Még szinte alig tért magához a Dél-Kaukázus a 2020 őszi háborúból, Azerbajdzsán és Örményország a jelek szerint ismét kész háborúba vonulni a vadregényes Nagorno-Karabah (más néven: Hegyi-Karabah/Artcak) enklávé miatt. Az elmúlt hetekben mindkét oldal jelentős csapatösszevonásokat hajtott végre a határok mentén, és több fegyveres incidensre is sor került, nem csoda hát, ha sokan újabb háborútól tartanak.

A katonai mozgósításokra azután került sor, hogy a mintegy 95 százalékban örmények lakta Karabahot Azerbajdzsán gyakorlatilag blokád alá vonta, nem engedve be még a legszükségesebb árukat sem, így a nyár második felére a helyi lakosság körében éhezés ütötte fel a fejét, az emberek nem jutottak hozzá megfelelő mennyiségű tiszta vízhez sem, az áramszolgáltatás pedig akadozott. Bár az azeriek a napokban átengedtek egy Oroszországból érkező humanitárius konvojt, ez egyelőre vajmi keveset ér a szenvedők számára. Hogyan mérgesedett el a helyzet, és vannak-e egyáltalán kilátások arra, hogy Baku és Jereván hosszú távon tartható megállapodást kössön Karabahról, ami elhozhatja a békét a sokat szenvedett térségnek?

Beprogramozott konfliktus a hegyek között

Az évszázadokra visszamenő ellentéteket a keresztény örmények és a muszlim dél-kaukázusi népek között a Szovjetunió fagyasztotta be 1922-ben. A cári orosz birodalom fennhatósága alól pár évre felszabaduló Örményország és Azerbajdzsán hamarosan Örmény SZSZK és Azerbajdzsán SZSZK néven újra Moszkva fennhatósága alatt találta magát. Az Örményország magterületén kívül eső, de szinte teljesen örmény etnikumú emberek által lakott Nagorno-Karabah kérdését Sztálin személyes döntésével úgy oldották meg, hogy ne veszélyeztessék a stabilitást az azeri kőolajlelőhelyek környékén: az azerieket megnyugtatták azzal, hogy Karabahot Azerbajdzsán területének ismerték el, az örmények pedig kárpótlásul magas fokú autonómiát kaptak, már amennyire a Szovjetunión belül ez jelenthetett valamit.

A karabahi enklávé körüli konfliktus így hosszú évtizedekre kihűlt, de csak hogy újult erővel törjön a felszínre abban a pillanatban, hogy Moszkva fennhatósága lazulni kezdett a térségben. 1987-ban elstartolt az ún. Karabah Mozgalom, amely a következő év elején már tömegdemonstrációkat volt képes tartani Karabah és Örményország egyesítését követelve. A látványosan haldokló Szovjetunió vezetése képtelen volt határozottan fellépni a mozgalom kibontakozásakor, amikor pedig Gorbacsov elszánta magát, és megpróbálta felszámolni a határok újrarajzolását sürgető mozgalmat, már késő volt. A nacionalista szellem kiszabadult a rosszul lezárt palackból, és hamarosan az azeriek is hasonló indíttatásból lendültek akcióba, több helyen szabályos pogromokat hajtva végre az örmény lakosság ellen, meggyilkolva százakat és elűzve helyiek ezreit.

A teljes katasztrófához már csak a Szovjetunió maradék befolyásának megszűnése kellett, és ez nem is váratott magára sokáig.

Örményország győztes háborúja és diadalittas vaksága

Megsejtve, hogy hamarosan új országok születnek a szovjet birodalom helyén, a Karabah Mozgalom Örményországtól támogatva gyorsan népszavazást írt ki az autonóm területen, szó szerint néhány nappal azelőtt, hogy a moszkvai vezetés végleg lekapcsolta a Szovjetuniót a lélegeztetőgépről. A majdnem teljesen örmények lakta terület nem meglepő módon a függetlenség mellett döntött, és ki is kiáltották a szeparatista Artcaki Köztársaságot. A világ államainak elsöprő többsége ugyan Azerbajdzsán területének ismerte el Karabahot, és az Artcaki Köztársaság is magára maradt a nemzetközi porondon, Örményország több mint boldogan ölelte keblére az új államalakulatot. Azerbajdzsán az elszakadási kísérletre katonai offenzívával válaszolt, Örményország pedig szintén teljes erejével szállt be a konfliktusba.

