Kolonizáció, globalizáció és a nők

Míg a népesedési válságra Európában a nők szerepének reproduktív munkára való korlátozása volt a válasz, addig a gyarmati Amerikában – ahol a gyarmatosítás egyúttal az őslakosok 95 százalékának kiirtásával járt – a rabszolga-kereskedelem jelentett megoldást, amely hatalmas mennyiségű munkaerőt szállított az európai uralkodó osztály számára. A 16. századra már körülbelül egymillió afrikai rabszolga és őslakos munkás termelt értéktöbbletet Spanyolország számára a gyarmati Amerikában, az európai munkásoknál jóval magasabb kizsákmányolási arányban, hozzájárulva ezzel az európai gazdaság kapitalista irányba fejlődő ágazataihoz.^[2] 1600-ra csak Brazília cukorexportja kitette a kétszeresét az összes gyapjú értékének, amit ugyanabban az évben Anglia exportált. A brazil cukorültetvényeken olyan magas volt a felhalmozási arány, hogy kétévente megduplázták a kapacitásukat. Az arany és az ezüst is kulcsszerepet játszott a kapitalista válság megoldásában.

A Brazíliából importált arany újraindította a kereskedelmet és az ipart Európában.^[3] Több mint 17 000 tonnát importáltak 1640-ig, ami az ottani tőkés osztálynak kivételes előnyt biztosított a munkásokhoz, az áruhoz és a földhöz való hozzáférésben.^[4]

Az igazi gazdagságot azonban a rabszolga-kereskedelem révén felhalmozott munkaerő jelentette, amely olyan termelési módot tett lehetővé, amit Európában lehetetlen lett volna kikényszeríteni.

Ma már bizonyított, hogy az ültetvényrendszer táplálta az ipari forradalmat, ahogyan Eric Williams is állítja, aki megjegyezte, hogy Liverpoolban és Bristolban alig akadt olyan tégla, amelybe ne ivódott volna bele afrikai vér.^[5] De a kapitalizmus talán el sem indult volna „Amerika bekebelezése” nélkül, valamint a „vér és verejték” nélkül, amely két évszázadon keresztül az ültetvényekről Európába áramlott.

Ezt azért kell hangsúlyozni, mert segít felismerni, hogy a rabszolgaság milyen alapvető fontosságú volt a kapitalizmus történetében, és hogy miért kellett a tőkés osztálynak időszakosan, de szisztematikusan a tőke primitív felhalmozása, vagyis a nagyarányú gyarmatosítás és rabszolgasorba taszítás folyamatát elindítania, valahányszor a kapitalista rendszert súlyos gazdasági válság fenyegette, mint ahogy ennek jelenleg is tanúi vagyunk.^[6]

Az ültetvényrendszer nemcsak a belőle felhalmozott hatalmas mennyiségű munkaerő-felesleg miatt volt kulcsfontosságú a kapitalizmus fejlődése szempontjából, hanem azért is, mert a munkaerő-gazdálkodás, az exportorientált termelés, a gazdasági integráció és a nemzetközi munkamegosztás olyan modelljét határozta meg, amely azóta a kapitalista osztályviszonyok mintájává vált. A hatalmas munkáskoncentrációval és a szülőföldjétől elszakított, helyi támogatásra támaszkodni képtelen, rabságban tartott munkaerővel az ültetvény nemcsak a gyárakat, hanem a bevándorlás és a globalizáció későbbi, a munkaerő-költségek csökkentését célzó módszerét is előrevetítette.

Az ültetvényrendszer különösen fontos lépés volt a nemzetközi munkamegosztás
kialakításában, amely (a fogyasztási cikkek előállításán keresztül) a rabszolgák munkáját integrálta az európai munkaerő reprodukciójába, miközben a rabszolgák és a bérmunkások földrajzilag és társadalmilag is elkülönültek egymástól. A cukor, a tea, a dohány, a rum és a gyapot – a legfontosabb árucikkek az európai munkaerő által kitermelt kenyér mellett – gyarmati termelése csak az 1650-es évek után indult be nagy léptékben, miután a rabszolgaság intézményesült és az európai bérek (szerény mértékben) emelkedni kezdtek.^[7]

Itt kell azonban megemlíteni, hogy amikor viszont beindult, két olyan mechanizmust vezettek be, amelyek jelentősen átrendezték a munkaerő nemzetközi reprodukcióját. Egyrészt létrejött egy globális futószalag, amely csökkentette az európai munkaerő előállításához szükséges nyersanyagok költségét, és olyan módon kapcsolta össze a rabszolgákat és a bérmunkásokat, amely előrevetítette a jelenlegi ázsiai, afrikai és latin-amerikai munkásoknak a „fejlett” kapitalista országok számára „olcsó” (halálosztagokkal és katonai erőszakkal olcsóbbá tett) fogyasztási cikkek szállítójaként való felhasználását. Másrészt pedig a fővárosi bér lett az a közvetítő eszköz, amelyen keresztül a rabszolgamunkások által előállított árucikkek a piacra kerültek, és a rabszolgamunka termékeinek értéke realizálódott. Ily módon, akárcsak a női háztartási munka esetében, a rabszolgamunkának a nagyvárosi munkaerő termelésébe és reprodukciójába való integrálása tovább erősödött, és a munkabér a felhalmozás, azaz nemcsak a fizetett munkások, hanem a rejtett, bér nélküli munkások munkáját felhasználó eszközként is újradefiniálódott.

Tudták-e az európai munkások, hogy rabszolgamunkából származó termékeket vásárolnak, és ha igen, tiltakoztak-e ez ellen? Erre nem tudok válaszolni. Az viszont biztos, hogy a tea, a cukor, a rum, a dohány és a gyapot története sokkal jelentősebb, mint amennyire következtetni tudunk abból, ahogy ezek az árucikkek nyersanyagként vagy a rabszolga-kereskedelemben csereeszközként hozzájárultak a gyári rendszer kialakulásához.

Mert ami ezekkel az exportcikkekkel együtt utazott, az nemcsak a rabszolgák vére volt, hanem a kizsákmányolás új tudományának magva és a munkásosztály új felosztása is, amelynek révén a bérmunka ahelyett, hogy a rabszolgaság alternatíváját jelentette volna, a rabszolgaságtól tette függővé létét, mint eszközt (a nők fizetetlen munkájához hasonlóan) a bérmunkaidő fizetetlen részének kiterjesztéséhez.

