A komáromi Mylan gyógyszergyár azonnali hatállyal kirúgta a cégnél működő szakszervezet bizalmiját – pedig ha normál ügymenetben mondott volna fel neki, a szakszervezet egyetértésére lett volna szüksége. Csakhogy a szakszervezet létét hónapok óta nem ismeri el a cég hivatalosan – hallgatólagosan azonban épp, hogy ezzel a drasztikus lépéssel tehette meg.

Az elmúlt héten adtunk hírt róla, hogy a Mylan Hungary Kft. azonnali hatállyal elbocsátotta a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VDSZ) tisztviselőjét.

A szakszervezet szerint az Egyesült Államokbeli tulajdonú Viatris gyógyszergyár magyarországi leányvállalata a lépéssel egyértelműen szembemegy a magyarországi és nemzetközi munkajoggal, mint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk. Az ügyet jogi útra terelték, de az eljárás akár évekig elhúzódhat.

Noha a 2012-es Új Munka Törvénykönyve (ÚMT) a kormány egyéb, dolgozói jogokkal és munkás-érdekképviselettel kapcsolatos hozzáállásával összhangban jelentősen szűkítette a szakszervezeti jogokat, a lépés felvet egy érdekes logikai kérdést.

Ugyanis, miközben a cég hónapok óta nem hajlandó elismerni, hogy jelen van nála a szakszervezet, épp ezzel a lépésével ismerhette be a létezését.

Hisz, miképp Székely Tamástól, a VDSZ elnökétől korábban megtudtuk,

„Már az első pillanattól kezdve nem akarta tudomásul venni a cég vezetése a szakszervezet létét. Mindent kitaláltak: hogy a szakszervezet nem is létezik, a VDSZ sem létezik, a bejelentett tisztségviselők sem léteznek”

És mit mond a szakszervezetekről és tisztségviselőikről az ÚMT?

Egyrészt azt, hogy 500-1000 fő dolgozói létszámú cégeknél a szakszervezetek 2+1, vagyis összesen három védett tisztviselőt jelölhetnek ki. Székelytől azt is megtudtuk, hogy az elbocsátott bizalmi volt az egyik ilyen védett tisztviselő, akinek a törvény – még a szakszervezetek és a dolgozók jogait a korábbihoz képest jelentősen csökkentő ÚMT is – védelmet biztosított. Ez pedig nem véletlen, gondoljunk csak bele: ha a cégek kényük-kedvük szerint rúghatnának ki szakszervezeti tisztviselőket, aligha maradna dolgozói érdekképviselet a munkások minél hatékonyabb kizsákmányolásában érdekelt vállalatoknál.

Normál esetben „a közvetlen felsőbb szakszervezeti szerv egyetértése szükséges a választott szakszervezeti tisztséget betöltő (a fentiek szerint korlátozott számú) munkavállaló munkaviszonyának a munkáltató által felmondással történő megszüntetéséhez”. Vagyis a szakszervezet – esetünkben a VDSZ – hozzájárulására lenne szükség ahhoz, hogy a munkáltató felmondhasson a védettséget élvező szakszervezeti bizalminak. Ezt pedig értelemszerűen nem kapta volna meg, mikor épp azon szkanderezik a céggel, hogy léteznek, jelen vannak-e egyáltalán.

Vélhetően épp ezért iktattak be egy kiskaput 2012-ben a törvénybe, lehetőséget nyújtva a cégeknek, hogy megkerüljék ezt a védelmet.

„Nem tartja fenn az ÚMT az előzetes véleménynyilvánítás jogát a munkáltató azonnali hatályú felmondása (»rendkívüli felmondás«) és munkáltatói fegyelmi intézkedések esetén”

– olvasható a Munkástanácsok elemzésében.

És itt van a kutya elásva.

Rendkívüli felmondással ugyanis rendkívüli esetben élhet a cég, az érintett dolgozó kirúgásakor pedig a cég arra hivatkozott a szakszervezet elmondása szerint, hogy nem a megfelelő helyen öltözött át. Ezzel Székely szerint tisztviselőjük valóban hibát követett el, de messze nem olyan súlyút, ami ilyen drasztikus intézkedést vonhatott volna maga után.

„Rossz helyen vette föl a tiszta területre való belépéshez szükséges védőöltözetet (…) többen ugyanezt a módszert használták”

– nyilatkozta a szakszervezeti vezető, aki szerint kirívóan durván szankcionálta a cég az érintett dolgozót. Vagyis e tekintetben is vita van a cég, valamint a szakszervezet között.

