I. Előszó

A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) több mint harminc éve küzd a kurd nép legitim jogaiért. Küzdelmünk és szabadságharcunk a kurd kérdést egy olyan nemzetközi horderejű üggyé alakította, amely kihatott a Közel-Kelet egészére és közelebb vitt ennek a kérdésnek a megoldásához.

Amikor a PKK a ’70-es években megalakult, a nemzetközi ideológiai és politikai klímát a hidegháború bipoláris világa, a szocialista és a kapitalista táborok közötti konfliktus határozta meg. Ugyanakkor, abban az időben a világszerte megerősödő dekolonizációs mozgalmak is nagy hatással voltak a PKK-ra. Ebben a kontextusban igyekeztünk megtalálni a saját utunkat tekintettel a szülőföldünkre jellemző viszonyokra. A PKK a kurd kérdést sosem a nemzet(állam-)építés felől vagy pusztán etnikai kérdésként közelítette meg. Sokkal inkább a társadalom felszabadítására és demokratizálására irányuló feladatként kezeltük. Ezek a célok a ’90-es évektől kezdődően egyre inkább meghatározták tevékenységünket.

Továbbá felismertük azokat az okozati összefüggéseket is, amelyek a kurd kérdés és a modern kapitalista rendszer globális dominanciája között állnak fenn. Ha nem kérdeznénk rá ezekre az összefüggésekre, és nem számolnánk ezekkel a viszonyokkal, a kurd kérdés megoldása lehetetlen volna, sőt, újabb függőségekbe bonyolódnánk.

Sokáig úgy tűnt, hogy a kurd kérdésnek az etnicitás és a nemzet fogalmai felől nézve, amelyek mélyen a történelemben és a társadalmi alapstruktúrákban gyökereznek, egyetlen megoldása létezik: a saját nemzetállam létrehozása – legalábbis ez volt a kapitalista modernitás paradigmája abban az időben.

Mi azonban nem hittük, hogy bármely meglévő politikai modell képes volna fenntartható módon rendezni a Közel-Kelet népeinek helyzetét. Vajon nem épp a nacionalizmus és a nemzetállamok okozták a Közel-Kelet megannyi problémáját?

Vessünk egy közelebbi pillantást ennek a paradigmának a történeti hátterére és nézzük meg, fel tudunk-e vázolni egy olyan megoldást, amely el tudja kerülni a nacionalizmus csapdáját és jobban talál a közel-keleti helyzethez.

II. A nemzetállam

A. Az alapok

Az emberek letelepedésük után elkezdték felmérni az őket körülölelő területek kiterjedését és határait, amelyeket többnyire a természet és a táj sajátosságai határoztak meg. Azokban a klánokban és törzsekben, amelyek ugyanazon területen telepedtek meg, idővel kialakult a közös identitás és a szülőföld képzete. A törzsek otthonának tekintett területek határai akkoriban még nem államhatárok voltak. A területi határok hosszú ideig képlékenyek maradtak. Miután a feudális berendezkedés majdnem mindenhol megszilárdult, az időről időre felemelkedő dinasztikus monarchiák vagy a több nemzetiségű birodalmak országhatárai folyamatosan változtak.  Olyan többnyelvű és sokszínű vallási közösségek birodalmai voltak ezek, mint a Római Birodalom, az Osztrák-Magyar Birodalom, az Oszmán Birodalom vagy a Brit Birodalom. Úgy sikerült hosszú ideig fennmaradniuk és túlélniük a politikai változásokat, hogy feudális alapjaik lehetővé tették a hatalom rugalmas széleskörű megosztását kisebb, másodlagos hatalmi központok között.

1. Nemzetállam és hatalom

A nemzetállamok megjelenésével a kereskedelem, a piac és a pénzügy nagyobb politikai szerepet követelt magának, míg végül hatalmát sikeresen beépítette a hagyományos állami struktúrákba. A nemzetállam kialakulása a több mint kétszáz évvel ezelőtti ipari forradalom kezdetén együtt ment végbe egyrészt a szabályozatlan tőkefelhalmozással, másrészt a gyorsan növekvő népesség zabolátlan kizsákmányolásával. Az új burzsoázia, amely e forradalom révén erősödött meg, részt akart venni a politikai döntéshozásban és az állami struktúrákban. A kapitalizmus, az új osztály gazdasági rendszere, ennélfogva a nemzetállam szerves alkotóelemévé vált.

A nemzetállamnak szüksége volt a burzsoáziára és a tőke erejére, hogy lecserélje a törzsi struktúrákon és az öröklött jogra épült régi feudális rendet és ideológiáját, egy új nemzeti ideológiára, amely a nemzet kupolája alatt egyesítette az összes törzset és klánt.

Ily módon a kapitalizmus és a nemzetállam annyira szorosan összefonódtak, hogy egyikük létét sem lehetett elképzelni a másiké nélkül. Ennek következtében pedig a kizsákmányolást az állam nemcsak megtűrte, hanem aktívan támogatta és elő is mozdította.

A nemzetállamra azonban leginkább úgy kell gondolnunk, mint a hatalom legmagasabb formájára. Egyetlen más államforma sem képes ekkora hatalmat összpontosítani. Ennek egyik fő oka az, hogy a felső középosztályt sikerült egyre nagyobb mértékben bekapcsolni a monopóliumépítés folyamatába. A nemzetállam maga a legfejlettebb monopólium. Különféle monopóliumok egységének legjobbika: kereskedelem, ipar, pénzügy és hatalom. De gondolnunk kell az ideológiai monopóliumra is, mint a hatalmi monopólium elválaszthatatlan részére.

2. Az állam és vallási gyökerei

Az állam vallási gyökereiről bővebben beszéltünk már (A. Öcalan: The Roots of Civilization, London, 2007). Több kortárs politikai fogalom és kifejezés eredete vallási vagy teológiai fogalmakra vagy struktúrákra vezethető vissza. Ha közelebbről megnézzük, a történelem első közösségi identitásai a vallás és a vallásos képzelet révén jöttek létre. Számos törzs és állammá még nem alakult közösség ideológiai kötőanyagát képezte és meghatározta közösségi létüket.

Később, miután az állami struktúrák már kialakultak, az állam, a hatalom és a társadalom hagyományos kötelékei bomlásnak indultak. Azok a szent és isteni eszmék és gyakorlatok, amelyek jelen voltak a közösség eredetében, egyre inkább jelentőségüket vesztették a közös identitás számára – ehelyett olyan hatalmi szerkezetekbe tevődtek át, mint a monarchák vagy a diktátorok. Az államot és hatalmát Isten akaratából és törvényeiből származtatták, míg az uralkodó Isten kegyelméből lett király. Mindkettő az isteni hatalom földi reprezentációja volt.

Ma a legtöbb modern állam szekulárisnak vallja magát, mondván, hogy a vallás és az állam közötti régi kötelékek elavultak és hogy a vallás többé nem része az államnak. Ez csak féligazság. Noha a vallási intézmények vagy a klérus képviselői már nem vesznek részt a politikai és társadalmi döntéshozásban, bizonyos mértékig még mindig sikerül nekik befolyásolni azt. Másrészt pedig rájuk is hatással vannak a politikai és társadalmi eszmék és fejlemények. A szekularizmus például, vagy ahogyan Törökországban nevezik, a laicizmus még minidig tartalmaz vallásos elemeket. Az állam és a vallás különválasztása politikai döntés eredménye. Nem természetes fejlemény. Ezért van az, hogy az állam és a hatalom még ma is olyasvalaminek tűnik, ami adott, úgyszólván istenadta. Ezért aztán az olyan fogalmak, mint a szekuláris állam vagy a szekuláris hatalom homályosak maradnak.

