Hétfőre virradóan az amerikai légierő lebombázott több kelet-szíriai katonai objektumot, amelyek az iráni Forradalmi Gárdához, illetve a Teherán által támogatott térségbeli milíciákhoz tartoztak. A támadások során nyolc milicista meghalt, és további több tucat megsérült. Lloyd Austin amerikai hadügyminiszter bejelentése szerint a légicsapásokat az iraki és szíriai amerikai bázisokat ért támadásokra válaszul rendelte el Joe Biden elnök. Az amerikai kormányzat szerint a gázai háború kezdete óta 41 alkalommal támadták meg a térség amerikai bázisait iráni hátterű milíciák. Az Egyesült Államok eddig három alkalommal mért légicsapásokat a fegyveresek infrastruktúrájára.
Október végén Biden elnök ritkaság számba menő közvetlen üzenetben szólította fel Ali Khamenei iráni ajatollahot, hogy Teherán tartózkodjon a térség amerikai bázisai elleni támadásoktól.
Bár Lloyd Austin határozottan cáfolta, hogy az amerikai légicsapásoknak közük lenne az Izrael és a Hamász között dúló háborúhoz, a térség helyzetét látva nem merőben alaptalan Irán erősebb bevonódásától, és ezáltal regionális eszkalációtól tartani.
Irán árnyékhadserege
Miután a Wall Street Journal október 7. másnapján hosszas riportot közölt arról, hogy Irán közvetlen szerepet játszott az Izraelt ért nagyszabású terrortámadás előkészítésében, sőt, a támadási parancs egyenesen Teheránból érkezett, a világ közel-keleti helyzettel bármennyire is foglalkozó része egy pillanatra megtántorodott. Ha ez bárhogyan is bebizonyosodott volna, illetve ha az iszlám teokrácia beleáll, az valóban beláthatatlan eszkalációs folyamatot indíthatott volna be a régióban. Kisebb megkönnyebbülésre a cikk megjelenése után a nyugati szövetségesek, valamint Irán és maga a Hamász is cáfolta ezeket az értesüléseket. Hogy amiatt, mert valóban nem volt közvetlen köze Teheránnak a támadásokhoz, vagy azért, mert bár volt, jelenleg senki nem akar regionális kataklizmát – ezt majd az idő és a kutatások eldöntik.
Mindenesetre Irán az elmúlt évtizedben igen mélyen építette ki hatalmi ambícióinak kiszolgálására Közel-Kelet szerte a tőle függő, vallási fanatizmusra és feltétlen Teherán-hűségre alapozott milíciák egész hálózatát. Így legalábbis nem teljesen rugaszkodik el a valóságtól az, aki feltételezi, hogy előbb-utóbb használni is akarja őket.
Ha a Dél-Libanonban működő, helyben párhuzamos állami struktúrákat működtető Hezbollahot nézzük, akkor ez a „használat” természetesen zajlik már egy jó ideje, és a jelenlegi konfliktusban is. Bár október elejétől kezdve Dél-Libanonból gyakorta lőnek át a Hezbollah bázisairól Izraelbe, összességében – egyelőre legalábbis – egyik támadás sem tűnik kifejezetten háborús szintű műveletnek, többé-kevésbé megmaradnak az Izraelt ősellenégnek tekintő szervezetek részéről „kötelező” szintű beavatkozásainál. Valamit hazafelé is kommunikálni kell.
Bár kétségtelenül a Hezbollah a legismertebb az Irán által szponzorált és annak érdekeit érvényesítő milíciák/politikai szervezetek közül, az csupán a leglátványosabb eleme a szinte egész Közel-Keletet behálózó, Irán által támogatott vagy egyenesen fenntartott fegyveres proxy-k hálózatának. Hogy milyen kiterjedt ez a hálózat, jól mutatja, hogy
az eredetileg az Iszlám Állam ellen létrejött, azóta közel kétszázezres iraki fegyveres ernyőszervezet, az al-Hasd al-Saabi (Népi Mozgósítási Erők) mintegy 67 (!) különböző milíciájának nagy része Teherán közvetlen befolyása alatt áll,
és akkor még nem említettük a jemeni (húszi), szíriai (az afgán, illetve pakisztáni légiósokból álló Fatemijjun, illetve Zajnabijjun), libanoni (Hezbollah) stb. iráni proxy-erőket. Ezen milíciák döntő többsége nem képes persze önállóan hadműveleti szintű háborús csapámérésre egy modern hadsereg ellen, arra viszont tökéletesen jók, hogy adott pillanatban érvényesítsék az iráni legfelsőbb vezető politikai érdekeit úgy az iraki, mint számos más arab ország politikájában.
Irán stratégiai útvonalainak kiépítése
Az 1979-es iráni forradalom, és a síita fundamentalista diktatúra kiépülése után a teheráni rezsim szinte rögvest az „általános iszlám forradalom” vezetőjének és exportőrének szerepébe helyezkedett. A térség jelentős síita muszlim lakosságával rendelkező államai, főként a szomszédos, baathista Szaddám Husszein-vezette Irak erre értelemszerűen ellenségen reagáltak, féltve az új, lendületes forradalmi szervezőerőtől rezsimjeik belső stabilitását. A harc legismertebb fázisa a nyolcvanas évek tragikus iraki-iráni háborúja, amely során bár Husszeinnek nem sikerült megdöntenie az iráni rezsimet, Teherán sem tudott felülkerekedni a hatalmi törekvéseit nyugati irányból blokkoló Irakon.
