Sahra Wagenknecht a német Balpárt legismertebb arcaként tavaly ősszel bejelentette, hogy kilenc társával kilépnek a pártból, és új mozgalmat indítanak. Idén év elején aztán párttá is alakultak Sahra Wagenknecht Szövetség néven. Ki Sahra Wagenknecht, milyen esélyei vannak pártjának a német politikában, kiket és milyen stratégia alapján képviselne? Vajon a kelet-német állampártba a fal leomlása előtti pillanatban belépett politikus mutatja az utat a (németországi) baloldal számára? Három részes írásunk első részében a pártvezető politikai portréját rajzoljuk meg.

Sahra Wagenknecht az elmúlt években a választásokon egyre gyengébben szereplő Balpárt (die Linke) vezetésével szemben megfogalmazott éles kritikáival hívta fel magára a figyelmet. Szerinte a párt elfordult a munkásoktól, és helyettük egy szűk városi, progresszív értelmiségi rétegnek politizál. Kritikája jól illeszkedik a nemzetközi és a hazai baloldalon is újra és újra fellángoló „identitáspolitika helyett osztálypolitika/ újraelosztás” vitába. Épp ezért sokan reménykedve várták új pártját, amely baloldali gazdaság-, és konzervatív társadalompolitikájával – elsősorban a migráció és a társadalmi nemek (gender) kérdésében – talán képes lesz megszólítani „a baloldal által elveszített munkásokat”.

Az már önmagában is vet fel kérdéseket, hogy mi értelme egy kulturálisan konzervatív pártnak, amely a szavazói beállítódásait adottnak veszi, és annyiban hagyja – ezáltal lemond arról, hogy progresszív irányban hasson azokra. Azonban az alapján, ami egyelőre ismert Wagenknecht új politikai vállalkozásával kapcsolatban, úgy látszik, hogy ő maga sem bízik egy ilyen projekt sikerességében. Persze nem a kulturális kérdésekben adta fel konzervatív nézeteit, hanem az újraelosztást (tehát a reformista osztálypolitikát) látszik feladni a teljesítményelv kedvéért, és a szocializmus helyett a szociális piacgazdaságot tűzte a zászlajára.

Kommunista platform és Rosa Luxemburg Cosplay

Az 1969-es, jénai születésű Wagenknecht egy iráni-német pár gyermekeként nőtt fel. Édesapja eltűnését követően – az apja diákként érkezett Kelet-Berlinbe, de egy hazaútját követően nem tért vissza – eleinte jénai nagyszülei nevelték. Az iskolát viszont már az állami műtárgykereskedésben dolgozó édesanyja kelet-berlini lakásában kezdte meg. A lakás, ahol fiatal éveit töltötte, Penzlauer Bergben, egy olyan utcában áll (Oderberger Straße), amely a hat évvel Sahra születése előtt emelt, a szovjet és a nyugati befolyási övezeteket elválasztó falhoz – illetve ma már a falat jelző emlékjelekhez – vezet.

A ‘88-ban, vagyis a fal elbontását megelőző évben érettségiző Wagenknecht már iskolásként csatlakozott az állampárt ifjúsági szervezetéhez, röviddel a berlini fal leomlása és a kelet-német tartományok Szövetségi Németországhoz (Nyugat-Németország) csatolása előtt lépett be az NDK állampártjába, a SED-be (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands – Német Szocialista Egységpárt), saját megfogalmazása szerint annak érdekében, hogy „megreformálja a szocializmust”. Politikai pályafutását így a kelet-német érdekérvényesítő pártként is funkcionáló, névleg antikapitalista – valójában a régiós utódpártokhoz hasonlóan plebejus-reformista – politikát folytató PDS-ben (Partei des Demokratischen Sozialismus – A demokratikus Szocializmus Pártja), az SED utódpártjában volt kénytelen folytatni, ahol a kommunista platform tagjaként rendszeresen borzolta a polgári média, de még a saját párttársai kedélyeit is.

