Nőjogi szakértőkkel beszélgetett tegnap este a Partizán műsorán Gulyás Márton Varga Judit interjúja kapcsán, akik arról beszéltek, hogy elsősorban az áldozatoknak rossz ez a mostani szituáció. A szakértők arra is kitértek, hogy mi mindent tehetett volna a nőjogi szervezetekkel kapcsolatban még most is vitriolosan fogalmazó volt igazságügyi miniszter.

A Hajdú Péternek adott interjúban Varga Judit arról beszélt részletesen, miként bántalmazta őt volt férje, a nemrégiben ismertséget szerzett Magyar Péter. Az exminiszter az interjú során többször is felhozta, mennyire bántja, hogy a politikájával általában erősen kritikus nőjogi szervezetek az ő ügyével kapcsolatban nem szolidárisak.

Varga arról is beszélt, hogy a nők elleni erőszak ellen vívott küzdelmében rengeteg erőfeszítést tett, a vele egyet nem értő szervezetek bevonásával is, többek között megtöbbszörözte minisztersége alatt az áldozatsegítő központok számát.

Az interjú ezen részével kapcsolatban a Partizán műsorába meghívottak, Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke, Betlen Anna feminista közgazdász és dr. Nógrádi Noá nőjogi szakértő több kritikát is megfogalmazott. Betlen Anna már az adás elején kijelentette például, hogy nem tud olyan nőjogi szakemberről, aki ne hitt volna Vargának, hiszen egyébként is szakmai minimum hinni az áldozatoknak. Sáfrány Réka szerint a miniszter visszatérő szóhasználata, hogy itt „balos szervezetekről”, vagy „Soros-szervezetekről” lenne szó, „minimum öncélú”. Sáfrány felidézte, hogy bőven voltak nehézségek a korábbi kormányokkal is, de kormányra kerülése után éppen Fidesz számolta fel a hivatalos nőjogi munkacsoportokat, és indította el a sajátjait, hozzájuk hű szervezetekkel, miközben elkezdték támadni a nem hozzájuk tartozókat. Ezek után csak hosszú évekkel hívták meg a nem feltétlen kormányhű csoportokat egyeztetni.

Nógrádi Noá arra is kitért, hogy a Varga által sikerként emlegetett áldozatsegítő központok működésével számos probléma van a nők elleni erőszak elleni küzdelem hatékonysága szempontjából.

Ezek a központok valójában nem nőbántalmazási esetekre specializálódtak a szakértő szerint, szakmai képzése az ott dolgozóknak ilyen téren nincs, a működési elveik átláthatatlanok, összességében nem vagy alig lett jobb a helyzet a felállításuktól. A nők elleni erőszakkal foglalkozó szervezetek szakmai érveit, kritikáját ezekkel kapcsolatban rendre lesöpörték.

Betlen Anna hozzátette, hogy elvileg életre hívtak az áldozatsegítő központok mellett egyéb segítő intézményeket, így az Ökumenikus Segélyszervezet által üzemeltetett krízispontokat, de ezek gyakorlatilag alig léteztek a valóságban, az egy szem, messze túlterhelt budapestit leszámítva. A rendőrségen belül is léteznek áldozatsegítő intézmények, de ezek munkája nem összehangolt egészet alkot, hanem meglehetősen random módon működik.

„Létrehoznak valamit, és nem foglalkoznak a fenntartásával, a fejlesztésével, monitoringjával. Nem elég maga az épület, meg néhány állás, (…) ez nem kirakatrendezés.”

A Varga Judit és Novák Katalin neveivel fémjelzett, koronavírus-járvány alatt létrehozott nők elleni erőszak munkacsoporttal kapcsolatban is erős kritikát fogalmaztak meg a beszélgetők, amellett, hogy Sáfrány Réka elismerte, hogy legalább az a felismerés, hogy a járvány alatt megugrottak a nőbántalmazásos esetek, mindenképpen pozitív. A szakmai csoportokkal való egyeztetésekkel kapcsolatban azonban elmondta Betlen Anna, hogy amellett, hogy a nevüket felhasználták a munkacsoport működésének kommunikációjához, valójában semmi lényegit nem fogadtak meg a szakmai tanácsokból. Lesöpörték többek közt a kényszerláthatások és a kötelező váltott elhelyezések megszüntetésére, vagy az esetenként évekig húzó gyermekelhelyezési ügyek lerövidítésére tett javaslataikat.

Nógrádi Noá felidézte, hogy a nőjogi munkacsoport leginkább egy civileknek szóló sajtótájékoztató formáját öltötte, ahol a kormányzati szereplők közölték a tervezett intézkedéseket a csoporttagokkal, majd lehetetlenül rövid határidővel lehetővé tették nekik, hogy véleményezzék azokat. Probléma volt az is, hogy a munkacsoporttal párhuzamosan létrejött egy úgynevezett szakértői csoport is, amelynek az összetétele azonban teljesen homályos maradt, és nem lehetett tudni, hogy olyan szakmai szervezetek, amelyek adott esetben évtizedek óta foglalkoznak a nők elleni erőszakkal, miért is nem kaptak meghívót. Ez a szakértői csoport aztán rendre figyelmen kívül hagyta a civil szakmai szervezetek ajánlásait,

vagy egyenesen az ellenkezőjét foglalták írásba a szakvéleményeknek.

