Újra meg újra előkerül, hogy miért nem vállalnak a szabadzenei közösségek^[1] nagyobb szerepet a közéletben, kinek hogyan kellene pozicionálnia magát a politikai hatalom kritikusaként. Arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy mi értelme van a „ki mond nagyobbat a hatalomról” puszta kinyilatkoztatás-versenyeknek (statementeknek), és annak, hogy egymást cinkossággal vádoljuk. Arról sem beszélünk, hogy milyen lehetőségei vannak most Magyarországon ezeknek a közösségeknek. A zenei szubkultúránk a túlélésért küzd, emiatt ezeket a kérdéseket sokszor nem is tudjuk feltenni. Azért viszont, hogy kitörjünk a jelenlegi kilátástalannak tűnő állapotból, muszáj feltárnunk az erővonalakat, amelyek közé szorulva lassan felőrlődünk.

Jobbról: források nélkül, kiégve

Tarthatatlan, hogy érdemi források nélkül, szinte ingyen lépünk fel olyan rendezvényeken, melyeket a szomszédos országok közösségei is már feljebb áraztak. Nem egyszer tapasztaltam, hogy egy előadó csaknem belepusztul egy elektronikus fesztivál lebonyolításába, de jövőre már kettőre vállalkozik. Mert ha van eseményünk, elhisszük, hogy sikeresek vagyunk, és él még az elektronikus vagy szabadzenei szcéna, közönség.

Eközben az előadók a kiégés szélén táncolnak, annyi dj és zenész van már, hogy a „kontentkészítés” túlversenyeztett: a tartalmainkat újabb tartalmakkal kell promóznunk. Lájkversenyeket nem kell ugyan nyernünk, de az a minimum, hogy a közösségi média „lázadó rabjaiként” dolgozunk, ingyen. Mindez – és az éjszakai élet túladóztatása – ahhoz vezet, hogy a fellépti díjakat a vendéglátó helyek vagy szervezők egyre lejjebb szorítják (vagy évek óta alacsonyan tartják), sőt kisebb-nagyobb részét szeszben adják. Ha nem vállalod az esti fellépést, a helyedbe lép 5 másik előadó, te pedig „otthon ragadsz”, lemaradsz arról a táncról, ami a közösséged számára a lázadás és kiszabadulás. Mikor a vendéglátóhelyen dolgozókkal és vendég dj-kkel beszélgetek, nem kommentálják ezt a helyzetet.

Így győzedelmeskedik a mennyiség, a piac, és válik egyetlen tőkévé a figyelem és láthatóság.

„Rám mint előadóra már nincs nagyon pénze a helynek, örülök, ha fizetnek. Van, aki próbál többet is adni” – mondják gyakran a főállású munkájuk mellett a város nappali és éjszakai tereiben fellépő előadók. A dj- vagy élő produkció mögött álló ember lelkének jólesik, ha figyelmet kap, ez a figyelem pedig már elég erős alkupozíciót ad azoknak, akik őket karaktereik alapján „csomagba” rendezik. Pedig az nem művészeti koncepció, és még az aktivizmus szempontjából sem túlságosan értékelhető, hogy ma este csak nők dj-znek – vagy ha más országok kultúrprogramjait szervetlenül próbáljuk „meghonosítani”.

Valamiféle közös, intézményes keret nélkül aligha várhatunk jobb munkakörülményeket, egységesebb díjazást.

Sok szabadzenei szereplőben felmerül hát a kérdés: el lehet-e fogadni a különböző brandek szponzorációs szerződéseit, működik-e az, hogy „költsük el a »céges pénzeket« valami jóra!”? A szigorúan vett túlélésben ez persze segíthet, de közben egyre biztosabban gyakorlunk magunkon így kulturális politikai cenzúrát is. Felteszi-e valaki a kérdést itthon azzal kapcsolatban, hogy hol vannak a politikailag kritikus tartalmak például a magát kulturális iránytűként meghatározó Telekom (Budapest) Spotsban? A hírhedt Progressive Reklámügynökség „aktuálpolitikai szerepet nem vállaló, azaz pusztán társadalmi funkciót betöltő helyek” mondatot foglalja bele a Budapest Spots 2019-es indulásának koncepciójába.

