Javier Milei közgazdász, tévés személyiség nyerte meg az elnökválasztás vasárnap tartott második fordulóját Argentínában. Míg Milei a szavazatok 55,69%-át szerezte meg, addig vetélytársa, Sergio Massa pénzügyminiszter mindössze a voksok 44 százalékára tett szert.

„Argentína újjáépítése ma kezdődik”, mondta el Milei a Buenos Aires-i kampányközpontjában a választási eredmények megismerése után, és győzelmét „csodának” nevezte. A Guardian ismertetése szerint elismételte a kampány során sokat hangoztatott ígéretét, miszerint „drasztikus változásokat” fog végrehajtani, s hogy kezelni fogja Argentína „tragikus valóságát”, az évek óta kiugróan magas inflációt és a szegénységet. A Frankfurter Allgemeine Zeitung megjegyzi, hogy a december 10-én beiktatandó

Milei, aki a dél-amerikai ország alkotmánya szerint négy évre az állam elnöke és miniszterelnöke, azaz a fegyveres erők és az argentin tartományok vezetője, a kétkamarás kongresszus első embere is lesz egyben,

azt is elmondta, hogy „…az ország előtt álló nagy problémákat csak nagyobb szabadsággal lehetne megoldani”, s hogy „véget kell vetni az évtizedek óta uralkodó eredménytelenség modelljének”. „Argentínának van jövője” – fejezte be a rövid megszólalását, „és ez a jövő liberális”.

A „csoda”

Mileit, akit a világsajtó nagy része valamiféle extravagáns őrültként (el Loco, olvashattuk széltében-hosszában) állított be, unalmasabb gazdaságpolitikai nézetet nem is képviselhetne.

Egyetemi tanárként, több gazdasági könyv szerzőjeként az osztrák közgazdaságtani iskola (Hayek, Haberler, von Mises…) elkötelezett híve, melynek az érték- és árelmélete, individualista közgazdaságtani megközelítése a mainstream gazdaságtanok részévé vált. Milei – akit megannyi különféle jelzővel próbált leírni a világsajtó: szélsőjobboldali libertariánus, ultrakonzervatív, „trumpista”, anarcho-liberális stb. – bár beszélt arról, hogy megválasztása esetén az összes argentin település utcáját privatizálná, szabad utat adna a szervkereskedelemnek, nem állná útján a fiatalkorúak adás-vételének, láncfűrésszel esne neki az államnak, dollárra váltaná a pesót – nem emiatt kell számot tartson a figyelmünkre.

Martín Mosquera újságíró, a választási eredmények megismerése előtt a Jacobinon megjelent cikkéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy kettős hibát véthetünk, ha Milei gyors felemelkedését tárgyalva nem vagyunk elég körültekintőek. Egyrészt akkor kerülünk tévútra, ha Argentína XX. századi történetétől, különösképpen az elmúlt évtizedek gazdasági válságaitól elválasztva igyekszünk mondani róla valamit, s így valóban „különösnek”, „furának”, „őrültnek” tetszik a felbukkanása – s nem, mondjuk,  a politikai rendszer válsága termékének.

Másfelől pedig akkor hibázunk – s talán ez az előzőnél is jelentősebb fenyegetés –, amennyiben alábecsüljük Milei győzelmét.

A sokkterápia

La Libertad Avanza (Szabadság Előre) pártszövetség elnökének sikere (mégiscsak több mint 14 millió szavazatot kapott a peronista kihívóját 3 millió vokssal megelőzve, holott a szövetség pusztán 2021-ben jött létre) könnyen azt jelentheti, hogy a szélsőjobboldal hatalomra jutása félresöpri azokat az akadályokat, melyeket a társadalmi ellenzék sokszor az eddigi kormányok igyekezetével szembemenve a neoliberális sokkterápia elé emelt.

„Más szóval Argentína azzal néz szembe”, mondja a Jacobin szerzője, „amit Antonio Gramsci az állam »szerves válságának« nevezett, amelyben a politikai és társadalmi patthelyzetet gazdasági és gazdaságon kívüli erővel győzik le”.

