Kilencven évvel ezelőtt jelent meg az Apollo, a fiatal értelmiség egyik első önálló folyóirata.

Nemcsak az első fiatalok által jegyzett vállalkozás volt 1934-ben, de baloldali humanista arculata miatt a jobbratolódó világban egy üde progresszív sziget is. A lap évente kétszer jelent meg, és mintegy sűrítménye a balra, az emberiesség felé tekintő húsz-egynéhány éves értelmiség útkeresésének.

A fiatalság folyóiratait gyorsan megtalálják a felnőtt, neves szerzők, vagyis egyik ifjúsági folyóirat sem marad pusztán saját generációja közlési fóruma. Emlékezetes például a sokat hivatkozott epizód a Valóság 1945. 2-4-es számára, amiben Bibó István: A magyar demokrácia válsága című nevezetes tanulmánya jelent meg.

A lapot a 22 éves Gál István, egy magyar-angol-német szakos egyetemi hallgató, majd könyvtáros szerkesztette, aki később irodalomtörténészként, a magyar-angol kapcsolatok szakértőjeként működött. A szerzők között is húszas éveikben járó fiatalokat látunk, mint a 25 éves Mátrai László a későbbi filozófus, az ugyancsak 25 éves Lükő Gábor néprajzos, a 22 éves Sziklay László irodalmár, a 29 éves Cs. Szabó László író, az 1948 utáni magyar emigráció meghatározó személyisége.

De megtaláljuk itt a 25 éves Ortutay Gyulát, a 21 éves Benedek András író, a Benedek család tagját (a nagyapja Elek, az apa Marcell), és a 25 éves Révész Andrást, a későbbi szociáldemokrata politikust, aki a rendszerváltás idején a Független Szociáldemokrata Párt elnöke volt. A szerkesztőség főmunkatársa – egyesek szerint a másik lapalapító – Bóka László, 24 éves fiatalember volt, aki verseskötetekkel, regényekkel és irodalomtörténészként írta be nevét a lexikonokba. S még lehetne sorolni a neveket.

A munka is fiatalosan, szerkesztőségi háttér nélkül, Gál albérletében, anyagi bizonytalanságban folyt. Ellehetetlenülésükig, 1939-ig tíz számot adtak ki, ezeket az Argumentum Kiadó 2001-ben három kötetben bőséges dokumentumanyaggal együtt teljes egészében közreadta.

A születés körülményei

Milyen közegben született a lap? A harmincas évek elején az emberek egyre nagyobb részének kezd elege lenni Közép-Európa kilátástalan iszapbirkózásából. Válság, munkanélküliség, nyomor, perspektívátlanság. Egyfelől a demokratikus konfliktusmegoldási módok csődje, másfelől az irredenta, nemzeti túlfűtöttség esélytelen kisszerűsége. Elágazó kiutak kínálata jelenik meg. A mainstream vita a populista-nacionalista radikalizmus és populista-nacionalisa konzervativizmus között zajlik, Németországban el is dől, 1933-ban Adolf Hitler hatalomra kerül. A másik oldalon lázas, olykor önpusztító útkeresést látunk.

Idehaza hasonló a helyzet. 1932-ben Gömbös Gyula miniszterelnök és pártvezér Nemzeti Munkaterve tölti be a sajtó látóterét.

Mérhetetlen nacionalizmus, felfokozott szociális demagógia, ködös általánosság – így jellemzik a kortársak Gömbösék programját. A Nemzeti Egység Pártja mellett Gömbös igyekszik kiépíteni a nemzeti egység rendszerét, amit Nemzeti Egység Mozgalmának (NEM-nek) nevez, amely a nemzet minden egyes tagjának „munkaközösségét” jelenti, és amelynek ő a vezére. Aki tagja a NEM-nek, az tagja a nemzetnek, és aki nem csatlakozik, az ellenség. Politikája népszerűsítésének fontos eszköze a sajtó.

Ezt régi bizalmas barátaira a kormányban, Antal Istvánra és az MTI élén Kozma Miklósra bízza. Laphálózatukat bővítik, dotálják, a benne megjelenő írások tartalmát központi irányítás alá rendelik, úgynevezett iránycikkeket adnak ki, és átveszik a vezérlést a Vidéki Lapok Országos Egyesülete felett.

