„A magyarországi márciusi mozgalmak félreismerhetetlen tendenciája a népnek földesurai alól felszabadítása, a polgári jogegyenlőség utáni törekvés, és nem a birodalom szétdarabolása. Ezért tartható a mozgalom inkább szociális, mint politikai forradalomnak. Ezért találtak ennek sarkalatos pontjai nagyobb ellenzésre a magyar Országgyűlés arisztokratikus frakciói között, mint a bécsi Kabinetben.”

(Jókai Mór: Emléksorok)

A Most vagy soha! nem kurzusfilm abban az értelemben, ahogyan például az Aranybulla-sorozat volt. Hiszen (azzal ellentétben) nem egy rendszer és a zseniális vezetőnek való engedelmesség szégyentelen, hazug és eléggé átlátszó propagandája. Végső soron mégiscsak egy lázadásról, a hatalomhoz való kritikus attitűdről szól, a feltétlen lojalitás itt a negatív szereplők sajátja. Ettől még a Most vagy soha! filmnek is megvannak a maga kis, nagy és szégyentelen történelmi hazugságai, amelyek természetesen illeszkedhetnek a megrendelő rendszer propagandájába.

Előrebocsátom, hogy a filmet én közel sem tartottam annyira rossznak, mint a korábbi „kurzusfilmnek” bélyegzett produkciókat. Bár az elköltött milliárdokat én is túlzásnak tartom (mivel ezeknek jelentős részét talán nem is ténylegesen a gyártásra fordították), úgy érzem, sok mindennel elégedett lehet a néző; aki pedig esetleg kezdettől szkeptikus volt, az akár kellemesen is csalódhat. Ami a korábbi történelmi produkciókban igazán irritáló volt (az Aranybullában a rendszer propagandájának agresszív harsánysága és a csapnivaló forgatókönyv, a Tündérkertben pedig az irodalmi alapanyaghoz méltatlan színészi játék és a végtelen igénytelenség, a mindent megúszni akarás, például a jelmezek és a díszletek, a dramaturgia, általában a rendezés terén), arra ennél a filmnél kevésbé lehet panasz. A látvány szép, igényes, néhány tárgyi tévedés ellenére korhűnek tűnik, egyes képkockák még szemet gyönyörködtetőnek is mondhatók. (Sajnos inkább csak a képkockák, és nem teljes jelenetek.) A színészi játék korrekt, megfelelő, hiteles, ami teljesen független attól, hogy a szereplők szájába adott mondatok történelmileg hitelesek-e vagy nem.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének a filmnek hatalmas tévedései és nehezen megbocsátható hazugságai is. Ezeknek elemzésénél persze külön kell választani a fiktív elemeket, a forgatókönyv logikai bukfenceit, a kisebb tudatlanságból fakadó történelmi tárgyi tévedéseket és az alapvető, súlyos hibákat, amelyek akár szándékosak, akár nem, mindenképpen tévhitek és valótlanságok terjedéséhez járulnak hozzá.

A fikciós ötletek, és ahogyan sikerültek

A film alapkoncepciója egy kifejezetten jó ötletnek tűnt (március 15-e nagy napja, részben egy besúgó, egy rendőrspicli szemszögéből). És szerintem azzal sincs baj, hogy a filmbe modernnek ható akciójeleneteket is beleillesztettek. Csak valahogy egyik sem sikerült elég érdekesre. A bűnözőből lett spicli, Herr Farkasch kifejezetten karakteres főgonosz, és Horváth Lajos Ottó is eléggé nagy formátumú alakítással hozza a szerepet, de ezzel együtt a motivációjáról egyáltalán nem tudunk meg semmit. Ha ő egy lefizetett opportunista figura, akkor miért lojális a végsőkig a Habsburg-dinasztiához, akkor is, amikor már látszik, hogy az események számára kedvezőtlen fordulatot vettek? Ha valóban egy nagyon ravasz játékos, akkor miért akar mégis mindent nyers erőből megoldani az elejétől a végéig? Hiteles-e, hogy ennyire belelovallja magát az ifjak iránti gyűlöletbe és bosszúvágyba akkor is, amikor már nyilvánvaló, hogy az esemény vége csak egy kompromisszum lehet a hatalom részéről?