Az amerikai rabszolgák és az európai bérmunkások élete olyan szorosan összefonódott, hogy a Karib-szigeteken, ahol a rabszolgák saját hasznukra művelhető földterületeket kaptak, ezek mérete, illetve megművelési ideje a cukor világpiaci árával arányosan változott^[8] – amit valószínűleg a munkások bérének változása és a munkásosztály reprodukciója körüli problémák határoztak meg. Tévedés lenne azonban azt a következtetést levonni, hogy a rabszolgamunka integrálása az európai bérproletariátus termelésébe érdekközösséget teremtett az európai munkások és a nagyvárosi kapitalisták között, amelyet feltehetően az olcsó importtermékek iránti közös vágyuk szilárdított volna meg.

A valóságban a rabszolga-kereskedelem a hódításhoz hasonlóan korszakos szerencsétlenséget jelentett az európai munkások számára.

Amint láttuk, a rabszolgaság (a boszorkányüldözéshez hasonlóan) a munkaerő-ellenőrzés azon módszereinek egyik fő kísérleti terepe volt, amelyeket később Európába importáltak. A rabszolgaság az európai munkások bérét és jogállását is befolyásolta, hiszen nem lehet véletlen, hogy csupán a rabszolgaság megszűnésével nőttek meg döntően a bérek Európában, és az európai munkások megszerezték a szervezkedés jogát.

Az is nehezen elképzelhető, hogy az európai munkások profitáltak Amerika meghódításából, legalábbis annak kezdeti szakaszában. Ne feledjük, hogy a kisnemességet és a kereskedőket éppen a feudalizmus elleni harc intenzitása ösztönözte a gyarmati terjeszkedésre, és hogy a konkvisztádorok az európai munkásosztály leggyűlöltebb ellenségeinek soraiból kerültek ki. Azt is fontos megjegyezni, hogy a hódítás biztosította az európai uralkodó osztály számára az ezüstöt és az aranyat, amelyből a városi és vidéki lázadásokat leverő zsoldos hadseregeket fizették; és hogy ugyanabban az időben, amikor az arawakokat, aztékokat és inkákat leigázták, Európában a munkásokat elűzték otthonaikból, megbélyegezték, mint az állatokat, és boszorkányokként égették meg. Nem szabad tehát azt feltételeznünk, hogy az európai proletariátus mindig cinkos volt Amerika kifosztásában, bár egyes proletárok kétségtelenül azok voltak.

A nemesség azonban általában véve olyan kevés együttműködést várt el az „alsóbb osztályoktól”, hogy a spanyolok kezdetben csak keveseknek engedték meg, hogy hajóra szálljanak. A 16. században mindössze 8000 spanyol vándorolt legálisan Amerikába, ennek 17 százalékát a papság tette ki.^[9] Még később is megtiltották az embereknek, hogy önállóan telepedjenek le a tengerentúlon, mert attól tartottak, hogy esetleg együttműködnek a helyi lakossággal. A legtöbb proletár számára a 17. és 18. században az Újvilágba való eljutás a szerződéses szolgaságon és a „szállításon” keresztül történt, azon büntetésen keresztül, amelyet az angliai hatóságok azért alkalmaztak, hogy megszabadítsák az országot a bűnözőktől, a politikai és vallási disszidensektől, valamint a csavargók és koldusok nagyszámú népességétől.

Ahogy Peter Linebaugh és Marcus Rediker rámutat A sokfejű hidra című könyvében, a gyarmatosítók félelme a korlátlan migrációtól megalapozott volt, tekintettel az Európában uralkodó nyomorúságos életkörülményekre, valamint az Újvilágról terjesztett beszámolók vonzerejére, amelyek csodaföldként ábrázolták Amerikát, ahol az emberek szabadon élnek a munkától és a zsarnokságtól, az uraktól és a kapzsiságtól, és ahol az enyém és tiéd nem létezik, minden dolog közös.^[10]

Az Újvilág olyan erős vonzerővel bírt, hogy az általa kínált új társadalom víziója nyilvánvalóan befolyásolta a felvilágosodás politikai gondolkodását, hozzájárulva a szabadság fogalmának kialakulásához, amelyet az európai politikai elméletben korábban ismeretlen, uralhatatlanságot jelentő fogalomnak tekintettek.^[11] Nem meglepő, hogy egyes európaiak megpróbálták átélni ezt az utópisztikus világot, ahol – ahogy Linebaugh és Rediker erőteljesen megfogalmazta – rekonstruálhatták a köznép elveszett tapasztalatát.^[12] Néhányan évekig az indián törzseknél éltek, annak ellenére, hogy az amerikai gyarmatokon letelepedőkre korlátozások vonatkoztak, és hogy súlyos árat kellett fizetniük, ha elfogták őket, mivel a szökevényeket árulóként kezelték és halálra ítélték. Ez volt a sorsa néhány fiatal angol telepesnek Virginiában, akiket elfogásuk után a gyarmati tanácsosok arra ítéltek, hogy „elégessék, kerékbe törjék” és felakasszák, vagy agyonlőjék őket.^[13] „A terror korlátokat teremtett” – jegyzi meg Linebaugh és Rediker.^[14] Egészen a 17. század végéig nehézséget jelentett az angoloknak meggyőzni az őslakosok csodálóit, hogy hagyjanak fel indián életmódjukkal. Sem érvek, sem könyörgések, sem könnyek (egy kortárs beszámolója alapján) nem tudtak sokakat meggyőzni, hogy otthagyják indián barátaikat. Másrészt az indián gyermekeket gondosan nevelték az angolok között, ruházták és tanították őket, mégsem volt egyetlen példa sem arra, hogy bármelyikőjük is önszántából maradt volna, mind visszatértek a saját nemzetükhöz.^[15]

Ami az európai proletárokat illeti, akik bérmunkára szerződtek, vagy elítéltként érkeztek az Újvilágba, sorsuk eleinte nem sokban különbözött az afrikai rabszolgákétól, akikkel gyakran egymás mellett dolgoztak. A gazdáikkal szembeni ellenségességük ugyanolyan intenzív volt, emiatt az ültetvényesek veszélyesnek tekintették őket, így a 17. század második felében korlátozni kezdték alkalmazásukat, és olyan jogszabályokat vezettek be, amelyek célja az afrikaiaktól való elkülönítésük volt. A faji határokat azonban csak a 18. század végén húzták meg visszavonhatatlanul.^[16] Addig azonban a fehérek, feketék és őslakosok közötti szövetség lehetősége, illetve az európai uralkodó osztály képzeletében az ilyen egységtől való félelem folyamatosan jelen volt otthon és az ültetvényeken.

Shakespeare A viharban (1612) adott ennek hangot, ahol Caliban, a bennszülött lázadó, egy boszorkány fia, valamint Trinculo és Stephano, az óceánjáró európai proletárok által szervezett összeesküvést ábrázolta, utalva az elnyomottak közötti végzetes szövetség lehetőségére, és Prospero varázslatos gyógyításával drámai ellenpontot szolgáltatva az uralkodók közötti viszálynak. A viharban az összeesküvés gyalázatos véget ér: az európai proletárokról kiderül, hogy nem többek pitiáner tolvajoknál és részegeseknél, Caliban pedig bocsánatért könyörög gyarmatosító gazdájától. Így amikor a legyőzött lázadókat Prospero és korábbi ellenségei, Sebastian és Antonio (akik kibékültek vele) elé állítják, gúnyolódással, a birtoklás és a megosztottság gondolataival találkoznak:

SEBASTIAN: Ha, ha! Mik ezek itt, Antonio uram? Pénzért adják őket?
ANTONIO: Valószínűleg. Az egyik egy hal, piacra való.
PROSPERO: Nézzétek csak meg azt, amit viselnek,
látszik, hogy kicsodák. – Itt ez a fickó,
– anyja boszorkány volt, olyan erős,
hogy parancsolt az még a Holdnak is,
kedve szerint csinált apályt-dagályt.
Ezek hárman megloptak. Köztük ez
a félördög – mert fattyú – el akarta
venni az életem: közülük kettőt
jól ismertek, tiétek; a sötétség
fia, ez itt, enyém.
(V. felvonás, 1. jelenet, 265–276. sor – Fábri Péter fordítása)

A színpadon kívül azonban a fenyegetés folytatódott. „Mind Bermudán, mind Barbadoson fehér szolgákat fedeztek fel, akik afrikai rabszolgákkal szövetkeztek, mivel az 1650-es években több ezer elítéltet szállítottak oda a brit szigetekről”.^[17] Virginiában a fekete és fehér szolgák szövetségének csúcspontja az 1675–76-os Bacon-lázadás volt, amikor az afrikai rabszolgák és a brit bérmunkások összefogtak, hogy összeesküvést szőjenek uraik ellen. Éppen ezért az 1640-es évektől kezdve a rabszolga-proletariátus felhalmozását a dél-amerikai gyarmatokon és a Karib-térségben a faji hierarchiák kiépítése kísérte, meghiúsítva az ilyen szerveződések lehetőségét. Olyan törvényeket hoztak, amelyek megfosztották az afrikaiakat a korábban biztosított polgári jogoktól, mint például az állampolgárság, a fegyverviselés joga, valamint az elszenvedett sérelmekről való vallomástétel vagy bírósági jogorvoslat kérése.

A fordulópontot az jelentette, amikor a rabszolgaságot örökletes állapottá tették, és a rabszolgatartók jogot kaptak arra, hogy megverjék és megöljék a rabszolgáikat. Ezenkívül tilos volt a „feketék” és „fehérek” közötti házasságkötés.

Később, az amerikai függetlenségi háborút követően megszüntették a brit uralom maradványának tekintett fehér szerződéses szolgaságot. Ennek eredményeként a 18. század végére a gyarmati Amerika „rabszolgákkal rendelkező társadalomból rabszolga-társadalommá vált”^[18], ezzel súlyosan aláásva az afrikaiak és az európaiak közötti szolidaritás lehetőségét. A „fehér” a gyarmatokon nem csupán a társadalmi és gazdasági kiváltságok jelvényévé vált, „amely azoknak a megjelölésére szolgált, akiket 1650-ig „keresztényeknek”, majd „angoloknak”
vagy „szabad embereknek” neveztek, hanem erkölcsi attribútummá, a társadalmi hegemónia naturalizálásának eszközévé.

A „fekete” vagy „afrikai” ezzel szemben a rabszolga szinonimájává vált, olyannyira, hogy a szabad feketék – akik még mindig jelentős számban voltak jelen a 17. század eleji Amerikában – később kénytelenek voltak bizonyítani státuszukat.

Nemek, faj és osztály a gyarmatokon

Vajon Caliban összeesküvése máshogy végződött volna, ha a főszereplők nők lettek volna? Ha a felbujtók nem Caliban, hanem az anyja, Sycorax, a hatalmas algériai boszorkány, akit Shakespeare a darab hátterében rejteget, és nem Trinculo és Stephano, hanem a boszorkányok testvérei lettek volna, akiket Amerika meghódításának éveiben máglyán égettek el Európában? Ez a kérdés pusztán költői, de célja, hogy kíváncsivá tegyen, hogy többet deríthessünk ki a szexuális munkamegosztás természetéről a gyarmatokon, illetve azokról a kötelékekről, amelyek ott az európai, a bennszülött és az afrikai nők között a szexuális diszkrimináció közös tapasztalata révén létrejöhettek.

Az Én, Tituba, Salem fekete boszorkánya című könyvében Maryse Conde betekintést nyújt abba, milyen helyzetek hozhatnak létre ilyen kötődést, amikor leírja, hogy Tituba és új szeretője, a puritán Samuel Parris fiatal felesége eleinte hogyan támogatták egymást a férfi gyilkos nőgyűlölete ellen. Egy még kiemelkedőbb példa a Karib-térségből származik, ahol a Nagy-Britanniából elítéltként vagy bérmunkásként „odaszállított” angol nők az alacsony társadalmi osztályokból a cukorbirtokok munkásbandáinak szerves részévé váltak.

„A birtokos fehér férfiak által házasságra és háztartási szolgálatra alkalmatlannak tartott, »szemtelenségük és lázadó hajlamuk miatt« földnélküli fehér nőket kétkezi munkára vitték az ültetvényekre, a közműépítési munkákra és a városi szolgáltatások szektorába. Ezekben a világokban bensőségesen szocializálódtak a rabszolgaközösséggel és a rabszolgasorban élő fekete férfiakkal. Háztartásokat alapítottak, gyermekeket hoztak világra és neveltek velük”.^[19]

A rabszolganőkkel együttműködtek és versenyeztek is a termények vagy a lopott termékek értékesítésében. A rabszolgaság intézményesítésével azonban, amely a fehér munkások terheinek enyhülésével és az Európából az ültetvényesek feleségeként érkező nők számának csökkenésével járt együtt, a helyzet drasztikusan megváltozott. Társadalmi származásuktól függetlenül a fehér nőket a fehér hatalmi struktúra soraiban feljebb léptették, vagy kiházasították, és amikor csak lehetett, maguk is rabszolgák tulajdonosai lettek, általában nőké, akiket háztartási munkára alkalmaztak. Ez azonban nem volt automatikus folyamat. A szexizmushoz hasonlóan a rasszizmust is törvénybe kellett foglalni, és általános érvényűvé kellett tenni. A legárulkodóbb tilalmak közé tartozott, hogy a feketék és fehérek közötti házasság és szexuális kapcsolat tilos volt, a fekete rabszolgákkal összeházasodó fehér nőket elítélték, az ilyen házasságokból származó gyermekeket pedig életfogytiglani rabszolgasorban tartották.

Az 1660-as években Marylandben és Virginiában elfogadott törvények azt bizonyítják, hogy felülről egy szegregált, rasszista társadalmat hoztak létre, és hogy a „feketék” és a „fehérek” közötti intim kapcsolatok igen gyakoriak lehettek, ha ezek megszüntetéséhez az életfogytiglani rabszolgaság bevezetését tartották szükségesnek. Mintha a boszorkányüldözés által meghatározott forgatókönyvet követnék, az új törvények morálisan elítélték a fehér nők és a fekete férfiak közötti kapcsolatot. Amikor ezeket az 1660-as években elfogadták, a boszorkányüldözés Európában a végéhez közeledett, de Amerikában a boszorkányt és a fekete ördögöt övező összes tabut felelevenítették, ezúttal a fekete férfiak kárára. Az „oszd meg és uralkodj” a spanyol gyarmatokon is a hivatalos politikává vált, miután a gyarmatosítók számbeli alárendeltsége miatt liberálisabb hozzáállást javasoltak az etnikumközi kapcsolatok és a helyi törzsfőnökökkel házasság révén kötött szövetségek tekintetében. Az 1540-es években azonban, amikor a meszticek számának növekedése aláásta a gyarmati kiváltságokat, a „faj” kulcsfontosságú tényezővé vált a tulajdon átörökítésében, ezért faji hierarchiát állítottak fel, hogy elkülönítsék egymástól és a fehér lakosságtól az őslakosokat, meszticeket és mulattokat.^[20] A házassággal és a női szexualitással kapcsolatos tilalmak itt is a társadalmi kirekesztés érvényesítését szolgálták.

Spanyol-Amerikában azonban a faji alapon történő szegregáció csak részben sikerült, a migráció, a népességfogyás, a bennszülöttek lázadása ugyanis jelentősen akadályozta a folyamatot, ahogyan a gazdasági felemelkedésre esélytelen fehér városi proletariátus kialakulása is, amely hajlamos volt a meszticekkel és a mulattokkal azonosulni a fehér felsőbb osztályok helyett. Így míg a karibi ültetvényes társadalmakban az európaiak és az afrikaiak közötti különbségek idővel nőttek, a dél-amerikai gyarmatokon lehetővé vált az „újrarendeződés”, különösen az alacsony származású európai, mesztic és afrikai nők körében, akik bizonytalan gazdasági helyzetük mellett osztoztak a törvénybe épített kettős mércéből fakadó hátrányokban, ami kiszolgáltatottá tette őket a férfiak visszaéléseinek.

Ennek az „újrarendeződésnek” a jelei megtalálhatók azokban a feljegyzésekben, amelyeket az inkvizíció a 18. századi Mexikóban vezetett a mágikus és eretnek hiedelmek felszámolására irányuló vizsgálatokról.^[21] A feladat reménytelen volt, és az inkvizíció hamarosan elvesztette érdeklődését a projekt iránt, mivel meggyőződött arról, hogy a népi mágia már nem jelent veszélyt a politikai rendre. Az általa összegyűjtött tanúvallomásokból azonban kiderül, hogy a nők között többszörös cserekapcsolatok léteztek a mágikus gyógymódokkal és
szerelmi orvoslással kapcsolatos kérdésekben, és idővel egy új kulturális valóságot hoztak létre, amely az afrikai, az európai és az őslakos mágikus hagyományokból egyaránt merített. Ahogy Ruth Behar írja: indián nők adtak kolibriket spanyol gyógyítóknak, hogy használják őket szexuális varázslásra, mulatt nők mesélték el a mesztic nőknek, hogyan szelídítsék meg a férjeiket, egy loba boszorkány pedig egy prérifarkast mutatott be az ördögnek.

Ez a „népi” hitrendszer párhuzamosan futott az egyház hitrendszerével, és olyan gyorsan terjedt, mint a kereszténység az Újvilágban, úgyhogy egy idő után lehetetlenné vált megkülönböztetni, hogy mi volt benne „indián”, mi „spanyol” és mi „afrikai”. Az inkvizíció által „esztelenségnek” ítélt, sokszínű női világ, amelyet Ruth Behar leír,

sokatmondó példája azoknak a szövetségeknek, amelyeket a nők a gyarmati és a bőrszín szerinti határokat átlépve, közös tapasztalataik és a reprodukció ellenőrzésére, valamint a szexuális diszkrimináció elleni harcban rendelkezésükre álló hagyományos ismeretek és gyakorlatok megosztásában való érdekeltségük révén tudtak létrehozni.

A „faji” alapú megkülönböztetéshez hasonlóan ez is több volt, mint kulturális poggyász, amelyet a gyarmatosítók hoztak Európából a csákóikkal és lovaikkal. Ahogyan az együttműködés lerombolása, ez is egy olyan stratégia volt, amelyet a konkrét gazdasági érdekek és a kapitalista gazdaság előfeltételeinek megteremtése diktált, és mint ilyen, mindig az adott feladathoz igazodott.

Mexikóban és Peruban, ahol a népességfogyást a nők házimunkára való
ösztönzésével igyekeztek meggátolni, a spanyol hatóságok új szexuális
hierarchiát vezettek be, amely megfosztotta az őslakos nőket a függetlenségüktől,
és nagyobb hatalmat adott felettük férfi rokonaiknak. Az új törvények értelmében a házas nők a férfiak tulajdonává váltak, és arra kényszerültek (a szokásokkal szemben), hogy kövessék férjüket az otthonukba. Létrehoztak egy keresztszülő-rendszert is, amely tovább korlátozta a jogaikat, és a gyermekek feletti hatalmat a férfiak kezébe adta. Ráadásul annak érdekében, hogy az őslakos nők szaporítsák a bányákban végzett, kötelező „mita” munkára toborzott munkásokat, a spanyol
hatóságok törvénybe foglalták, hogy senki sem választhatja el a férjet a feleségétől, ami azt jelentette, hogy a nők kénytelenek voltak követni a férjüket, akár akarták, akár nem, még a bányászat által okozott szennyezés miatt haláltáborként ismert területekre is.^[22]

A francia jezsuiták beavatkozása a montagnais-naskapi nép fegyelmezésébe és kiképzésébe a 17. század közepén Kanadában szemléletes példája annak, hogyan halmozódtak fel a nemi különbségek. A történetet a néhai antropológus, Eleanor Leacock meséli el Myths of Male Dominance című művében, amelyben az egyik főszereplő naplóját vizsgálja. Ő Paul LeJeune atya volt, egy jezsuita misszionárius, aki a gyarmati időkre jellemző módon csatlakozott egy francia kereskedelmi állomáshoz, hogy kereszténnyé és „Új-Franciaország” polgáraivá tegye az indiánokat. A naskapi egy nomád indián nép volt, amely harmóniában élt, vadászott és halászott a Labrador-félsziget keleti részén. LeJeune érkezésének idejére azonban közösségüket az európaiak jelenléte és a szőrmekereskedelem elterjedése aláásta, így egyesek, akik kereskedelmi szövetséget akartak kötni velük, hajlandóak voltak engedni, hogy a franciák diktálják, hogyan kormányozzák magukat.^[23]

Ahogy az gyakran megtörtént, amikor az európaiak kapcsolatba kerültek az amerikai őslakosokkal, a franciákra is nagy hatással volt a naskapi nép nagylelkűsége, az együttműködésre való készségük és a státusz iránti közömbösségük, de megdöbbentette őket „erkölcstelenségük”; látták, hogy a naskapiknak nem volt elképzelésük a magántulajdonról, a tekintélyről, a férfi felsőbbrendűségről, és még a gyermekeiket sem voltak hajlandók megbüntetni.^[24] A jezsuiták elhatározták, hogy mindezen változtatnak, és nekiláttak, hogy megtanítsák az indiánoknak a civilizáció alapvető elemeit, mivel meg voltak győződve arról, hogy ez szükséges ahhoz, hogy megbízható kereskedelmi partnerekké váljanak. Ennek szellemében először is megtanították nekik, hogy „a férfi az úr”, hogy „Franciaországban a nők nem uralkodnak a férjükön”, és hogy meg kell tiltani az éjszakai udvarlást, a válást bármelyik partner kívánságára, valamint a szexuális szabadságot mindkét házastárs számára, akár a házasság előtt, akár utána.

Íme egy sokatmondó beszélgetés, amelyet LeJeune folytatott erről a témáról egy naskapi törzsbéli emberrel: „Elmondtam neki, hogy nem tisztességes, hogy egy nő mást is szeressen a férjén kívül, és hogy az a gonosz lény, akiről ő maga sem tudja biztosan, hogy a saját fia, velük éljen. Ő így válaszolt: Ennek nincs értelme. Ti, franciák, csak a saját gyermekeiteket szeretitek; mi azonban törzsünk minden gyermekét szeretjük. Nevetni kezdtem, mert láttam, hogy makacs, mint az öszvér”.^[25]

Új-Franciaország kormányzójának támogatásával a jezsuitáknak sikerült meggyőzniük a naskapikat, hogy válasszanak maguknak néhány főnököt, és rendezzék a viszonyaikat az asszonyaikkal. Jellemzően az egyik fegyverük az volt, hogy azt sugallták, hogy azok a nők, akik túlságosan függetlenek, és nem engedelmeskednek a férjüknek, az ördög teremtményei. Amikor a férfiak leigázási kísérletei miatt a naskapi nők feldühödve elszöktek, a jezsuiták rávették a férfiakat, hogy üldözzék a házastársaikat, és fenyegessék őket börtönnel: „Az igazságszolgáltatás ilyen cselekedetei” – jegyezte meg büszkén LeJeune egy konkrét esetnél – „nem okoznak meglepetést Franciaországban, mert ott így szokás eljárni. De ezeknél a népeknél… ahol mindenki születésétől fogva olyan szabadnak tartja magát, mint a nagy erdeikben kóborló vadállatok… csoda, ha a
kényszerítő parancsnak engedelmeskednek, vagy bármilyen törvényes igazságszolgáltatást megvalósítanak”.^[26] A jezsuiták legnagyobb győzelme azonban az volt, hogy rávették a naskapikat gyermekeik megverésére, mivel úgy vélték, hogy a „vadak” túlzott szeretete az utódaik iránt a legfőbb akadálya a keresztényesítésüknek. LeJeune naplója megörökíti az első esetet, amikor egy lányt nyilvánosan megvertek, miközben az egyik rokona dermesztő előadást tartott a jelenlévőknek az esemény történelmi jelentőségéről: „Ez az első büntetés veréssel, amelyet nemzetünk bármelyik tagjára kiszabunk…”^[27]

A naskapi férfiak annak köszönhették a férfiúi felsőbbrendűségre való nevelésüket, hogy a franciák a magántulajdon „ösztönét” akarták beléjük
nevelni, hogy megbízható partnerekké váljanak a szőrmekereskedelemben.

Egészen más volt a helyzet az ültetvényeken, ahol a nemi munkamegosztást közvetlenül az ültetvényesek munkaerőigénye és a rabszolgák által termelt áruk nemzetközi piaci ára diktálta. A rabszolga-kereskedelem eltörléséig, amint azt Barbara Bush és Marietta Morrissey dokumentálta, a nők és a férfiak ugyanolyan mértékű kizsákmányolásnak voltak kitéve; az ültetvényesek jövedelmezőbbnek találták a rabszolgák halálra dolgoztatását és „elfogyasztását”, mint szaporodásuk ösztönzését. Sem a szexuális munkamegosztás, sem a szexuális hierarchiák nem voltak így hangsúlyosak. Az afrikai férfiaknak nem volt beleszólásuk női társaik és rokonaik sorsába; ami a nőket illeti, távolról sem részesültek különleges bánásmódban, hanem elvárták tőlük, hogy ugyanúgy dolgozzanak a földeken, mint a férfiak, különösen, amikor a cukor és a dohány
iránt nagy volt a kereslet, és ugyanolyan kegyetlen büntetéseknek voltak kitéve még akkor is, ha terhesek voltak.^[28]

Ironikus módon tehát úgy tűnik, hogy a rabszolgaságban a nők „elértek” egy nagyjábóli egyenrangúságot az osztályukhoz tartozó férfiakkal.^[29] De a bánásmódjuk sohasem volt azonos. A nőknek kevesebbet adtak enni; a férfiakkal ellentétben kiszolgáltatottak voltak uraik szexuális támadásainak; és még kegyetlenebb büntetéseket szabtak ki rájuk, mert a fizikai kínok mellett el kellett viselniük a szexuális megaláztatást és a terhesség során az általuk kihordott magzatoknak okozott károkat. Ráadásul ennek egy újabb dimenziója nyílt meg 1807 után, amikor a rabszolga-kereskedelmet eltörölték, és a karibi és amerikai ültetvényesek „rabszolgatenyésztési” politikát folytattak. Ahogy Hilary Beckles rámutat Barbados szigetével kapcsolatban, az ültetvénytulajdonosok már a 17. század óta igyekeztek ellenőrizni a rabszolganők reprodukciós szokásait, „[ösztönözve] őket arra, hogy egy adott időintervallumban kevesebb vagy több gyermeket szüljenek”, attól függően, hogy mennyi szántóföldi munkára volt szükség. De csak miután az afrikai rabszolgák kínálata csökkent, vált a nők szexuális kapcsolatainak és reprodukciós szokásainak szabályozása szisztematikusabbá és intenzívebbé.^[30]

Európában a nők szaporodásra való kényszerítése a fogamzásgátlásért járó halálbüntetés kiszabásához vezetett. Az ültetvényeken, ahol a rabszolgák értékes árucikké váltak, a szaporodási politikára való áttérés kiszolgáltatottabbá tette a nőket a szexuális erőszaknak, bár a nők munkakörülményeinek bizonyos „javulásához” vezetett: a munkaidő csökkentése, szülőotthonok építése, a szülést segítő bábák biztosítása, a szociális jogok (például az utazás és a gyülekezés) kiterjesztése.^[31] Ezek a változások azonban nem tudták csökkenteni sem azokat a károkat, amelyeket a nők az ültetvényeken végzett munkájuk alatt szenvedtek el, sem pedig a szabadságuk hiánya által érzett keserűséget. Barbados kivételével az ültetvényesek kísérlete, hogy „természetes szaporodással” bővítsék a munkaerőt, kudarcot vallott, és az ültetvényeken a születési arányszámok „abnormálisan alacsonyak” maradtak.^[32] Hogy ez a jelenség a rabszolgaság fenntartásával szembeni nyílt ellenállás eredménye volt-e, vagy pedig a rabszolgasorban élő nőkre nehezedő kemény körülmények okozta fizikai legyengülés következménye, még mindig vita tárgya.^[33] De, mint Bush rámutat, jó okunk van azt feltételezni, hogy a kudarc fő oka a nők elutasító magatartása volt, mert amint a rabszolgaságot felszámolták, még akkor is, amikor gazdasági körülményeik bizonyos tekintetben romlottak, a felszabadított rabszolgák közösségei növekedni kezdtek.^[34] A nők áldozattá válásának visszautasítása a szexuális munkamegosztást is átformálta, ahogyan az a Karib-szigeteken történt, ahol a rabszolgasorban élő nők félig-meddig szabad piaci árusokká váltak az általuk megtermelt termékekkel a saját földjeiken (Jamaikában polinkák), amelyeket az ültetvényesek adtak a rabszolgáknak, hogy azok el tudják tartani magukat.

Az ültetvényesek azért fogadták el ezt az intézkedést, hogy megtakarítsák a munkaerő reprodukciós költségeit. De a rabszolgák számára is előnyösnek bizonyult a saját földekhez való hozzáférés; nagyobb mobilitást biztosított számukra, és lehetőséget arra, hogy a művelésre szánt időt más tevékenységekre fordítsák. Az, hogy képesek voltak kisebb terményeket termelni, amelyeket meg lehetett enni vagy el lehetett adni, növelte a függetlenségüket. Az ilyen önellátó területek sikeréhez leginkább a nők járultak hozzá, akik értékesítették a terményeket, és ezzel az ültetvényrendszerben újra kisajátították és újratermelték azt, ami Afrikában az egyik fő foglalkozásuk volt. Ennek eredményeképpen a 18. század közepére a karibi rabszolganők rangot vívtak ki maguknak az ültetvények gazdaságában, hozzájárulva a szigetek élelmiszerpiacának bővüléséhez, sőt, a megteremtéséhez.

Egyrészt a rabszolgák és a fehér lakosság által elfogyasztott élelmiszerek nagy részét ők állították elő, másrészt pedig a saját termésük árusítóiként és piaci kofaként, kiegészítve a gazdájuk boltjából elvett, más rabszolgákkal elcserélt vagy a gazdáik által eladásra adott árukkal. Ebben a minőségükben a rabszolganők kapcsolatba kerültek a fehér munkásnőkkel is, akik gyakran korábbi bérmunkások voltak, még azután is, hogy az utóbbiakat kivonták a bandákból és emancipálták. Kapcsolatuk időnként ellenséges is lehetett: a proletár európai nők, akik szintén főként az élelmiszernövények termesztéséből és értékesítéséből éltek, időnként
ellopták a rabszolganők által a piacra vitt termékeket, vagy megpróbálták megakadályozni az értékesítésüket. De a nők mindkét csoportja együttműködött a vételi és eladási kapcsolatok kiterjedt hálózatának kiépítésében is, amely megkerülte a gyarmati hatóságok által hozott törvényeket, amelyek rendszeresen aggódtak amiatt, hogy ezek a tevékenységek kivonhatják az ellenőrzésük alól a rabszolgákat.

A rabszolganők az értékesítés megakadályozására vagy az értékesítés helyeinek korlátozására bevezetett jogszabályok ellenére tovább bővítették eladói tevékenységüket és a sajátjuknak tekintett telkek megművelését, így a 18. század végére egy olyan „elő-parasztságot” alkottak, amely gyakorlatilag monopóliummal rendelkezett a szigetek piacain. Emiatt egyes történészek szerint a rabszolgaság a karibi térségben már a felszabadulás előtt megszűnt.

A rabszolganők – minden nehézség ellenére – kulcsszerepet játszottak ebben a folyamatban, ők voltak azok, akik elszántságukkal alakították a rabszolgaközösség és a szigetek gazdaságának fejlődését, annak ellenére, hogy a hatóságok sokszor megpróbálták korlátozni a hatalmukat.

A rabszolgasorba taszított karibi nők a fehér lakosság kultúrájára is döntő hatást gyakoroltak, különösen a fehér nőkre, a gyógyítóként, látnokként, a mágikus gyakorlatok szakértőjeként végzett tevékenységükkel, valamint gazdáik konyhájának és hálószobáinak „uralmával”.^[35] Nem meglepő, hogy a rabszolgaközösség szívének tekintették őket. A látogatókat lenyűgözte énekük, fejkendőjük és ruhájuk, valamint extravagáns beszédmódjuk, amelyet ma már úgy értelmeznek, mint gazdáik szatirizálásának eszközét. Az afrikai és kreol nők befolyásolták a szegény fehér nők szokásait, akik egy kortárs ábrázolás alapján úgy viselkednek, mint az afrikaiak, csípőre szíjazott gyermekeikkel járkálnak, miközben a fejükön terményekkel teli tálcákat egyensúlyoznak.^[36]

A fő vívmányuk mégis az önállóság politikájának kifejlesztése volt, amely a túlélési stratégiákon és a női hálózatokon alapult. Ezek a gyakorlatok és a hozzájuk kapcsolódó értékek, amelyeket Rosalyn Terborg Penn a kortárs afrikai feminizmus alapvető elveiként azonosított^[37], újradefiniálták a diaszpóra afrikai közösségét. Nemcsak egy új női afrikai identitás alapjait teremtették meg, hanem egy olyan új társadalom alapjait is, amely – a szűkösségre és a függőségre mint strukturális életfeltételek erőltetésére irányuló kapitalista kísérlettel szemben – a megélhetés alapvető eszközeinek újrakisajátítása és nők kezében való összpontosítása mellett kötelezte el magát, kezdve a földdel, az élelmiszer-termeléssel, valamint a tudás és az együttműködés generációk közötti átadásával.

A nők megszelídítése, a feminin és maszkulin jegyek újraírása: A nők, Európa fenevadai

Nem meglepő tehát, hogy a női munka és társadalmi státusz elértéktelenedése következtében az engedelmesség megtagadása, valamint azok a módszerek, melyekkel a nők megszelídíthetőek, az átmeneti korszak irodalmának és szociálpolitikájának fő témáit képezték.^[38]

A nők munkaerőként való teljes leértékelése és autonóm státuszuktól való megfosztása nem mehetett volna végbe anélkül, hogy ne lettek volna kitéve az intenzív társadalmi hanyatlás hatásainak; és valóban, a 16–17. század folyamán a nők a szociális élet minden szegmensében teret vesztettek. A folyamat kulcsfontosságú okai az akkori törvényekben keresendőek, ebben az időszakban ugyanis a női jogok folyamatosan csorbuló tendenciát mutattak. Ennek egyik alappillére az egyedül végezhető gazdasági munka jogától történő megfosztáson nyugodott. Franciaországban elveszítették a szerződéskötéshez vagy a bírósági
képviselethez való jogot, mivel a törvény előtt „elmeháborodottnak” nyilvánították őket. Olaszországban hasonló okok miatt kevesebbszer jelentek meg a bíróságokon, hogy feljelentést tegyenek az ellenük elkövetett visszaélések miatt. Ha Németországban egy középosztálybeli nő megözvegyült, bevett gyakorlatnak számított egy gyám kinevezése, aki az özvegy ügyeit intézi. A német nők számára azt is megtiltották, hogy egyedül vagy más nőkkel együtt éljenek, az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nők esetében pedig még az is törvénybe ütközött, hogy a saját családjukkal maradjanak, mivel nem volt garancia arra, hogy megfelelően fogják ellenőrizni őket.

Összegzésképpen, a gazdasági és társadalmi hanyatlás a nők törvényes kiskorúsításához vezetett.

A társadalmi potenciál elvesztése tetten érhető volt a közterek újabb, nemi alapon történő felosztásában is. A mediterrán országokban a nők nemcsak bérmunkát nem végezhettek, hanem az utcákról is kiszorultak, ahol kíséret hiányában gúnyolódásnak és szexuális zaklatásnak voltak kitéve.^[39] Angliában (habár az országot a korszak „női édenkertjének” tartották egyes olasz utazók) a nők nyilvános jelenlétét rosszalló tekintetek fogadták. Elbátortalanították őket attól, hogy otthonaik előtt üldögéljenek, vagy az ablakon keresztül nézelődjenek; utasítást kaptak arra is, hogy lehetőleg ne töltsenek időt barátnőikkel (a „pletykálás” ebben az időszakban szívta magába negatív jelentéstartalmát). Még az is a javaslatok között szerepelt, hogy a házasságkötés után ne látogassák túl gyakran szüleiket.

Az, ahogy a munka nemi alapon történő felosztása átformálta a férfi–női kapcsolatokat, látható azokból a nyilvános vitákból is, amik a korszak női erényeit és bűneit tematizáló, népszerű irodalmi alkotásokban is tükröződnek. Ezeknek a célja a nemi szerepek ideológiai újramodellezése által a kapitalizmus rendjébe való beilleszkedésre nevelés volt.

A kezdettől fogva „cicaharcként” emlegetett viták során megmutatkozott egy újfajta kíváncsiság a téma iránt, jelezve az avítt normák szavatosságának lejártát, a nyilvánosság szemében pedig egyre inkább tudatosult a szexuális politika alapelvei megkérdőjelezésének szükségessége. A vitákat követően két jellegzetes tendenciát figyelhetünk meg. Egyrészt új kulturális kánonok születtek, maximalizálva a nők és a férfiak közötti különbségeket eltúlzott maszkulin és feminin prototípusok megalkotásán keresztül.^[40] Másrészt pedig lefektették azt az alapvetést, miszerint a nők természetüknél fogva alacsonyabb rendűek a férfiaknál – túlérzékenyek, kéjhajhászok, önkontrollra képtelenek –, így a férfiak felügyelete alá kell helyezni őket.

Akárcsak a boszorkányperek esetében, ebben a kérdésben is vallási és filozófiai irányvonalak mentén született konszenzus. A szószéken vagy az írott lapokon humanisták, protestáns újítók, ellenreformációt támogató katolikusok mind együttműködtek a nők rágalmazásának érdekében. Szakadatlanul és megszállottan vádolták őket esztelenséggel, fennhéjazással, féktelenséggel, pazarlással. Különösképpen okolták a női beszédet, amit az alárendeltség eszközének tekintettek. A legfőbb női gonosztevőnek azonban az engedetlen feleséget tartották, aki a cserfes asszonnyal, a boszorkánnyal és a prostituálttal együtt kedvelt figurája volt népszerű drámaíróknak és moralistáknak.

E tekintetben Shakespeare A makrancos hölgy című drámája tekinthető a korszak kiáltványának. A patriarchális tekintélynek való behódolás megtagadásáért járó büntetést számtalan nőgyűlölő darabban és traktátusban követelték és ünnepelték. I. Erzsébet és I. Jakab korának irodalma ezen témákban bővelkedett.
Jellemző példája a műfajnak John Ford Mily kár e szajháért című tragédiája, ami egy elrettentő ítélet végrehajtásával zárul: négy nőből hármat kivégeznek. További, a nők fegyelmezéséért felelős klasszikusokként említhetjük John Swetnam A hajadon, tétlen, haladó, bizonytalan nők helyzetének rendezése című pamfletjét, valamint A nők parlamentje című szatíráját, melyben középosztálybeli feleségeket karikíroz ki, akik buzgó jogalkotóként igyekeznek férjeik fejére nőni.

Mindeközben új törvényeket és új kínzási módszereket vezettek be annak érdekében, hogy szabályozzák a nők házon kívüli viselkedését, megerősítve a nők irodalmi befeketítésén túli precíz politikai programot, azaz minden önrendelkezésüktől és társadalmi hatalmuktól való megfosztását. A felvilágosodás kori Európában azokat a nőket, akiket feleseléssel vádoltak, szájukat eltakarva, akár a kutyákat, tették közszemlére az utcákon. A prostituáltakat ostorral verték, ketrecbe zárták vagy vízbe fullasztották,
a házasságtörő nőket pedig halálbüntetéssel sújtották.^[41]

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a nőkkel ugyanolyan ellenségesen és elhidegülten bántak, mint a „vad őslakosokkal” a gyarmatosításról szóló feljegyzések szerint. A párhuzam nem véletlenszerű. Mindkét esetben az irodalmi és kulturális besározás volt a kirekesztés eszköze. Láthatjuk, ahogy az amerikai őslakosok démonizálása a rabszolgatartás szükségességét és erőforrásaik kifosztását volt hivatott igazolni. Európában a nők elleni támadás a munka férfiak által történő kisajátítása és a nők reproduktív joga feletti kontroll megszerzésének szolgálatában állt. Ahogy minden esetben, az ellenállásnak végzetes ára volt.

Az európai nők és a gyarmatosított őslakosok ellen alkalmazott taktikák egyike se járt volna sikerrel az állandósult terror fenntartása nélkül. Az európai nők esetében a boszorkányüldözés játszotta a főszerepet az új társadalmi funkciójuk kialakításában és identitásuk lerombolásában. A nők démoni lényekként való ábrázolása, valamint azok a kegyetlen és megalázó gyakorlatok, amelyeknek közülük sokan alá voltak vetve, kitörölhetetlen nyomokat hagytak a kollektív női pszichében és a nők lehetőségeiben. Társadalmi, gazdasági, kulturális, politikai szempontból a boszorkányüldözés fordulópont volt a nők életében; megegyezett azzal a történelmi vereséggel, amelyre Engels A család, a magántulajdon és az állam eredetében utal a matriarchális világ bukásának okaként.

A boszorkányüldözés ugyanis elpusztította a női gyakorlatok, a kollektív kapcsolatok és tudásrendszerek egész világát, amelyek a nők erejének alapját képezték a kapitalizmus előtti Európában, és a feudalizmus elleni küzdelemben való ellenállásuk kiindulópontját jelentették. Ebből a vereségből a nőiség új modellje bontakozott ki: az ideális nő és feleség mindenkor passzív, engedelmes, takarékos, csendes, szorgos és tiszta.

Ez a változás a 17. század végén kezdődött, miután a nőket több mint két évszázadra alávetették az állami terrorizmusnak. Miután a nőket legyőzték,
az „átmenet” során felépített démoni képzetet, mint felesleges eszközt elvetették, és helyébe egy új, megszelídített nőstény került. Míg a boszorkányüldözés idején a nőket vadállatoknak, gyengeelméjűeknek, telhetetlen kéjenceknek, ugyanakkor rebellisnek, alárendeltnek, önuralom nélkülinek ábrázolták, a 18. századra a kánon megfordult. A nőkre ekkor passzív, terméketlen lényekként hivatkoztak, akik engedelmesebbek, erkölcsösebbek, mint a férfiak, egyszersmind képesek pozitív etikai hatást is gyakorolni az „erősebbik” nemre. Még az irracionalitásukat is felértékelték, a holland gondolkodó, Pierre Bayle Történelmi és kritikai Szótárában az anyai ösztön fontosságát méltatta, azzal érvelve, hogy valóban gondviselő eszköznek kell tekinteni, amely biztosítja, hogy
a szülés és a gyermeknevelés kellemetlenségei ellenére a nők továbbra is hajlandóak legyenek szaporodni.

A kapitalizmus és a nemi alapú munkamegosztás

Ahogy a nők és a primitív felhalmozás története is megmutatja, az új patriarchális rend és a kapitalista rendszer felépítésében a nők szolgasorba taszítása játszotta a főszerepet, akik így váltak a férfi munkaerő kiszolgálóivá. Ez alapján új, nemi alapú munkamegosztást lehetett érvényesíteni, amely nemcsak a nők és férfiak feladatait különböztette meg, hanem tapasztalataikat, életüket, a tőkéhez és a munkásosztály más ágazataihoz való viszonyukat is meghatározta.

Nem kevésbé, mint a nemzetközi munkamegosztás, a szexuális munkamegosztás
is mindenekelőtt a hatalmi struktúrákon és a munkaerő felosztásán alapult, miközben óriási löketet adott a tőkefelhalmozásnak. Ezt nem árt hangsúlyozni, tekintettel arra a tendenciára, hogy az ugrásszerűen megnövekedett termelést a kapitalizmusban csak a munkafeladatok specializálódásának tulajdonítják.
Valójában azok az előnyök, melyekre a tőkés osztály szert tett a mezőgazdasági
és az ipari munka elkülönítése által (és leginkább az Adam Smith ódáiban ünnepelt ipari munka által), elhalványulnak, mivel a nők munkájának és társadalmi helyzetének romlásából származnak.

Amellett érveltem, hogy a nők és férfiak közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyok, valamint a nők fizetés nélküli munkájának tabusítása a természetes alsóbbrendűség leple alatt lehetővé tette a kapitalizmus számára, hogy hatalmas mértékben kiterjessze a fizetetlen munka intézményrendszerét, és a (férfiak által megkeresett) béreket a női munka felhalmozására használja. Egyben annak a célnak is megfelelt, hogy az osztályharcot nők és férfiak közötti harcként mutassa fel. Így a primitív felhalmozás mindenekelőtt a különbségek, egyenlőtlenségek, hierarchiák, megosztottságok felhalmozása volt, amelyek elidegenítették a dolgozókat egymástól, sőt önmaguktól is. Amint láttuk, a férfi munkavállalók gyakran bűnrészesek voltak ebben a folyamatban, mivel igyekeztek megtartani és maximalizálni hatalmukat, leértékelve és fegyelmezve a nőket, gyerekeket és a tőkés osztály által gyarmatosított lakosságot.

Az elnyomásért, amelybe a férfiak a nőket kényszerítették a bérmunkához való hozzáférésük kisajátítása és a tőke mértéktelen felhalmozásához való, ismert hozzájárulásuk során, az önmaguktól való elidegenedés, valamint az egyéni és kollektív hatalmuk „primitív felhalmozása” árán fizettek. A következő fejezetekben tovább vizsgálom a felhalmozás ezen folyamatát a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet három kulcsfontosságú aspektusának tárgyalásával: a proletár test munkagéppé alakításával, a nők boszorkányüldözésével, a „vadak” és a „kannibálok” konstrukciói megalkotásának folyamatával Európában és az Újvilágban.