Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Akik nem engedtek a Márciusból. A Marczius Tizenötödike lap radikális cikkei

„Ritkán mutatta valaha küzdő nép tökéletesebb egyetértés képét, mint a magyar az 1848/49-i forradalomban.” – e szavakkal kezdi a nevezetes könyvtáros-filozófus, Szabó Ervin utolsó, történeti munkáját a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című művet. Rögtön ezután, ahogyan a kötet címe is ígéri, a szerző nekiáll felfejteni, mennyi vita és véleménykülönbség lehetett a tökéletes egyetértés képe mögött.

Könyve (minden túlzása és néha egyoldalú értékítéletei mellett) nagyon fontos szempontokra hívta fel későbbi kutatók figyelmét is. Ebben az időben modern értelemben vett pártokról még nem beszélhetünk (ezt valójában maga Szabó Ervin is elismerte), azt mindenképpen tudatosítja, hogy a szabadságharcban védekező Magyarország nem tekinthető egy ideológiailag egységes tábornak. A Márciusi Ifjak, a forradalmi folyamat elindítói egy külön kis politikai csoportosulás voltak a számos magyar politikai csoport között. Többször, több kérdésben kerültek konfliktusba saját szövetségeseikkel ők is; ezekben a helyzetekben azonban nem haboztak őszinte és kritikus véleményt mondani. Hogy mi volt a véleményük a korszak Magyarországáról, arra kiváló történeti forrást jelentenek lapjuk, a Marczius Tizenötödike vezércikkei.

Forradalom és/vagy szabadságharc

Március 15-én két történelmi eseményt ünneplünk, egy forradalmat és egy szabadságharcot, amelyeknek összefüggéseivel és különbözőségeivel igen gyakran nem tudunk mit kezdeni. A kettő, mivel egy időben zajlott, sokak számára eléggé összemosódott, mint ahogyan összemosódott állam és nemzet fogalma is, és éppen 1848 kapcsán nehéz felfejteni, hogy egy forradalomnak és egy szabadságharcnak mi a jelentősége az egyik, és mi a másik számára.

A két eseményt egymással ellentétesnek beállítani hiba lenne[1], de nem is azonosíthatjuk teljesen a kettőt. Bár a haza és a nemzet pontos fogalmának tisztázatlanságának jelensége (amely máig is hat) szintén a reformkorig vezethető vissza, a forradalom és szabadságharc szereplőinek korabeli megnyilatkozásait vizsgálva azért néha szembetűnik ennek a különbségnek a tudatosulása[2].

Az a „nemzeti egység” és szolidaritás, amelyet olyan gyakran hangoztatni szoktak (szoktunk?) sokan 1848-1849 kapcsán, a szabadságharc egysége, egy idegen imperializmus ellen küzdő nemzeti törekvés megnyilvánulása.

A nemzeti összefogás azonban ebben az időben sem jelentette a vezetők (akár a katonai, akár a politikai vezetők) kritikátlan kultuszát, véleményük feltétlen átvételét és a társadalmi ellentétek tabusítását.

A forradalom elindítói, a Márciusi Ifjak és más radikális demokraták nem feledték el eredeti céljaikat, és miközben az ország függetlenségi harcában maguk is részt vettek (katonaként, rendfenntartó nemzetőrként, szervezőként, vagy minisztériumi tisztviselőként), nem haboztak kritikusan számonkérni ezeket az eredeti célokat a minisztereken és országgyűlési képviselőkön.

A Marczius Tizenötödike és szerzői

A radikális demokraták kritikus véleménynyilvánításának egyik fontos fóruma a Marczius Tizenötödike című lap volt. Szerkesztője Pálfi Albert[3], a Pilvax Kávéházban gyülekező fiatal írók körének (többek között a Tízek Társaságának[4]) tagja, Petőfi Sándor jó barátja. (A maga idejében sikeres prózaíró is volt, ma már azonban valószínűleg nem sokan olvassák regényeit és novelláit.) Később csatlakozott hozzá Csernátoni Cseh Lajos is[5]. Kosáry Domokos történész szerint míg Pálfi kíméletlen kritikusságában is mindig konstruktív ellenzéki volt, Csernátoniban már részben felismerhető az izgága, hatásvadász kalandor, mai szóval „véleményvezér” típusa is.

„Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”

– jegyezte meg Kosáry a forradalom és szabadságharc sajtójáról írott művében.