Kifejezetten szellemes Vig Györgynek az Indexen felvetett ötlete: Farkasch úr tulajdonképpen a Looney Tunes Prérifarkas(ch)a, aki legtöbbször anélkül bukik bele a Gyalogkakukk üldözésébe, hogy remélt áldozata (ezesetben Petőfi Sándor) egyáltalán észrevenné. Szellemes ötlet; kár, hogy ezt tényleg csak Vig György látja bele a filmbe, az alkotók szándéka inkább az lehetett, hogy a figurát minél komolyabban vegyük. De maga a felvetés megmutatja, hogy mi dobhatta volna még fel a film fiktív főszálát: valószínűleg több humor és a szatirikusabb hangvétel. Sokkal jobban működne az egész, ha Farkasch időről időre saját csapdájába esne, és kiderülne róla, hogy nem is az a nagyformátumú gengszter, akinek hiszi és mutatja magát (valami olyan módon, mint az Argo film csetlő-botló bűnözői esetében). Ugyanez igaz az akciójelenetekre is: bár nem mondom, hogy nem szórakoztató, ahogyan Vasvári Pál (Fehér Tibor) és Bulyovszky Gyula (Bordás Roland) eltángálják a rosszfiúkat, vagy Petőfi Sándor és Degré Alajos játékos „párbaja” a kávéházban (amelyet a két testvér, Berettyán Nándor és Berettyán Sándor ad elő), de biztosan lehetett volna ezeket a jeleneteket még abszurdabbra venni. Ezzel a fajta humorral, és a kétféle (ironikus és epikus) hangulattal pedig sokkal jobban lehetett volna jelezni a valóság és a fikció határát is, mint az elején megjelenő nehezen értelmezhető felirattal („ahogyan történt és ahogyan történhetett volna”), anélkül, hogy megbontották volna március 15-e mint nemzeti jelkép romantikus pátoszát.

Az akciójeleneteknek persze van, illetve lehet olyan olvasata is, hogy az alkotók nem tudván visszaadni a forradalom gondolatiságát, minden konfliktust áthelyeztek fizikai síkra. Vagyis a márciusi ifjaknak azért kell szó szerint megverekedniük a maguk igazáért, mert forradalmi céljaik, elveik, eszméik bemutatásába beletörik az alkotók bicskája, illetve a forgatókönyvíró nem feltételez intellektuális képességeket a közönségről. És ebben az értelmezésben azért érzek némi igazságot. Nem tudtam nem kihagyott ziccerként tekinteni például a Helytartótanácsnál játszódó jelenetre, ahol elképesztően jó lehetőség adódna egy drámai szituáció megteremtésére. Be lehetne mutatni, mik a márciusi ifjak érvei az elérni kívánt változások mellett, miket szegez szembe velük a Helytartótanács elnöke, a konzervatív arisztokrata Zichy Ferenc (Ruszina Szabolcs), és milyen álláspontot képvisel a közvetíteni próbáló Rottenbiller Lipót alpolgármester (Kolovratnik Krisztián). Az 1970-es években sok olyan történelmi dráma és film született, amelyeknek írói pont arra mentek rá, hogy az ilyen szituációkkal eljátszanak, nagy történelmi háttérismerettel, intellektuális bátorsággal, a képzelőerőt is használva. (Gondoljunk bele, mennyi ilyen mély, drámai ütközés van még a véres kaszabolásba forduló 80 huszár című filmben is!)

A Most vagy soha! szellemiségétől mintha ez a magyar drámai hagyomány idegen lenne.

A Helytartótanács jelenete is kettészakad, a lényegi mondatokat nem halljuk, csak annyit látunk, hogy Zichy megszeppenve hallgat, Rottenbiller jószándékú közvetítése felesleges szócséplésként van bemutatva, és a helyzetet végül Petőfi fenyegetőzése oldja meg.

