A cigányság létét tagadó, az etnikum, a nép és a faj fogalmát összekeverő, a romakutatással foglalkozó szociológiát kommunizmussal vádoló cikk jelent meg a patinás, egykoron baloldali és hangsúlyosan antifasiszta szerkesztési elveket gyakorló kolozsvári Korunk 2023 szeptemberi számában. Az ügy nem egyedülálló, sőt újabb példa arra, hogyan terjednek a szélsőségesen emberellenes gondolatok a közbeszédben, és hogyan jutnak el nem várt helyekre is. Az esetre szerzőnk, Borbély András hívta fel a figyelmet Facebook-oldalán.

A cikk szerzője az a Németh György, akinek a neve már több közéleti botrányban felmerült. A „szociológus, közgazdász” 2013-ban a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének konferenciáján állította, hogy „a cigányság bomlástermék, nem része a nyugati kultúrának”. Némethet két évvel később holokauszttagadásért jelentette fel a Nemzeti és Etnikai Kissebbségi Jogvédő Iroda (NEKI), amiért egy másik konferencián kijelentette, hogy „nem volt roma holokauszt”. A szerzőt az ügyészség felmentette. Hiába a botrányok és a pereskedés, Németh tovább írta és írja cikkeit a témában, 2020-ban például „Csak a cigányok feltétel nélküli kapitulációja fogadható el” címmel közölt véleménycikket a Válasz Online-on a gyöngyöspatai diákoknak odaítélt kártérítés ügyében.

Németh György más, kormányzati propagandával egybevágó témákban is gyakran megnyilvánul. 2021-es, Magyar Nemzetben megjelent cikkében például kifejtette, hogy a Meseország mindenkié című könyvet a „pedofíliához”, a könyvet kiadó Labrisz Leszbikus Egyesületet pedig egy „pedofil szervezethez” hasonlóan kéne megítélni. A cikk után a Labrisz a Magyar Nemzet kiadóját és a cikkírót is beperelte. Az egyesületnek elsőfokon egymillió forint kártérítést ítélt a Fővárosi Törvényszék. Másodfokon azonban elveszítették a pert. A Labriszt képviselő Magyar Helsinki Bizottság szerint a döntés kártékony, elmossa a határt vélemény és gyalázkodás között.

Korábbi munkásságához képest Németh Korunkban megjelent szeptemberi írása még visszafogottnak is mondható – már amennyire visszafogott lehet egy olyan cikk, amely a cigányságra a társadalomból kirekesztettek megszüntetendő csoportjaként tekint. A szöveg nem csak tartalmilag, hanem stílusában is elüt a lap többi írásától: feltűnő például, hogy egy bekezdésen belül van szó a felvilágosodásról, az univerzalizmusról, az egyistenhitekről, az európai feudalizmusról, az amerikai kontinens felfedezéséről és a rabszolgakereskedelemről – ilyen mértékű eklektikusságra legfeljebb elsőéves bölcsészhallgatók vetemednek.

„Ha valamit tanácsolhatok: legyünk óvatosak a határátlepőkkel!” – kezdi írását Németh, amelynek bevezetőjében arra figyelmeztet, veszélyes dolog a tudományos megismerésből társadalmi cselekvésre következtetni (ahogy ezt szerinte a szociológia teszi), hisz a marxisták is ezt csinálták. Németh azonban korántsem bánik óvatosan egy másik határral: könnyedén átlépi holokauszt után és miatt kialakult antifasiszta konszenzus határait, amikor cikkében a cigányságról mint alávetett, bűnöző népről beszél.

Állítása szerint szemben a „főáramú (akadémiai) szociológia” álláspontjával a cigányság nem „etnikum (nép, faj)”. Azért nem, mert szerinte olyan nem lehetséges, hogy egy nép több száz éven keresztül teljes alávetettségben éljen.