Az eredmény egy három évig tartó háború volt, amelyben a dél-kaukázusi befolyását visszaszerezni vágyó Oroszország által támogatott Örményország döntő vereséget mért az azeriekre. Jereván az 1994-es tűzszünet megkötésekor Azerbajdzsán területének 14 százalékát tartotta ellenőrzése alatt. A háború során mindkét fél súlyos atrocitásokat követett el a fegyvertelen lakosság ellen, tízezrek haltak meg, és mintegy 800 ezer azeri és 300 ezer örmény lakos vált menekültté.

A győztes Örményország gyorsan nekilátott az újonnan szerzett területeken az etnikai tisztogatáshoz. Tízezrével üldöztek el helyi azeri lakosokat a megszállt térségből, az azeri településeknek örmény neveket adtak, és betelepítésekkel változtatták meg a helyi demográfiát. Az 1994-es győzelem olyannyira elbizakodottá tette Örményországot, hogy képtelen volt felismerni a saját hosszú távú sebezhetőségét. Ez az elbizakodottság pedig 2020-ban katasztrofális következményekkel járt rájuk nézve.

Azerbajdzsán: egy olajalapú katonai hatalom születése

A szűk látókörű hübrisz Örményország részéről gyakorlatilag ellehetetlenítette az ezredforduló utánig a kérdés diplomáciai rendezését. Időközben azonban valami alapjaiban megváltozott. Bár a rendszerváltások után mind az azeriek, mind az örmények borzalmas gazdasági helyzetből indultak, Baku hamarosan jelentős bevételi forrásokra tett szert. Noha Azerbajdzsánnak a kőolaj- és földgáztartaléka addig is jelentős volt, a Szovjetunió szétesésével a piaca jelentős részét hirtelen elveszítette. Hiába bírt annyi fosszilis energiával, mint Norvégia,  ez csak a teljes mértékben szárazfölddel körülzárt Kaszpi-tengeren volt hozzáférhető, ahonnan a kitermelt javakat akkoriban maximum a Volga-folyón keresztül szállíthatták volna, de Oroszország értelemszerűen nem rajongott új konkurrenciájáért.

A szénhidrogének így csak vezetékeken, vagy szárazföldi szállítással hagyhatták el Azerbajdzsánt, ám ezek, főként az előbbi, igen kiterjedt infrastruktúrát igényelnek, amire egész egyszerűen nem volt pénze Bakunak. A nyugati olajgigászok, a British Petroleum vezetésével, viszont hamar kihasználták a helyzetet, és a kilencvenes évektől kezdve csillagászati mértékű befektetésekkel elkezdték kiépíteni az Örményországot és Oroszországot gondosan elkerülő Baku-Ceyhan kőolajvezetéket (ebben a projektben a második legnagyobb részvényes, közel 9 százalék tulajdonrésszel, a Hernádi Zsolt-vezette MOL Nyrt.), ami a Földközi-tengerig nyitott pályát az azeri nyersanyagnak, így kikerülve a világpiacra. A Baku-Ceyhan vezetéket továbbiak követték Észak-Törökországon keresztül, így 2020-ra már egyenesen Olaszországig szállíthatóvá vált a földgáz is. Mindez elképzelhetetlenül magas bevételekhez juttatta az azeri államot, amelynek kormányzati költéseinek immár 60 százaléka származik a szénhidrogének eladásából.