A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ami mutatja, hogy a korabeli szereplők már egészen korán tisztában voltak vele, milyen nagy jelentőségű, ami ezen a napon történt[6]. Csak egy lap volt, amely demokratizmusában a Marczius Tizenötödikénél is következetesebbnek bizonyult: Táncsics Mihály lapja, a Munkások Újsága, amely nyíltan adott hangot a legszegényebbek, parasztok és ipari munkások sérelmeinek, a jobbágyfelszabadítás hiányos végrehajtásának, azok érdekeit is képviselve, akik ebből az oly nagy jelentőségű változásból kimaradtak. Emellett azonban a Marczius Tizenötödikéről is elmondható, hogy kíméletlen, de igazságos kritikusa igyekezett lenni minden vezetőnek.

A lap teljes szerzői körét nehéz pontosan meghatározni, mert a legtöbb cikk alatt írói álnevek szerepelnek. Az biztos, hogy a Márciusi Ifjak szűkebb köréből Pálfin kívül Petőfi Sándornak, Degré Alajosnak és Vasvári Pálnak is jelentek meg itt írásai. (Utóbbi három 1849-ben már biztosan nem volt rendszeres szerző, mivel akkor már mindhárman a haza fegyveres védelmében vettek részt. Emiatt viszont az is valószínű, hogy a lap harctéri tudósításaihoz felhasználták az általuk küldött információkat, leveleket is.)

Végül mind a Munkások Újságát, mind a Marczius Tizenötödikét a szabadságharc élén álló magyar kormány tiltotta be szókimondásukért, ahogyan arról alább még szó lesz. Éppen ezért érdemes és tanulságos áttekinteni néhány konkrét ügyet amelyekről a Marczius Tizenötödike véleményt mondott, mert ezek által részletesen betekintést nyerhetünk abba is, hogy pontosan milyen viták és konfliktusok zajlottak a magyar szabadságharc táborán belül mérsékeltebb és radikálisabb demokrata irányzatok között[7].

A sajtószabadságról

Bár a sajtószabadság a március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, a magyar Országgyűlés által áprilisban hozott sajtótörvény nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk ugyanis bizonyos kaució megfizetéséhez kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvény tervezetén is számonkérte:

„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben (…) Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona. (…) És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. (…) E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.”

Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).

  1. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:

„Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.

Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztőhelyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán, (…) ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet.”

A bátor kiállás egyik alkalommal sem tudta megakadályozni a sajtószabadság korlátozását, és ez hosszú távon magának a Marczius Tizenötödikének a betiltásához is hozzájárult.

A Batthyány-kormányról és az Országgyűlésről

A Marczius Tizenötödike más ügyekben sem kímélte kritikájával az első magyar kormányt, és elutasította azt, hogy a kormánytagok a „nemzeti egység” szükségességével próbálják kimagyarázni mellébeszéléseiket. Ez nem zárta ki az egyes miniszterek érdemeinek elismerését sem. Március 27-én Batthyány Lajosról az alábbiakat írták:

„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…) Mi azt hisszük Batthyány Lajos, mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon.”

Általában hasonlóan nyilatkoztak Kossuth Lajosról is. Annál kevésbé találták szimpatikusnak példáula király személye körüli minisztert,az udvarhű konzervatív arisztokrata Esterházy Pált[8]. És hozzátették, a kormánnyal szemben a továbbiakban is fenntartják a kritika jogát:

„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [(esküdt)bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr, a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”

A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.

„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből kivenni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. (…) A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzákezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.”

– olvashatjuk az egyik áprilisi lapszámban.

Igaz, a lap a választójog szélesítéséért nem állt ki egyértelműen, elfogadta, hogy a törvény vagyoni cenzushoz kötötte (és Európa összes többi országához hasonlóan ekkor még csak a férfiaknak engedélyezte) a választást. Az eddigi, születési előjogok alapján történő szavazáshoz képest azonban ez is előrelépés volt.

A kormány azonban továbbra is halogatta a választások kiírását. (Az új szavazójog alapján megválasztott Országgyűlés végül csak júliusban állt össze.) Ez pedig érezhetően növelte a Marczius Tizenötödike szerzőinek és olvasóinak a miniszterekkel szembeni bizalmatlanságát.

Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány (és ne a bécsi Hadügyminisztérium) alá, az idegen katonákat pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal támadott a tüntetőkre. Ezt követően pedig karddal felfegyverzett lovasok is a tömegbe gázoltak. Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.

A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen. Lederer tábornagy azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.

