A fasizmusról köztudottan nehéz valamilyen átfogó meghatározást adni, főként, ha elvetjük a közkeletű, leegyszerűsítő vélekedéseket, melyek szerint a fasiszták egyszerűen buták, bolondok, gonoszak, rosszak vagy csak illogikusan gondolkodnak. A probléma sokkal mélyebb. Az alábbiakban a fasizmus lehetséges forrásairól fogok néhány föltevést megfogalmazni, amelyek némiképp túlmutatnak azon, ahogyan a fasizmusról mint specifikus történeti jelenségről szoktak beszélni.  Három motívumot – egy etikait, egy lélektanit és egy politikait – szeretnék felidézni.

Kezdjük az etikaival.

Az aranyszabály

A legtöbb nagy vallásban, filozófiában, magasrendű erkölcsi tanításban megtalálható az alapelv, amelyet olykor aranyszabályként is emlegetnek. Keresztény változata Máté evangéliumából így hangzik: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták” (Mt 7: 12); Lukács evangéliumából pedig így: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük!” (Lk 6: 31).

Fung Yu-lan A kínai filozófia rövid történet című könyvében a Beszélgetés és mondások című alapvető ókori kínai filozófiai gyűjteményből idézi ugyanezt az alapelvet, csak fordított, vagyis tiltó megfogalmazásban: „…Zhong Gong megkérdezi Konfuciusztól, mi a ren [nagyjából emberségességnek fordítható kínai kifejezés – B. A. ]. A Mester így felel: »Soha ne tedd másoknak azt, amit magadnak nem kívánsz!« (XII. 2). Egy másik alkalommal Konfuciusz a következőket mondta: »Aki rendelkezik a rennel, az, ha meg akarja tartani magát, másokat tart meg, s ha gyarapítani akarja magát, másokat gyarapít. Képesnek lenni arra, hogy a másokkal szembeni viselkedésben saját magunkból induljunk ki: ezt nevezhetjük a ren gyakorlásának« (VI. 28.)”^[1]

Bár a buddhista tanítás, jellegéből adódóan, nem fogalmaz meg a fentiekhez hasonló kategorikusan „pozitív” etikai alapelveket, a szenvedés megszüntetése mint e tanítás végső célkitűzése szintén magában foglalja az aranyszabályhoz kapcsolható helyes erkölcsi szándékra való tudati beállítódást. Bhikkhu Bodhi megfogalmazásában például ekképpen: „Ha átlátjuk, hogy a saját életünket milyen mértékben hatja át a dukkha [páli nyelvű kifejezés, általában szenvedésnek fordítják, ám jelentése tágabb: a létezéssel alapvetően velejáró kielégítetlenségre is utal – B. A.], és hogy ez a dukkha  hogyan ered a vágyakozásból, akkor a tudat hajlamossá válik a lemondásra és elhagyja a vágyakozást, valamint azokat a tárgyakat, amelyekhez az hozzáköt bennünket.

Ha azután az igazságokat ugyanilyen módon más élőlényekre is alkalmazzuk, e szemlélődés az ártalmatlanság és a jóakarat fejlődését táplálja. Belátjuk, hogy hozzánk hasonlóan minden élőlény boldog akar lenni, és ugyancsak hasonlítanak hozzánk abban, hogy ők is alá vannak vetve a szenvedésnek. Az a megfontolás, hogy minden lény a boldogságot keresi, a jóakarat gondolatait ébreszti fel, azt a szerető kívánságot, hogy mindannyian legyenek jól, boldogságban és békességben. Az a megfontolás pedig, hogy a lények szenvedésnek vannak kitéve, az ártalmatlanság gondolatait ébreszti fel bennünk – azt az együttérző kívánságot, hogy szabaduljanak meg a szenvedéstől.”^[2]

Ez tehát az ősi, úgy tűnik, a nagy kultúrákon átívelő alapelv, mely az együttérzés, vagy részvét érzéséből indul ki. A részvét, az együttérzés azonban nem afféle külső szabály, amelyet „be kell tartani, mert helyes”, vagy mert „azt tanították az iskolában”. Nem is csak „érzelem” a többi „érzelem” között.

