A lengyelországi választások végeredményére ugyan még várni kell, ahogy egyre magasabb a megszámolt szavazatok száma, egyre inkább úgy tűnik, hogy a vasárnap éjjeli exit pollok nagyjából pontosak voltak:
a PiS hatalomban maradására lassan már matematikai esély sincs.
A Tusk-vezette egyesült ellenzék pedig a jelek szerint simán megszerzi a kormányalakításhoz szükséges, több mint 50 százalékos szavazati arányt.
Poland, national parliament election results (86.07% counted):
PiS-ECR: 37%
KO-EPP|RE|G/EFA: 29%
TD PL2050/PSL-RE|EPP: 14%
NL-S&D: 8%
Kon~NI: 7%
BS-*: 2%
PJJ-*: 2%➤ https://t.co/TMumh6CCxH#Polska #Wybory2023 pic.twitter.com/mGS7STM0lN
— Europe Elects (@EuropeElects) October 16, 2023
A PiS szövetségeseként induló, fasisztoid, tőkepárti Konfederacja, és az egyesült ellenzék (Polgári Platform, Harmadik út, Lewica) pártjai közül az egyedüli baloldali szövetség, a Nowa Lewica (vagy csak simán Lewica) is gyengén, illetve a vártnál gyengébben szerepelhettek.
Korábbi interjúalanyunkkal, Marta Tycner politikai elemzővel tekintettük át gyorsan a választások már most látható legfőbb tanulságait. Tycner a kiemelkedő választói mozgósítást optimistán kezeli, szerinte több politikai ügy kapcsán is ráébredtek a lengyelországi választók a politikai részvétel fontosságára:
„A legnagyobb meglepetés az extrém magas, majdnem 73 százalékos részvétel, a legmagasabb a kommunizmus utáni Lengyelország történetében. Néhány szavazásra buzdító kampánytól eltekintve a fő ok a társadalom politizálódása lehet, és az, hogy a választók nemcsak belefáradtak a PiS-be, hanem rájöttek, hogy valójában milyen nézeteik vannak. Tehát, visszatérve az korábbi interjú-kérdésedre, az olyan dolgoknak, mint a női tüntetések, végső soron mégis hosszú távú hatása lehetett.”
Az elemző a különböző kampány-stratégiákat is értékelte a Mércének, utalva többek közt a PiS kapitálisnak bizonyuló hibájára, vagyis a „megosztósdira”:
„A pártstratégiákat nézve elmondható, a publicisták, a közértelmiségiek és sok választó sokáig az ellenzék összefogására szólítottak fel, és azzal érveltek, hogy csak így lehet legyőzni a PiS-t. A lengyelországi arányos képviseleti rendszer (az alsóház esetében) nem igazán teszi ezt nyilvánvalóan nyerő stratégiává. Ami sokkal fontosabbnak tűnik, az a polarizáció szintje: minél polarizáltabb a politikai színtér, annál inkább visszariadnak a szavazástól azok az emberek, akiknek a nézetei távolabb vannak az ‘ő’ táboruk magjától. Így a ‘szavazz ránk, mert mi vagyunk a legerősebbek, és mi tudunk érvényesülni az ellenféllel szemben’-kártya a legjobb játékost erősíti, de az ellenzék egészét, mint olyat, gyengíti. Ezúttal a Polgári Platform és Donald Tusk, úgy tűnik, megértette ezt, és teret engedett a depolarizációnak, míg a PiS még mindig a jó/rossz logikában ragadt, és nem engedett teret az új, nem keménymagos támogatóinak.”
Az egyesült ellenzék pártjainak viszont igen nehéz terepen kell majd kormányoznia, nem kis részben amiatt, hogy a jelenlegi elnök, a volt PiS-tag Andrzej Duda még több mint egy évig biztosan hivatalban lesz, és neki elég vétóereje van ahhoz, hogy fontos törvényeket kaszáljon el, ha úgy akarja. Fontosabb probléma viszont, hogy a tekintélyelvű PiS-vezette kormány
a saját lojalistáival töltötte fel a legfontosabb közhivatalokat és a média jelentős részét,
így a PiS-nek akár ellenzékben is komoly gépezet állhat rendelkezésére.