Elég-e akkor az a magyarázat, hogy „szubkulturális Robin Hood-okként” némi pénzhez és publicitáshoz jutunk?

Szerintem átláthatatlan a rendszer, emellett kérdéses minőségű és mennyiségű eredményekkel kecsegtet. A Spots-szal együttműködő Electronic Beats például az utóbbi években az önmagukban is sikeres földalatti kezdeményezések (lemezkiadók, dj-k) számára kíván közös felületet adni a weben és a főváros tereiben. Nem világos azonban, hogy a pénzügyi és a kurátori döntésekért kik felelnek. Látni ugyan előtérbe tolt zenészeket vagy promótereket, de a folyamatokról keveset tudni.

Ritka az olyan pályázat, ahol előre kiírják, hogy kik, mit szeretnének és milyen keretösszeget határoztak meg. Az együttműködéseket követő háttérbeszélgetésekben (és az underground közösségek médiafelületein is) újra meg újra sérelmekről és sikertelenségről hallani – gondolhatunk itt elérésre, interakcióra, eladásra vagy új tehetségek felfedezésére. Vannak persze olyanok is, akik bizalmat szavaznak az újabb szponzorált projekteknek, vagy hallgatnak, hogy legközelebb jobb pozícióba kerülhessenek.

Annak ellenére, hogy egy korábbi munkahelyem (hangszerbolt) révén életemben többször is részt vettem már közreműködőként a zenei szubkultúránkat támogató (akár Eletronic Beatsen kívüli) vállalatok „céges rendezvényein” is, nem tudtak arról meggyőzni engem, hogy ez az egész több, mint egy kulturális programnak beállított reklám, aminek köszönhetően bionikus hirdetőtáblákká válunk. Nem csoda, hogy sokan ki akarnak lépni ebből, vagy koszosnak érzik magukat, ha épp bele kellett(?) lépniük.

A jelenlegi kormányzatnak sincsen átlátható kultúratámogatási programja, sokszor ad hoc módon osztanak pénzeket, a pillanatnyi politikai zajkeltésre vagy kultúrharcra lehetőséget adó művek kapcsán. Más esetben pedig önmosdató módon nyújtott támogatást az (akkor még létező) Emberi Erőforrások Minisztériuma: egyhavi (katás) adóforintomnak megfelelő összeghez juthattam egy 16 munkaórámba kerülő koncertvideó (és fiókban hagyott interjú) projektért. Így elmondhatja a hatalom: „Látod, van itt demokrácia, az »ellenzéki« művész is kap forrást”. 

A valóban autonóm módon dolgozó civil szervezetek esetében, melyek szintén tennének a zenei szubkultúrákért, általános erőforráshiány és túlterheltség mutatkozik: 10 éves lett az UH Fest, mire „sorra kerültem”, és fel tudtam lépni. Az utóbbi 10 évben „kitermelődött” alkotó számára továbbra is egyre zsugorodó közönség, és egyre szűkösebb forrású és kisebb infrastruktúra jut. Jó látni viszont, hogy néhány budapesti kerület önkormányzata teret és forrást is biztosítva működik együtt, korábban teljesen tőlük „külön életet élő”, helyi szubkulturális szereplőkkel. Minden okom megvan azt remélni, hogy ezek minősége, átláthatósága és hozzáférhetősége is később javulni fog.

Balról: odamondogatások szolidaritás nélkül

A kulturális baloldal mindig is felvállaltan önkritikus volt, de bevallottan gyakori hibája, hogy moralizálás-örvényekbe sodorja magát – minden bizonnyal ez a politikai hatalom malmára is hajtja a vizet. Egyre inkább eltűnik a közös valóságunk, kiélesedő vitáink (pl. káros-e a brandelt dj-szett) pedig egyre abszurdabbá válnak, miközben a közös értékeink elvesztése és egészségünkre gyakorolt hatásaik relativizálódnak. Önszerveződés nincsen, csak odamondogatások a közösségi médiában szolidaritás és segítségnyújtás nélkül.