A szociális szólamok között kiemelt szerepet kap az anya-, csecsemő-, és gyermekvédelem, mai szóval a családtámogatási rendszer. A lelki válság leküzdését a nemzetnevelésben vélik felfedezni. Gömbös kultúrpolitikai nézeteiben erőteljesen megjelent a faj fogalma, az iskolában előterébe kerül a nevelés, közelebbről a nemzeti érzelmek erősítése és az ezt segítőn világnézet kialakítása.

Amíg sokan vak lelkesültséggel, új identitást remélve követték Gömböst a hatalomkoncentráció, a vezérdiktatúra útján (a regisztrált tagok 1935 elején megközelítették a kétmilliót), mások riasztó, ellenszenves, szellemi vonzerő nélküli jövőt láttak a kultúrfölényt hirdető Szent Korona-tanos, tekintélyelvű és beszűkült látókörű sovinizmust árasztó politikai és kulturális atmoszférában.

A hagyományos baloldaliság is bajban volt. A forradalom délibábja eltűnt, az érdekképviseleti látókör pragmatizmusán túlmutató eszmények hiánya szürke, egyhangú jövőt ígért. Kassák Lajos „szétdobódottságáról” panaszkodott:

„…mintha egy tántorgó hajó fedélzetén ülnék és hirtelenében azt a sehova se tartozást érzem, amit az anyja köldökéről leszakadt magzat érezhet világra jöttének első pillanatában. Hol az a pont, amibe megkapaszkodhatnék, hol az a fény, ami után elindulhatnék.”

Valami mégis elkezdődött

Először a határainkon túl. A külföldi magyar folyóiratokban szerb és horvát, román, cseh és szlovák fordítások jelentek meg. A csehszlovák kulturális diplomata, Anton Straka lendületesen szervezi a két ország írókapcsolatait.

Pozsony, 1931 ősze: a Sarló mozgalom kongresszusa meghirdeti a kelet-európai népek együttműködésének szükségességét. (Gál István, az Apollo alapítója is ott volt.) Budapest és Pécs, majd más egyetemek válaszolnak. A fiatalok lendülete révén a néhány éve elfojtott, elkedvetlenedett gondolatok új megfogalmazásban visszatértek.

1934: ifjú írókból, jövendő kutatókból mintegy játékként Dunai Tudós Társaság alakult. Biztató szavak és levelek érkeztek az idősebbektől, Németh Lászlótól, Tamási Árontól, Szabó Dezsőtől, a Hétfői Társaság esszéistáitól (Halász Gábor, Hevesi András, Ignotus Pál, Szerb Antal) és másoktól. Karácsony Sándor, Kerényi Károly tanítványai, Eötvös kollégisták ők, szegedi fiatalok, erdélyiek, pozsonyiak. Jobb esztendők következnek. 1934-ben megindul a Válasz, a népi írói, szociografikus folyóirata és a fiataloké, az Apollo.

1936-ban az újhumanizmust veszi át a József Attilával, Ignotus Pállal, Fejtő Ferenccel induló Szép Szó is.

1937-ben Tátralomnicon a „Középeurópai nyári tanfolyamon” ismét Gál István képviseli a folyóiratot, lelkesülve beszélt a népiek és egyetemisták nagy kezdeményezéséről, a Márciusi Frontról. A Magyar Nap cikkírója így jellemzi Gált:

„Egyszer az erdélyi havasokban keresi fel Nyírő Józsefet és a sztánai varjúvárban Koós Károlyt, Bukarestben Eminescut, máskor a dunántúli kis faluban Fülep Lajost, Kelenföldön Illyés Gyulát – és átrándul hozzánk is új írókhoz, új kéziratokért. A »virtuális Középeurópa« leglelkesebb szerkesztője…”

Lassan formálódik a tábor, lassan szövődik egybe ez a szellemi és civil háló.

1945-ben követte a Valóság, a MADISZ lapja. A nyolcvanas években látott napvilágot a Medvetánc, amit az ELTE KISZ Bizottság adott ki, majd valamivel később, 1985-ben a Századvég, az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiumának kiadványa. Az internet-korszakban ilyennek látom a Mércét is, ami ugyan naponta közöl friss cikkeket, de nem hírkiadvány, hanem kommentárokat, gondolatfutamokat ad közre, és gyakran hosszabb, rövidebb elemzéseket, tanulmányokat is megjelentet felületén.