A márciusi ifjak szerencsére nem pusztán történelmi szoborcsoportként jelennek meg a filmben (mint ahogyan például annak idején a Honfoglalás karót nyelt hét vezére), hanem megpróbálják egy vidám, fiatal baráti társaságként ábrázolni őket, amilyenek valójában is lehettek. A társaság egyes tagjai azonban így sem nagyon kaptak önálló jellemet, de ez a film cselekményébe, feszes tempójába nem is biztos, hogy belefért volna. (Eszünkbe juthatnak Victor Hugo Nyomorultakjának filmes feldolgozásai: a szerző a regényben az ABC Barátai nevű forradalmár társaságában eredeti egyéni jellemeket és a forradalomhoz való számos hozzáállást ábrázol, de ezeknek kifejtésére a filmváltozatokban sosem maradt tér, hiszen a cselekménynek haladnia kell, a forradalmi barikádharcban pedig eltűnik minden különbség a közös nagy bajtársi erőfeszítésben és a hősi önfeláldozásban.) Szinte csak Vasvári Pál kapott önálló egyéniséget, amely szerintem nem sokban hasonlít az igazi, jóval visszafogottabb Vasvári Pálhoz, de ez némileg a figura egyéni értelmezésének kérdése, és érthető, hogy a humor kedvéért kellett egy ilyen szereplő a filmbe. (Petőfi baráti társaságában ez a fajta piperkőc nőcsábász sokkal inkább a mára már elfeledett költő, Lisznyai Damó Kálmán volt, de kétséges, hogy ő Pesten volt-e a nagy márciusi napon.) Más kérdés, hogy Vasvári évődése Bulyovszky Gyulával és Jókai Móriccal (Koltai-Nagy Balázs) inkább erőltetett mint ténylegesen vicces. Lehet, hogy ezen kívül megért volna egy kísérletet Szendrey Júlián (Mosolygó Sára) kívül a többi márciusi hölgy beleillesztése is a történetbe, hiszen Szilágyi Lillának (Kovács Gyopár) talán egyetlen mondata van, Teleki Blankának (Lévay Viktória) a szerepe nem válik világossá, Laborfalvy Róza pedig meg sem jelenik a filmben. A nők saját jogukon is megjelenhetnének, de az is furcsának hat, hogy az ifjúság számára készült laza hangvételűnek szánt filmből pont a szerelmi szálakat hagyják ki, illetve intézik el távoli utalásokkal.

A rosszfiúk csapata, a gonosz pesti alvilági srácok történetszála és motivációinak ábrázolása némileg érdekesebbre és elgondolkoztatóbbra sikerült. Most hosszan elmélkedhetnék vagy ironizálhatnék azon, hogy mennyire lehet jellemző, hogy a forgatókönyvírónak sokkal élesebb képe van a forradalmi eseményeket széttrollkodni kész, felbérelt huligánokról, mint a „kávéházak félhomályában merengő”, szervezkedő progresszív, idealista ifjakról, de ezt inkább nem fejtegetem hosszan.

Bakik és tévedések

A logikai bukfencek – pl. Hogyan nem veszik észre többször is a szereplők, ha a közelükben elsütnek egy lőfegyvert? Miért egyetlen civil kíséri a rabot egy katonai fogdába? Az olasz sorkatonák miért olaszul szólítják meg a magyar tüntetőket, miért nem a Monarchia közös nyelvén, németül? Stb.- talán kevésbé érdekesek. A történeti tárgyi tévedések (pl. a császári katonák mind gyalogos egyenruhát hordanak, még a gránátosok és a lovasok is; vagy: honnan lehet egy európai banditának az 1840-es években amerikai Colt-revolvere, vagy ha lehet is (mert a fegyvertípus végül is ebben az időben már létezett), honnan lehet hozzá annyi, Európában beszerezhetetlen tölténye, hogy nem átall teljesen feleslegesen is összevissza durrogtatni vele; stb.) még szintén megbocsáthatóak lennének.

Az már jóval problémásabb, hogy az alkotók mintha nem értenék általában a forradalmak működését, és konkrétan az 1848-as eseményekről, a korszakról is erősen hiányos ismereteik vannak.