Sok művészeti tartalom már csak „kommunikációs hadianyagként” szolgál. Számomra az ellenzéki oldal művészeinek identitásvitája és értelmetlen kirohanásai csak tragikus „baráti tűz” ebben a háborúskodásban.

Mire gondolok?

2021-ben egy „nem kár az Indexért” posztot tettek közé azon az A38-hoz köthető blogon, ahol kulturális tartalmak mellett közpénzből készített elektronikus zenei videók is megjelentek a hazai szubkulturális élet évtizedek óta aktív szereplőivel (ez volt az A38 Eklektronika sorozata). Az akkor frissen indult Telex közismert zenei újságírója szirénázva vonta felelősségre a sorozat alapítóját – egyfajta félig újságíró, félig magánember szerepben – a közösségi média komment szekciójában, és elégedetten lájkolta, hogy a sorozatot lefújták az említett „fideszes” tartalom miatt. Az érintetteket (zenészeket) később sosem szólaltatta meg a Telexen, ahogyan más elektronikus előadóknak sem szentelt cikket sem előtte, sem utána. Így csak egy szidalmazó Facebook-kommentet ért a több évtizede létező és elismert elektronikus zenei szubkultúránk. 

Általában a szubkultúránknak nincsen hazai médianyilvánossága vagy médiája, ha meg is jelenik egy cikk, gyakran a legalapvetőbb információkat is pontatlanul közlik. A fellépésről fellépésre rohanásban még arra sincsen időnk, hogy javítást kérjünk. Egy 2021-es ökofesztiválról hazaindulva egy médiaművész-elektronikus zenei szakra beiratkozott „veterán dj” említette nekem, hogy egy néhányezer főből álló elektronikus vagy szabadzenei szubkultúrával rendelkezünk egy közel kétmilliós lakosú fővárosban. A helyzetet csak nehezíti a növekvő (2022-ben 26000 fő feletti) éves elvándorlás, az élethelyzetek megváltozása (sok kulturális szereplő egyszerűen kiöregszik és/vagy családos emberként már nem tud tevékenyen részt venni a kulturális színterekben).

Látva ezt muszáj elgondolkodni azon, hogy a kulturális tevékenységünkhöz hogyan lehet jobb hozzáférést, könnyebb belépést biztosítani. Nem feledve azt sem, hogy minél „közérthetőbb” valami, annál inkább kritika és elutasítás tárgya lesz magán a szubkultúrán belül – számukra ez így már nem is igazi „lázadás”. Kérdéses hát, hogy hogyan segít az, ha pusztán „leközölnek” minket a médiában, de mindenesetre befogadók (és új befogadók) nélkül csak növelni fogjuk a kulturális szakadékokat.

Hogyan tovább?

De akkor mit tegyünk mi most? Sokan kérdezik, hogy mitől lesz valami valójában „zenei kiadó” vagy „zenei újság” vagy „zenei központ”? Mitől lesz valami „közösségi hely”? Mások pedig minden kérdésfeltevés vagy tisztességes munkakörülmény biztosítása nélkül csak szeretik így nevezni magukat. Ezekről a dilemmákról és az elvárt politikai állásfoglalásokról, ún. társadalmi felelősségvállalásról nehéz addig beszélni, amíg nincs a hazai szabadzenei közösségnek érdekképviselete – addig csak üres moralizálás és egy hallgatólagos szabadrablás folyhat.

Rengeteg munkát kellene elvégeznünk, hogy a társadalom szorosabban összekapcsolódjon a zenei szubkultúráinkkal.