Az együttérzés, a mások vagy akár a magunk szenvedésének megtapasztalásakor érzett elemi tiltakozás megszületése bennünk: az emberi mivolt alapja. Ez, ha tetszik, az a pont, ahol az emberi természet mint olyan megjelenik, legalábbis az aranyszabály kánonja szerint.

Az ókori kínai filozófus, Menciusz félreérthetetlenül fogalmaz: „Akiből hiányzik az aggodalom [tudniillik például akkor, amikor egy kútba épp alázuhanni készülő gyereket pillant meg – B. A.], az nem ember.”^[3]

Az együttérzés az emberi mivolt gyökere, ettől lesz ember az ember. E tanítások szerint tulajdonképpen spontán módon, magától megjelenik, amennyiben a társadalom, a kultúra, vagy maguk az egyének nem fojtják el magukban, ami persze szintén lehetséges. Például bármely szenvedést okozó katasztrófa esetén megfigyelhető a spontán szolidaritás és a segítőkészség felbukkanása, vagy legalább a helyzet elfogadhatatlanságára utaló szomorúság, tehetetlenség-érzés megjelenése. Hogy ezzel a spontán módon feltörő együttérzéssel mit kezd a társadalom, a politika, vagy maga az egyén, például figyelmen kívül hagyja, elfojtja, átdolgozza, megszünteti, vagy ellenkezőleg: épít rá, rejtett vezérfonalnak tekinti, vagy belőle kiindulva megpróbálja megváltoztatni az életet meghatározó viszonyokat, az már egy másik, a tudatosság szintjén eldöntendő kérdés.

Nos azt hiszem, az, amit fasizmusnak szoktak hívni, valamiképpen összefügg az aranyszabály megszegésével vagy elfojtásával. A fasizmus démonikus ereje mintha pontosan ebből, a legmélyebb morális források destrukciójára való törekvésből fakadna, vagyis az együttérzés megvonásából, mégpedig mások nyilvánvaló szenvedésének láttán. Nevezhetjük talán a szív vakságának vagy megvakulásának.

Ez arra figyelmeztet: attól, hogy az együttérzés valami elemi vagy eredendő, talán az emberi mivolt alapjához, az emberi lét „gyökeréhez” tartozik, még előállhat olyan pszichológiai, társadalmi vagy politikai állapot, amelyben nem kap hangot, vagy amelyben más hangok – mondjuk a félelemé, az önzésé, a közönyé, a kiábrándulásé, a gyűlöleté, a szenvedés tagadásáé – erősebbek, s hogy a jóság démona valamiféle ketrecben fogva tartva szundít, akár évtizedekig is. Kemény munka, hogy a ketrecet zárva tartsuk, de azért megvalósítható.

A Nagy Megvetés

A világvallási távlatoktól most forduljunk egy kicsit korunk kapitalista hétköznapjai felé. Nemrégiben egy tinédzserkorú barátom megmutatta egy szövegét, egyfajta belső monológot, mely a mindennapiság brutális banalitásáról, értelemvesztettségéről szól, továbbá arról a depresszív bénultságról, amit ez a lélekben okoz: az arra való képtelenségről, hogy reggel az ember kikeljen az ágyból, és a gyötrelmes belső hangról, amely saját tehetetlensége, erőtlensége, depressziója miatt őt magát vádolja. Ezt az állapotot Mark Fisher is leírta már, innen jutott el a depresszív hedonizmusra vonatkozó hipotézise megfogalmazásához, amely a brit fiatalok között elhatalmasodott lelkiállapotra utal: a neoliberális kapitalizmusban élő fiatalok egy része, úgy tűnik, már semmi másra nem képes, nincs másra belső energiája, csakis az élvezetre való törekvésre.^[4]