„Miért nem belőlük rekrutálódott a gazdasági elit jó része, ahogy a szinte sehol szívesen nem látott zsidók vagy örmények esetén történt?” – teszi fel éleselméjű (és antiszemita, hovatovább örmény-ellenes) kérdését a szerző.

Az első szembeszökő probléma ezzel a szócsokorral, hogy az etnikum, a nép és a faj fogalmát szinonimaként használja.

Pedig nem szinonimák, kiváltképp a faj fogalmának semmi értelme ebben a kontextusban.

Egy máig élő emberi fajt ismerünk, a Homo sapiens sapiens-t, mind ennek a fajnak a tagjai vagyunk (de ezt mindenki tudja, aki általánosban figyelt biológia órán). Az angolszáz szakirodalom race fogalmát ugyan szoktuk néha fajként fordítani (pl. critical race theory – kritikai fajelmélet), de a race semmi esetre sem jelent biológiai értelemben fajt (az a species). Továbbá a faj régi irodalmi és sajtónyelvben jelenthet ugyan népcsoportot, nemzetet, sőt nemzetséget (családot) vagy más elkülönülő közösséget is, de ezt a szóhasználatot 1945 óta jó indokkal kerülni szokták a szerzők.

Ennél talán még ijesztőbb, hogy a cigányságot Németh egy önálló nyelvvel, kultúrával rendelkező nép helyett egyszerűen az alávetett, a többségi társadalomból kitaszítottak csoportjaként szeretné érteni. Németh szerint a „társadalom alatti létbe” kényszerültek (például a vidéki parasztság egy természeti katasztrófa után) „saját etnoszt” hoztak létre, ők a cigányok.

„A társadalmi páternoszter egyes személyeket/csoportokat levitt a mélybe, azok cigánnyá lettek, ám voltak olyanok is, akiket a felszínre vitt, és azok, mint a múlt rossz emlékét, maguk mögött hagyták hajdani cigány voltukat.”

– mutatja be a szerző forradalmi etnikum-elméletét, amelyben talán az a legfurcsább, hogy a maga módján társadalmilag érvel: nem azt állítja, hogy a roma emberek etnikai alapon bűnözésre vannak kárhoztatva, sőt, tagadja, hogy a cigányság egyáltalán a magyartól különböző népcsoport lenne. Németh szerint „a cigányok valójában mi vagyunk”, a cigányság a többségi társadalom mélybe zuhant, leszakadt része. A leszakadást magát persze elkerülhetetlennek tartja, érvelésében így a cigány lét, és nem a cigányság kirekesztése a probléma, a szent páternoszter működése megkérdőjelezhetetlen. Így lesz egy egész népcsoportból, ha a páternoszter is úgy akarja, csupán egy „rossz emlék”.

Németh egy egészen sajátos változatát adja tehát azoknak a narratíváknak, amelyek a hazai fasizálódó közbeszédben egyre csak erősödnek.

A végeredményt tekintve azonban nincs különbség: szélsőségesen emberellenes „elmélet” az is, amely etnikai alapon kiált ki egy népcsoportot bűnözőnek, és az is, amely fordítva gondolkodik, azt állítva, hogy a mélyszegénységben élők és a bűnözők önálló etnikumot alkotnak, melyet cigányságnak hívunk.

Egyik gondolat sem új, de egyre gyakoribb megjelenésük, és váratlan helyekre való eljutásuk aggasztó fejlemény.

Németh cikkében az etnikai kérdések tisztázása után az ő belátásait nem osztó szociológia és a marxizmus azonosságait járja körbe, illetve rámutat arra is, hogy a szociológusok „papi hatalomra” törnek, de a „woke” az ő istenük és igéjük. Mindezt olvasóink elméjénék épsége érdekében nem szemlézzük. Egy kérdés maradt: a Korunk szerkesztősége milyen alapon adott felületet ennek a nívósnak nehezen, vérfagyasztónak vagy vérlázítónak (a befogadók vérmérséklete szerint) annál inkább nevezhető gondolatmenetnek?