Feltűnést keltett, amikor az 1992-ben megjelent „Marxizmus és Opportunizmus” című írásában Sztálin pozitívabb megítélése mellett érvelt. Saját bevallása szerint itt elsősorban arra az állami eszközökkel diktált modernizációra gondolt, amely ekkor végbement a Szovjetunióban, és később maga is beismerte, hogy a szöveg bevezetőjében szereplő mondatok éppen annyira voltak egyoldalúak, mint a „mainstream történelemszemlélet Sztálin képe”, amelynek akkor ellent kívánt tartani.

Gregor Gysi, a Linke veteránja, Wagenknecht mellett a párt másik igazán ismert és népszerű arca, a PDS akkori elnöke úgy fogalmazott vele kapcsolatban, hogy az ekkor húszas éveiben járó politikus feltűnő jelenségnek számított, ugyanis fiatalkora ellenére nem modernnek, sokkal inkább konzervatívnak hatott: „Ott volt ez a fiatal nő, aki mindenképpen azt szerette volna, hogy az NDK visszatérjen.” – mondta róla ekkor a Linke veteránja.

Mindez az öltözködésében, sőt a teljes megjelenésében is meglátszott. Egy német médiában mostanság gyakran idézett anekdota szerint Lothar Bisky – aki a kilencvenes években a Gregor Gysivel a PDS reformszárnyát vezette, és 2003 és 2007 között a PDS elnöke is volt – mondta róla, hogy „hamarosan már sántítani is fog”. Ezzel arra utalt, hogy Wagenknecht ruhaválasztása és frizurája is kísértetiesen elkezdett hasonlítani Rosa Luxemburgéra, aki közismert módon sántált. (Az NDK-ról viszont vélhetően gyengébb véleménye lenne hódolójánál.)

A kilencvenes évek közepére Wagenknechtnek annyira megromlott a viszonya Gysivel, hogy 1995 és 2000 között kénytelen volt visszavonulni a párt vezetőségéből, ugyanis Gysi elviselhetetlennek tartotta, és lemondással fenyegetőzött, amennyiben továbbra is együtt kell dolgoznia vele. Az ezredfordulón aztán újra beválasztották a pártvezetőségébe, és a kétezres évek közepétől már egy fokkal mérsékeltebb irányt képviselt. Ez ugyanakkor még nem akadályozta meg abban, hogy amikor a berlini fal megépítésének negyvenedik évfordulója alkalmából a PDS nyilatkozatban visszamenőlegesen elítélte a fal megépítését, és kifejezte, hogy nem lehet igazolni a falhoz köthető haláleseteket, akkor Wagenknecht egyedüliként a nyilatkozat ellen szavazzon.

Pártkarrier és piacpárti fordulat

2006-ban már az Antikapitalistische Linke (antikapitalista baloldal) kezdeményezője volt – amely az utódpárt PDS, illetve a Gerhard Schröder neoliberális munkaerőpiaci reformjai^[1] miatt az SPD-ből (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németországi Szociáldemokrata Párt) kivált baloldali szociáldemokraták által alapított WASG (Wahlalternative Arbeit und soziale Gerechtigkeit – Választási alternatíva Munka és társadalmi Igazságosság ) egyesülését szorgalmazta.

A két párt összeolvadásával 2007-ben megalakuló Linkének 2010-től társelnöke volt, méghozzá úgy, hogy a korábbi riválisa, Gregor Gysi jelölte a pozícióra – amelyre a szavazatok 75,3%-ával választották meg. A megválasztása apropójából készült interjújában már daccreakcióként írta le a kilencvenes években képviselt NDK-nosztalgikus álláspontjait. Elmondása szerint az NDK összeomlása után úgy látta, hogy nincs szükség annak kritikájára, és 2010-re már a berlini fal felhúzását sem tartotta ideális megoldásnak.