A nemzetállam olyan attribútumokat tett magáévá, amelyek a régi vallási gyökerekkel bíró attribútumokat váltották fel: a nemzetet, a hazát, a nemzeti zászlót, a nemzeti himnuszt és másokat. Különösen

az állam és a nemzet egységének fogalmai arra valók, hogy túlmutassanak a materiális politikai struktúrákon, ilyenekként pedig az állam előtti időkben fennállt istennel való egységre emlékeztetnek.

A szent fogalmának helyébe kerültek.

Korábbi időkben, amikor egy törzs meghódított egy másikat, a legyőzötteknek a győztesek isteneit kellett imádnia. Vitathatóan, de ezt a folyamatot gyarmatosító vagy akár asszimilációs folyamatnak is nevezhetjük. A nemzetállam egy kvázi szent attribútumokkal bíró központosított állam, amelynek mára sikerült teljességgel lefegyvereznie a társadalmat és monopolizálnia az erőszak alkalmazhatóságát.

3. Bürokrácia és nemzetállam

Mivel a nemzetállam túlmutat önnön materialitásán, saját polgárain, politikai intézményein túli létezést tételez fel a maga számára. Mind ideológiai alapja, mind jogi, gazdasági és vallási struktúrái védelmében újabb intézményekre van szüksége. Az örökké gyarapodó polgári és katonai bürokrácia költséges, és egyedül a materiális alapokon túlmutató állam megőrzését szolgálja, amely cserébe a bürokráciát növeli a nép felett.

A modern kor Európájában az államnak minden eszköze meglett ahhoz, hogy bürokráciáját a társadalom összes rétegére kiterjessze. Szétterjedt, mint a rák, megfertőzve a társadalom egész szövetét.

Bürokrácia és nemzetállam egymás nélkül nem tud létezni.

Amennyiben a nemzetállam a kapitalista modernitás tartóoszlopa, egyben börtöne is a természetes társadalomnak. Bürokráciája biztosítja a rendszer zökkenőmentes működését, biztosítja a javak előállításának alapját, és biztosítja a releváns gazdasági szereplők profitrátáját mind a létező szocialista, mind a vállalkozóbarát nemzetállamokban. A nemzetállam a kapitalizmus nevében domesztikálja a társadalmat és elidegeníti a közösséget természetes alapjaitól. Bármely vizsgálódásnak, amely a társadalmi problémák lokalizálására és megoldására vállalkozik alaposan szemügyre kell vennie ezeket a viszonyokat.

4. Nemzetállam és homogenitás

A nemzetállam kezdeti formájában az összes társadalmi folyamat monopolizálására törekedett. A diverzitást és a pluralitást le kellett győznie – ez a magatartás pedig beolvasztáshoz és népirtáshoz vezetett. Nem csak a társadalom ideáit és munkaerejét zsákmányolja ki, illetve a kapitalizmus jegyében gyarmatosítja az emberek elméjét, hanem mindenféle spirituális és intellektuális eszmét és kultúrát is beolvaszt annak érdekében, hogy önmagát fenntartsa. Egy egységes nemzeti kultúrát akar megteremteni, egy egységes nemzeti identitást, egy egységes nemzeti vallási közösséget. Ezért az általa érvényesített állampolgárság is homogén. Az állampolgár fogalma éppen egy ilyen homogenitásra törekvésből jött létre. A modern kor állampolgársága az egyéni rabszolgatartásról az állami rabszolgaságra való átmenetet fejezi ki. E modern rabszolgaseregek nélkül a kapitalizmus képtelen volna a profittermelésre. A homogén nemzeti társadalom a „társadalomjavítás” eredményeként a legművibb társadalom, amit valaha létrehoztak.

Ezek a célok, amelyeket többnyire erőszakkal vagy pénzügyi ösztönzőkkel értek el, gyakran egész kisebbségek, kultúrák vagy nyelvek fizikai megsemmisítéséhez vagy erőltetett asszimilációjához vezettek. Az elmúlt két évszázad történelme tele van olyan erőszakos példákkal, amelyek arról tanúskodnak, miként törekedtek a nemzetépítést az „igazi” nemzetállam képzeletbéli valóságának megfeleltetni.

5. Nemzetállam és társadalom

Gyakran elhangzik, hogy a nemzetállamot a köznép sorsa foglalkoztatja. Ez nem igaz. Sokkal inkább a tőkés világrendszer nemzeti kormányzójaként, a kapitalista modernitás vazallusaként működik, és jóval mélyebben beágyazódott a tőkés viszonyokba, mint azt elsőre gondolnánk: voltaképpen a tőke gyarmata. Függetlenül attól, hogy a nemzetállam milyen mértékben prezentálja magát nacionalistaként, változatlanul áll a kapitalista kizsákmányolás folyamatainak szolgálatában. Nincs más magyarázat a kapitalista modernitás szörnyű redisztribúciós háborúira. Következésképpen a nemzetállam nem a köznép oldalán áll, hanem ellensége a népeknek.

Más nemzetállamokkal és a nemzetközi monopóliumokkal fenntartott kapcsolatokat a nemzetállam diplomatái intézik. Más nemzetállamok elismerése nélkül egyikük sem tudna fennmaradni. Ennek oka a kapitalista világrendszer logikájában található. Azok a nemzetállamok, amelyek kilépnének a kapitalista rendszer falanxából ugyanarra a sorsra jutnak, mint, amilyet megtapasztalt az iraki Szaddám-rezsim is, vagy gazdasági embargók révén térdre kényszerítik őket.

A következő részben a török köztársaság példájából kiindulva fogjuk felvázolni a nemzetállam további tulajdonságait.

B. A nemzetállam ideológiai alapjai

Korábban az államok történelmét rendszerint azonosnak tartották uralkodóik történelmével, akiket majdhogynem isteni tulajdonságokkal ruháztak fel. Ez a felfogás a nemzetállam kialakulásával megváltozott. Ma már az állam egészét idealizálják és emelik isteni szintre.

1. Nacionalizmus

Tegyük fel, hogy a nemzetállamot egy élő istenhez hasonlíthatnánk, akkor a neki megfelelő vallás a nacionalizmus volna. Néhány látszólag pozitív összetevője ellenére a nemzetállamnak és a nacionalizmusnak metafizikai tulajdonságai vannak. Egy ilyen kontextusban a kapitalista profit és a tőkefelhalmozás rejtély övezte kategóriáknak tűnnek. Ellentmondásos viszonyok egész hálózata húzódik meg e fogalmak mögött, amelyek erőszakon és kizsákmányoláson alapulnak. Hegemón hatalomra törekvésük a profitmaximalizálást szolgálja. Ebben az értelemben a nacionalizmus ezen folyamatok kvázi vallási igazolásának tűnik. Valódi küldetése azonban a gyakorlatilag isteni jellegű nemzetállam ideológiai elképzelésének – amely áthatja a társadalom minden területét – kiszolgálása. Sem a művészet, sem a tudomány, sem a társadalmi tudat nem független tőle. Egy valódi intellektuális felvilágosodásnak pedig éppen a modernitás ezen elemeinek alapos vizsgálatát kell tartalmaznia.