A pénz nagy részét Baku addig nem látott mértékű hadseregfejlesztésre fordította. A katonái számára a lehető legmodernebb fegyvereket pedig két regionális hatalom, Izrael és Törökország biztosította. Mindkét állam jó üzletet kötött. Míg az előbbi amellett hogy kedvezményesen jutott energiához, befolyást nyert egy olyan államban is, amely az ősellenségének számító Irán szomszédságában fekszik, addig Törökország a nyelvi-kulturális hasonlóságokra alapuló jó viszonya ápolása mellett saját kaukázusi befolyását növelte a fegyvereladásokkal.

2020-ra egy teljesen másik azeri hadsereg nézett farkasszemet Jereván katonáival. A helyzet megérett Baku számára, is gyorsan ki is használta: 2020 őszén 44 nap alatt totális vereséget mért Örményországra, visszaszerezve a kilencvenes években elvesztett területeit, és gyakorlatilag körbezárva Karabahot.

Súlyosan elszigetelt Örményország

Stratégiai szempontból Örményországnak igen korlátozott lehetőségei vannak. Nem csak, hogy jelenleg a fenti okokból kifolyólag gyakorlatilag semmi nem tudnak szembeállítani az azeri hadsereggel, a politikai szövetségesek terén is erősen kedvezőtlenül alakulnak számukra az arányok. Míg Azerbajdzsán Karabah elismerésében maga mögött tudhatja az EU-t annak „energiafüggetlenségi” törekvései miatt, valamint Törökországot és Izraelt is, Örményország kifejezetten magára maradt.

A legstabilabb szövetségese, azaz Oroszország igazi gazdasági potenciál hiányában legfeljebb felvonulási területként tekint rá dél-kaukázusi politikájának hangsúlyozására, míg Moszkva az azeriekkel is igyekszik szívélyes kapcsolatot fenntartani. A szovjet időket idéző hatalom kiépítése óvatosságot igényel Moszkvától, így az leginkább közvetítőként vesz részt a konkrét eseményekben. Jereván másik szövetségese Irán lehetne, hisz a siíta teokrácia Azerbajdzsánnal határos északi régióiban konkrétan több azeri etnikumú ember él, mint Azerbajdzsánban magában, így Baku állandó biztonsági fenyegetést jelent Teherán számára. Irán azonban a Közel-Keleti hegemóniájának kiépítésére helyezi a hangsúlyt, ezért összességében nyugalmat akar északon, az Azerbajdzsánnal való nyílt konfliktus nem áll érdekében, bármennyire is nyugtalanítja Baku Izraellel kiépített egyre szívélyesebb viszonya. A jelenlegi realitás tehát az, hogy Örményországnak se működő gazdasága, se katonai ütőereje, se nemzetközi szövetségesei nincsenek.

A jelenlegi szituáció katasztrofális Nagorno-Karabah lakosságára nézve. A nagy nehezen átengedett orosz humanitárius segítség ellenére a térség lakói továbbra is hiányt szenvednek a legalapvetőbb létfenntartási eszközökből, mivel az enklávét Örményországgal összekötő ún. „Lacsin-korridort” az azeriek elzárták. A keskeny földsávot jelenleg orosz békefenntartók őrzik, de a karabahi végét blokád alá vonták az azeriek. Baku azzal érvel, hogy más – igaz, keskenyebb – útvonalakon átengedne szállítmányokat, de ezt a karabahi vezetés elutasítja, arra hivatkozva, hogy ezzel Azerbajdzsán jóindulatára bízná, hogy mikor és mi juthat be a területre. A karabahi vezetés tehát ragaszkodik a Lacsin-korridor megnyitásához, Baku azonban egyelőre nem óhajt visszakozni.

A helyzet azonnali megoldásért kiált, amelyhez mindenképpen Azerbajdzsán lépése szükséges. Hosszú távon azonban csakis a nacionalista-etnicista megközelítés meghaladása vezethet célhoz. Ne feledjük, hogy az azeri nép is vajmi keveset lát a mesés olajpénzekből, és az örményekre sem köszöntött boldog jövő, amikor sikerült kiharapni régebben egy nagyobb azeri területet. A gazdasági megoldások helyett állandó konfliktusokat és gyűlöletet szító rezsimek leváltásával talán közelebb hozható a tartós megállapodás.