„A kollégát megfigyelték, és keresték azt a pontot, ahol lehet ütni. A kolléga ezzel nem mondom, hogy alkalmat adott, de lehetőséget teremtett a szankcionálásra”

– árnyalta Székely a helyzetet. Hozzátette ugyanakkor, hogy olyan szakmai tapasztalattal rendelkezik, amit „nem fognak egykönnyen, az utcáról pótolni”, sok éve a vállalatnál dolgozott. Árulkodó, hogy a szakszervezeti pozíciója betöltését megelőzően a cég nem talált ilyen súlyos kivetnivalót a dolgozó viselkedésében.

Ugyanakkor, paradox módon épp a szakszervezeti vezető azonnali hatályú eltávolítása világít rá a cég rejtett álláspontjára a szakszervezet jelenlétével kapcsolatban. Olyan eszközzel éltek ugyanis, amely épp azt teszi lehetővé, hogy ne kelljen a szakszervezettel egyeztetniük a tisztségviselő kirúgása előtt.

Magyarán leleplezték magukat azáltal, hogy egy, a VDSZ szerint kisebb horderejű hibára hivatkozva azonnali hatállyal felmondtak az érintett dolgozónak.

Ezzel ugyanis elismerték, hogy normál, vagyis „rendes felmondás” ügymenete szerint nem mondhattak volna fel neki mint védett pozícióban lévő szakszervezeti bizalminak.

„Ezzel a lépéssel akart a cég példát statuálni, hogy így fog járni, aki szakszervezeti tisztviselő akar lenni”

– állapította meg Székely, aki hozzátette, más szakszervezeti tisztviselőkkel szemben egyelőre nem tapasztaltak hasonló túlkapásokat, és a cégnél mért 20 százalék fölötti szervezettség sem változott.

Tehát, noha jogilag a bíróságokon fog kiderülni, hogy megállja-e a helyét a cég érvelése – miszerint a dolgozó áthágta a szabályokat – atekintetben saját maga ellen szolgáltatott muníciót, hogy a drasztikus lépést nehéz mással indokolni, minthogy „rendes felmondás” esetén vélhetően az ő meglátásuk szerint is a szakszervezettel kellett volna egyeztetniük, amit ugye ez esetben elhagyhattak. Ha pedig a szakszervezettel való egyeztetés nélkül mondtak volna fel a dolgozónak ily módon, akkor a VDSZ megtámadhatta volna a lépést, és – mivel jelen vannak a cégnél – vélhetően igazat is adott volna nekik a bíróság.

Az pedig nyilvánvaló, hogy – noha értelmezése szerint a jogi lehetősége az ÚMT-ben biztosított kiskapu jóvoltából megvolt rá – a cég messzemenőkig etikátlanul járt el, amikor erőfölényével visszaélve egyszerűen eltávolította a munkást, aki társai megszervezése és képviselete útján kényszerítette volna ki a bérek és munkakörülmények javítását.

Ez pedig felveti a kérdést, hogy a szakszervezetekre és a dolgozókra vonatkozó jogszabályok mennyire biztosítják azokat a jogokat és azt a védelmet, amelyeket elvileg hivatottak. Aggasztó ugyanis, hogy egy cég úgy véli, Magyarországon fel van hatalmazva arra, hogy kénye-kedve szerint váljon meg dolgozóitól, ha érdekei úgy kívánják. A következő kérdés pedig az, hogy vajon a magyarországi jogrend nyújtotta keretek között tud-e úgy navigálni, hogy végül neki adjanak igazat.

A puding próbája persze az evés. De mint megannyi esetben kiderült már, a jogalkotó szándéka, hogy minél inkább leépítse a dolgozói érdekvédelem lehetőségeit, a bíróságok malmai pedig közismerten lassan őrölnek – úgyhogy akármi is lesz a jogi eljárás eredménye, valószínűleg éveket kell még várnunk rá.

Amíg pedig ez a helyzet fennáll, nincs más út a szakszervezetek előtt, minthogy maguk kényszerítsék ki a dolgozói jogok érvényesülését. És bár az ÚMT-t 2012-ben vezették be, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ez a NER sajátossága lenne:

a kapitalista rendszerben a nagytőkétől függő kormányok nem fognak puszta szívjóságból a szakszervezeteket és a dolgozókat védő törvényeket hozni.

Ha valamire rámutat ez a történet, az az, hogy miképp a munkásmozgalom hajnalán, most is a munkások vasökle az egyetlen eszköz, ami kicsorbíthatja a tőke acélkarmait. Ez viszont legalább annyira politikai, mint szakmai küzdelem, és kétségkívül olyan szervezettségre van hozzá szükség, amit manapság jellemzően – egyelőre – aligha tudhatnak magukénak a szakszervezetek.

Mindezekből fakadón felmerül a kérdés:

elegendő a cégek és a tőke ellen küzdeni, ha továbbra is elfogadjuk a rendszer szabályait, amely épp erre a bizonyos kizsákmányolásra épül? Hovatovább: el lehet egyáltalán választani a cégeket attól a rendszertől, amelyikben működnek?