De ez az élvezet, azt hiszem, bizonyos értelemben már nem is élvezet. Inkább az alapvető vitális energia megnyilvánulása, amit már csakis az élvezet formájában tudunk megtapasztalni, vagyis az életünknek inkább a kivételes, mint a szokásos pillanataiban. Az élet szokásos menete már nélkülözi ezt a vitalitást, amelyre azonban nemcsak az élvezet pillanataiban lenne szükségünk, hanem a mindennapi emberi kapcsolatainkban, a munkánkban, a morális döntések meghozatalakor és így tovább. Ahhoz hasonló nyomorúságról van szó, ahogyan a különféle addikcióval küzdők már rég nem a „nagy fless” miatt adagolják a szert maguknak, vagyis nem az élvezetért, hanem azért, hogy az átlagos, mindennapi egzisztáláshoz szükséges életenergiához hozzájussanak, hogy úgymond „szinten tartsák” magukat.

Barátom belső monológja azonban egy igen szokatlan formában utalt az „élvezetre” való törekvésnek erre a mozzanatára. Mivel a szöveg nem nyilvános, csak a saját értelmezésemet tudom nyújtani.

A túl sok banális „élvezet” – a versben: a túl sok kóla a vérben – fogyasztása nála a „fasiszta énem” megszületését eredményezi, s ennek kimondása a depresszió nyomása alól való, ha nem is teljes, de legalább részleges megkönnyebbülés felé mutat.

Vagyis a szöveg összefüggést sejtet a vitális energia megfogyatkozását jelző depresszív hedonizmus és a „fasiszta én” megszületése között.

Talán szokatlan, de szerintem érzelmileg valamelyest nyomon követhető belső átalakulásról van szó: úgy tűnik, a „fasiszta én” megjelenése vagy felvállalása az öngyógyítás, a depresszió legyőzésének egyik lehetséges útját kínálja fel. A depresszióval járó horizontlezáródás, elsötétülés, reménytelenség, önvád, szürkeség, öngyűlölet, széttöredezés és létundor áttörése úgy is történhet, hogy ezt a sötét érzelmi anyagot, ezt a nagy árnyékot, ami belőlünk vetül a világra, és ami a depresszióban fogva tart, mintegy összegöngyölítjük, kihámozzuk magunkból, és a világgal szemben korbáccsá alakítjuk.

Vagy úgy is mondhatjuk, hogy ezt a kissé kontúrtalan érzelmi tapasztalatot lehasítjuk vagy redukáljuk, formát adunk neki, hogy beépíthessük az identitásunkba. Egyszerűbben fogalmazva:

az áradó reménytelenséget valamilyen kezdetleges akarattá, mondjuk megvetéssé alakítjuk, és ekkor már nemcsak azt mondjuk – vagy halljuk, hogy valaki mondja bennünk –, hogy „szar az egész, minden szétrohad”, hanem azt is, hogy „és én ezért mindent és mindenkit megvetek”… és ettől egyszer csak egy kicsit könnyebb lesz az egész!

Persze, ennyitől még nem leszünk fasiszták. Mégis, mindez nem csak szűken vett „érzelmi” folyamat, hiszen itt bújtatottan a világ és a létezés morális átértékelése is lezajlik: megtapasztaljuk a dukkhát, azt, hogy a lét teljessége nekünk nem adatik meg, hogy a hiány, a végesség, sőt a Rossz maga is ott fészkel a létezésben, de még a saját tudatunkban is.

És erre az alapvető megrázkódtatásra, amelyet minden önmagának tudatára ébredő lény valamilyen formában meg kell tapasztaljon, nem mindegy, hogyan válaszolunk.

És az sem mindegy, hogy milyen kész válaszok vagy milyen erre rezonáló jelentésközegek állnak rendelkezésre a minket körülvevő társadalmi világban és a kultúrában.