Mivel az argentin gazdaság továbbra is stagnál, és az infláció 140 százalék körül mozog, a lakosság negyven százaléka pedig szegénységben él (jelzésértékű, hogy az 1970-es években a szegénység szinte ismeretlen volt a dél-amerikai országban), a következő évek valóban az argentin gazdasági és politikai berendezkedés szerkezetének mélyreható változását hozhatják.

Ha Milein múlik – bár, jegyezzük meg, az elnökválasztás első fordulója után kötött megállapodásai konzervatív kihívóival kissé mérsékelték a nézeteit – az argentin lakosságra olyasmi várhat, mint amit a szomszédos Brazíliában Paulo Guedes ultraliberális pénzügyminiszter eszközölt ki Jair Bolsonaro – azóta megbukott – kormányában. Vélhetőleg költségvetési megszorításokat visz véghez, végrehajtja az állami vállalatok privatizációját, jelentősen csökkenti a bürokráciát, megpróbálja a közoktatást „kompetenciaalapúvá”, értsd: fizetőssé, valamint az egészségügyet „szolgáltatásorientálttá”, értsd: magánjellegűvé átalakítani. A „kulturális marxizmus” blődségében hívő, a járvánnyal kapcsolatban (mint szokás mondani) szkeptikus Milei kormánya kétségkívül a nemek közötti egyenlőség és az LGTBQ jogok ellen is fellép az abortusz kriminalizálásával, a szexuális felvilágosítás megszüntetésével, a „genderlobbi” hangsúlyozásával. Ez visszalépés lesz abban az országban, amelyben 2020-ban a kontinensen először engedélyezték az abortuszt.

A szélsőjobboldal felemelkedése – amit az argentin politikai berendezkedés például az előválasztás, azaz a pártszövetségek előzetes megrostálásával eddig eredményesen védett ki – az argentin politikát idestova nyolcvan éve meghatározó (amikor a peronisták 1946 óta indulhattak a választásokon, 13-ből 10 alkalommal győztek), a társadalmat számos módon át- és átható, pártokon és pártszövetségeken, szakszervezeteken és mozgalmakon túllépő peronizmus, s ennek a népbarát-progresszív-szociáldemokrata ága, a Néstor Kirchner egykori elnökről és a feleségéről, az előző kormányban alelnöki tisztet viselő, ex-elnök Cristina Fernández de Kirchnerről elnevezett kirchnerizmus meggyengülését is jelenti. Az argentin kapitalizmus 1989-es, majd 2001-es válságával még csak-csak boldogultak (bár Carlos Menem neoliberális, a privatizációt erőltető, a fiskális politika mellett lándzsát törő politikája a kilencvenes években egyenesen vezetett az újabb válsághoz, mely után Néstor Kirchner lépett fel), de a 2011-ben kezdődő hosszú stagnálásával, amelynek következtében a recesszió 2018-ban újabb nyílt válsággá vált, a peronista kormányok sem tudtak semmit sem kezdeni.

Sőt – érvel a már megidézett Martín Mosquera –

az elmúlt tíz évben a munkásosztály folyamatos leépülésének lehettünk a szemtanúi, miközben a szociáldemokrata-színezetű kormányok megszorításokkal próbálkoztak, melyek ugyan javulást nem hoztak, de azzal jártak, hogy a munkások elpártoljanak a balközéptől.

Így lehet, hogy Milei minden társadalmi osztályban és korcsoportban támogatást szerzett, nem pusztán az ordoliberálisok, liberálisok és ultrakonzervatívok körében.

Figyelnünk kell, hiszen most még nem tudható, hogy a peronizmus mélyrepülése mivé fajul, vagy hogy az argentin társadalmat átjáró elégedetlenségi hullám végül mit vet partra. A Jacobin újságírója szerint nem érdemes Mileit Trumppal, Melonival, sőt még a chilei José Antonio Kasttal sem egybevetni. A legmegfelelőbb párhuzam az 1980-as évekbeli Peru lenne. Hiszen Peruban egy évtizedes stagnálás után a hiperinfláció taraja repítette a hatalomba Alberto Fujimorit, s számára a gazdasági katasztrófa biztosította a legitimációt a sokkterápia alkalmazására. Könnyen megtörténhet, mondja Martín Mosquera, hogy Milei kormányzása alatt az argentin munkásosztály a perui munkásosztály sorsára jut. Ebben az esetben olyan tragédia vár rá, melyből évtizedekig tart a felépülés.