Egyrészt tudható, hogy a forradalmak a népi elégedetlenségből keletkeznek, de – ahogyan azt számos példa igazolta – sosem a legnagyobb terror idején, hanem annak enyhülése után. Egy forradalom megindulásához az kell, hogy a tömeg megtapasztalja a hatalom elbizonytalanodását is, annak élményét, hogy az ellenállás lehetséges és lehet eredménye is. Részben ezért sincs értelme a film legelső jelenetének, amelyben az osztrák katonák Pest utcáin verik szét a polgárok gyűlését 1848. március 14-én este. Érthető ugyan, hogy egy lázadásról, egy forradalomról szóló filmben fel kell vázolni a társadalmi elégedetlenség okait is, de a nyitó képsor mégiscsak történelmietlen. Egyetlen szó sem esik arról, hogy a történet kezdetén javában zajlott az Országgyűlés Pozsonyban, és a pesti események ezt, a törvényhozást (is) befolyásolni próbálták, illetve azzal szoros összefüggésben zajlottak, hatottak egymásra. Nem esik szó arról sem, hogy a márciusi ifjak részei voltak a nagyobb, egy ideje már tevékenykedő Ellenzéki Körnek, amelyet a hatóságok már rég nem mertek volna erőszakos eszközökkel szétverni.

Gyakori, de még kimagyarázható hibája történelmi filmeknek, hogy a cselekményüket nem helyezik kontextusba, nem mutatják meg, hogyan következtek a korból és a körülményekből. Így itt sem kapunk arról képet, hogy az 1848-as magyar forradalom egy nemzetközi forradalmi hullám része volt. Az elején ugyan a fiatalok a Pilvax Kávéházban éltetik Franciaországot, de egyáltalán nem kapunk magyarázatot arra, hogy ennek mi volt az oka. Az osztrák hadseregbe sorozott olasz katonákkal való barátkozás sem érthető annak ismerete nélkül, hogy mind Palermóban (a Nápolyi-Szicíliai Királyságban), mind Milánóban (a Habsburg Birodalom Lombardia tartományában) már 1848 januárjában nemzeti színezetű forradalmi mozgalmak kezdődtek, amelyeknek végső célja az egységes Itália létrehozása volt. Az erre való utalás nélkül az, hogy az olasz katonák pusztán a magyar/olasz nemzeti színek látványára megenyhülnek a magyar civilek iránt, akár bugyutának és erőltetettnek is hathat.

Azonban, mint az imént már utaltam rá, a film nem egyszerűen a nemzetközi kontextust hagyja figyelmen kívül, hanem a reformkorban, és így alapvetően a magyar történelemben sem tudja elhelyezni 1848. március 15-ét mint alapvető fordulópontot. Mintha a reformkor több évtizede tartó folyamatairól, eredményeiről nem venne tudomást a forgatókönyv.

Ahol a koncepció is hamis

És ezzel eljutottunk a film legsúlyosabb hibájához. Vagyis ahhoz, hogy az alkotás egyszerűen nem tud mit kezdeni a Tizenkét ponttal sem, így egy teljesen téves értelmezést ad a forradalom értelméről és céljáról.

Pedig ha ma, a XXI. században van értelme filmet forgatni az ismert márciusi eseményekről, hangsúlyozottan az ifjúságnak, oktatási céllal is, akkor az ez: összefoglalni a forradalom céljait új(szerű) formában, saját szavakkal, a mai ember számára is érthetően. Ehhez beszéltetni kellene az ifjakat a célokról, elmondatni velük, mit is jelent például a közteherviselés vagy a jobbágyfelszabadítás, miért fontos és miben jelent ez új dolgot a korabeli Magyarországon.

(A konkrét célok nélkül pedig a Nemzeti dal újra, meg újra elszavalásának sem valószínű, hogy ilyen hatása lehetett volna. Nem is tűnik teljesen hitelesnek, hogy kizárólag a vers volt az, ami mozgósította a tömegeket, márpedig a film mintha kicsit ebbe az irányba menne el.) Nem lenne szükség történetfilozófiai esszére, sem esetlen expozíciós monológokra, elég lenne ezekről a korabeli problémákról és az azokról való gondolkodásról pár szó, amit be lehetne építeni a film párbeszédeibe. Az alkotók azonban a jelek szerint nem voltak elég bátrak, vagy elég tudatosak a kor társadalmi feszültségeinek felelevenítéséhez. A rokonszenves progresszív ifjak már a nyomdába érkezés előtt is csak a tizenkét pontos lista végül kinyomtatott verzióját mondják fel, a mindenki által az iskolában is bemagolt formájában, még véletlenül sem fejtenek ki semmit hosszabban és szabadon megfogalmazva, saját szavakkal. Sőt, elég látványosan ki is marad a Tizenkét pont talán legfontosabbja, az úrbéri viszonyok megszüntetése, vagyis a jobbágyfelszabadítás, a földművelő, paraszti népesség szabad polgárrá tétele, megszabadítása a földesúri magánszolgálat és magánbíráskodás alól. Akár elölről, akár hátulról kezdik felmondani a Tizenkét pontot a film folyamán, a hetedik mindig kimarad belőle. (És ebben ma, a 2020-as évek Magyarországán nehéz nem célzatosságot látni.)