Laphitvallás

Hitvallásként írja a szerkesztő 1935-ben, a második számban: „A mi számunkra a humanizmus Európa legnemesebb hagyományainak letéteménye; a közép-európai sorsvállalás pedig magyarságunknak szigorú önvizsgálatból eredő helyzetérzése. Kötelességünk tehát a humanizmus mai létértelmének és létjogosultságának tisztázása mellett a közép-európai szellemi élet történelmének különböző területeit összetartó jelenségek, személyiségek fölkutatása és vizsgálata.” Egy másik idézet:

„Folyóiratunk így egyszerre európai, közép-európai és magyar; hagyománytisztelő, de egyúttal hagyományteremtő is, hiszen a napi politika reménytelensége fölött egy eszmei, virtuális Közép-Európa limeseinek kijelölése s az őrlélek szerepének vállalása a mi dolgunk.”

Az Apollo orientációs pontként újraszervez kapcsolatokat, a folyóiratra – az újhumanizmus fogalmát idehaza bevezető – Kerényi Károly egyenesen Thomas Mann figyelmét hívja fel, aki a határok feletti európai humanista mozgalomnak egyik szervezője, utazó nagykövete és egyben emblematikus alakja. Sűrűsödnek a tárgyalások és Gál István visszaemlékező írása szerint a lap ösztönözi a Szép Szó közös megjelentetését, sőt Hatvany Lajos és Ignotus partnernek ajánlkozik, hozná József Attilát, de a fiatalok önállóak akarnak maradni.

Thomas Mann odaadja a lapnak a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának 1936. júniusi budapesti ülésén elhangzott előadását, amely a fanatizmussal szembeni humánum hangjának erősítésére buzdít, egyenesen vészkiáltás. Zászlónk Bartók! – adja hírül a lap, és a negyedik számban meg is szólal a zseniális zeneszerző Népzenekutatás című írásával. Az ötödikben Márai, a hatodikban Babits elmélkedik a humanizmusról.

Fejtő Ferenc a Nyugatban reflektál a fiatalok folyóiratára: az 1910 körül születettek indulását – nyilván Szekfű Gyulára utalva –

a harmadik nemzedék színrelépésének nevezi, akik az elkívánkozás és elzárkózás, a sziget- és a vándorlét között „tapintatos okossággal szoktatják szemüket a távlatokhoz”. Ez a távlat a cseh, a szlovák, a román, a délszláv és magyar kulturális közösség felfedezése, felmutatása, és újraszervezése.

A prágai Új Szellem 1937 őszén már a németek nácizmusával, általában a kontinens sovén ricsajával szembeszegülve a „virtuális Közép-Európa” (korabeli kifejezés!) politikai születését várja: „…a humanizmus világnézetének alapján a dunai népek egyre közelebb jutnak egymáshoz…Magyarország felfedezése után most Közép-Európa felfedezése kerül sorra Budapesten, s e munkának legkomolyabb elméleti központja az Apollo lehet.” 1938 első felében a hetedik szám már több mint húsz szerzőt vonultat fel Passuth Lászlóval, Szerb Antallal, Sőtér Istvánnal, Makkai Lászlóval. A nyolcadik élén Illyés Gyula, a kilencedikén Kodály Zoltán. A szerzőgárda ifjakból és a hazai szellem kiváló képviselőiből tevődik ki.

1939-re a békítő szellemmel ellentétes erőszakos látásmód válik uralkodóvá Magyarországon és szomszédainknál. A háborúra készülés időleges gazdasági prosperitást, visszatérő középhatalmi reményeket, a revízió eufóriáját hozza, Horthy és a szélsőjobboldal „legszebb” időszaka ez egészen az 1941-es háborúba lépésig és az első nagy vereségig.

Márai Sándor már az 1936-os ötödik számban erős rezignációval előlegezi meg a mozgalom jövőjét: „Amíg a humanizmus prófétái Budapesten tanácskoztak, nem állt meg a munka a világ fegyvergyáraiban, nem szűnt meg az alkudozás a diplomácia börzéin és nem maradt abba a spekuláció a politika titkos cabinet noir-jaiban. Az író, a gondolkodó tehetetlen a valósággal szemben; a humanizmus szenteltvize nyomtalanul lepereg a pogány koponyákról, a világ egy új barbárság diadalmenetére készül.”