Elképzelhető olyan forgatókönyv és arra ösztönző kulturális hangulat, hogy azt a „kis megvetést”, ami ahhoz kellett, hogy távolságot teremtsünk saját belső elsötétülésünktől és kilábaljunk belőle, Nagy Megvetéssé alakítjuk. Vagyis megvetésünknek specifikus „gyűlölettárgyakat” keresünk és találunk más személyek vagy embercsoportok alakjában, akiket ennek a mindent elárasztó rossz közérzetnek, vagy rossz létezésnek a megvetendő, undorkeltő okaiként próbálhatunk azonosítani.

Ha önnön sötétségünk tartósan velünk marad, vagy épp a minket körülvevő rossz társadalom vagy társadalmi közérzet egyéni tükröződésének bizonyul, amit így egyénileg képtelenség legyőzni, azzal is nyugtatgathatjuk magunkat, hogy a szenvedés, a hiány, a kielégítetlenség nem magához a létezéshez vagy a megromlott társadalom egészéhez tartozik, hanem csak bizonyos létezőkhöz, akik „velejükig romlottak” vagy „javíthatatlanok”, és akiknek „fertőző” jelenlététől a létezés talán megtisztítható lenne.

Egy ilyen alapállás kimunkálásakor az alapvető egzisztenciális töréstapasztalatot, amit egyebek mellett az említett depresszió is feltárhat, úgy fojtjuk el, hogy etikai válasz helyett – mint amilyen például az említett aranyszabály – esztétikai választ adunk, vagyis érzéki problémává süllyesztjük le, hogy így részvét helyett csak undort kelljen éreznünk a szenvedés hatására. Ez kétségtelenül megkönnyíti a dolgunkat, hisz elég eltávolodni az undort keltő tárgytól, hogy az undor megszűnjön.

Jó emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a fasizmus terapeutikus ereje egyáltalán nem elhanyagolható és nem felszínes jelenség, különösen akkor nem, amikor a szenvedés lelki és egyéb formáinak csökkentésére nem mutatkoznak más társadalmi eszközök és szándékok. Ez még egy olyan helyzetben is így van, amikor nincsen nyílt fasiszta politika.

Mindez talán arról is elárul valamit, hogy milyen „lelki talaj” segíti elő a nyíltan fasiszta politika megjelenését és támogatottságát. Innen nézve végül is a fasizmus az élvezet egy formájának látszik: ajánlat arra, hogy a rossz vagy megromlott társadalmat is, amely tele van szenvedéssel, lehet, szabad, sőt kell élvezni, mégpedig úgy, hogy a szenvedés mint ok helyett a szenvedőkre koncentrálunk, és az együttérzés terhét elhárítva inkább a Nagy Megvetést választjuk.

Az erőtlenség uralma

Végül egy lehetséges politikai motívumot idéznék fel. Lukács György Nietzsche és a fasizmus című könyvének előszavában a fasizmust Lenin egyik mondatának parafrázisával próbálja körülírni. A lenini megállapítás a forradalmi helyzet meghatározására vonatkozik, mely akkor áll elő, amikor az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Lukács parafrázisa, amely szerinte a fasiszta szituációt jellemzi, így hangzik:

„…ha az elnyomó osztályok már nem tudnak a régi módszerekkel uralkodni, de az elnyomottak még nem képesek e viszonyokon döntően változtatni.”^[5]

Az első esetben a forradalmi szituációnál az uralkodás addigi formájának lehetetlenné válása, az uralkodó osztály kormányzási, tehát politikai képességének a hiányossága, egyfajta politikai impotencia a jellemző vonás. Az uralkodó osztály e képességhiánya a társadalmi viszonyok megváltozásából és az uralmi forma elavulásából fakad, emiatt az uralkodó osztály képtelenné válik arra, hogy a maga javára úrrá legyen, a maga javára politikailag kormányozni tudja ezeket a viszonyokat.  Mivel a társadalmi viszonyok történetileg immanensen változnak, a forradalmi szituációt a történelmi mozgás hozza létre, maga ez a helyzet nem valamifajta szándékból vagy akaratból fakad.

