Alig pár héttel azután, hogy Donáth Anna megígérte, a Momentum a maga útját fogja járni, a párt visszakozott és kiderült, mégis lehet DK-Momentum közös lista. A jobboldal szerint ez újabb bizonyítéka az ellenzék „elgyurcsányosodásának”. Valójában látlelet a magyarországi politika sivárságáról, amelyhez joggal viszonyulnak közönnyel a választók.

A „szivárványkoalíció” tagjai egymást tartják sakkban. Az ellenzéki politikusok csak olyat mernek lépni, ami nem rontja az egymással való tárgyalási pozícióikat, és csak olyasmit hajlandóak képviselni, amivel nem kockáztatják, hogy kiesnek a pixisből. Ennek egyik oka a választási rendszer és az állandó változásai által okozott összefogáskényszer. De nem elégséges oka.

A fennmaradó játéktér igencsak szűk. Gondolatoknak, ne adj isten, meggyőződéseknek nem sok hely marad benne.

Ami marad, az jellemzően a Fidesz politikájának számonkérése a Fideszen. Ahogy Gyurcsány Ferenc is megmondta, „nincsenek ügyek, Orbán Viktor van”, ami valójában annyit takar, „nincs bajunk a rendszerrel, csak a vezetői stílussal”. Tamás Gáspár Miklós írta egyik utolsó publicisztikájában az országgyűlési választások után: „Az ellenzék megmaradt szereplői világossá tették, hogy nemcsak vereséget szenvedtek, hanem alapjában a legyőzőikkel értenek egyet.”

A Fidesszel alapjában egyetértő ellenzék, amikor úgymond „kikerüli a Fidesz csapdáit”, nem harap rá a „gumicsontra”, azaz nagyobb népszerűséget remélve magáévá teszi a Fidesz idegenellenességét, tekintélyelvűségét stb., valójában nem csak a fideszes lejáratókampányokat kerüli el – ha egyáltalán elkerüli –, hanem egyúttal feleslegessé válik a választók szemében.

A jelenlegi választói letargia, a NER-be való beletörődés nem hanyagság, hanem logikus következtetés és reális helyzetfelmérés eredménye. Fárasztó folyton hazudni magunknak, fárasztó elhitetni magunkkal, hogy nem más színű és ugyanolyan tartalmú pártok közül kell választanunk.

Jellemző, hogy a politológus-megmondók sem úgy beszélnek a javaslataikról, mint amelyek egy tetszőleges cél érdekében lennének helyesek, hanem mint manipulációs technikákról: így-úgy kellene politizálni, ezt-azt kéne mondani a választási sikerért. Ritkán látni olyat, hogy valaki műveli is azt, amit tanácsol. Nem csoda, hiszen senkinek nem áll érdekében kiénekelni az ellenzéki kórusból. Még a végén oda a többpárti jelöltség!

Az utóbbi idők egyetlen innovációja, hogy az ellenzék egyes részei újra felfedezték maguknak a szociáldemokráciát. Azonban a hagyományos értelemben vett szociáldemokrácia összeegyeztethetetlen a manapság szintén divatos „politikai közösségek” logikájával: egyik a saját embereit akarja helyzetbe hozni, a másik osztály alapon szerveződik. A XIX. század végi, XX. század eleji szociáldemokrácia nem egyszerűen baloldali politikusok lobbicsoportja volt az egyenlőbb újraelosztásért, hanem olyan párt, amely önsegélyező intézményrendszere állam volt az államban, szorosan összekapcsolódott a szakszervezetiséggel, és amely minden dolgozót érdekeltté akart tenni a szocializmus sikerében, „politikai közösségtől” függetlenül. De még a jobboldalon sem egymásért lobbizó, zárt közösséget jelentett eredetileg a „politikai közösség”, hanem szinonimája volt például a nemzetközösségnek…

Az egyetlen, akinek volt valaha érdemben víziója, Karácsony Gergely. A Karácsony-stratégia lényege, hogy a korruptak élére kell állni, és a korruptak élén kell fokozatos változásokat elérni. Ez valahol még tisztelendő is – nem lehetett könnyű végigülni akár egyetlen ülést is az MSZP-s Tóth Csabával azért, hogy Zuglóban legyen minimáljövedelem, és az egyre DK-sodó közgyűlés szorításában sem lehet öröm főpolgármesternek lenni.

Karácsony Gergely valószínűleg újra megnyeri a választásokat. Így legyen. Lelkesedni azért nehéz érte. Talán egyszer lesz lehetőség olyan baloldali politikát is művelni, ami nincs az ellenzéki tanult tehetetlenség fogságában…