2. Pozitivista tudomány

A nemzetállamnak egy másik ideológiai tartóoszlopa a pozitivista vagy deskriptív tudomány szemléleti kerete. A nacionalizmus ideológiáját táplálja, de ugyanakkor a laicizmusét is, amely szintén egy újfajta valláshoz hasonlítható. Másfelől a modernitásnak is az egyik ideológiai alapkövét képezi és dogmái a társadalomtudományokat jelentős mértékben befolyásolták. A pozitivizmust egy olyan filozófiai megközelítésként lehetne leírni, amelyet mindössze a dolgok megjelenése foglalkoztatja és ezt azok teljes valóságaként értelmezi. Mivel a pozitivizmus számára a megjelenés maga a valóság, minden, aminek nincs megjelenése, nem lehet része a valóságnak. A kvantumfizikából, asztronómiából, a biológia néhány területéről, de még magáról a tudatról is tudjuk, hogy a valóság a megfigyelhető eseményeken túli világban történik. Az igazságot, amely a megfigyelt és a megfigyelő viszonya révén már annyira misztifikálta magát, képtelenség bármely fizikai léptékben vagy definícióban megragadni. A pozitivizmus tagadja ezt és emiatt bizonyos mértékig az ősi idők képmásainak imádatához hasonlít, ahol a képmás volt a valóság leképezése.

3. Szexizmus

A nemzetállam másik ideológiai pillére a társadalom egészét átható szexizmus. Többfajta társadalmi berendezkedés hatalmi szerkezetének megőrzése érdekében a szexizmushoz folyamodott. A nők kizsákmányolását úgy építették be a társadalmi szövetbe, hogy a nők az olcsó munkaerő értékes erőforrásaivá váltak. A nők az utódnemzés szempontjából is igen értékes erőforrásnak számítanak, hiszen ők biztosítják a férfiak reprodukcióját. A nő tehát egyszerre szexuális tárgy és árucikk. A férfihatalom megőrzésének eszköze és érvényesülése a legjobb esetben is kimerül abban, hogy a patriarchális társadalom kellékévé válik.

Egyfelől a nemzetállam társadalmának szexizmusa a férfiak hatalmát szavatolja; másfelől a nemzetállam a nők kizsákmányolásán keresztül gyarmatosítja saját társadalmát. Ebből a szemszögből a nőkre úgy is tekinthetünk, mint kizsákmányolt nemzetre.

A civilizáció történelme során a patriarchátus konszolidálta a hierarchiák hagyományos rendszerét, amelyet a nemzetállamon belül a szexizmus táplál. A társadalomban gyökerező szexizmus, akárcsak a nacionalizmus, a nemzetállam és a hatalom ideológiai terméke. A társadalomban gyökerező szexizmus nem kevésbé veszélyes, mint a kapitalizmus. A patriarchátus azonban igyekszik mindenáron elfedni ezeket a viszonyokat. Érthető módon, hiszen látjuk, hogy a legtöbb hatalmi viszonyt és állami ideológiát szexista képzetek és viselkedésformák táplálják. A nők elnyomása nélkül nem képzelhető el a társadalom egészének elnyomása sem. A nemzetállam társadalmának szexizmusa egyfelől maximális hatalommal ruházza fel a férfiakat, másfelől pedig a nők helyzete révén a társadalmat a legrosszabb gyarmattá teszi. Ennélfogva a nők a történelmi társadalom gyarmatnemzete, amelynek pozíciója a nemzetállam keretében lett a legrosszabb. Minden hatalom és állami ideológia a szexista magatartás- és viselkedésformák származéka. A női szolgaság a társadalom legalapvetőbb és legelrejtettebb területe, ahol a szolgaság, az elnyomás és a gyarmatosítás minden formája találkozik. A kapitalizmus és a nemzetállam ennek teljes tudatában működik. A nők szolgasága nélkül a szolgaság semmilyen más típusa sem létezhet vagy alakulhat ki. Kapitalizmus és nemzetállam együtt a domináns férfi legintézményesültebb formájának megtestesülése. Valamivel merészebben és szabatosabban fogalmazva:

a kapitalizmus és a nemzetállam a despotikus és kizsákmányoló férfi monopóliuma.

4. Vallásosság

Még akkor is, ha látszólag szekuláris államként működik, a nemzetállam nem restelli, hogy céljai érdekében a nacionalizmus és a vallás vegyítéséhez nyúljon. Ennek oka egyszerű: a vallás még mindig fontos szerepet tölt be egyes társadalmakban vagy azok egy-egy szegmensében. Az iszlám különösen agilis e tekintetben.

Ugyanakkor a vallás a modern korban már nem a hagyományos szerepét tölti be. Függetlenül attól, hogy szélsőséges vagy mérsékelt hitelvekről van szó, a nemzetállamban már nincs társadalmi küldetése.

Mindössze arra vállalkozhat, amit a nemzetállam megenged neki. A még létező befolyása és sajátos működési viszonyai, amit a nacionalizmus propagálására lehet felhasználni, olyan aspektusok, amelyben a nemzetállam érdekelt. Bizonyos esetekben a vallás magára veszi a nacionalizmus szerepét. Az iráni síita vallás például az iráni állam legerősebb ideológiai fegyvere. Törökországban a szunnita ideológiának van hasonló, de korlátozottabb szerepe.

C. A kurdok és a nemzetállam

A nemzetállam és ideológiai alapjairól szóló rövid bevezető után most azt fogjuk megnézni, hogy miért értelmetlen a kurdok számára egy különálló kurd nemzetállam megalapítása.

Az utóbbi évtizedekben a kurdok nem csak a domináns hatalmak elnyomása ellen és létük elismeréséért küzdöttek, hanem társadalmuknak a feudalizmus alóli felszabadításáért is. Ezek után semmi értelme a régi láncokat újakra cserélni vagy fokozni az elnyomást; a nemzetállam-építés ugyanis pontosan ezt jelentené a kapitalista modernitás viszonyai között. A kapitalista modernitással szembeni ellenállás nélkül nincs mozgástere a népek felszabadulásának. Ezért van az, hogy egy kurd nemzetállam kiépítése, számomra, járhatatlan út.

Egy különálló nemzetállam követelése az uralkodó osztály vagy a burzsoázia érdekeinek felel meg, de nem tükrözi a nép érdekeit, mivel egy újabb állam létrehozása további igazságtalanságokat szülne és szabadságunkat még inkább megcsonkítaná.

Ezért a kurd kérdés megoldását egy olyan megközelítésben kell megtalálnunk, amely gyengíti a kapitalista modernitást és szűkíti a mozgásterét. Mind a történelmi okok, a társadalmi sajátosságok és az aktuális fejlemények, mind az a tény, hogy a kurdok által lakott területek négy különböző országban vannak, a megoldás demokratikus jellegét nélkülözhetetlenné teszik. Ezenkívül ott van még az a fontos tény is, hogy a Közel-Kelet egészére jellemző a demokráciadeficit. A kurdok lakta terület geostratégiai helyzetének köszönhetően viszont a Közel-Kelet egésze demokratizálásának ügyét sikeres kurd demokratikus folyamatok mozdítják elő. Nevezzük ezt a demokratikus projektet demokratikus konföderalizmusnak.

III. Demokratikus konföderalizmus

Ezt a fajta kormányzást vagy adminisztrációt nem-állami politikai adminisztrációnak vagy állam nélküli demokráciának nevezhetjük. Azonban a demokratikus döntéshozás folyamatait nem téveszthetjük össze a hagyományos közigazgatásból ismert folyamatokkal.

Az államok mindössze ügyintézők, a demokráciák ellenben kormányoznak. Az államok alapja a hatalomgyakorlás, a demokráciák viszont kollektív konszenzusra épülnek.

Az állami tisztségekről rendeletszerűen döntenek, még akkor is, ha részben szavazás által legitimálják őket. A demokráciák közvetlen választást tartanak. Az állam a kényszert legitim eszközként használja. A demokráciák szabad részvételen alapulnak.

A demokratikus konföderalizmus nyitott különböző politikai csoportosulások és frakciók előtt. Rugalmas, multikulturális, monopóliumellenes és konszenzus-orientált. Az ökológia és a feminizmus központi pillérjei. Ebben az önkormányzati keretben egy alternatív gazdaságra is szükség lesz, amelyik a kizsákmányolás helyett bővíti a társadalom erőforrásait és ezáltal igazságosan viszonyul a társadalom többféle szükségletéhez.