Két évvel később Rónai András a hitlerizmus hatásához hasonló nagy és harcos baloldali humanista mozgalomról álmodozik, de keserűen teszi hozzá, hogy ennek képviselőit nem látja, nagy részüket köti a „mai állapotokért való egyenes felelősség.” A harmincas-negyvenesek második nemzedéke maga a káosz, nincs amit követhetne, és „…nincs átfogó új eszme, mely körül csoportosulhatna. Elégedetlen, de nem forradalmár, kevéssel kielégíthető. Sajnos, kevés sem jut mindenkinek, ezért aztán marakodnak, szépen, illedelmesen, akárcsak egy stájer csapszékben.” És a harmadik nemzedék? Erős és sodró mozgalmat már tőlük sem vár, legfeljebb kisebb-nagyobb sikereket, kivárást egy jobb kor eljövetelére.

Az egyetemi diákság fellángolására, a Márciusi Frontra perekkel és tilalmakkal csapnak le. A folyóiratokra lesújtó sajtóregula véget vet a Szép Szónak, a Válasznak és az egyre inkább elméleti eszmefuttatásokat közlő Apollónak, 1941-ben a Nyugatnak is. A „jogállam” rendészete biztos kézzel tépi szét a már foszladozó maradék kapcsolati hálót. Pokoli esztendők következnek.

Rátekintés

Az Apollo visszhangra talált a környező országok értelmiségi köreiben is.

Egyike volt a Duna-menti és az európai értelmiség a nácikkal, a fasisztákkal, a nacionalista tébolyultakkal szemben a népek kölcsönös megértését hirdetők – akkor nem elég erős – táborának.

Nem a politikát megtagadó, szépelgő, vagy éppen nacionalista humanizmus volt az övék, hanem a Thomas Mann-i harcos humanizmus, ami vádirat volt az agresszív despotizmusokkal szemben. Az európai nemzetek ősforrását a görög-római humanisták és követőik nézeteit állította a pusztító barbár irracionalizmussal szemben, és szólította fel a világ értelmiségét az emberiesség pártja melletti kiállásra. Mann így fogalmazott: „Európa a humanizmus eszményével szorosan és elválaszthatatlanul összekapcsolódott fogalom. Ez az Európa pedig csak akkor fog megvalósulni, ha a humanizmus felfedezi férfiasságát, és ama felismerés értelmében jár el, hogy a szabadság sohasem lehet halálos ellenségeinek és gyilkosainak szabadosságává.”

A jobb- és szélsőjobboldal leleplezte és kiátkozta őket mondván az ezeréves magyar fajiság, lelkiség munkaközösségébe igyekeznek a tudományosság álcája mögé rejtve belopódzni. Defetista intellektualizmus, szenvelgő álhumanizmus – vágták az arcukba. Szelíd kritika balról is érte őket. Fejtő Ferenc így írt: még nem demokrácia, de majdnem az. Mi más a humanizmus, mint demokrácia a politikai gyakorlatban?

Közép-Kelet-Európa kultúráinak együttes vizsgálata természetesen nem a fiatal generáció találmánya volt. Az elődök gazdagon sorolhatók.

Az Apollo egy olyan fiatal tudósnemzedék pályainduló fóruma lehetett, amely ezt a szándékot a humanizmussal összekapcsolva felmutatta és szervezte. A világháború után néhány évig úgy tűnt, a demokrácia, az egymásra találás, sőt a szocializmus programjában létrejön az a hatalmas és sodró tömegmozgalom, amiről az Apollo csapata álmodozott. Nem így történt.

Megint kedvezőtlen éghajlat szakadt Közép-Kelet-Európa államaira 1948 után és manapság is.

Örömmel regisztráljuk, hogy a mai fiatal értelmiségi generációban van felfedezője és képviselője az európai népek együvé tartozását újrafogalmazó humanizmusnak, de ismét aggodalommal tesszük fel a kérdést:

vajon lesz-e törekvéseiknek átütő ereje?