Mindez nem jár áldozatok nélkül – például az eseményeink és tevékenységeink mennyiségének tudatos csökkentése és a céljaink átgondolása nélkül – mindeközben a kimaradás folyamatos érzése is jó ideig velünk marad. A hozzáférést nem segíti a mennyiség, az ad hoc fellépések, a „külsősöktől” és a nyilvánosságtól való dacos idegenkedés. A jó munkához, ötletekhez (conceptekhez) idő és anyagi ráfordítás kell, kereteink pedig mindig is szűkösek voltak a régióban. Az érdekképviselet segítségével nagyobb átláthatóságot követelhetnénk a promóterek és a művészeket mozgató vállalkozók közegében is, ami csökkentené a szürke- és feketezónákat, gondatlan veszélyeztetéseket és visszaéléseket.

A rendezvényeink kapcsán tisztázni kéne a vendéglátás fogalmát és gyakorlati alkalmazását.

Számomra elfogadhatatlan a tisztaság, a kompromisszumkészség, vagy a megfelelő hangosítás hiánya, és leginkább az, hogy a fellépőket elsősorban vagyontárgyaknak nézik. Fel kell tenni a kérdéseket, amik az emberről szólnak:

mi az a három dolog, ami neked hiányzik a vendéglátásból alkotóként vagy nézőként? Mi a legjobb, ami történt veled egy rendezvényen? Miért ne tudnád te is megvalósítani?

A válaszok sokfélék és személyesek kell hogy legyenek, de elsősorban időt és energiát kellene szánnunk arra, hogy megtaláljuk őket. Itt is értünk el sikereket már az utóbbi években: nosztalgiával emlékszem vissza, hogy mennyivel rosszabb körülmények között kellett dj-zni vagy rendezvényeket tartani még a 2000-es évek elején. Annak ellenére, hogy például a 2010-es évekre pozitív változást hozott a Művelődési Szint (Müszi) underground művészetet kedvelő és a kapcsolatokat jól ápoló kommunikációja, a bezárás után szétszéledő társaság nagy űrt hagyott maga után. Az emberi szempontok nem pótolhatók más elemek (brandépítés, marketing, médiakampányok) „felerősítésével”, még ha azok elengedhetetlenül szükségesek is.

Ha így folytatjuk, a szubkultúra fennmaradásáért folytatott küzdelmet csak éppen maguk az előadók nem fogják túlélni: a saját testi-lelki egészségünk megőrzésével és fejlesztésével valahogy mindig elfelejtünk számolni.

A szünet nélküli teljesítménykényszer helyett (alkotás és hálózatépítés), a feltöltődésre, illetve a gyógyulásra összpontosító projektek is kínosan hiányoznak. 2020 februárjában, tudomásom szerint a fővárosi elektronikus zenei szubkultúra legnagyobb számú résztvevőjét bevonzó találkozón, a „Budapest Night Life Meetup”-on egyedüliként vetettem ezt fel, de egyetértően fogadták az ötletemet.

Teremtsünk emberi világokat!

Egy művész felelősségteljes, valódi tevékenysége egy sokszínű értelemben szép világ megteremtése és életben tartása, ebben 20 év óta változatlanul biztos vagyok.

Ezzel a világgal tudja a rá figyelő emberek gondolkodását gazdagabbá tenni, ezzel erősítheti közönsége (és közössége) „szellemi és kulturális immunrendszerét”. Mindez nem működhet úgy, hogyha közben logókat kell néznünk, álarcok mögül, hatalmi játszmák mentén kommunikálunk, és öncenzúrát gyakorlunk annak reményében, hogy mindez túlélésünk záloga, mondván: „majd egyszer lesz időnk másra is”. Mindez nem működik akkor sem, ha nem vagyunk hozzáférhetőek azok számára, akiknek az életét közvetve, de mégis jobbá tehetnénk alkotói tevékenységünkkel.

Nem abban áll a felelősségünk, hogy az ideológiák és a tőke viharai hova vetnek minket, és miről teszünk politikai kijelentéseket, vagy miről publikálunk állásfoglalásokat, esetleg évről évre nagyobb számú eseménnyel és fellépéssel „lázadunk”.

A felelősségünk abban áll, hogy észrevesszük ezeket a törésvonalakat és hullámveréseket, valamint emlékeztetjük rá alkotó- és embertársainkat.