A. Részvétel és a politikai nyilvánosság sokszínűsége

A társadalom ellentmondásos felépítettsége szükségessé teszi mind a függőlegesen, mind a horizontálisan szerveződő tömörüléseket. Ilyen módon kell a központi, a regionális és a helyi csoportosulásoknak is kiegyensúlyozniuk egymást. Csakis ezek, mindegyik magamagának tudja önnön speciális konkrét helyzetét legjobban felmérni és kezelni, megtalálni a megfelelő megoldásokat az átfogó társadalmi problémákra. Mindenki természetes joga politikai tömörülések segítségével megélni saját kulturális, etnikai vagy nemzeti identitását. Noha e jog gyakorlásához szükség van egy etikus és politikai társadalomra. A nemzetállammal, a köztársasággal vagy más demokratikus berendezkedéssel való viszonyában a demokratikus konföderalizmus nyitott a kompromisszumokra az állami vagy kormányzati hagyományok tekintetében. Az egyenrangú koegzisztenciát teszi lehetővé.

B. Társadalmi örökség és a történelmi tudás felhalmozása

Másfelől a demokratikus konföderalizmus a társadalom történelmi tapasztalataira és kollektív örökségére támaszkodik. Nem egy tetszőleges modern politikai rendszer, hanem sokkal inkább a felhalmozott történelmi tudások és a meglévő tapasztalatok gyakorlatba ültetése. A társadalom életének terméke.

Az állam mindenkor a központosítás irányába fog elmozdulni azért, hogy a hatalmi monopóliumok érdekeinek érvényt szerezzen. Ennek az ellenkezője igaz a konföderalizmusra. Nem a monopóliumok, hanem a társadalom maga kerül a politika középpontjába. A társadalom heterogén szerkezete ellentétes a központosítás minden formájával. Az erős centralizmus ugyanis társadalmi lázadásokhoz vezet.

Emberemlékezet óta az emberek a törzsek, a klánok széles körű szövetségét vagy más föderatív jellegű közösségeit hozták létre. Így tudták megőrizni belső autonómiájukat. Még a birodalmak belügyeinek kormányzása is az önrendelkezés többféle formáját tette lehetővé saját részeinek adminisztrálása érdekében; ezek közé tartoztak a vallási hatóságok, a törzsi tanácsok, a királyságok, vagy akár a köztársaságok. Tehát fontos megérteni, hogy még a látszólag központosított birodalmak is egy konföderatív szervezeti struktúrát követtek. A központosított modell nem egy olyan adminisztratív modell, amelyet egy társadalom magamagának óhajtana. Éppen ellenkezőleg, eredete a hatalmi monopóliumok megőrzésének szándékára vezethető vissza.

C. Etika és politikai öntudat

A társadalom leírása olyan kategóriák és szakkifejezések mentén történik, amelyek a kapitalista monopóliumok által kitermelt tudásmintákat követik. Egy ilyen társadalomban nem az számít, hogy milyenek vagyunk valójában, hanem az, aminek látszunk. A társadalom saját létezésétől való elidegenülése pedig az aktív részvételtől való visszalépést eredményezi; ezt a reakciót a politikából való kiábrándulásnak is szokás nevezni, holott a társadalmak alapvetően politikaiak és érték-orientáltak. A gazdasági, politikai, ideológiai és katonai monopóliumok viszont olyan konstrukciók, amelyek a többletfelhalmozásra törekvésük révén ellentétesek a társadalom természetével. Ők maguk nem termelnek értékeket. Sőt, még maga a forradalom sem elegendő ahhoz, hogy új társadalmat teremtsen, hiszen az mindössze a társadalom etikai és politikai szövetét képes befolyásolni. Minden más egy etikai alapokra helyezett politikai társadalom építkező megfontoltságán múlik.

Említettem már, hogy a kapitalista modernitás kikényszerítette az állam központosítását, a társadalom politikai és katonai hatalmi súlypontjait pedig megfosztotta korábbi befolyásuktól. A nemzetállam a monarchia modern utódállamaként egy legyengült és védtelenné vált társadalmat hagy maga mögött. Ebben a vonatkozásban a jogrend és a társadalmi béke a burzsoá osztályuralmat foglalja magában. A hatalom a központosított államban konstituálja magát és a modernitás legalapvetőbb adminisztratív paradigmájává válik. Ez a nemzetállamot szembe helyezi a demokráciával és a republikanizmussal.

A mi „demokratikus modernitás” projektünk a ma ismert modernitás alternatívájának tervezete; a demokratikus konföderalizmusra mint alapvető politikai paradigmára épít.  A demokratikus modernitás egy etikai alapokra épített társadalomnak a tetőszerkezete. Ameddig elkövetjük azt a hibát, hogy a társadalmakról azt gondoljuk, hogy azoknak homogén, monolitikus entitásoknak kell lenniük, igen nehéz lesz megérteni a konföderalizmust. A modernitás története a társadalom képzeletbéli egységessége nevében végrehajtott négy évszázadnyi kulturális és fizikai genocídiumok története is. A demokratikus konföderalizmus szociológiai kategóriaként ellenpéldája ennek a történelemnek és egyszerre támaszkodik a küzdelem akarására és az etnikai, kulturális és politikai diverzitásra.

A pénzügyi rendszer válsága a kapitalista nemzetállam működésének következménye. Láthattuk, hogy a nemzetállam átalakítására irányuló neoliberális igyekezetek is egy jókora kudarccal érnek fel. A Közel-Kelet minderre tanulságos példákkal szolgál.

D. Demokratikus konföderalizmus és a demokratikus politikai rendszer

Az adminisztráció és a hatalomgyakorlás központosító és bürokratikus felfogásával szemben a konföderalizmus a politikai önrendelkezésnek egy olyan típusát jelenti, amelyben a társadalom összes csoportja, illetve minden kulturális identitás megnyilvánulhat helyi gyűléseken, általános gyűléseken és tanácsokban. A demokráciának ez a felfogása megnyitja a politikai teret a társadalom minden rétege előtt és lehetővé teszi különböző politikai csoportosulások megalakulását. Ilyen módon pedig a társadalom egészének politikai integrációját is előremozdítja. A politika a mindennapok részévé válik. A politikai társadalom nélkül az állam válságára nincs megoldás, mivelhogy ezt a válságot a politikai társadalom önképviseletének hiánya táplálja. Újra kell gondoljuk a liberális demokráciákban megtalálható föderalizmus és önrendelkezés fogalmait is. Lényegében ezeket nem a nemzetállam adminisztrációjának hierarchikusan rendeződő szintjeiként kell elgondolni, hanem sokkal inkább a társadalmi önkifejezés és a részvétel sarkalatos eszközeiként. Ez a fajta elgondolás a társadalom politizálásának folyamatát mozdítja elő. Ehhez pedig nincs szükségünk nagy elméletekre; amire szükségünk van az az, hogy lehetővé tegyük a társadalmi szükségletek (ön)kifejezését a társadalmi szereplők autonómiájának strukturális megerősítése és a teljes társadalmi építkezés feltételeinek megteremtése révén. Az az operatív keret felállítása, amelyen belül minden társadalmi és politikai csoport, vallási közösség vagy intellektuális irányzat kifejezheti nézeteit a döntéshozás összes helyi szintű folyamatában, összhangban van a részvételi demokrácia gyakorlatával. Minél erősebb a részvétel, annál erősebb az ilyen típusú demokrácia. Amíg a nemzetállam a demokrácia ellenlábasa, sőt, még tagadja is azt, addig a demokratikus konföderalizmus egy szüntelen demokratikus folyamatot képez.

A társadalmi szereplők, amelyek mindegyike önmagában egy föderatív egységet képez, a részvételi demokrácia csírasejtjei. A körülményeknek megfelelően új csoportokba tömörülhetnek és konföderációkba társulhatnak. A részvételi demokrácia működtetésében résztvevő politikai egységek mindegyike voltaképpen demokratikus. Vagyis, a demokrácia alatt egy szüntelen politikai folyamat keretébe illeszkedő, a helyi szintről kiinduló és a globális szintig terjedő döntéshozás demokratikus folyamatainak gyakorlatba ültetését értjük. Ez a folyamat a társadalmi szövet egész szerkezetére hatással lesz. Ilyenként tehát ellentétes a nemzetállam homogenitásra törekvésével, amely csakis erőszak révén valósítható meg. Az így működő felépítmények pedig mindig a szabadság elvesztéséhez vezetnek.

Korábban említettem már, hogy a döntések meghozatala helyi szinten történik, azonban a döntésekhez vezető gondolkodásnak tekintettel kell lennie a globális léptékű ügyekre is. Fel kell ismerjük, hogy még a falvakban és a városok lakónegyedeiben is szükség van a konföderatív struktúrákra. A társadalom összes területét át kell engedni az önkormányzásnak, hogy minden szintje szabadon részt vehessen benne.

E. Demokratikus konföderalizmus és önvédelem

A nemzetállam lényegében egy katonai struktúrához hasonló entitás.

A nemzetállamok mindenfajta belpolitikai és külpolitikai háborúskodások termékei. A létező nemzetállamok között egy sincs, amelyik egymagában jött volna létre. Kivétel nélkül, háborúk egész sora kísérte végig születésüket, sőt, ez a folyamat nem korlátozódott egyedül az államalapítás mozzanatára, hanem a teljes társadalom militarizálásával folytatódott. Az állam polgári kormányzása pedig a katonai apparátus kiegészítéseként működik.

A liberális demokráciák még ezen is túltesznek, amikor saját katonai jellegű struktúráikat demokratikus és liberális színekben tüntetik fel. Persze, ez nem tántorítja el őket attól, hogy autoritárius megoldásokhoz folyamodjanak egy válság kicsúcsosodása idején, amelyet maga a rendszer okozott. A hatalom fasiszta jellegű gyakorlása a nemzetállam természetéhez tartozik. A fasizmus pedig a nemzetállam legtisztább formája.

Ezt a fajta militarizálást csakis az önvédelem révén lehet visszaszorítani. Azok a társadalmak, amelyek semmilyen önvédelmi mechanizmussal nem rendelkeznek, elveszítik identitásukat, a demokratikus döntéshozás képességét és politikai jellegüket is. Ezért egy társadalom önvédelme nem korlátozódik egyedül a katonai dimenzióra, hanem identitásának, politikai öntudatának megőrzésével és egy szüntelen demokratizáló folyamattal jár együtt. Csakis ezen dimenziók összehangoltsága esetében beszélhetünk önvédelemről.

Következésképpen a demokratikus konföderalizmus a társadalom önvédelmi rendszerének is nevezhető. A monopóliumok globális uralmával és a nemzetállami militarizmussal szembeni ellenállás alapját csakis a konföderatív hálózatok képezhetik. A monopóliumok hálózatával szemben fel kell építenünk egy ugyanolyan erős szociális konföderatív hálózatot.

Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a konföderalizmus társadalmi paradigmája nem járhat együtt a fegyveres erők katonai monopóliumával. A fegyveres erők feladata mindössze annyi, hogy biztosítsák a belső és a külső biztonságot. A demokratikus intézmények közvetlen irányítása alá tartoznak. Magának a társadalomnak képesnek kell lennie arra, hogy meghatározza ezek feladatait. Az egyik ilyen feladatuk a társadalom szabad akaratának védelme a belső és a külső beavatkozásoktól. A katonai vezetőség összetételéről egyenlő mértékben a politikai intézmények és a konföderatív tömörülések döntenek.

F. Demokratikus konföderalizmus szemben a hegemóniára törekvéssel

A demokratikus konföderalizmus keretei között nincs helye semmilyen fajta hegemóniára törekvésnek. Ez különösen vonatkozik az ideológiára is. A hegemónia elvét rendszerint a civilizáció klasszikus fajtája követi. A demokratikus civilizációk elutasítják a hegemón hatalmakat és ideológiákat. Bármely megnyilvánulás, amely csorbítja a demokratikus önrendelkezés kereteit, keresztbe tesz az önkormányzás és a szólásszabadság gyakorlatának. A társadalom ügyeinek kollektív intézéséhez a megértésre törekvés, az eltérő vélemények tiszteletben tartása és a döntéshozás demokratikussága szükséges. A kapitalista modernitás kormányzás-felfogása, amelyre a nemzetállami jellegű, önkényes, bürokratikus döntéshozás jellemző, homlokegyenest ellentétes az etikai alapokra építő demokratikus-konföderatív kormányzás felfogásával. A demokratikus konföderalizmus kormányzati intézményeinek nincs szüksége ideológiai legitimációra, így, a hegemóniára törekvésre sem.

G. Demokratikus konföderatív struktúrák globális szinten

Noha a demokratikus konföderalizmus számára az önkormányzás helyi szintje a legfontosabb, nem zárja ki a globális konföderatív szerveződést sem. Sőt, fel kell állítanunk a különböző országok civil szervezeteinek konföderatív tanácsát, hogy opponense lehessen a nagyhatalmak vezette nemzetállami tömörülésnek, az ENSZ-nek. Ilyen módon jobb döntéseket hozhatunk az egész világra vonatkozó béke, ökológia, igazságosság és a termelés tekintetében.

H. Következtetés

A demokratikus konföderalizmust úgy határozhatnánk meg, mint egyfajta önkormányzást, amely ellentétes a nemzetállami adminisztrációval. Ennek dacára bizonyos feltételek mellett a békés együttélés lehetséges mindaddig, amíg a nemzetállam nem avatkozik be az önkormányzat központi ügyeibe. Mindennemű hasonló beavatkozás a civil társadalom önvédelmét követelné meg.

A demokratikus konföderalizmus egyetlen nemzetállammal sem áll háborúban, viszont a beolvasztó törekvésekkel szemben nem maradhat tétlen.

A forradalmi hatalomátvétel vagy egy újabb (nemzet)állam alapítása nem vezet fenntartható változáshoz. Hosszú távon a szabadságot és igazságosságot csakis a demokratikus konföderatív folyamat dinamikáján keresztül lehet megvalósítani.

Sem az állam totális elutasítása, sem annak teljes elismerése nem válik a civil társadalom demokratikus törekvéseinek javára. Az állam meghaladása, különösen a nemzetállam meghaladása egy hosszú távú folyamat.

Az állam akkor haladható meg, amikor a demokratikus konföderalizmus bebizonyította, hogy képes a társadalmi problémák megoldására. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a nemzetállamok támadásait el kell fogadni. A demokratikus konföderációk mindenkor önvédelmi egységeket fognak fenntartani. A demokratikus konföderációk önszerveződése nem korlátozódik egyetlen behatárolt területre sem. Határon átívelő konföderációkká fognak alakulni, amennyiben az érintett társadalmak azt úgy óhajtják.

