E sorok írása közben az izraeli hadsereg éppen utolsó nagy offenzívájára készülődik a Gázai övezetben a palesztin menekültekkel agyonzsúfolt déli Rafah határvárosa irányában. A gőzhenger, ami a Hamász elleni megsemmisítő háború során átrobogott ellenséges katonákon és infrastruktúrán, civil lakosokon, kórházakon, mecseteken, könyvtárakon, víztisztító-berendezéseken, iskolákon és lakónegyedeken, immár készen áll az utolsó nagy leszámolásra Szinwar, Hanijje és Mohammed Deif iszlamista-nacionalista gépezete ellen. Az euro-atlanti világ vezetői ennek a harcnak a módszereit, kevés kivétellel, nem kifogásolták, vagy ha mégis, azt csupán halkan, finomkodva.

Megszoktuk már, hogy minden egyes gaztett, amit a Washington által fegyverekkel és segélyekkel kistafírungolt izraeli állam, és annak kifejezetten céltudatosan hergelt hadserege elkövetett a Hamász terroristái elleni harc nevében, Nyugat-Jeruzsálem, Berlin és Budapest szerint szükséges. A békéért felszólalókat, azokat, akik szerint a háborúknak szabályai vannak, a mészárlás helyett politikai megoldásokat sürgetőket elhallgattatják, hiteltelenítik, leantiszemitázzák. „Budapest Köztársaság” béketüntetéseket tilt.

Miközben Gázában és a megszállt területeken civilek ezrei és ezrei vesztették életüket, az izraeli állam nemhogy közelebb került volna a kitűzött célhoz – a nemzeti biztonsághoz –, vélhetően soha ilyen messze nem volt még tőle. A Hamászt jelentősen meggyengítették, de elvetették a magvait még húsz másiknak. Iránnal nem sikerült szemtől szembeni konfrontációt kicsikarni. Nyugat-Jemenből kényelmesen és alacsony áron blokkolják Európa egyik fő kereskedelmi útvonalát. Szaud-Arábia aláírása helyén egy köpés van az Ábrahám-megállapodásokon. Kol hakavod^[1].

Egy hosszú távú célja a szélsőjobboldali izraeli elitnek viszont kikristályosodni látszik. Gáza lakhatatlanná, illetve pontosabban palesztinok által lakhatatlanná tétele a jelek szerint sikerülni fog. Az összes épület immár jóval több mint fele megsemmisült vagy megrongálódott. A kulturális javak felszámolásával sikerült középkori körülményeket teremteni. Ha bárki megpróbálna a szülőföldjén maradni, annak a legalapvetőbb szükségleteket a palesztinok számára hosszú évtizedek óta beszerezni-fenntartani próbáló ENSZ-segélyszervezet,

az UNRWA bemocskolása, tudatos megtámadása üzen: csak ne nagyon reménykedjetek hosszú távon semmilyen stabil életlehetőségben itt.

Január végén a mindenképpen kellemetlen Nemzetközi Bírósági eljárás nyilvános szakaszának megindulása után szinte pillanatokkal jelentette be Izrael, hogy „bizonyítékai vannak arra”, hogy az állam megalakulása és a palesztin lakosság nagy részének elüldözése óta a menekülttáborok élelmezését, az ottani életfeltételek alapvető biztosítását végző ENSZ-szervezet mintegy tucatnyi alkalmazottja részt vett – vagy tevőlegesen vagy támogatólag – a Hamász október 7-i terrorakciójában. Ez közel két hónapja volt.

Bizonyítékot azóta sem láttunk. Egyetlen egyet sem.

Amit viszont láttunk, az az, hogy – néhány bátor, illetve a bizonyítottság hiányát megelégelő államtól eltekintve – az UNRWA fő támogatói egyszerű bemondásra kihátráltak a szervezet finanszírozásából. Az pedig az összeomlás szélére került, elveszítve a többek közt költségvetése mintegy harmadát jelentő amerikai támogatást, ami nélkül szinte lehetetlen fenntartani 58 menekülttábort, 706 iskolát, 140 egészségügyi ellátó intézményt, mintegy hatmillió menekült napi életéhez elengedhetetlen infrastruktúrát.

Hiába volt a napnál világosabb az első perctől kezdve, hogy egy helyiek tízezreit foglalkoztató, saját rendőrséggel/hadsereggel/kémelhárítással nem rendelkező ENSZ-segélyszervezet nem tehető felelőssé azért, hogy alkalmazottainak elenyésző  csoportja esetleg részt vett egy terrortámadásban. Még akkor sem, ha igaz az izraeli állam alá nem támasztott bemondása. Hiába tudják, akik ismerik valamennyire az ottani helyzetet, hogy az UNRWA ellen évek óta a legpitiánerebb lejáratókampányokat folyatatja az izraeli jobboldal. Hiába tudja mindenki, hogy az UNRWA terepet ismerő munkatársai, infrastruktúrája nélkül még az a döbbenetesen kevés ellátmány sem jut el biztonságosan az immár éhező, lakóhelyüket elvesztő gázai palesztinokhoz.

Hétfőn Joseph Borrellnél, vagyis az Európai Unió külügyi biztosánál is betelt a pohár: a gázai éhínséget „teljes mértékben ember alkotta jelenségnek” nevezte, és kijelentette, hogy Gáza immár „nem a legnagyobb börtön a szabad ég alatt, hanem a legnagyobb temető a szabad ég alatt”. Izrael reakciója? Jiszrael Katz külügyminiszter szemrebbenés nélkül közölte, hogy „Izrael rengeteg segélyszállítmányt enged be, annak ellenére, hogy a Hamász és a vele együttműködő UNRWA ezt akadályozza”. Az izraeli kormány érvelése már ott tart a jelek szerint, hogy a segélyszállítmányokért hónapok óta könyörgő, éhező emberek túléléséért küzdő ENSZ-ügynökség Hamász-terroristákkal karöltve lehetetleníti el a gázaiak élelmezését.

Joe Biden, az UNRWA legfőbb támogató országának elnöke, elődjéhez, Donald Trumphoz hasonlóan, egy hazugság alapján vont vissza élet és halál közti különbséget jelentő támogatásokat.

Hiába az amatőr próbálkozások, a háborús övezetbe random dobált ejtőernyős segélycsomagok, az áldott jó szívük miatt a színjátékba könnyedén belebullyingolt Open Arms-önkéntesek, az UNRWA nélkül aligha lehetséges a hosszú hónapok várakozása után elindított nemzetközi segélyszállítmányok profi és hatékony kiosztása.

Hiába az ENSZ, szinte minden emberi jogi és segélyszervezet és fél világ közvéleményének felhördülése, a szörnyűség folytatódik. Ráadásul úgy, hogy mindehhez asszisztálnak az izraeli vezetők UNRWA-t illető hazugságait szó és kritika nélkül átvevő sajtótermékek is, érthetetlen módon.