A tízes évekre nem csak a létezett szocializmussal kapcsolatban változott meg a véleménye. Korábban a Walter Ulbricht nevével fémjelzett, 60-as évek kelet-német tervgazdaságára (Neues Ökonomisches System der Planung und Leitung) tekintett gazdasági etalonként, a 2011-ben megjelent Freiheit statt Kapitalismus (Szabadság Kapitalizmus helyett) című könyvében viszont már a fal másik oldalán a második világháborút követő jóléti évtizedekben megvalósult szociális piacgazdaságot méltatja olyan rendszerként, amely egyszerre képes biztosítani termelékenységet és jólétet.^[2]

A könyv kapcsán a polgári-konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában a szociális piacgazdaság atyjának, az ordoliberális Ludwig Erhard következetes végiggondolását nevezi meg céljaként.

Ez annyira jól sikerül, hogy – míg előző könyvében még egyfajta „kreatív szocializmus”-nak nevezi az elképzelését – a 2016-os Reichtum ohne Gier (Gazdagság kapzsiság nélkül) című könyvében még csak hívószóként sem fordul elő a szocializmus. A kapitalizmus ellentmondásait ekkorra már csupán a piacokat leuraló nagy cégek valósítják meg a szemében, amelyek túlhatalma azért problémás számára, mert az akadályozza az innovációt.

Anti-woke one-man-show

A 2015-ös menekültválság során aztán Wagenknecht ismételten szembefordult saját pártjával. A Linke által képviselt nyitott határok politikájával szemben – a hazai közbeszédből is jól ismert – gazdasági migrációról, és az ország felvevő kapacitásának határáról kezdett beszélni. Szerinte a bevándorlás az ipari országok elitjének kedvez mindössze, akik az újonnan érkező olcsó munkaerőt felhasználva lenyomják a béreket. Továbbá többször húzott párhuzamot az ország közbiztonságának romlása és a bevándorlás között, amivel egészen odáig ment, hogy Angela Merkel menekültpolitikáját tette felelőssé a 2016-os berlini terrortámadásért.

Mindezek miatt a sajtóban egyre gyakrabban hozták párhuzamba a menekültellenes AfD-vel. Ezen nem segített az sem, amikor a szélsőjobboldali párt egyik vezető politikusával, Frauke Petryvel adott páros interjút a Frankfurter Alllgemeine Zeitung hétvégi kiadásának, amelyben több pontban is egyetértésre jutottak. Ezek következményeként a baloldali aktivista közegből és a párton belülről is komoly kritikák érték. Több párttársa is nyilvánosan ítélte el Wagenknecht nyilatkozatait, és olyan is volt, aki az alkalmasságát vonta kétségbe, az akkor éppen általa betöltött frakcióvezetői pozícióra. Az elítélő reakciók csúcspontja az volt, amikor az „antifasiszta kezdeményezés – tortát az embergyűlölőnek”(„Antifaschistischen Initiative Torten für Menschenfeinde„) nevű csoport aktivistája tortával dobta meg, a német politikában nagy múltú hagyományhoz csatlakozva ezzel.^[3]

Az ellentétek Wagenknecht és a pártja között tovább éleződtek, amikor a Linke vezetősége az elhalálozás miatt csökkenő számú kelet-német szavazóbázist a városi értelmiség és elsősorban progresszív fiatalok felé fordulva tervezte pótolni.

Ennek keretében hangsúlyosabbá váltak a nem tisztán gazdasági kérdések, mint például a szexuális kisebbségek jogai, a nemek közti egyenlőség, vagy éppen a klímaváltozás. Wagenknecht szerint ezzel a Linke elárulta a választóit, és ahelyett, hogy a „normális” embereknek politizálna, „bizarr kisebbségek” (mint a transzneműek) érdekei határozzák meg a párt irányvonalát.

Ezt a diagnózisát a legutóbbi könyvében, az Önelégültekben [Die Selbstgerechten] is megírta, aminek a megjelenését a 2021-es szövetségi választások elé időzítette.