IV. A Demokratikus konföderalizmus alapelvei

1. A népek önrendelkezési joga a saját államhoz való jogot is magában foglalja. Azonban az államalapítással nem bővül egy nép szabadsága. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének rendszere, amely nemzetállamokra épül, nem bizonyult valami hatékonynak. Másfelől, a nemzetállamok bármely társadalmi fejlődésnek komoly akadályává váltak. A demokratikus konföderalizmus a népek elnyomásának ellenkezőjét felmutató modell.
2. A demokratikus konföderalizmus egy nem-állami (vagy állam nélküli) társadalmi paradigma. Nincs állami kontroll alatt. Ugyanakkor a demokratikus konföderalizmus egy demokratikus nemzet kulturális és szervezeti modellje.
3. A demokratikus konföderalizmus az alulról szerveződő részvételiségen alapszik. Döntéshozatali eljárásai a közösségekbe vannak beágyazva. Felsőbb fórumok, mint a közgyűlés, ahová a közösségek tagjaikat küldik (delegálják), mindössze a közösségek által meghozott döntések koordinálását és kivételezését szolgálják. Meghatározott ideig a közgyűlések egyszerre szóvivő és végrehajtó szervek. Mégis, a döntéshozás alapvető hatalma a helyi, alulról szerveződő szervezetekre épül.
4. A kapitalista rendszernek és birodalmi hatalmainak nem fog sikerülni ráerőltetniük a Közel-Keletre a demokráciát, amelynek ők maguk is csak ártanak. Az alulról szerveződő demokrácia propagálása nélkülözhetetlen. Ez az egyetlen megközelítés, amely kezdeni tud valamit a sokszínű etnikai és vallási csoportokkal, valamint az osztálykülönbségekkel. Továbbá, jól összeilleszthető az érintett társadalmak hagyományos konföderatív szerkezetével.
5. A demokratikus konföderalizmus Kurdisztánban nacionalizmusellenes mozgalom is. A demokráciának Kurdisztán minden szegletében való előremozdításával a népek önvédelmi jogának megvalósítására törekszik anélkül, hogy a létező politikai határvonalakat megkérdőjelezné. Nem célja egy kurd nemzetállam létrehozása. A mozgalom célja, hogy Iránban, Törökországban, Szíriában és Irakban olyan föderatív struktúrákat hozzon létre, amelyek minden kurd számára nyitottak, és amelyek egyben egy ernyőszervezetként működő konföderációt képeznek Kurdisztánnak mind a négy részében.

V. A Közel-Kelet népeinek problémái és lehetséges megoldásaik

A nemzeti kérdés nem a kapitalista modernitás sajátos fantazmája. Azonban a nemzeti kérdés a kapitalista modernitás beköszöntével vált általános társadalmi kérdéssé. A nemzet felváltotta a vallási közösséget. Egy nemzeti társadalomra való áttéréshez viszont a kapitalista modernitás meghaladására van szükség, amennyiben a nemzet nem kíván az elnyomó monopóliumok bábálcája maradni.

Bármennyire is negatív felhangú a nemzet kategóriájának túlhangsúlyozása a Közel-Keleten, a kollektív nemzeti aspektusok mellőzése végzetes következményekkel járna. Ezért a kérdés tárgyalására vállalkozó módszernek kerülnie kell az ideológiai és a nemzetállami megközelítést, és ehelyett a demokratikus nemzet és a demokratikus kommunalizmus fogalmából kell kiindulnia. Egy ilyen megközelítés eszköztárát a demokratikus modernitás alapvető elemei teszik ki.

Az elmúlt két évszázad során a Közel-Kelet társadalmaiban leginkább a nacionalista és a nemzetállami irányzatoknak ágyaztak meg. A nemzeti kérdéseket azóta nemhogy nem sikerült megoldani, hanem ezek, a társadalom minden területére kihatva, még jobban elmérgesedtek. A termelés versenyképességének növelése helyett a tőke itt a nemzetállamra támaszkodva bel- és államközi háborúkat szított.

A kapitalizmus alternatívája a kommunalizmus elmélete lehetne. A demokratikus nemzetek egy olyan politikai keretét tenné lehetővé, amelyben egyikük sem törekszik hatalmi monopóliumokra, és ez békéhez vezethet abban a térségben, amelyik sokáig véres háborúk és népirtások tere maradt.

Ebben a kontextusban négy többségi nemzetről beszélhetünk: az arabról, a törökről, a perzsáról és a kurdról. Nem szeretem, amikor egy nemzetet többségre és kisebbségre osztunk fel, mert helytelennek tartom. Azonban tekintettel a demográfiára, többségi nemzetről fogok beszélni. Ugyancsak ezért, használni fogom a kisebbségi nemzet kifejezést is.

1. Több mint húsz arab nemzetállam között oszlik meg az arabok közössége, amelyek háborúkkal rombolják társadalmaikat. Ez az állapot a kulturális értékektől való elidegenedés és az arab nemzeti kérdés jelenlegi reménytelensége fő tényezőinek egyike. Ezeknek a nemzetállamoknak mindmáig nem sikerült létrehozni egy nemzetközi gazdasági közösséget. A nemzetállamok tehát az arab nemzet problematikus helyzetének elsődleges okozói. Amint a vallási ihletésű törzsi nacionalizmus a szexista patriarchális társadalmi mintákkal együtt áthatja a társadalomnak minden szegmensét, sajátos konzervativizmust és szolgalelkű engedelmességet idéz elő. Senki nem gondolja komolyan, hogy az araboknak sikerülni fog egy arab nemzeti keretben megoldásokat találni belső és határokon átívelő problémáikra. Ellenben a demokratizálódás és egy kommunalista megközelítés közelebb vihetné őket egy ilyen megoldáshoz. Az Izraellel – amelyet az arab nemzetállamok vetélytársuknak tekintenek – szembeni gyengeségük sem pusztán a hegemón hatalmak támogatásának eredménye, inkább az Izraelben meglévő erős demokratikus és kommunális intézményeké. Mindemellett az elmúlt évszázadban az arab nemzet társadalmait a szélsőséges nacionalizmus és iszlamizmus is jelentősen gyengítette. Ennek ellenére, ha sikerülne összehangolniuk a kommunális szocializmust – amely nem idegen tőlük – a demokratikus nemzet értelmével, akkor képesek volnának egy biztonságos és hosszútávú megoldást találni maguk számára

2. A törökök és türkmének teszik ki a térség másik befolyásos nemzetét. A hatalom és ideológia tekintetében az arabokéhoz hasonló a felfogásuk. Szigorúan nemzetállampártiak, a vallási és rassziális nacionalizmus mélyen beivódott kultúrájukba. Szociológiai szempontból nézve a törökök és türkmének egészen különböznek. A türkmének és a török arisztokrácia közötti viszony például hasonló a beduinok és az arab arisztokrácia közötti feszült viszonyhoz. Mindkét esetben az előbbiek egy olyan réteget képeznek, amelynek érdekei teljesen egyeznek a demokráciával és a kommunalizmussal. A nemzeti problémák itt is meglehetősen összetettek. A nemzetállamok hatalmi törekvései, az elkülönülést erősítő nacionalizmus és a szexista patriarchális társadalom túlsúlya egy nagyon konzervatív társadalmat eredményeznek. A családra az állam legkisebb alkotóelemeként tekintenek. Ezeket a nézeteket mind az egyének, mind az intézmények beépítették mindennapjaikba. A török és a türkmén közösségek hatalomra törekszenek, miközben más etnikai közösségekkel szemben egy sajátos alárendelő politikát alkalmaznak. A török nemzetállam központosító hatalmi struktúrái és merev, hivatalos ideológiája mindmáig megakadályozták a kurd kérdés megoldását. A társadalommal elhitették azt, hogy az állami működésnek nincs alternatívája. Egyén és állam között nem létezik semmilyen egyensúly. Ezzel párhuzamban pedig az egyik legnagyobb erénynek az engedelmességet tartják.