Ennek rovására viszont rengetegszer, újra meg újra meg újra elismétlik, hogy biztosítani akarják, hogy a gyerekeink már szabadon használhassák a magyar nyelvet. Ez olyan sokszor hangzik el, hogy egyértelmű lesz: ez nem egyszeri, véletlen elszólás, hanem a forgatókönyvíró(k) tudatos üzenete. Ezt a Tizenkét pontban valójában nem is szereplő gondolatot akarják a fejünkbe verni, mint a forradalom fő célját.

Ez a követelés nem véletlenül nem szerepelt a márciusi ifjak követeléseinek listáján: nem csak azért nem, mert nehezen konkretizálható (ha megnézzük a valódi Tizenkét pontot, láthatjuk, hogy csupa olyan dolgot tartalmazott, amelyeknek a meglétét törvényekkel lehetett biztosítani), hanem azért is, mert felesleges volt ezt követelni: az ország hivatalos (törvénykezési) nyelve már 1844 óta kizárólag a magyar volt (furcsa, hogy a forgatókönyvíró úgy tesz, mintha nem tudna a 2011 óta létező Magyar Nyelv Napjáról, ami éppen ennek megünneplése), ezen túl pedig a fiatal írók, költők és újságírók tisztában voltak vele, hogy a magyar nyelv ügyének úgy használnak legtöbbet, ha szép verseket, ékes prózát és okos cikkeket írnak magyar nyelven, de ezt kulturális célnak tekintették, és nem politikai követelésnek. A reformkor egyik fontos célja volt a magyar nyelv művelése, de 1848-ban már szó nem volt arról, hogy a kormányzat a magyar nyelvhasználatot bárhol el akarta volna nyomni.

Ahogy azonban halad előre a film, egyre inkább világos lesz, hogy a forgatókönyv a forradalmi eseményeket egy etnikai alapú, magyar-német harcnak tekinti, amelyben a németek mind elnyomók, a magyarok pedig mind szabadságharcosok. Ez a kép alapvetően hamis, (részben egy későbbi vagy mai nemzettudatot vetít vissza a XIX. századra) és erre a korszak egészen minimális tanulmányozásával is rá lehet már jönni.

A korszakban létezett a Hungarus-tudat, vagyis az anyanyelvtől független hazafiság. Pest polgárainak jelentős része is német anyanyelvű Hungarus, azaz magyar polgár volt. (Magyarországi német, és nem elnémetesedett magyar, ahogyan a film sugallja.) Voltak persze sokan olyanok, akik úgy gondolták, hogy úgy lehetnek igazi demokrata hazafiak, hogyha teljesen magyarrá lesznek, magyar névvel és identitással: a szepességi szász Daniel Halbschuh-ból is így lett Irányi Dániel. Az ilyen fordulatok azonban nem feltétlenül jelentették a gyökereik teljes feladását és a türelmetlenséget, esetleg megbélyegző gyűlölködést azokkal szemben, akik nem követték a példájukat. Irányi Dániel március 15-én minden helyszínen és minden alkalommal készséggel elmondta a tömegnek németül is a Tizenkét pontot, ami csak jót tett a forradalom ügyének. De maga Petőfi Sándor sem volt teljesen németellenes, bármit is sugallanak a szabadságharc alatt írt egyes indulatos versei. Olvasott és fordított német szerzőket és fontos inspirációkat szerzett a német romantika gondolataiból.