A Sahra Wagenknecht Szövetség

Mivel többen úgy ítélték meg, hogy maga a könyv és Wagenknecht médiaszereplései komoly károkat okoztak a pártnak, egyre hangosabbak lettek azok a hangok, melyek a különvéleményes politikus pártból való kizárását követelték. Majd tavaly márciusban maga Wagenknecht is bejelentette, hogy nem indul többet a Linke színeiben választásokon. Ekkor azonban még nem fogalmazott egyértelműen azzal kapcsolatban, hogy visszavonul-e a politikától, vagy pedig valami „új” következik. Ez a lebegtetés folytatódott egész nyár közepéig, amikor a párt vezetése felszólította Wagenknechtet, hogy jelentse ki, hogy nem alapít új pártot, ellenkező esetben adja vissza a mandátumát. Innentől az új párt bejelentése csak idő kérdése volt, amire tavaly október 23-án került sor. Ekkor közölte társaival együtt a nyilvánossággal is a Bündnis Sahra Wagenknecht egyesület megalapítását, ami aztán idén januárban párttá is vált.

A párt programjával kapcsolatban egyelőre kevés konkrétumot tudhatunk, azonban a honlapjukon közzétett manifesztó és az eddigi nyilatkozatok alapján az látható, hogy a párt politikájának iránya megegyezik azzal, amit a potenciális szavazói, valamint Wagenknecht elmúlt években tett nyilatkozatai alapján sejthettünk.

Fontos szerepet játszik a migráció kérdése, valamint a gazdasági kérdésekben kevésbé az újraelosztás kerül az előtérbe, sokkal inkább a német gazdaság növekedésének biztosítása, valamint azoknak a szereplőknek a kárpótlása, akik korábban haszonélvezői voltak a német modellnek, azonban mára romlott a pozíciójuk.

Ilyenek a kis- és középvállalkozások, valamint az exportra termelő húzóágazatokban – mint az autógyártás – dolgozó munkásság.

Egy a der Freitagnak adott interjúban a politikus azzal magyarázta a kis- és középvállalkozók hangsúlyos szerepét a párt hitvallásában, hogy ezek a cégek képesek végrehajtani azokat az innovációkat, amelyekre a német gazdaságnak szüksége van a versenyképességének megőrzéséhez, szemben a az államilag is támogatott, sokszor monopolisztikus nagyvállalatokkal. Továbbá ezek a cégek szerinte kevésbé kizsákmányolóan bánnak a munkásaikkal.

A külpolitika területén is valójában a német gazdaság érdekei az elsődlegesek számára, bármennyire is próbálja magát egy új békemozgalom vezetőjeként^[4] beállítani. Ugyanis hiába beszél folyamatosan békéről Oroszország Ukrajnával szembeni agressziója kapcsán, és szervezett a tavalyi évben több tüntetést is a békéért, az itt felmerülő követelései is tulajdonképpen egy irányba mutatnak: ismételten biztosítva legyen a német ipar számára az olcsó energia az orosz gáz formájában.^[5] Ezzel együtt – talán mert a BSW-n és a Putyinnal szembeni szimpátiáját alig palástoló AfD-n kívül, a politikai elit köreiben számottevő erő nem kérdőjelezi meg Németország egyre aktívabb háborús politikáját – a BSW jó eséllyel csatornázhatja be a háborús szerepvállalástól idegenkedő németországi választókat.

Az Európai Uniós választásokra írt programjában nemzetközi vonatkozásban „méltányos kereskedelmet” irányoz elő a párt, azonban hogy valójában mennyire veszik komolyan a nemzetközi gazdasági szolidaritást, az jól látszik abból az állásfoglalásából, amelyet Jánosfalvi Péter is idéz az euró és az unió pénzügyi politikájának és a német gazdaság számára jövedelmező – az Unió perifériáján található országok számára azonban kifejezetten hátrányos – kapcsolatát bemutató kiváló cikkében: „Az euróval szembeni heves kritikák ellenére Sahra Wagenknecht a Bundestag parlamenti frakciójával^[6]

együtt szintén elkötelezett a közös valuta mellett.”