Iránnak még jó húsz évet kellett várnia arra, hogy kiépíthesse csatornáit a Földközi-tenger keleti partvidéke felé.
Ez az alkalom először az iraki háborúval, majd az amerikaiak kivonulásával és az „arab tavasszal” érkezett el számára. Az USA katasztrofális iraki háborúja ugyan sikeresen megdöntötte Szaddám Husszein rezsimjét, de időközben az ország totális politikai káoszba süllyedt. A szélsőséges szunnita ISIS felemelkedése a romokon az ország jelentős siíta lakossága körében az önvédelmi ösztönök bekapcsolódásához vezetett, amit Teherán ügyesen ki is használt:
az ISIS elleni harc örvén a Forradalmi Gárdán keresztül felfegyverezte az iraki siíták tízezreit, és az így megalakuló csoportok – nem túl meglepő módon – a terrorszervezet bukása után sem siettek lefegyverezni magukat.
Ezzel párhuzamosan a 2011 óta tartó polgárháborúban szintén összeroppant Szíriában is megerősítette jelenlétét Teherán. Az Aszad-rezsim igen sokat köszönhetett az Iráni Forradalmi Gárdának és fiókszervezeteinek a megmaradásáért való küzdelmében mind az ISIS, mind a mai napig aktív szunnita lázadók ellen. Irán kezére játszott ilyen értelemben az ukrajnai háború is: nem csak, hogy jó üzletnek bizonyult hazai gyártású harci drónok eladása Moszkvának, de a szíriai orosz erők jelentős mértékű átvezénylése az ukrajnai frontokra megnyitotta az utat a Forradalmi Gárda előtt további szíriai bázisok elfoglalására. Bármikor stabilizálódik teljesen adott esetben az Aszad-rezsim a jövőben, és bármennyire is szívélyes a viszony Teheránnal a felszínen, az országban jelen levő iráni proxy-milíciák és a Forradalmi Gárda olyan realitás, amivel számolni kell, és ami nem valószínű, hogy csak úgy kivonulna a megszerzett területeiről.
Így áll össze az a szárazföldi felvonulási útvonal, amelyet Irán évtizedek szívós munkájával állított össze (amelyben jelentős szerepe volt a 2020 elején megölt Kászim Szulejmáninak is), és amelynek segítségével immár sokkal könnyebben eljuttathat fegyvereket, utánpótlást és erősítést a libanoni Hezbollah, és a vele nagyrészt szövetséges Hamász felé is, közvetlen befolyást érvényesítve a Földközi-tenger levantei partvidékének jelentős részén.
A teheráni „forradalom-export” távlati stratégiájának fontos részét képezi emellett a jemeni húszi lázadók támogatása is, amelyre a szintén az arab tavasz következményeként ott kirobbant polgárháború adott lehetőséget.
Mint láthattuk, Teherán hosszú időn keresztül szívós munkával építette ki a regionális nagyhatalmi szerepét aládúcoló milíciák és politikai aktorok hálózatát. Ezeket a hatalmi pilléreit pedig kevéssé valószínű, hogy egy modern hadseregekkel folytatott, kiterjedt konfrontációban fel óhajtaná áldozni. Már csak azért sem, mert a térségbeli nagy politikai rivális, Szaúd-Arábia továbbra is csak szavak szintjén ítéli el Izraelt, miközben a két ország évek óta tartó közeledése kiváló politikai lehetőséget teremt Iránnak, hogy az arra fogékonyak szemében az Izraellel szemben egyedül kiálló ország szerepében tűnhessen fel. Az Izraellel szemben ellenséges érzület kihasználása pedig továbbra is hasznos eszköz a vallási fundamentalizmusra építő iszlamista rezsimek számára, Szaúd-Arábia pedig – hacsak nem jegeli, vagy adja fel az Ábrahám-megállapodásokhoz való csatlakozásának folyamatát – Teherán kezére játszik ebben a küzdelemben, mégpedig különösebb harc nélkül.
A teheráni rezsim régóta intéz kihívást Rijjád felé az iszlám világ szakrális vezetőjének pozíciójáért vívott kultúrkampfban. A szaúdi állam területén található az iszlám két legszentebb városa, Mekka és Medina, ami pozíciós előnyhöz juttatja az al-Szaúd dinasztiát, ami így a próféta működésének két fő helyszínének őreként szerepelhet a muszlim világban. Irán számára így maradna a szimbolikus térben is egyrészt az iszlám harmadik legszentebb városáért, Jeruzsálem birtoklásáért folyó küzdelem (az sem véletlen, hogy a Forradalmi Gárda külföldi műveletekre szakosodott részét Qudsz Erőknek hívják: „Qudsz”, azaz „Szent” az iszlámban Jeruzsálem megnevezése), másrészt a szaúdi rezsim Nyugat-barátságának, „elvilágiasodásának” folyamatos felemlegetése.
Ez a pozíció egyelőre tálcán kínálja magát, mindenféle háborús kockázatvállalás nélkül is.
A jelenlegi helyzetben tehát az iráni rezsim legvalószínűbb stratégiája az, hogy az Izraellel szembeni, arcvesztés nélküli „még elégséges” erő felmutatásán, tehát a proxy-erők kissé intenzívebb támadásain nagyon egyelőre ne menjen túl. Kérdéses viszont, hogy eljöhet-e az a pont a gázai hadműveletek során, amikor ez a fajta szürkezónás manőverezés már nem lesz elég a „Jeruzsálem védelmezője” imidzs fenntartásához.