A beszélgetés egy pontján felmerült Varga Juditnak az az állítása is, hogy az isztambuli egyezmény ratifikációjára azért nincs szükség, mert az „ideologikus” elemeket leszámítva annak rendelkezései már régen jelen vannak a magyarországi jogrendben. Nógrádi Noá ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy az isztambuli egyezménynek éppen az az egyik legnagyobb előnye, ami a magyarországi intézményrendszerből hiányzik, hogy egyrészt szakmailag megalapozott, másrészt a megközelítésében felismeri, hogy a nők elleni erőszak társadalmilag beágyazott jelenség.

Ezzel kapcsolatban megjegyezte Nógrádi, hogy Varga Hajdú Péternek adott interjújában szintén tesz olyan megállapításokat, amelyek mintha elismernék a speciális női helyzetből, illetve a társadalom nőkkel kapcsolatos elvárásaiból adódó problémákat. Így például, amikor arról panaszkodott a volt miniszter, hogy volt férje szerint a nőknek nincs helyük a politikában.

A nőjogi szakértő szerint fontos felismerni, hogy a bántalmazáshoz köze van annak, hogy viszonylag normálisnak számít, hogy sok férfi egyszerűen lenézi a nőket.

Ezért is fontos Nógrádi szerint, hogy ne „nemtelenítsük” a kérdést, és ne tegyünk úgy, mintha semmi köze nem lenne a bántalmazásnak azokhoz a nemi viszonyrendszerekhez, amelyek jellemzik a társadalmat. Pont az az előnye az isztambuli egyezménynek, hogy felismeri, a nők elleni erőszak hierarchiákba ágyazott erőszak.

Sáfrány Réka azt is elmondta, hogy az isztambuli egyezmény szemlélete és egyes részei egyáltalán nem jelennek meg a magyarországi jogrendben. A szövegnek szerinte nagy előnye a probléma strukturális jellegének felismerése, a megelőzés fontossága. Az egyezményben benne van az előírt intézményi és jogi feltételek megteremtésének monitorozása is. Sárfány szerint éppen ez az, ami miatt szomorú, hogy mindezidáig nem sikerült Magyarországnak ratifikálnia a dokumentumot, hiszen az önmagában biztosíthatta volna, hogy a nők elleni erőszak felszámolásához vezető intézkedésekkel szembemenő helyzetek ne születhessenek, ne lehessen rosszabb jogi/intézményes környezet a jövőben sem a nők számára.

Nógrádi Noá hozzátette azt is, hogy az isztambuli egyezményt úgy kezeli a kormánykommunikáció, mintha az pusztán ideológiai állásfoglalás lenne, miközben igen erős szakmai alapjai vannak:

 „Ha valaki megnézi a dolog szakmai oldalát, azt találja, hogy a nők elleni erőszakot nem lehet leválasztani a nemi szerepekről.”

Nógrádi kiemelte, a tapasztalatok is azt mutatják, hogy azok az intézkedések és politikák a nők jogaival kapcsolatban, amelyek felismerik ezt a fajta nemi beágyazottságot hatékonyak szoktak lenni, ellentétben azokkal, amelyek ezt figyelmen kívül hagyják. Erre példaként hozta fel a szakértő azt, hogy

a döntéshozás nem ismeri fel a társadalmi viselkedési mintázatokat, amelyek a bántalmazások mögött állnak, ezeket gyakran (a közvélekedés is) egyéni aberrációkként, vagy nárciszitikus, illetve egyéb személyiségzavaroknak tudja be.

Ehhez példaként ismét felmerült Varga Judit Magyar Péterrel kapcsolatos beszámolója, ahol a volt miniszter is „nárcisztikusnak” ítélte volt férje személyiségstruktúráját.

Nógrádi szerint azonban nagyon fontos, hogy a bántalmazást ne feltétlen pszichológiai torzulásoknak, speciális aberrációknak tudjuk be, mert akkor elsikkad az a tény, hogy a legtöbb bántalmazó rossz társadalmi beidegződésekből származó, rögzült viselkedési formák miatt követi el tettét.

„Akkor azt gondolhatja az ember, hogy ‘Ja, hát ha valaki aberrált, azt én rögtön látni fogom!’ – miközben tudjuk, hogy ez nem így néz ki.”

Betlen Anna azt is kiemelte, hogy az isztambuli egyezmény másik nagy előnye, hogy részletes adatgyűjtést ír elő, ez pedig a hazai gyakorlatból erősen hiányzik, a bántalmazásokkal kapcsolatos adatok csak szórványosan állnak rendelkezésre. Gyakran intézmények részéről ötletszerűen merül fel a bántalmazásos esetekkel kapcsolatos adatgyűjtés, miközben ez az egyik legalapvetőbb része kellene, hogy legyen a működésüknek.

Gulyás Márton kérdésére, hogy milyen hatással lehet az egész Varga Judit bántalmazási ügy a társadalom bántalmazásokhoz való viszonyára, az áldozatokkal való szolidaritás alakulására nézve, Betlen Anna úgy nyilatkozott, hogy ahogyan ez most zajlik, az az áldozatok szempontjából nagyon rossz, mivel nagyon kevés megoldás merül fel a bántalmazás elleni küzdelemben. Betlen szerint nem arról szólnak a hírek és tudósítások nagyrészt, hogy milyen lehetőségei vannak a bántalmazottaknak, vagy hogyan lehetne megjavítani a rendszert, hanem a politikai csatározásokból csinálnak a szereplők személyes üzengetést. Ahelyett, hogy a személyes problémáról, azaz a családon belüli erőszakról mutatnák ki, hogy az politikai valójában, vagyis sokan küzdenek hasonlóval, miközben intézményes szinten nem történik előrelépés.

Az adás itt megtekinthető: