Feldolgozható-e a bucsai mészárlás, mit tehetnek az ottmaradók, és hogyan látja az ukrajnai lakosság az Izraeli háborút? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Vincze Csaba riportjának második része. Az előző rész, amely a szerző munkácsi és kijevi találkozásairól szól, itt olvasható. A szerző az orosz-ukrán háború kitörésekor is ellátogatott Ukrajnába, az akkor készült interjúit Lvivi naplók címmel olvashattátok. Második ukrajnai útjáról készült négyrészes riportját ezek folytatásaként is ajánljuk.

A helyiek által csak elektricskának nevezett klasszikus szovjet motorvonattal indulok a Kijevtől 60 km-re található Borogyankába. Borogyanka aprócska városnak tűnik Kijevhez képest, térképen mintha csak 2-3 utca alkotná, de hatalmas panelházai miatt így is 14 ezren lakták az invázió előestéjén. Lakói szerencsétlenségére a Belarusz felől érkező orosz egységek erre haladtak tovább déli és nyugati irányban is.

Borogyanka az elképesztő pusztítás mellett a két Banksy-graffiti miatt híresült el igazán. Ezek közül az egyiket a városközpontban kerestem – s eközben szólítottam meg a 40 körüli Oleget. Bár nem beszélt angolul, egy mobiltelefonos alkalmazás segítségével tudtunk néhány szót váltani. Először megmutatta az első graffitit, amit azóta a helyi önkormányzat már egy biztonsági kuckóval is körbevett – ebben riasztó és kamera is található, és ha az ember túl közel lép a műhöz, a rendőrség elvileg automatikusan értesítve lesz.

Oleg elmondta, hogy a várost a helyi kolhoz dolgozóinak építették, és később olyan közösséggé vált, amely még a rendszerváltás után is jó tíz évig együtt tudott maradni. A kolhozt privatizálták, és viszonylag gyorsan tönkrement, így a város lakosságának egy része szociális segélyből vagy nyugdíjból él, a fiatalabbak meg jellemzően Kijevben vagy annak környékén dolgoznak.

Oleg szerint az orosz túlerő elképesztőnek tűnt az első napokban, de a helyiek igazán akkor döbbentek le, mikor orosz tankok és csapatok Kijevtől nyugatra is megjelentek. Mikor úgy tűnt, hogy a támadó fél nem készül megszállni a várost, csak áthalad rajta, Oleg családja úgy döntött, maradnak. Ez utóbb elképesztően rossz döntésnek bizonyult, és majdnem az életükbe került.

„Március elején még rettenetesen hideg volt. Elsején este elkezdték rakétákkal lőni a várost. A családdal a pincébe menekültünk, ahol 4 napig voltunk lent a hidegben. Néha gyújtottunk egy kis tüzet, hogy megmelegedjünk, de közben féltünk is, hogy feltűnést keltünk, így inkább csak összebújtunk, amennyire tudtunk, hogy valahogy kibírjuk.”

Szerencsére a pincében sokan tároltak krumplit és gyökérzöldségeket, Oleg és családja is nyers zöldségeket fogyasztva vészelte át ezt az időszakot. A rakétázás miatt a panelházak döntő többsége komolyan megsérült, viszont másfél évvel később a helyreállítási munkálatok kifejezetten jól haladnak. (Van viszonyítási alapom, az elmúlt években jártam a szíriai Aleppóban és Homszban, illetve az iraki Moszulban, ahol a bombázások után évekkel később is minimális volt a rekonstrukció). Hogy mi lehetett az oka az orosz hadsereg elképesztő brutalitásának? „Azt senki sem tudja” – mondja Oleg, miközben értetlenkedve rázza a fejét.

Borogyankából marsrutkával (iránytaxival) Bucsa felé vettem az irányt. Bucsa negyvenezres város, Kijevtől nem messze – s legtöbben akkor olvashattak róla először, mikor tavaly márciusban a háború egyik, talán legvéresebb mészárlásának nyomait találta meg az ukrán hadsereg. A Bucsa közvetlen közelében lévő Hosztomel repülőteret már az invázió első napján megpróbálta elfoglalni az orosz hadsereg, de a masszív ukrán ellentámadás miatt végül csak egy nappal később jártak sikerrel. Az ukrán ellentámadás során a leszállópálya megsérült, így az orosz hadsereg nem tudta légihídnak használni L-76-os csapatszállító gépeit, s így nem tudták Kijev közelébe juttatni az ukrán kormány megdöntésére és Kijev elfoglalására készülő csapatokat. Többek között ezért érkeztek Belarusz felől az orosz csapatok szárazföldön Ukrajnába, és ez a sikertelen kísérlet is lehet az egyik oka annak, hogy végül Borogyankát rakétázták.

2022. február 25-én tehát elesett Hosztomel, az orosz szárazföldi csapatszállítók és tankok megindultak dél felé, Bucsából Horenkán és Irpinyen keresztül Kijev irányába.

Bucsában első dolgom a mészárlás emlékművének felkeresése volt, amely elsődleges kijevi kontaktom, Alisa szerint a városi parkban lett elhelyezve. Mivel nem találtam, leszólítottam a parkban sétáló 50-60 körüli párt. Marina és Vlagyimir beszéltek angolul, és elmondták, hogy az emlékművet időközben áthelyezték a parkból amögé a templom mögé, ahol annak idején a tömegsírt találta meg a hadsereg. Miután megköszöntem az információt, Marina felajánlotta, hogy elvisznek.

„Bucsa nagyon szép város, tudja, hogy Bucsa orosz megszállás alatt volt?”

Mikor megemlítem, hogy tulajdonképpen ezért vagyok itt, először csak izgatott, majd ideges lesz, végül a történtek felidézése közben, még a parkban, remegni kezd, és le kell ültetni. Kérem, hogy ne folytassa, hogy ha ennyire nehéz újra feleleveníteni, de hajthatatlan. Egy ponton Vlagyimir elkezd nagyon aggódni, mert

elmondása szerint a megszállás óta a lakosság nagy részének komoly mentális és szívproblémái vannak, és nekik sajnos mind a kettőből jutott.

A házaspár autójával elindulunk felfedezni Bucsát. Megrohanják őket az emlékek, és a történetek.

„A mi utcánkat március 8-án érték el. Amikor dörömböltek az ajtón, kinyitottuk, mert terjedtek rémhírek, hogy ha az oroszok üres házakat találnak, akkor feltörik az ajtót, és elvisznek mindent, ami mozdítható.”

Marináék Bucsa peremén laknak, az erdők mellett, így ők az elsők között találkozhattak az orosz hadsereggel. Magas, értelmesnek tűnő katonatisztnek és két segítőjének nyitottak ajtót, akik elmondták, hogy az orosz hadsereg felszabadítja Bucsát, ahogy később egész Ukrajnát fogják, boldog nőnapot kívántak, majd távoztak.

Bucsába tehát az orosz hadsereg Hosztomel felől, északi irányból érkezett, a Vokzalna utcán. Oroszország 234-es légi rohamezrede azonban tett egy kis kitérőt nyugat felé, ugyanis ők voltak megbízva Bucsa kisebbik, Sklozavodska vasútállomásának biztosításával. Miután ez sikerült, a 234-es vonatállomáséval azonos nevű Sklozavodska utcán elindultak délnek, a Jablunszka utcába, és itt a 144-es házszám alatti ipartelepen rendezkedtek be.

Marináékat megkértem, hogy tegyenek ki az ipartelepen, mert körül szerettem volna nézni. A telepen egy munkással találkoztam, akivel ismét csak egy alkalmazás segítségével kommunikáltunk. Elmondta, hogy az utcában működött a bucsai területvédelmi egység. Őket viszonylag gyorsan megtalálták az oroszok, a 144-es ház ipartelepére hozták, majd a bejárat előtt kivégezték őket, holttesteiket otthagyták.

A férfi nem akart bemutatkozni. Körülbelül 60 éves lehetett. Elmondta, hogy az ipartelep elfoglalásának napján ő nem ment dolgozni, mert beteg volt – valószínűleg így menekült meg. A 234-es légi rohamezred aztán a következő napokban egész egyszerűen elkezdett mindenre és mindenkire lőni. Utcán sétáló, bicikliző vagy autóval közlekedő civileket öltek bármiféle figyelmeztetés vagy ok nélkül. A Jablunszka és a Vokzalna utca közelében történt a legtöbb gyilkosság, a holttestek pedig hetekig az utcán hevertek.

Marináék végül elvittek a Szent András templomhoz, ahol a mészárlás emlékműve is található. A templom körüli kertekben tárták fel az ukrán hatóságok április elején a több száz holttestet rejtő tömegsírokat. A közhiedelemmel ellentétben egyébként ezeket nem az orosz hadsereg ásta, ők „csupán” a templomkertbe hordták a halottakat, hogy majd a templom személyzete kezdjen velük valamit. Végül a helyi halottkém intézett markológépet, azzal ásták fel a templomkertet, mert a hullaháznak nem volt elég kapacitása.

Marina szerint egyébként nem a hírhedt 234-es ezred lövöldözései okozták a legnagyobb terrort Bucsában, hanem a Kadirovhoz lojális csecsen katonák, akik több tucat fiatal lányt és nőt erőszakoltak meg, majd gyakran a szüleik előtt végezték ki őket, vagy fordítva, a szülőket őelőttük. Vlagyimir és Marina a telefonjaikon mutattak fotókat és videókat a megszállás idejéről, amelyeken orosz katonák és tankok tényleg alig néhány méterre láthatóak. A Vokzalna utca a megszállás végére gyakorlatilag megsemmisült, másfél év alatt újra fel kellett építeni.

Amikor Vlagyimir arról kérdezett, hogy vonattal megyek-e vissza Kijevbe, elmondtam neki, hogy egy marsrutkával terveztem, mert még Irpinyt mindenképp szerettem volna meglátogatni. Felajánlották, hogy átvisznek oda is, mert sok ismerősük él ott.

Irpinybe a már újjáépített hídon értünk át Bucsából, amelynek eredetijét február 27-én a visszavonuló ukrán erők robbantották fel, hogy akadályozzák az orosz előrenyomulást. Az oroszok ezért az ezt követő napokban komoly légicsapásokkal támadták az ukrán hadsereget, miközben a felrobbantott hídhoz közel próbáltak átkelni az Irpiny folyón. Irpinyt végül sosem tudták teljesen elfoglalni az oroszok, de siker esetén is lehetetlen lett volna a felrobbantott, Irpiny folyó feletti híd nélkül benyomulniuk Kijevbe.

Amikor március közepén erre rájöttek, elkezdték állásaikból gyakorlatilag ész nélkül lőni Kijev észak-nyugati külvárosait. Március végére az orosz vezetés rájött, hogy a 3 napra tervezett „különleges katonai hadművelet” sikertelen volt. Visszavonulót fújtak, a haderőket újra a Donbasz régióba koncentrálták.

Kijevbe visszaérve tudtam meg, hogy hetek óta először légiriadó volt a városban, amiről én, mivel pont Irpinyben voltam, lemaradtam. Tavaly márciusi ukrajnai utam minden éjszakáját óvóhelyen töltöttem, a szirénák hangját hallgatva, így aggódva vártam azt a pillanatot, amikor újra meghallom őket. Kijevbe visszaérve hallottam Alisa barátnőmtől az egyre eszkalálódó gázai helyzetről.

Zelenszkij ukrán elnök egyértelmű Izrael-párti nyilatkozata heves érzelmeket váltott ki az ukrajnaiakból, ugyanis

Ukrajna eleddig következetesen palesztin-párti álláspontot képviselt nemzetközi ügyekben, gondosan ügyelve arra, hogy diplomáciai kapcsolatai Izraellel ne sérüljenek.

Alisa szerint Ukrajnának nincs fix álláspontja (a kormány Izrael-barát, az emberek viszont nem). A helyieknek egyrészt van elég problémájuk így is, és szerinte több okból is hiba lenne feketén és fehéren látni ezt a geopolitikai helyzetet, mert, bár Oroszország, úgy tűnik, egyeztet a Hamásszal, igazából ez csak két elszigetelt politikai erő érdekbarátsága.

„Ha azt mondjuk, Palesztina megszállása jogos, nehezen tudnánk kiállni az ellen, hogy Oroszország megszállja a Krímet.”

Épp elsétálunk a Brodsky zsinagóga előtt, ahol viszonylag nagy a rendőri jelenlét, Alisa szerint kicsit feleslegesen,

„hiszen ma már tényleg mindenki érti, hogy ez nem vallásháború.”

Egy kocsmába térünk be kijevi barátaimmal, Alisával és Ilijával. A kocsma mellett egy Banksy-művet látni. A pultos srác, amikor meghallja, hogy angolul beszélgetünk, megkérdezi, honnan jöttem. Látszik, hogy nincs ínyére, hogy Magyarországról. Itt alapvetően nem én kérdezek, hanem ő, és bár egyetértünk az Orbán-kormány oroszbarát politikájának szégyenletességében, nem igazán csillapodnak a kedélyek. Kiderül, a srác nem is ukrán, hanem finn és grúz állampolgár, de jó ideje Kijevben él.

Lassan elkezd megtelni a hely. Katonák is megjelennek, látni azovos és jobbszektoros felvarrókat táskákon, kabátokon, amelyektől a hideg ráz, de még mielőtt rávenném magam, hogy beszélgetésbe keveredjek bárkivel is, addigra néhányan már a pletyka hallatán – miszerint itt van valaki Budapestről – „önként jelentkeznek” interjúalanynak. A beszélgetések nem túl konstruktívak, de abban mindenki bizonyos, hogy a háborút Ukrajna meg fogja nyerni. Ennek oka, elmondásuk szerint, hogy „az Egyesült Államok fizeti a számlát”, bár egyvalaki keserűen jegyzi meg, hogy Ukrajna viszont a vérével fizet.

Még mielőtt távozom a szemlátomást erősen szélsőjobboldali csoporttól, megkérdezem a véleményüket az izraeli-palesztin konfliktusról, amitől kicsit lefagy a társaság, majd végül, egy 30 körüli fiatalember azzal töri meg a csendet, hogy „minél inkább ölik egymást, nekem annál jobb”.