Ezzel szemben a demokratikus modernitás elmélete egy adekvát megközelítést kínál Törökország minden nemzeti közössége számára nemzeti problémáik megoldása tekintetében. Egy török konföderáció közösségalapú projektje megerősítené az adott politikai entitás belső egységét és megteremtené a békés együttélés feltételeit a szomszédokkal. A társadalmi összetartás felől nézve a nemzetállami határok elveszítették korábbi jelentőségüket. A földrajzi határokat áthidalva a mai modern kommunikációs eszközök is lehetővé teszik bármely egyén vagy közösség virtuális egységét, függetlenül attól, hogy hol tartózkodnak. A török nemzeti közösségek demokratikus konföderációja számottevő hozzájárulás volna a világbékéhez és a demokratikus modernitáshoz.

3. A kurd nemzet társadalma nagyon összetett. A kurdok képezik a világ legnagyobb nemzetét, amelynek nincs saját (nemzet)állama. A kurdok letelepedése jelenlegi otthonuk területére már az újkőkorszak (neolitikum) óta zajlik. A mezőgazdaság és az állattenyésztés, valamint azon készségük, hogy hegyvidéki szülőföldjük földrajzi adottságait felhasználva megvédjék magukat, segített nekik abban, hogy őshonos népként fennmaradjanak. A kurd nemzeti kérdés úgy merült fel, hogy megtagadták tőlük a nemzeti létezés jogát. Mások megpróbálták beolvasztani és megsemmisíteni őket, majd a puszta létüket is tagadták. Annak, hogy nincs saját (nemzet)államuk, megvannak az előnyei és a hátrányai is. Az (nemzet)állammal rendelkező civilizációk csökevényei kevésbé honosodtak meg. Ez egy előny lehet az alternatív, a kapitalista modernitás keretein túlmutató társadalmi elképzelések megvalósításában. A kurdok által lakott terület négy ország nemzetállami határain belül oszlik meg egy stratégiai fontosságú térségben, ami a kurdok számára is stratégiai előnyt jelent. A kurdoknak semmi esélyük nincs nemzeti társadalommá alakulni az állami hatalom felhasználásán keresztül. Noha, jelenleg az iraki Kurdisztánban létezik egy kurd politikai entitás, az nem nemzetállam, hanem inkább egy félállami berendezkedés.

Kurdisztán a korábban népirtást elszenvedett örmény és arámi (asszír) közösségeknek is az otthona. Rajtuk kívül kisebb arab és török közösségek is élnek ott. Jelenleg is többféle vallás és felekezet él egymás mellett. A klánok és törzsi kultúrák maradványai még mindig megtalálhatóak ott, miközben a (nagy)városi kultúrának alig van nyoma.

Ezek a sajátosságok mind-mind előnyt jelenthetnek új demokratikus formációk létrehozásában. A földművelés kommunális szövetkezetei mellett a vízgazdálkodás és az energia területe is ideális termelőágazatoknak ígérkeznek. Továbbá, az ott előforduló állapotok egy etikus politikai társadalom felépítésének is kedveznek. A szomszédos társadalmakhoz képest még a patriarchális ideológia is kevésbé vert itt gyökeret. Ami szintén előnyös lehet egy olyan demokratikus társadalom felépítésében, amely számára a nők szabadsága és egyenlősége a politikai alappillérek egyikét jelentené. Ugyanakkor még egy demokratikus és környezetbarát nemzet, a demokratikus modernitás paradigmájával összhangban történő felépítésének feltételei is adottak. Amikor a nemzetállam zsákutcájával találjuk szemben magunkat, egy több nemzetiségű demokratikus nemzet az ideális megoldás. Egy ilyen entitás az egész Közel-Kelet számára modellérétkű lehetne, amely dinamikusan tovább terjedhetne a szomszédos országokban is. Ha sikerülne meggyőzni a szomszédos országok népeit e modell előnyeiről, a Közel-Kelet radikálisan átalakulna és biztosabbá tenné a demokratikus modernitás mint alternatíva esélyét mindenhol. Ebben az értelemben tehát a kurdok szabadsága és társadalmuk demokratizálása az egész térség és annak társadalmai szabadságát jelentené.

4. A perzsa vagy az iráni nemzet problémáinak okát a történelmi civilizációk beavatkozásaiban és a kapitalista modernitásban kell keressük. Noha eredeti identitásuk a zoroasztriánus és mithrászi hagyományra vezethető vissza, ezt azóta feloldotta az iszlám egyik (síita) ága. A judaizmus, a kereszténység, a mohamedán vallás és a görög filozófia szintéziseként kialakult manicheizmusnak nem sikerült felülkerekednie a hivatalos civilizáció ideológiáján. Ami megmaradt belőle, az a lázadás szellemisége. Azóta az iszlám hagyományából létrehozta a síita felekezetet, amelyet legutóbbi civilizációs ideológiájaként honosított meg. Jelenleg a modernizáló törekvéseket a kapitalista modernitás elemeinek síita szűrőn keresztüli átpréselése jellemzi.

Az iráni társadalom egy többnemzetiségű és többvallású társadalom, amely gazdag kultúrát teremtett. A Közel-Kelet összes nemzeti és vallási identitása megtalálható ott. Ez a sokszínűség viszont nem egyezik a teokrácia hegemón törekvéseivel, amely egy szubtilis vallásos nacionalizmust táplál úgy, hogy az uralkodó osztály nem vonakodik a modernitásellenes propagandától sem, ha az éppen az érdekeit szolgálja. A forradalmi és demokratikus irányzatokat magába olvasztotta a tradicionális civilizáció. A despotikus rezsim rutinosan kormányozza az országot, és nem mellékesek az amerikai és európai szankciók negatív hatásai sem.

Iránban az erős központosító törekvések ellenére már most létezik valamiféle alulról szerveződő föderalizmus. Az Iráni Demokratikus Konföderáció projektjének megszületése és vonzóvá tétele azon múlik, hogy sikerül-e a demokratikus civilizáció elemeit ötvözni a meglévő föderatív elemekkel úgy, hogy ez kiterjedjen mind az azeriekre, a kurdokra, a beludzsokra, az arabokra és a türkménekre. Az iráni nőmozgalomnak és a kommunális hagyományoknak különleges szerepük lesz ebben a folyamatban.

5. Az örmény nemzeti kérdés az egyik legnagyobb tragédia szövődménye, amelyet a kapitalista modernitás története hagyott hátra a Közel-Keleten. Az örmény egy ősi nép. Az általuk lakott terület jelentős hányadán együtt éltek a kurdokkal. A kurdok többnyire mezőgazdálkodással és állattenyésztéssel, az örmények művészetekkel, tudományokkal és kézművességgel foglalkoztak. Akárcsak a kurdok, az örmények önvédelmi hagyomány művelői voltak. Néhány rövidebb időszakot leszámítva, az örményeknek sosem sikerült tartósan fennmaradó államot alapítaniuk maguknak. Identitásuk és az üdvözülésbe vetett hitük a keresztény kultúrán alapul. Vallásuk miatt a muszlim többség gyakran elnyomta őket, így, a születő nacionalizmus termékeny talajra talált az örmény burzsoázia (polgárág) köreiben. Rövid időn belül összekülönböztek a török nacionalistákkal, ami az örmények törökök általi népirtásával ért véget.