„Az új kormánynak több mint egy évig együtt kell élnie Andrzej Duda PiS-elnökkel, aki sok területen tud gáncsolni a vétójoga miatt. Más intézmények, különösen az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság továbbra is a PiS kezében maradnak. Bár a PO fő ígérete és őszintén szólva programjának nagy része a PiS által bevezetett változások visszafordítása volt, a kezük meg lesz kötve. A közmédiát érintő változtatások szinte lehetetlenek lesznek. Nem lesznek képesek gyorsan bevezetni a szükséges változtatásokat, hogy megoldják a jogállamisági vitát az EU-val, és feloldják a nemzeti helyreállítási alapból származó pénzt, amelyet Lengyelország még mindig nem kapott meg. Az úgynevezett világnézeti kérdésekben (abortusz, azonos neműek házassága) történő változtatásokat Duda könnyedén blokkolhatja. „
Vannak területek azonban, ahol lehet oka az optimizmusra is a győztes pártoknak:
„Más változtatások viszont lehetségesek lesznek: béremelések a közszférában (ha akarják), az iskolák „depolitizálása”, az állami vállalatok vezetőinek és igazgatótanácsainak elbocsátása (az ígéret szerint profi menedzserekkel váltják fel őket, az idő majd megmutatja, hogy legyőzik-e a kísértést, hogy csak úgy átvegyék őket maguk), és azok a változtatások, amelyeket Duda támogathatna, mint például az egészségügyi rendszer átszervezése, vagy a nagy beruházási és lakásépítési programok. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez egy jobbközép kormány lesz egy kisebb baloldali partnerrel, így nem mindent fognak üdvözölni a baloldaliak, és meglátjuk, hogy a Lewica mennyire tudja majd blokkolni a túl kemény, üzletbarát intézkedéseket.”
Arról, hogy miért nem szerepelt jobban a baloldali Nowa Lewica pártszövetség, vagyis a Lewica és a Razem, Tycner elmondta, hogy a magas részvétel itt nem feltétlenül a szélek irányában elhelyezkedő pártoknak kedvezett.
„A Lewica számára az a tanulság, hogy a nagy részvétel előnyös lehet a politikai színtér közepének, de a szárnyaknak nem feltétlenül. Látjuk is, hogy a baloldal 12 százalék fölöttről 8,6 százalékra eshetett vissza. Ugyanez azonban igaz a fasiszta Konfederacja esetében is. Paradox módon a két párt gyenge teljesítménye, úgy tűnik, még egy másik módon is összefügg: az egyik gyengülésével a másik potenciális szavazói kevésbé érzik késztetve magukat arra, hogy blokkolják az „abszolút ellentétüket”. A kampány szintjén a Lewica „puha” stratégiát választott, és már a kezdetektől fogva inkább barátságot és jövőbeli együttműködést hirdetett más ellenzéki pártokkal.”
A puha stratégiát Tycner szerint csak sokkal rizikósabbal tudták volna a baloldaliak helyettesíteni, így összességében talán így biztosították be helyüket a kormányban:
„Lehetséges, hogy egy élesebb elhatárolódás a jobbközép párttól jobb eredményt hozott volna, látva, hogy meglepően sok helyen jobban szerepeltek a világosabb ideológiai profillal rendelkező Razem jelöltjei, mint a korábbi posztkommunisták jelöltjei. Viszont nyilván a markánsabb megkülönböztetés kockázatosabb is lett volna. Általánosságban azonban azt lehet mondani, hogy 30 képviselő és a kormányban való részvétel még mindig jobb, mint 42 képviselő az ellenzékben.”
A végeredményre a jelek szerint még várnunk kell, annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy a PiS-korszaknak legalábbis egy jó időre vége, még ha a maradék, jelentős erőt képviselő bástyáik állnak is még egy ideig. Hogy Donald Tusk ténylegesen meg tudja-e tartani, illetve ki tudja-e bővíteni a PiS-korszak szociális intézkedéseit: ez a kérdés is mindenképp megérdemli majd, hogy nyomon kövessük a következő években.