Emiatt viszont a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, tehetetlenséggel vádolva a magyar végrehajtó hatalmat. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de a kormánnyal szembeni elégedetlenséget, mint már szó volt róla, a sajtótörvény és a választások halogatása is táplálta; a május 10-i események és a kormány akkori reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban)

„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe.  (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok.”

– írta ekkor a Marczius Tizenötödike.

A lap szerzői a miniszterek lemondását követelték, azzal, hogy egyedül Kossuthot tartják alkalmasnak arra, hogy egy következő kormánynak is tagja legyen. A többi miniszterről túlzó, néha egészen igazságtalan ítéletet mondtak, ami különösen szembeötlő Széchenyi István és Eötvös József esetében. Utóbbinak csak irodalmi érdemeit voltak hajlandóak elismerni. A későbbiek során Eötvös azért elég sokszor megmutatta, hogy van tehetsége az oktatás megszervezéséhez is.

Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.

A forradalmi testületekről

Annál lelkesebben állt ki a Marczius Tizenötödike azok mellett a testületek mellett, amelyeket az önkormányzat eszközeiként hozott létre a forradalom. Az egyik ilyen az ún. „közbátorsági választmányok” (vagy közcsendi bizottmányok) voltak, amelyek a márciusi napokban a pesti példát követve más városokban is létrejöttek. Ezeknek feladata részben az volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben az, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére használják fel. A Marczius Tizenötödike így biztatta ilyenek alapítására olvasóit:

„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség.”

Ebből aztán természetesen megint származhattak súrlódások a kormánnyal és az eddigi városvezetésekkel. (Jellemző, hogy a pesti Közbátorsági Választmány vezetője, egyben Pest megye alispánja, Nyáry Pál olyannyira népszerű figurává vált, hogy neve a Marczius Tizenötödike lapjain is többször úgy vetődött fel, mint aki felválthatná Batthyány Lajost a miniszterelnöki székben. A kormány ezt nehezen bocsátotta meg Nyárynak.)

A másik ilyen állampolgári testület a Nemzetőrség volt, amely eredetileg a civilek rendvédelmi szervezetét jelentette, azaz a mából visszanézve sajátos keveréke volt a polgárőrségnek és a rendőrségnek. A Marczius Tizenötödike azonban úgy képzelte, hogy, ahogyan az amerikai milicisták, a magyar nemzetőrök is alkalmasak lehetnek arra, hogy egy idegen támadás esetén gerillaharcot folytassanak a megszálló ellenséggel. Az Országgyűlés által áprilisban meghozott törvények végül kicsit másképpen rendelkeztek, mint azt a radikális fiatalok elképzelték: mind a nemzetőri szolgálatot, ugyanúgy, mint a választójogot, bizonyos vagyoni helyzethez kötötték.

Egy lejáratókampányról

Az 1848-as országgyűlési választásokon Petőfi Sándor is megpróbált indulni, szülőföldje, a Kiskunság képviseletében. Azonban sem őszintesége[9], sem köztársaságpártisága, sem a kormány iránti heves bírálata és a májusi tüntetésekben való részvétele nem váltak előnyére. Mindezek tetejébe mérsékelt (de meglehetősen erős anyagi háttérrel rendelkező) ellenfelei nagyarányú lejáratókampányba is kezdtek ellene. Az ellene felhozott vádak ismerősek lehetnek: a kormány iránti kritikussága miatt a nemzeti egység megbontásával vádolták, és „idegen ügynöknek” bélyegezték. Szabadszálláson erős volt a veszélye, hogy a leitatott kortesek megverik a költőt, így végül Petőfinek idő előtt kellett innen távoznia. Végül nem is választották meg képviselőnek. Arra, hogy válaszoljon az ellene felhozott vádakra és a nyilvánosság előtt elmondhassa a történteket a saját szemszögéből, megintcsak a Marczius Tizenötödike adott lehetőséget Petőfinek. Érdemes itteni szavait idézni:

„Kezdtek becsteleníteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a ministerium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak győzedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. (…) De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakoltat…. A nép is előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mindörökké!”

A köztársaságról

A Márciusi Ifjak a francia forradalmak példáját tekintve irányadónak, egyértelműen köztársaságpártiak voltak, de eleinte csak elviekben. Tudták, hogy ezt 1848 tavaszán még nem tanácsos bevenni a követelések közé, mert nem találkozna a többség támogatásával. Amikor azonban kitört a háború Magyarország és Ausztria között, a Marczius Tizenötödike az egyik első lap volt, amely propagálni kezdték a köztársaságot. (Ez persze abban a helyzetben jelentette Magyarország teljes függetlenségét is Ausztriánál, de annál többet is.)