A zsidók után az örmény a második legnagyobb nép, amelyiknek nagyobb része diaszpórában él. Az Azerbajdzsántól nyugatra megalakult örmény (nemzet)államnak azonban nem sikerült megoldania az örmény nemzeti kérdést. A népirtás következményeit szavakban elbeszélni nehéz feladat. Az örmény nemzet pszichéjét az elvesztett ország keresése határozza meg, és ez áll az örmény nemzeti kérdés homlokterében is. A helyzetet az is nehezíti, hogy a korábban örmény területeket mára már többnyire más népek lakják. Bármely elképzelés, amely a nemzetállamból indul ki, képtelen megoldást nyújtani. A kapitalista modernitás szempontjai szerinti homogén népességről vagy egyértelmű határokról ott nem beszélhetünk. Ellenfeleik gondolkodásmódja, meglehet, fasiszta – ezzel szemben nem elegendő, ha csak a népirtásra tekintünk vissza. A konföderatív struktúrák az örmények számára is alternatívát jelenthetnek. Egy demokratikus örmény nemzetnek a demokratikus modernitás paradigmájával összhangban történő felépítése az örmények számára azt a lehetőséget jelenti, hogy újra feltalálják önmagukat. Képessé teheti őket arra, hogy a Közel-Kelet kulturális sokszínűségében újra megtalálják régi helyüket. Amennyiben megújulásuk az örmény demokratikus nemzet keretében megy végbe, nem csak a Közel-Kelet kultúrájában tölthetik be újra történelmi szerepüket, hanem általa megtalálják a felszabaduláshoz vezető helyes utat is.

6. A modern időkben a keresztény arámiak (asszírok) az örmények sorsára jutottak. Ők is a Közel-Kelet egyik legrégibb népe. Lakhelyükön a kurdokkal és más népekkel éltek együtt. Az örményekhez hasonlóan őket is elnyomta a muszlim többség és ez megágyazott az európai mintájú nacionalizmusnak az arámi burzsoázia (polgárság) köreiben. Végül pedig az arámiak (asszírok) is népirtás áldozatai lettek, amelyet a fasiszta Egység és Haladás Bizottságának vezetésével hajtottak végre a török hatóságok. A kollaboráns kurdok pedig közreműködtek a népirtásban. Az arámi (asszír) nemzeti társadalom kérdése civilizációjuk régi elemeire vezethető vissza, amely történeti alakulására mind a kereszténység, mind a modernitás ideológiái hatással voltak. Ennek megoldása az arámiak (asszírok) radikális átalakulását igényli. Valóságos felszabadulásuk esélye a klasszikus civilizáció és a kapitalista modernitás mentalitásaival való szakításban lehet, illetve abban a döntésben, hogy helyettük a demokratikus civilizációt választják, amely révén a demokratikus modernitás részeként meg tudnák újítani gazdag kulturális emlékezetüket annak érdekében, hogy önmagukat egy demokratikus nemzetként építhessék újjá.

7. A zsidó nép történelme szintén a Közel-Kelet általánosan problémás kulturális történetének példaértékű kifejeződése. A száműzetések, a pogromok és a népirtások történeti kutatása minden érintett civilizáció önmagával szembeni számvetésével ér fel. Az izraeli közösség alakulására mind a régi sumér és az egyiptomi, mind a környező törzsi kultúrák hatással voltak. A zsidók nagyban hozzájárultak a Közel-Kelet kulturális összképének formálásához. Akárcsak az arámiak (asszírok), ők is a modernitás szélsőséges fejleményeinek estek áldozatául. A történelem ilyetén alakulásával szemben a zsidó származású értelmiségiek komplex fejtegetéseket dolgoztak ki. Azonban ez messzemenően elégtelennek bizonyul. A mai problémák megoldásához a Közel-Kelet történelmének demokratikus alapokra helyezett megújítására van szükség. Izrael, mint nemzetállam, háborúban áll alapítása óta. Szlogenje: szemet szemért. A tüzet azonban tűzzel nem oltjuk ki. Noha Izrael a nemzetközi támogatóinak köszönhetően relatíve stabilnak számít, ez nem egy fenntartható állapot. Semmi sem lesz tartósan biztonságban mindaddig amíg a kapitalista modernitást meg nem haladjuk.

A palesztin konfliktus egyértelműen igazolja, hogy a nemzetállami paradigma nem segít megoldást találni. Rengeteg vérontáshoz vezetett; ami pedig utána maradt, az a látszólag megoldhatatlan problémák terhes öröksége. Az izraeli-palesztin konfliktus példája a kapitalista modernitás és a nemzetállam totális csődjét bizonyítja.

A zsidók a Közel-Kelet kultúratermelő népeinek egyike. Létjogukat elvitatni felér egy a Közel-Kelet egészére érvényes támadással. Demokratikus nemzetté alakulásuk, akárcsak az örmények és arámiak (asszírok) esetében megkönnyítené számukra is egy közel-keleti demokratikus konföderációban való részvételüket. Egy olyan projekt például, amely a Kelet-Földközi-tengeri Demokratikus Konföderáció felépítését tűzi ki célul, jó kiindulópont volna. A szigorú és kizárólagos nemzeti és vallási identitások rugalmas és nyitott identitásokká fejlődhetnek ennek a projektnek az égisze alatt. Izrael maga is egy befogadóbb demokratikus nemzetté válhat. Kétségkívül szomszédjainak szintén hasonló átalakuláson kell átmenniük.

A Közel-Kelet feszültségei és fegyveres konfliktusai a modernitás paradigmájának transzformációját elengedhetetlenné teszik. Enélkül a nehéz társadalmi problémák és nemzeti kérdések megoldása lehetetlen. A demokratikus modernitás alternatívát jelent azzal a rendszerrel szemben, amely ezeket a problémákat képtelen megoldani.

8. A hellén kultúra elpusztítása Anatóliában pótolhatatlan veszteséget jelent. A török és a görög nemzetállam etnikai tisztogatásai mély nyomot hagytak. Egyetlen (nemzet)államnak sincs joga ahhoz, hogy szülőföldjükről embereket űzzön el. A nemzetállamok azonban újból és újból bebizonyították, mennyire embertelenül képesek viszonyulni az ilyen kérdésekhez. A hellén, a zsidó, az arámi és az örmény kultúrákat ért támadások egyre erőteljesebbek lettek, miközben az iszlám szabadon terjeszkedhetett Közel-Kelet-szerte. Ez a jelenség viszont hozzájárult a közel-keleti civilizáció hanyatlásához. Az iszlám kultúrának sosem sikerült betöltenie az előbbiek után keletkezett űrt. Amikor a kapitalista modernitás a 19. században elérte a Közel-Keletet, a kulturális elsorvadás sivársága fogadta, amelyet ez a térség magának okozott. A kulturális sokszínűség megerősíti egy társadalom önvédelmi mechanizmusait is. A homogén kultúrák kevésbé robosztusak. Így a Közel-Kelet meghódítása sem volt nehéz. A nemzetállamok által propagált homogén nemzetek projektje hozzájárult mindezen kultúrák kulturális hanyatlásához.

9. A kaukázusi etnikai csoportok társadalmi problémái sem jelentéktelenek. A Közel-Keletre történő bevándorlásuk a térség kultúráira élénkítő hatással volt, és kétségkívül hozzájárultak kulturális gazdagságának gyarapításához. A kapitalista modernitás megjelenése azonban ezeknek a kisebbségi kultúráknak szinte a teljes eltűnéséhez vezetett. A konföderatív struktúrákban ők is megtalálnák a helyüket.

Végezetül újra hangsúlyoznám, hogy a Közel-Kelet alapvető problémái annak osztálytársadalmaiban gyökereznek. A kapitalista modernitás globális válságával pedig ezek egyre jobban kiéleződtek. A modernitásnak ez a típusa a maga uralmi követeléseivel egyetlen megoldást sem nyújthat a Közel-Kelet térsége számára, hosszútávú jövőképről nem is beszélve. A jövőnk tehát a demokratikus konföderalizmusban van.