A kormányzási impotenciával szemközt ugyanakkor megjelenik egyfajta nem akarás az elnyomottak részéről. A nem akarás azonban itt nem passzivitás. Valamit nem akarni vagy nem megtenni nagyon is erőt és képességet feltételez. Ilyenkor tudatában vagyunk az erőnek, amely elég ahhoz, hogy ellenálljuk a réginek és a rossznak, ami eddig uralkodott rajtunk, és amely továbbra is ránk kényszerítené magát. Továbbá tudatában vagyunk annak, hogy a történelmi mozgás vagy változás is támogat minket.

A forradalmi szituációt tehát egyfelől a hatalmi impotenciának, másfelől a tagadás, a régivel való szakítás, egy lehetséges változás felé fordulás képességének, erejének és tudatának az együttállása vagy egyidejűsége jellemzi.

A fasiszta szituáció hasonlít a forradalmi szituációhoz. Ugyan „ellenforradalomnak” is nevezhető, de csak akkor, ha elismerjük, hogy az ellenforradalom is forradalom, csak másképpen. Az ellenforradalom nem azt jelenti, hogy ellenállunk a forradalomnak, ellenkezőleg. Ha jobban megfigyeljük, a fő különbség a forradalmi cselekvés ágensében van: a forradalmat az elnyomottak csinálják a forradalmi helyzetből kiindulva vagy arra támaszkodva, az ellenforradalmat viszont az elnyomók csinálják, ám szintén egy bizonyos forradalmi helyzetből kiindulva.

Tehát a fasiszta vagy ellenforradalmi szituációt is jellemzi egyfelől a politikai impotencia, a kormányzásra való képtelenség a régi módszerekkel, a politikai kormányzásnak a társadalmi viszonyok változásával szembeni egyidejűtlensége vagy elavulása.

A másik oldalon azonban ezúttal nem egy akarat, pontosabban egy nem akarás (ami – megint hangsúlyozom! – szintén képesség, nem pedig képességhiány) áll szemben, hanem egy tényleges képességhiány, mégpedig a változtatásra való képtelenség, a tagadás, a szakítani akarás, végső soron az erő hiánya.

E hiány miatt az elnyomottak és az elnyomók viszonyában beálló politikai válság feloldását (másképpen: „az osztályharc fokozását”) a hatalmon lévők fogják kezdeményezni, hogy egy „fasiszta forradalomban” megújítsák, kiterjesszék és megerősítsék a fennálló viszonyokat.

Úgy tűnik, ezen a ponton ellentmondás van a gondolatmenetben. Hiszen ha az elnyomókat is a kormányzásra való képtelenség, a politikai erő hiánya jellemzi, ahogyan az elnyomottakat a változtatásra való képtelenség, akkor honnan fognak erőt meríteni ahhoz – kérdezhetnénk –, hogy újra a kezükbe vegyék, sőt fokozzák, illetve megváltoztassák, még kegyetlenebbé tegyék a politikai kormányzás módszereit? Hogyan tesznek szert a kormányzáshoz szükséges képességre?

Azzal a különös paradoxonnal állunk szemben, hogy a fasizmus ereje mindkét oldal – az uralkodó osztály és az elnyomottak – gyengeségéből, erőtlenségéből, képességhiányából nő ki.

A fasizmus eszerint az erőtlenségből, a hatalomnélküliségből fölemelkedő politikai kormányzási módszer lenne. Valamiképpen a régi kormányzási módszerek erőtlensége, tehát a történelmi változás által előidézett politikai impotencia, de a régi viszonyok megtagadására való képtelenség, a változás erejébe vetett remény hiánya is szükséges hozzá.

