Hétvégi miniszterelnök évértékelő-értékelőnkben kiemeltük, hogy Orbán Viktor sokat foglalkozott a hazai akkumulátoripar nyakló nélküli bővítése melletti kardoskodással. A gyárak miatti lakossági félelmeket felhangosítókat külföldi ügynököknek tituálálta, azokat pedig, akik a beruházások óriási vízigénye miatt aggódnak, leintette annyival: „földszintes érv”, hogy nincs elég víz, pedig mindenki tudja, hogy Magyarország egy nagy medence, és „folyóink vize befolyik az országba”.

A probléma ilyen hanyag minősítése azért is volt meghökkentő, mert csak az elmúlt másfél évben rengeteg olyan hosszabb-rövidebb újságcikk, tanulmány és érvelő írás látott napvilágot, amely a legkevésbé „földszintes” színvonalon tolmácsolt aggodalmat a vízkészletek ilyen volumenű igénybevételével kapcsolatban.

Ezekből szemlézünk most néhányat a teljesség igénye nélkül.

Mielőtt ezekre rátérnénk, fel kell, hogy idézzük Kósa Lajos fideszes országgyűlési képviselő tavalyi előadását egy parlamenti vitán az akkumulátorgyárak vízfelhasználásáról. 

Van, hogy a nagy medence sem telik meg

Abban nagyjából közmegegyezés van, hogy  a klímaváltozás miatt a vízkészletek amúgy is egyre inkább veszélyeztetettek, a készletek utánpótlása romlik a csökkenő csapadékmennyiség és a növekvő hőmérséklet hatására. Mint azt a Qubit cikke kiemeli, Magyarország nagy része csapadékhiányos terület, ahol a kevés esőt évszázadokon át kompenzálták a folyók árterei, mellék- és holtágai. Ezek azonban néha túláradtak, az árvízvédelmi céllal megejtett 19. századi folyószabályozások következményeként pedig az a helyzet állt elő, hogy a vízkészleteink 95 százaléka egyszerűen átfolyik az országon.

A témával kapcsolatos diskurzus 2022-ben indult be igazán, amikor különösen durva aszály és hőhullám sújtotta Magyarországot. Emlékezetes, hogy számos településen  vezettek be vízkorlátozásokat a a nagy meleg  és az ezzel párosuló infrastrukturális hiányosságok miatt, de másutt is vezettek be locsolási tilalmat, és sok helyütt kritikus szintet ért el a vízszolgáltatási kapacitás. Ekkoriban a paksi áramtermelést is csökkenteni kellett a Duna alacsony vízállása miatt. A sivatagosodó Alföld táji víztároló képességének helyreállításáról pedig izgalmas szakmai vita folyt 2022-es aszály után, amelynek a Válasz Online adott platformot.

Maga a Belügyminisztérium is kiemeli egy önkormányzatok számára EU-s pénzből létrehozott vízmegtartási projekttel kapcsolatban, hogy az előrejelzések szerint Magyarországon a klímaváltozás átlagon felül érezteti majd hatását. Az Országos Meteorológiai Szolgálat modelljei emelkedő átlaghőmérséklettel, és a csapadékeloszlás egyenetlenebbé válásával számolnak. Gyakoribbá válnak majd mind a hosszú aszályos időszakok, mind a túl intenzív esőzések, fontos lesz tehát a nedves időszakok alatt lehulló többletcsapadék visszatartása az aszályos nyári hónapokra.  

Még papírunk is van róla

Ilyen körülmények között szökhet az egekbe a gombamód szaporodó akkugyárak vízigénye. Arra is volt példa, hogy egy akkumulátoripari beruházás kapcsán nem csupán „mezei” kutatók, szakemberek adták írásba a véleményüket arról, hogy baj lehet az akkumulátoripari beruházással járó nagymértékű vízkivételből, hanem maga a vízügyi hatóság. Emlékezetes, hogy Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság vezetőjét nem sokkal azután mentették fel pozíciójából, hogy a Debrecenbe tervezett akkumulátorgyár kapcsán szakvéleményében azt állította, a létesítmény vízgazdálkodási szempontból több helyen is áttervezésre szorul. A dokumentum legsúlyosabb megállapítása az volt, hogy Debrecennek az újonnan megjelenő ipari vízigények miatt koncepcionálisan kell átalakítania a teljes városi ivóvíz-, szennyvíz- és csapadékhálózatot, mert az eddigi rendszer néhány év múlva már nem fogja bírni a terhelést. A hatóság szerint a város felpörgetett iparosítása egy-két éven belül túlterhelheti a város ivóvízbázisát.

Nem sokkal az igazgató felmentését megelőzően a WWF Magyarország elemzése is arra jutott: hihető az a feltételezés, miszerint a CATL tervezett gyárának szükségletei Debrecen teljes vízigényét meghaladhatják. Ugyanebben a cikkben a környezetvédők felhívták a figyelmet arra jelenségre, amit a WWF szerzője, Dedák Dalma környezetpolitikai szakértő „szalámitaktikának” keresztelt el. Ennek lényege, hogy a beruházások építkezéseinek, bővítésének, közműfejlesztések környezeti hatásait mindig csak épülési fázisonként vizsgálják, az összeadódó hatásokat általában akkor sem, amikor előre tudható, hogy az üzemek idővel bővülni fognak. Debrecen esetében például a vízfelhasználással kapcsolatos – a sajtóban szintén sűrűn tárgyalt – számháború oka az volt, hogy a CATL-gyárnak otthont adó ipari park tervezett víziközmű-kapacitása messze meghaladja a gyár környezethasználati engedélyekben említett említett vízigényét, ami  egyértelműen arra utalt, hogy valójában egy több szeletre feldarabolt beruházásról van szó, melynek a megnyugtató, részben szürkevízzel (tisztított szennyvízzel) kielégített első fázisa csupán a kezdet.

Láttuk már kimerülni a készleteket

Az ipari vízfelhasználással kapcsolatos történelmi tapasztalat sem mondható igazán „földszintes” érvnek: ugyancsak a WWF elemzése tér ki arra, hogy éppen Debrecen és környéke volt az a terület, amely rendszerváltás előtt a felszín alatti vizek nagymértékű, (elsősorban élelmiszer-) ipari célra történő kivétele miatt évente több mint fél centimétert veszített tengerszint feletti magasságából. Ez az ún. térszínsüllyedés a felszín alatti víz kitermelésének mérséklődésével lelassult, a terület mára stabilizálódott. A WWF szerint azonban jelentős a kockázata annak, hogy az akkugyárak miatt újból nagymértékben megnövekvő felszín alatti vízhasználat megbontja ezt a stabilitást.

A Tatai-medence értékes karsztvízbázisának veszélyeztetettségére ugyancsak felmerül ebben a problémakörben, hiszen a Tatabányán és közelében zajló bányászati tevékenység miatt ezek egyszer már gyakorlatilag kimerültek, most pedig – mint arról a Mérce is írt – a komáromi és gödi ipari parkokban található akkugyárak vízigényét tervezik innen kielégíteni. Ez azért baj, mert a közelmúlt statisztikái alapján a karsztvíz tárolókat tápláló beszivárgás a klímaváltozással is összefüggően csökken, vagyis az akkugyárak nélkül is egyre kevesebb víz kerül vissza a rendszerbe.