a latin-amerikai ország különböző afrikai államoknak (köztük Ghánának, Mozambiknak és Szenegálnak) nyújtott. A lap hozzáteszi, hogy Lula várhatóan hasonló lépésre kívánja rászorítani majd a nagyobb hitelezőket is.

További fegyvertény még a munkáspárti elnök kezében a déli államok adósságválságát tekintve, hogy a Lula da Silvát 2011-ben az államfői poszton ugyancsak a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores) színeiben váltó Dilma Rousseff 2023 márciusa óta a BRICS égisze alatt létrejött Új Fejlesztési Bank (New Development Bank, NDB) elnöki tisztségét tölti be. S miután az NDB egyik fő célja, hogy az IMF-hez és a Világbankhoz képest kedvezőbb feltételekkel nyújtson kölcsönöket a déli országoknak, mindez nemcsak Lula hitelességét növelheti az afrikai országok szemében, de Dilma Rousseff személyén keresztül az Új Fejlesztési Bank tevékenységére nézve is erősítheti befolyását.

Palesztina mellett, szemben Izraellel

Habár Lula da Silva afrikai látogatása önmagában nem különösebben tudta felkelteni a hazai és nemzetközi fősodratú média túlnyomó többségének a figyelmét, a brazil elnök által az út során a gázai háborúval kapcsolatosan megfogalmazott véleményekkel már egészen más volt a helyzet. Míg Egyiptomban az Arab Liga ülésén Lula elsősorban a palesztin nép önálló államhoz való jogáról, egy független és az ENSZ-ben is teljes jogú tagsággal rendelkező Palesztináról, valamint az Izrael és a Hamász közti háború körüli béketárgyalások fontosságáról beszélt, addig a február 18-i addisz-abebai sajtótájékoztatón már közvetlenül Izrael Államot illette éles kritikával.

A brazil elnök ekkor arról beszélt, hogy szerinte példátlan, ami jelenleg a Gázai övezetben zajlik, s úgy látja, hogy hasonlóra csak akkor került sor a történelemben, amikor „Hitler úgy döntött, hogy elpusztítja a zsidóságot”. Lula mindennek tetejében egyértelműen népirtásként aposztrofálta a Gázában történteket, hangsúlyozva, hogy „Ez nem egy katonák közti háború. Ez egy magas szinten felkészült hadsereg háborúja nők és gyermekek ellen.”

E gondolatok hamar kiváltották az izraeli vezetés felháborodását: Israel Katz izraeli külügyminiszter már aznap „téveszmésnek” nevezte Lulát, majd „nem kívánatos személynek” (persona non grata) nyilvánította a brazil elnököt Izraelben, és bocsánatkérésre szólította fel őt. Katz továbbá bekérette Frederico Meyer brazil nagykövetet is, amire válaszul Brazília hazahívta Meyert Izraelből „konzultáció” céljából.

A Lula-kormányzat a gázai konfliktus kezdetekor egyértelműen terrorcselekményként ítélte el a Hamász 2023. október 7-i támadását Izrael ellen, az azóta eltelt hónapokban pedig egyre keményebb kritikákat fogalmaz meg a zsidó állam megtorló háborúja kapcsán – amely háború következtében a jelen cikk írásakor már több mint 33 ezer palesztin vesztette életét, többségükben nők és gyermekek. Sőt, idén januárban Brazília azt is bejelentette, hogy támogatja a Dél-afrikai Köztársaság által a hágai Nemzetközi Bíróságon Izraellel szemben benyújtott keresetet, amely a palesztinok elleni népirtással vádolja utóbbit.

A brazil vezetés palesztinok melletti kiállása ennek megfelelően ugyancsak beleilleszthető abba a fajta ellentétbe, amely a közelmúltban tisztán tetten érhető a nyugati országok és a Dél államai között a gázai háború kapcsán. Ugyanis amíg azon déli (köztük afrikai és latin-amerikai) országok, amelyek történelmük során megtapasztalták a gyarmatosítás és a népirtások szörnyűségeit, alapvetően szolidárisak a palesztinokkal, és a palesztinokkal szembeni izraeli atrocitások végét, fegyverszünetet és önálló palesztin államot követelnek, addig Izrael európai/nyugati partnerei (főként az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság vagy Németország) mindenekelőtt a zsidó állam önvédelemhez való jogát emelik ki, és jellemzően ódzkodnak attól, hogy élesebb vagy közvetlenebb kritikát fogalmazzanak meg Izraellel szemben az ország gázai műveleteit illetően.

Lula Brazíliája mindenesetre félreérthetetlen jelét adta a kérdéssel kapcsolatos álláspontjának. Beszédes volt emellett az is, hogy az izraeli ellenreakciók közepette a brazil elnök „otthonról”, latin-amerikai partnereitől kapott támogatást, miután Kolumbia és Bolívia baloldali államfői, Gustavo Petro és Luis Arce egyaránt szolidaritásukat fejezték ki az izraeli vezetők által „össztűz alá vett” Lula irányába. Petro – akinek országa éppen április 5-én jelentette be, hogy hivatalosan is csatlakozni kíván Dél-Afrika oldalán az Izrael elleni nemzetközi bírósági keresethez – a Twitterről X-re átkeresztelt közösségimédia-platformon támogatásáról biztosította a brazil elnököt, kijelentve, hogy „Lula csupán az igazságot mondta el, az igazságot pedig vagy megvédjük, vagy a barbarizmus megsemmisít minket. Az egész régiónak össze kell fognia annak érdekében, hogy azonnali hatállyal véget vessünk az erőszaknak Palesztinában.” Ezzel párhuzamosan Arce is az X-en állt ki Lula mellett, kijelentve, hogy „A történelem nem fog megbocsátani azoknak, akik közömbösek ez iránt a barbaritás iránt.”

Lula da Silva február 14-18. közötti afrikai látogatását alaposan áttekintve jogosan támadhat az az érzésünk, hogy a brazil elnök nem különösebben túlzott, amikor február 18-i sajtótájékoztatóján azt hangoztatta, hogy számára ez volt a valaha megtett egyik legfontosabb útja. Lula mostani lépése ugyanis immár Francia Márquez tavaly májusban lezajlott körútjánál is egyértelműbb jelét adja annak az igénynek, hogy az eddigieknél is intenzívebb és szorosabb együttműködés alakuljon ki Latin-Amerika és Afrika népei között. E két földrész országainak szövetsége elengedhetetlen ahhoz, hogy napjainkban a Dél-Dél együttműködés új lendületet kapjon, illetve, hogy maguk a Globális Dél államai közös erővel, eredményesen nézhessenek szembe az őket érintő legfontosabb és legsürgetőbb kihívásokkal, legyen szó akár a globális egyenlőtlenségekről, akár a neokolonialista kizsákmányolásról, akár a globális kormányzás rendszerének igazságtalanságairól, akár a klímaválságról.

S bár érdemes lesz kivárni, hogy a szimbolikus lépések és a hangzatos tervek miként fordítódnak majd le gyakorlat nyelvére, az mindenesetre biztató, hogy Brazília ismét késznek tűnik arra, hogy a Dél-Dél kapcsolatok meghatározó szereplője/motorja legyen. Ám ahogy valamennyi más, hasonló kérdés kapcsán, úgy ebben az esetben is igaz, hogy e törekvések akkor lehetnek ténylegesen sikeresek, ha nemcsak a déli országok vezetői, hanem maguk a Dél népei is megtalálják az együttműködés és a szolidaritás közös útjait.