A film mindezeket igyekszik teljesen félresöpörni, és nem is kezd semmit az ennek kapcsán felvetődő ellentmondással, hogy ha igaz lenne mindaz, amit a magyar-német ellentétekről állít, akkor hogyan válhattak mégis az események olyan fontos szereplőivé az olyan figurák mint Ludwig Landerer vagy Leopold Rottenbiller (vagy akár a későbbiek folyamán: Ludwig Aulich, Ernst Pöltenberg, Karl Leiningen-Westerburg), akiknek ezek szerint elég lenne a keresztnevét magyarra fordítani ahhoz, hogy az ellentmondás megszűnjön. Vagy, hogy ha minden német elnyomó, akkor mégis hogyan törhetett ki Bécsben forradalom, és magyarként miért kellett ennek örülni? (Érdekes, hogy az 1848-ban meglévő nemzetközi forradalmi szolidaritás ábrázolható a filmben az olaszok felé, de a németek irányába valahogyan nem.)

Ez az etnonacionalista hangulatkeltés, és a forradalom eredeti jellegének és céljainak hazug eltagadása teszi a filmet propagandisztikussá és egy gyűlölködő kurzus filmjévé.

Petőfi, az örök példa

Hogy mindez számomra mégsem vágta teljesen tönkre a produkciót, hogy mégsem éreztem egyszerű propagandafilmnek és „kurzusfilmnek” az alkotást (jelentsen ez utóbbi bármit is), az azért van, mert a film alapvetően vizuális műfaj. A szépen felépített vizualitás pedig minden gondolathamisítás ellenére is segíthet átélhetővé tenni egy kiemelkedő, forradalmi nap hangulatát. Az olyan képek mint amikor a márciusi ifjak megilletődve állnak a Nemzeti Múzeum talapzatán, vagy amikor a lelkes tömeg átzúdul az ideiglenes hajóhídon Pestről Budára, tényleg felemelőek, és emlékezetesek maradhatnak.

Bár a filmet a maga teljességében nem szívesen használnám iskolai, órai anyagnak, de egyes kivágott képei, jelenetei alkalmasak lehetnek illusztrációnak akár egy történelmi lecke illusztrálásához, akár egy jó prezentáció készítéséhez.

Két éve itt, a Mércén már említettem a téma kapcsán a Rákosi-korszak nagyszabású Petőfi-filmjét, a Föltámadott a tengert, és azt írtam, kíváncsi leszek, mennyire próbálja majd az új film a köztudatba visszahozni annak az alkotásnak a történelmi hamisításait. Elsősorban azt a hamis nemzeti vezérkultuszt, amit a Föltámadott a tenger vetített ki a márciusi ifjakra is, akik a valóságban a maguk idejében nagyon is kritikusak voltak mind a Batthyány-, mind a Szemere-kormánnyal, mind Kossuth Lajossal szemben. A Most vagy soha! ezt a csapdát például elkerülte, ami nekem kellemes meglepetés volt. Petőfi itt, a valóságnak megfelelően, egyáltalán nem feltétlen imádója Kossuthnak, sőt, kritikus megjegyzéseket tesz rá. Összességében viszont, ha a történeti hitelességet nézzük, akkor mindenképpen a Föltámadott a tenger javára billen a mérleg, miközben azért a jó értelemben vett színes monumentalitás mindkét film esetén elismerésre méltó. És akármilyen történeti hamisítások is vannak a két alkotásban, mindkettőből előtűnik valamiféle forradalmi hangulat, illetve Petőfi Sándor és barátai lobogóan lelkes, fiatal, rokonszenves, önfeláldozó és tettrekész alakjai.

Éppen ezért nem gondolom, hogy tartanunk kellene attól, hogy 1848-ról és benne Petőfiről csak az aktuális hatalom érdekeihez hajlított, torz képek maradhatnak fenn. Minden torzítási kísérlet ellenére, ahogyan a fiatalság, a szerelem, az igazságért való lázadás és a barátság témája, úgy a márciusi ifjak alakja is mindig örök lesz minden korszak művészeti alkotásaiban, és jönnek majd olyanok, amelyek, talán a mostaniaknál többet megértenek céljaikból, törekvéseikből.

Páskándi Géza klasszikussá vált szavaival:

„Míg a Földön ember él, a költő visszatér!”