Egy nappal a pákozdi győzelem (szeptember 29-e) után ezt lehetett olvasni a Marczius Tizenötödikében egy magát Radicalis néven megnevező szerzőtől:

„Eddig a nagy tömeg nem akart hallani, a néhány respublicanus pedig nem mert szólani a respublicáról. A nép szemei előtt respublica=borzasztó anarchia, guillotinirozás, rablás, gyújtogatás, et similia [és hasonlók], volt ezelőtt. (…) De – tempora mutantur et nos mulamur in illis! [Változnak az idők és velük változunk mi is.] Most már mindinkább fogy a monarchicusok száma. (…) Magyarhonban leggyalázatosabban és legerősebben űzi játékát a reactio. Magyarhonban a leginkább van compromittálva maga a király. (…) Egy felelősség nélküli, sérthetetlen ember mindig önkényleg igyekszendik cselekedni. (…) uralkodók alatt lehet nagy, hatalmas, dicső egy status, de szabad. . .soha!

Érezték ezt legújabban a népek, s azért fel akartak szabadulni a fejedelmek gyámsága alól, de ezeknek nagyon ínyökre volt a tutori hivatal, nem akartak engedni, királyi tekintélyükkel felzúditák egymás ellen a külön népfajokat, osztályokat, hogy (…) ismét mindannyit leigázhassák. A reactio a monarchia kifolyása! (…) A monarchia nem a rend országa. (…) Az aristokratia szükséges kifolyása a monarchiának, hol aristokratia van, ott egyenlőség nincs, e nélkül a testvériségnek, az egyetértésnek nyoma sem lehet.”

1848 forradalmi Európájában ezek időszerű szavaknak tűnhettek, mégis kétséges volt, hogy a választók vagy az ország döntéshozói körében ez visszhangra találhat-e.

A Szemere-kormányról

A korábbinál is kíméletlenebbül volt kritikus a Marczius Tizenötödike a Szemere-kormánnyal és személy szerint Szemere Bertalan miniszterelnökkel (korábbi belügyminiszterrel) szemben is. Talán leginkább azért, mert tőlük már radikálisabban demokrata programot vártak volna el, ha már egyszer az Ausztriától való teljes függetlenség kimondása után került ez a kormány a végrehajtó hatalom élére. A kormány azonban pont azért igyekezett óvatos lenni, hogy a mérsékeltebbeket se riassza el magától.

Főként ezt a hozzáállást bírálta a Márczius Tizenötödike.

1849. június 8-án ezt írták:

„Összehasonlítva az első ministeriummal, a mostani a réginek hatalmával s tekintélyével századrészben sem mérkőzhetik. (…) Leglényegesb hiánya a jelen kormánynak az, hogy legtöbb tagjai az előttük lobogó zászlónak nem annyira természetes és eredeti követői, mint inkább csak oda csatlakoztak ahhoz. (…) Vannak a ministeriumban egyének, kik forradalmiak lenni nem mernek, republicanusok lenni nem tudnak s democraták lenni nem akarnak.”

Június 19-én így folytatták:

„Kérdjük, mi tartja fönn a mostani ministeriumot? A kimondott három dicsőséges elv: a forradalmiság, respublica és democratia. Ez ad neki népszerűséget. De csak addig, míg a nemzet ámítani engedi magát, hogy czifra beszédekben szópompánál egyebe nincsen.”

Ugyanezen a napon egy másik cikkben a Marczius Tizenötödike számonkérte a kormányon az arisztokrata címek eltörlésének halogatását is a nemzeti szolidaritás jegyében:

„Az aristocratiának hűtlenje meghozta már az ítéletet magára, és úgy választá el ügyét a nemzetétől, hogy öngyilkolás nélkül a nemzet keblébe nem fogadhatja többé a mérges mételyt. Aki pedig hű maradt, ott barézol soraink között, s a vérmezőn maga keres nevet magának, mint kerestek ősei, kiknek tetteire (…) egyedül lehetett kevély. (…) Kellett nekünk a régi és mások által szerzett dicsőség emléke mindaddig, míg lelkesített a harczra, míg fegyvert fogni parancsolt a kézbe. Most nincs szükség többé annak tudatára, hogy nagyapánk gróf volt. Lelkesítse most az ifjút saját tetteinek emléke. (…) Ne mondjátok, hogy érdekeket sértene a czímek eltörlése! Vagyis inkább ne tartsátok kímélésre érdemeseknek azon keveseket, kik e miatt hűlnének az ügytől. (…) A czímek végeltörlése nem maradand hatástalanul a népre, mellynek egyetlen czímere a szegénység és hazaszeretet. Mert még ma is érzi a nép mindezek mellett a határfalat maga s egykori urai között. (…) Minél jobban késtek eltörölni a czímeket, annál tovább késik e különbség elenyészése is, mi még mind fal és rácsolat, hogy e nemzet minden fia össze ne ölelkezhessék.”