Az, hogy már képtelenek legyünk politikailag kormányozni az életünket, de még képtelenek legyünk arra is, hogy bízzunk a kormányozhatatlan életviszonyok megváltoztathatóságában.

Ez a bizalmatlanság vagy erőtlenség talán rokona annak az előző gondolatmenetben említett érzésnek, amely a depressziót kíséri, vagyis annak, hogy a dolgok valamiképpen megváltoztathatatlanul, eredendően rosszak, hogy bármi történhet, minden javíthatatlan, minden alma kukacos, hogy a létezés mélyén fészkel a rossz, amit el kell fogadnunk, be kell építenünk az identitásunkba, hogy uralni tudjuk. Mintha valami olyasmiről lenne itt szó, amit az elnyomottak vagy a nép depressziójának, elsötétülésének is nevezhetünk, és ami szükséges ahhoz, hogy a fasizmus fölemelkedjen.

De hogyan képes a fasiszta politika a nép depresszióját vagy erőtlenségét erővé és uralommá alakítani? Másképpen kérdezve: konkrétan mit teszünk, amikor saját, akár társadalmi eredetű pszichés szenvedésünket – amely feltárja számunkra a „rossz létezést”, a teljesség hiányát, a létezésünkben lakozó alapvető kielégíthetetlenséget – mások, valakik megvetésbe fordítjuk át? Mi történik, amikor a reménytelenségből megvetés lesz?

Végső soron úgy tűnik, hogy a fasizmus a létezésünknek egyfajta megkönnyítését ajánlja fel, mégpedig egy tagadás, pontosabban egy egzisztenciális hazugság által. Annak elhazudása által, hogy a szenvedés, a dukkha, a teljesség hiánya, amelyből végül is a létezésünk fakad, komoly dolog. Hiszen a fasizmus szerint a szenvedés oka pusztán csak a szenvedő ember a maga undorító, megvetésre méltó egyéni mivoltában, „faji” vagy szociális „karakterében”, és így tovább. Szenvedés valójában nem létezik – ezt mondja a fasizmus!

De nem csak ezt mondja, hanem a szenvedés szisztematikus elhazudását, elleplezését és banalizálását, s ezen keresztül az emberséggel kapcsolatos kérdések és aggodalmak letiltását a politikai kormányzás módszerévé fejleszti, hogy meggátolja az elnyomottakban az együttérzés fellobbanását. Ereje ebből fakad.

Hiszen ha nincs együttérzés, akkor a puszta létfenntartáson, illetve az egyéni érdekeken túli cselekvések, így főként a közösségi és politikai cselekvés motívumai is radikálisan korlátozva lesznek az emberek között. Az elnyomottak alapvető eltompulása és eltompítása a létezésük alapvető kérdései iránt feltétele ennek az uralomnak. Ez lehet az értelme annak, hogy a fasiszták az erőtlenségre építik uralmukat.

Ha pedig a szenvedő maga az oka önnön szenvedésének, ha csak szenvedők vannak és nincs szenvedés, akkor ők és csakis ők a felelősek. Nincs szükség együttérzésre. A fasiszták olyan individualisták, akik el akarják szakítani az embereket az eredetüket meghatározó alapvető aggodalomtól, amelyet az önnön sorsukkal való szembenézés és mások szenvedése keltene bennük.

A fasiszta politika pedig nem egyszerűen olyan politika, amely szenvedést okoz (hiszen talán minden politika szenvedést okoz), hanem olyan politika, amely tagadja a létező szenvedést és azt, hogy erre bárkinek joga lenne hivatkozni, továbbá hogy a szenvedésnek lenne komolyan vehető igazsága. A probléma nem ez – mondja. Aki pedig szenved, az csakis azért szenved, mert pontosan ezt érdemli. A kör így bezárul.

Ha azonban a szenvedés okai maguk a szenvedők, akkor elég megtisztítani a létezést a szenvedésre hajlamos emberektől, hogy megkönnyítsük a létezést.

Vagyis mindenkitől!