Wagenknecht és a „munkásosztály”

Az, hogy a BSW nem kívánja képviselni a teljes munkásosztályt, hanem sokkal inkább a húzóágazatban dolgozó ipari munkásokat, a párt EP-listavezetőjének, Düsseldorf korábbi SPD-s polgármesterének, Thomas Geisel távozó leveléből is remekül látszik. A szöveg volt pártja szemére veti, hogy az aktuális munkaerőhiány mellett nem képviseli olyan konzekvensen azt a rászorulókat szankcionáló politikát a munkanélküli segély rendszerében, amit Gerhard Schröder, a szociáldemokraták neoliberális fordulatát végrehajtó kancellár vezetett be a kétezres évek elején, az Agenda 2010 program részeként. (Erről a programról a jelenlegi német szociáldemokrata kancellárt, Olaf Scholzot bemutató cikkünkben írtunk bővebben.)

A Geisel által számonkért szankciók – amelyeket a német alkotmánybíróság részben alkotmányellenesnek ítélt – lehetővé teszik, hogy csökkentsék a munkanélküli támogatás – leánykori nevén Hartz IV, ma Bürgergeld – mértékét azoknak az embereknek az esetében, akik nem fogadják el a számukra felkínált munkalehetőséget. Ez az intézkedés nem csak azokkal szemben méltatlan, akik gyakran önhibájukon kívül nem találnak a képzettségüknek, élethelyzetüknek megfelelő állást. Hanem az alacsonybér szektorban dolgozók – akik az összes foglalkoztatott egyötödét tették ki 2022-ben – alkupozícióját is rombolja. Mivel így hiába biztosítanak a munkáltatóik élhetetlen munkakörülményeket, és fizetnek nevetségesen keveset, a dolgozók számára nincs valós alternatíva. Hiszen vagy elfogadják ezeket a feltételeket, vagy munkanélkülivé válnak, ahol előbb vagy utóbb választhatnak, hogy a méltó életet már önmagában is biztosítani képtelen segélynek egy részét megvonják tőlük, vagy akár még rosszabb körülmények között dolgozzanak mint korábban. Ez alapján világos, hogy miért a munkaerőhiányra adott válaszként támogatja Geisel a szankciókat (amelyeket egyébként levelének tartalmával ellentétben, korábbi pártja igenis szigorítani szeretne).

Az alacsonybérszektort alkotó szolgáltatási, valamint gondoskodási szakmákban tízből hat dolgozó nő ezekben a szektorokban, és ezen munkák 40%-át bevándorlók végzik. (A bevándorlók egyébként az összes folglalkoztatott 14%-át adják Németországban. Így nélkülük elképzelhetetlen lenne a jólét az országban.) A munkásosztály e jelentős szegmensei számára tehát a BSW nem nyújtana védelmet a tőkével szemben.

Sahra Wagenknecht politikai életútját végigkíséri a jóléti nosztalgia motívuma, legyen szó a sosem létezett kelet-német „szocializmus” tervgazdaságáról, vagy a nyugat-német „gazdasági csodáról.”

Ennyiben a kelet-német származású politikus csak a felszínen változtatott politikáján pályája három és fél évtizede alatt: horizontja nem lépett túl a létezett szocializmusok kispolgári reformizmusán.

Látnunk kell, hogy a németországi, és európai baloldal egy része által nagy reménységnek tartott politikus valójában egy olyan jólét helyreállítását ígéri, amely nem lehetséges bizonyos államhatáron belül (nők, bevándorlók), vagy kívül élő (harmadik világbeli dolgozók) csoportok fokozódó kizsákmányolása nélkül.

Arról, hogy kiket képvisel Wagenknecht pontosan, miként reagál politikája a német társadalomban végbemenő folyamatokra, és hogyan ítéljük meg a Wagenknecht-jelenséget, a következő két cikkünkben fogunk bővebben írni.