A június 27-ei számban aztán kimondták, hogy a Szemerével szembeni bizalmatlanság egyik oka az, hogy másfél évvel korábban belügyminiszterként ő dolgozta ki azt a sajtótörvény-javaslatot, amit a radikális ifjúság és a Marczius Tizenötödike is olyannyira kifogásolt.

„A gazdagoknak megadni a sajtószabadságot — a szegényeket pedig alávetni a gazdagok censurája alá. (…) Az Országgyűlés belátta a törvénynek ezen nemtelen rendelkezését, mellyet aztán azon ember, ki azt írta, az alkalmazásban még iszonyatosabbá tehetett volna, és azért kitörlé azt (…) Hogy mennyire barátja az a tiszta democratiának, ki sajtótörvényt hoz a gazdagok számára, a szegényeket pedig a gazdagok censurája alá veti? Mindezen szép csempészkedés azok után történt, hogy Szemere a sajtószabadságról olly sok szép dolgokat irt és mondott volna.”

A június 30-ai számban a lap a hűbériség és a jobbágyság maradványainak eltörlését sürgette ismét kemény szavakkal:

„A hűbéri viszonyokat meg kell szüntetni. Ha az országgyűlés elmulasztotta, míg ideje volt, tegye meg a kormány. (…) Ha egyéb ok nem szólana mellette, mint hogy eleje vétessék az intelligentia elleni agitátiók sikerének. Ha a kormány egy kissé előbbre gondolkodik, lehetetlen nem értenie bennünket.”

Görgei Artúrról

A Marczius Tizenötödike az ország vezetői közül egyedül Kossuth Lajossal bánt némileg kíméletesebben. Neki (bármennyire is taszító lehet egyesek számára az a talán túlzó, utólag köréje épült személyi kultusz) 1848-ban tényleg nagy érdeme az önálló magyar hadsereg létrehozása, az önvédelmi harc megszervezése, a csüggedők felrázása és lelkesítése. Amikor viszont 1849-ben Kossuth és a Szemere-kormány is szembekerült Görgei Artúr tábornokkal, az akkori katonai fővezérrel, a Marczius Tizenötödike nem habozott kiállni Görgei mellett. Szigorúan szakmai alapon, mert úgy tartották, Görgei a legalkalmasabb ember főparancsnoknak.

Görgeit a Szemere-kormány és Kossuth Lajos kormányzóelnök június utolsó, július első napjaiban próbálta meg először leváltani a fővezérségről. Közben július 2-án Görgei Artúr hatalmas győzelmet aratott Komáromnál és Szőnynél az osztrákok felett. A csatát lezáró végső nagy lovasrohamot személyesen vezette, ennek során egy gránátszilánktól ő maga is koponyasérülést szenvedett.

Az ügyre a július 4-ei számban a Marczius Tizenötödike szerzője így reagált:

„Meg nem foghatja senki, hogy mi bajok van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. (…) Görgei a vezér s a harczoló közvitéz, szerepét egyenlőleg dicsőségesen viselte. Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni!”

A másnapi számban újra ez volt a vezércikk témája, még keményebb, sőt elkeseredett hangon:

„A kormány ezen utolsó tettével megadta magának a kegyelemdöfést, mert nevetség tárgya lett barát és ellenség előtt. A magyarok istene jó kedvében teremté Görgeit s megajándékozá vele szabadságügyünket. Görgei a hadseregben a legnépszerűbb vezér. Érte él-hal a tiszt és közember, s ha ő jelen van, bizton hiszi a győzelmet. (…) Görgei, ki a szőnyi sánczokban a hazát újólag megmenté, ki itt is, mint mindenütt, közvitéz volt és fővezér, s körötte a golyók minden lépten fütyültek — ezen embert, itt a mi kormányunk a butaságig süllyedt lelkiisméretlenséggel egy tollvonással vezéri kardjától meg akarja fosztani. (…) Kik rugdalóznak Görgei ellen? A szó teljes értelmében egy rakás megbukott tudós, kit a forradalom tett tönkre. A legcomicusabb szerep ama uraskodó első ministernek, Szemere Bertalan úrnak jutott. (…) És miért? Mert Szemere és a (…) tisztelt collegái féltik Görgeitől a hatalmat. (…) Mert Szemere, Horváth [Mihály, közoktatásügyi miniszter], s a többi úgynevezett ministerek: Görgeinek azt parancsolták, hogy positióját hagyja ott, s jőjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson. (…) Így lőn semmivé a híres installatióval beköszöntött forradalmi kormány. És csak, mert a magyar nép loyalis, igen elnéző, azért ülnek még ott helyeiken, s megtartják a szép titulust.”

Vagyis a Marczius Tizenötödike ezen a ponton már gyávasággal is megvádolta Szemerét és minisztertársait.

A sajtó által is keltett felzúdulásnak megvolt az eredménye: a kormány végül mégsem merte leváltani a komáromi győzőt (csak a sebesüléséből való felgyógyulása idejére).

A másnapi számban a Marczius Tizenötödike már örömmel üdvözölte a tényt, hogy Görgei mégis a helyén maradhat. De nem állta meg, hogy egy újabb bírálatot is oda ne szúrjon a kormánynak az esetet követő következetlen nyilatkozataiért. (Egy darabig ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a sebesült Görgeit meghagyják a fővezérségben, vagy kinevezzék honvédelmi miniszternek.)

„A kormány megbánta, amit tőn. Elismerte hibáját, megkövette a vezért, s kiadta rendeleteit, mellyel saját autoritását, mit a nemzetgyűléstől megőrzés végett átvett, örökre eltemette. Így szoktak tenni az afféle fajtájú emberek, akik mindenáron csak kormánykodni akarnak. (…) Nekik mindegy, ma fehéret, holnap feketét kiáltanak, csakhogy a hatalmat megtarthassák. Elválhatlanul ragaszkodnak ők ahhoz, s azért elszenvednek minden szégyent, egymásra halmozzák a következetlenségeket, s minden eseményhez tudnak ollyan arczot csinálni, amillyen csak szükséges.”

Ez a július 6-ai szám azonban a Marczius Tizenötödike utolsó száma volt. A hatalomnak elege volt az örökké kritikus fiatalokból és egy kormányrendelettel betiltotta a Marczius Tizenötödikét. Az indok (különösebb konkrétumok nélkül) az volt, hogy a lap harctéri tudósításaiban hadititkokat hozott nyilvánosságra. A vád nem tűnik jogosnak, mert a Marczius Tizenötödike sem közölt harctéri tudósításaiban több információt, mint az akkori idők összes többi magyar lapja, és adataik egy részét (barátaik levelei mellett) valószínűleg Pálfiék is a magyar kormány hivatalos lapjából, a Közlönyből szedték. A Marczius Tizenötödike lapot betiltó rendeletet mindenesetre aláírta Kossuth Lajos kormányzóelnök is, akiről a lap eddig többnyire szimpátiával és jóindulattal szólt. Tervbe volt véve Pálfi Albert bíróság elé állítása is, egyesek szerint le is tartóztatták. Kosáry Domokos könyve szerint azonban Pálfi önként követte a kormányt Debrecenbe, jelezve, hogy kész magát alávetni bármiféle jogi eljárásnak, ha kell. Erre azonban 1849 késő nyarán már nem maradhatott idő.

(Meglehetősen adja magát a gondolat, hogy Görgei későbbi lejáratása, „árulónak” bélyegzése is innen vette az eredetét: sokak hiúságát sértette, hogy 1849 júliusában kénytelenek voltak a sikeres hadvezértől bocsánatot kérni. Megpróbálták tehát utólag igazolni egykori kísérletüket a fővezér leváltására. Kérdés, hogy Kossuthnak ebben mekkora volt a személyes része, illetve mennyire mások lovallták bele ebbe.)

Epilógus

A szabadságharc 1849 augusztusában véget ért, a Márciusi Ifjak szétszéledtek. Petőfi Sándor és Vasvári Pál elestek a harcokban. Voltak, akik, mint Vajda János és Lisznyai Damó Kálmán, fogságba estek, a fegyverletétel után besorozták őket a császári hadseregbe, és pár évig külföldön kellett szolgálniuk. Voltak, akik emigráltak, voltak, akik az országon belül próbáltak elrejtőzni. Ez utóbbit választotta Pálfi Albert is, és a többiekhez képest szerencséje is volt: évekig sikerült álnéven vidéken bujkálnia, csak 1853-ban fogták el. Ezután fél évet ült vizsgálati fogságban, de formális elítélésére nem került sor. Később visszatért a szépirodalomhoz, majd az újságíráshoz is, de már sosem lett olyan radikális kritikus, mint 1848-ban és 1849-ben volt. Nevét ekkoriban már Pálffy Albertként írta.

Csernátoni Cseh Lajosnak viszont sikerült külföldre távoznia. A szabadságharc után Párizsban élt, majd 1860-as években az Itáliai Magyar Légió hadbírója lett. A kiegyezés után hazatért. Ő is folytatta az újságírást, de ő is megbékült az új rendszerrel. Ekkor már egyszerűen csak Csernátony Lajosnak írta a nevét.

A fentiekből is eléggé kiderülhet, hogy az 1848-1849-es magyar szabadságharc egyáltalán nem volt mentes a belső konfliktusoktól és társadalmi vitáktól, de ugyanez a világtörténelem összes szabadságharcáról, függetlenségi háborújáról elmondható. Alapvetően hamis az a beállítás, hogy az akkor valóban létrejövő szabadságharcos nemzeti egység teljes véleményegység lett volna minden politikai kérdésben, bár a későbbiek során a legkülönbözőbb politikai rendszerek próbálták ezt a képet terjeszteni a maguk szempontjai alapján[10].

Közben pedig Március 15-e jelkép lett. A forradalom és a szabadságharc ünnepe is egyben, de mégiscsak a forradalom évfordulóján. Egyúttal a magyar sajtószabadság napja is. Hogy a sajtószabadság pedig ne csak üres frázis legyen, hogy a sajtóban valóban releváns viták és vélemények is helyet kapjanak, ebben kiemelkedő szerep jutott a Marczius Tizenötödikének és a Munkások Újságának.

Források

Marczius Tizenötödike https://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?id=3471

Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. http://mek.niif.hu/04800/04834/html/index.htm

Kosáry Domokos: A forradalom és szabadságharc sajtója 1848-1849. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867. Szerk.: Szabolcsi Miklós, Kosáry Domokos, Németh G. Béla. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 25-287. o. Online: https://mek.oszk.hu/04700/04727/html/253.html

Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. Népszava Könyvkiadó, Budapest, 1945.

Buzinkay Géza – Kókay György: A magyar sajtó története I. A kezdetektől a fordulat évéig. Ráció Kiadó, Budapest, 2005.

Fekete Sándor: „Agyon akart verni a magyar nép”. https://konyvtar.dia.hu/xhtml/fekete_sandor/Fekete_Sandor-agyon_akart_verni_a_magyar_nep.xhtml

A szabadszállási választás dokumentumaiból. http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/valaszta.htm

[1]A lengyel szocialista történész, Bolesław Limanowski szerint forradalmak és szabadságharcok tekinthetők egyazon folyamat más-más léptékű részének is. Az ő modellje alapján az ember felszabadulása egy hosszú küzdelem (társadalmi forradalom) eredménye, amelynek egyes „ütközetei” a szabadságharcok és azok részeredményei (részleges felszabadulások) a politikai forradalmak, azok az események, mikor egy-egy nemzet lerázza magáról egy idegen birodalom igáját. Lásd részletesebben: https://merce.hu/2021/11/14/fuggetlensegi-nemzetkozi-harcos-onigazgato-a-sokszinu-lengyel-szocialista-hagyomany-es-emlekezete/

[2]Kossuth Lajos, akit az események egyik főszereplőjének tekintünk, például meglehetősen kelletlenül fogadta a március 15-ei pesti események hírét, mivel ő nem egy alulról jövő kezdeményezéstől, hanem a törvényes Országgyűléstől várt minden pozitív változást Magyarország számára. 1849. április 14-én pedig, mikor a Debreceni Nagytemplomban kikiáltotta Magyarország függetlenségét Ausztriától, többek között ezeket mondta:

Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. (…) Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson (…) mindig sajátunk volt Isten s világ előtt.”

Majd beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be:

„E nap [1849. április 14-e] Magyarország történetében talán mindekkoráig élt napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én (…) nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akként éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem.”

Kossuth tehát inkább egy szabadságharc vezére kívánt lenni, mint egy forradalomé, az események közül a legfontosabb számára az állami önállóság kikiáltása volt, és remélte, hogy a nemzet emlékezetében is elsősorban mint függetlenségi küzdelem fog megmaradni ennek a két évnek a története.

[3]A neve eredetileg is Pálfi Albert volt, csak a kiegyezés után kezdte Pálffynak írni. Nem volt köze a Pálffy grófi családhoz, és nem is a korban szokásos demokrata felindulásból változtatta meg a neve írását (ahogyan például Jókay Mór a maga nevét Jókaiként, Görgey Artúr pedig Görgeiként kezdte írni.)

[4]A Tízek Társasága írók és költők baráti társasága volt. Műveik kiadására is szövetséget kötöttek, de asztaltársaságuk a Márciusi Ifjak alapját is jelentette. A társaság tagjai: Petőfi Sándor, Degré Alajos, Tompa Mihály, Lisznyai Damó Kálmán, Jókai Mór, Pálfi (Pálffy) Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik Károly, Kerényi Frigyes

[5]Az ő eredeti neve Cseh Lajos volt, nem sokkal korábban kezdte a Csernátoni nevet használni, először írói álnévként, majd a későbbi időkben hivatalosan is, „Csernátony Lajos” alakban írva.

[6]Radikális demokratizmusát már a fejlécén álló szolgen is kifejezte: „Nem kell táblabíró politika.” A táblabíró egy időben valóban fontos tisztséget jelentett, az egyes megyei bíróságok nemesi ülnökeit jelentette. A reformkorra a cím már erősen kiürült, egy-egy vármegye „díszpolgári” címévé vált, valódi funkció nélkül, amit azonban számos nemes nagy büszkeséggel viselt továbbra is. Így a radikális ifjúság szemében nemcsak a maradiságnak, hanem a valódi érdemek nélküli cím- és rangkórságnak is szimbóluma lehetett.

[7]A Munkások Újságát már 1848 decemberében betiltották. Táncsics Mihály (aki a történtek ellenére követte a magyar kormányt Debrecenbe) később kísérletet tett a lap újraindítására, amit valószínűleg engedélyeztek volna, de akkor már az ehhez szükséges pénz hiányzott.

[8]A körülményesen megfogalmazott király személye körüli miniszter” cím tulajdonképpen a külügyi tárca felelősét takarta. A kormánynak azonban fenn kellett tartania a látszatot, hogy a külkapcsolatokat szigorúan a Habsburg-uralkodókkal való egyetértésben intézik, ezért nem nevezték a minisztert egyszerűen külügyminiszternek, hanem az uralkodó és Magyarország közvetítőjének. Esterházy Pál akkoriban tapasztalt diplomatának számított, korábban a Habsburg Birodalom követe volt a Londonban.

[9]„Olyan alávaló soha nem voltam, hogy akárkinek is hízelkedjem. A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, , hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Azonban ez az idő lejárt és remélem, hogy lejárt mindörökre. Fölemeltétek fejeteket s fölteszem rólatok, hogy soha többé meg nem hajoltok semmiféle ember előtt a kerek világon.” – mondta Petőfi egyik első választási beszédében.

[10]Mint a Mérce korábbi cikke is utalt rá, ilyen képet próbált a köztudatba hozni a 1950-es évek monumentális magyar filmeposza, a Föltámadott a tenger is. Tipikus példája annak, hogy egy egyébként elismerésre méltóan korhű, mozgalmas és színes látványvilág hogyan alkalmas a múlt átértelmezésére, még a tények meghamisítása árán is. A filmben nemcsak Petőfi (Görbe János) szurkol lelkesen az Országgyűlés karzatáról Kossuthnak (Básti Lajos), hanem még Madarász László (Sinkovits Imre) is (aki a valóságban a radikális parlamenti ellenzék vezére volt, sosem rajongott feltétel nélkül Kossuthért) itt szinte vallásos imádattal ismételgeti Kossuth nevét, mint akinek az ország mindent köszönhet. Ez a maga korában az 1950-es évek a személyi kultuszának nyílt mentegetése volt, egyben nem titkolt üzenet a lelkes hazafias ifjúságnak az aktuális kormányzattal szembeni „helyes” (helyesnek gondolt) viselkedésről. Petőfi kritikusságát, vagy legalábbis tartózkodó távolságtartását Kossuthtal szemben többen kiemelték, többek között a korábban már idézett Szabó Ervin is.