A 2022-es választás után az Orbán-rendszer ellenzéke nehéz helyzetbe került: a választási kudarc nemcsak azt bizonyította be, hogy az ellenzéki összefogás a kipróbált formában működésképtelen, hanem azt is, hogy a kormányzat csakis rendszerként váltható le. Egyszerű kormányváltásra nincs lehetőség.

Az is bizonyossá vált ugyanakkor, hogy az Orbán-rendszert (csakúgy, mint a kapitalizmust) a válságok éltetik és működtetik. Az ellenzék legfőbb kihívása, hogy mit fog kezdeni azzal az orbáni „kettős állammal”, amely olyan jogrendszert hozott létre, amelyet immáron közvetlenül az állampolgárok ellen alkalmaznak.

Ellenzéki erők a 2022-es választás után

2021 októberében, a formálódó ellenzéki összefogás baloldali-zöld pólusának összeomlása után fogalmaztam meg, hogy nem képzelhető el kormányváltás rendszerváltás nélkül. A 2022-es ellenzéki összefogás (az adott formájában) mindkettőre alkalmatlan volt.

Az ellenzék egy olyan Orbán-rendszerrel találta magát szemben, amely a menekültválság és a pandémia (továbbá aktuálisan az orosz agresszió) következtében új szintre lépett, és parttalanná tette a végrehajtó hatalmat a rendeleti kormányzás segítségével. Az ellenzéki összefogás a választási kampány során gyakorlatilag szétesett; a résztvevők saját pozícióik védelmére és utóvédharcra rendezkedtek be.

Az ellenzéki összefogás (ki sem alakult) baloldali-zöld pólusa, a Magyar Szocialista Párt és a Párbeszéd – Zöldek, valamint az LMP – Magyarország Zöld Pártja belső viták, tisztújítások után egyértelműen baloldali irányba indultak el. Azt a következtetést vonták le a kudarcból, hogy az Orbán-rendszer csakis baloldali, tőke- és kapitalizmuskritikus irányból váltható le.

A Demokratikus Koalíció már a választások éjszakáján meghirdette a balra fordulást (ami sokkal inkább reálpolitikai és nem ideológiai indíttatású). E párt sok szempontból az Orbán-rendszer legkövetkezetesebb ellenzője. A 2022-es kudarc után azonban elemi erővel tört fel a gyurcsányi hegemónia-törekvés: a DK legfőbb céljává az ellenzéki térfél bekebelezése lett a 2024-es választásokra.

A Momentum és a Jobbik – Konzervatívok szintén sokkos állapotban van, hiszen mindkét párt identitás- és vezetőválságban szenved. A Márki-Zay Péter vezette Mindenki Magyarországa Mozgalom összeomlása törvényszerű volt, hiszen bizonyossá vált 2022-es ellenzéki stratégiájának kudarca:

mérsékelt konzervatív irányból nem lehet megbontani az egyre inkább radikalizálódó Orbán-rendszer mögötti szavazótábort.

Az ellenzék tehát sok szempontból holtpontra jutott. A korábbi összefogás helyett az egyes ellenzéki erők elsősorban a túléléssel, valamint azzal vannak elfoglalva, hogy ki lesz a legnagyobb kicsi.

E belső harcok természetesek egy olyan elbukott választási küzdelem után, amelynek fő formáját, az összefogást az Orbán-rendszer által létrehozott választási kényszerek határozták meg. Álláspontom szerint ugyanakkor az ellenzék két dologgal is elmulasztott szembenézni:

(1) egyrészt azzal, hogy az Orbán-rendszer jelen választási szabályok adta keretek között nem váltható le. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ellenzék nem szerezhet fontos önkormányzati vagy európai pozíciókat. Az már más kérdés, hogy az ellenzék fenntartásán túl e pozíciók mire használhatóak egy autoriter rendszerben.)

(2) Másrészt azzal, hogy mindebből következően az ellenzéknek és a civil mozgalmaknak is rendszerként, nem pedig kormányzatként érdemes az orbáni struktúrára tekintenie. (Ebből rendszerellenzékiség következik, hiszen jól látható, hogy a rendszert egy-egy társadalmi csoport elszigetelt tiltakozása nem rendíti meg.)

Ez utóbbi azért is elengedhetetlen része kellene, hogy legyen az ellenzéki stratégiának, mert 2022 nem csak az ellenzék szétforgácsolását tette teljessé.

Az Orbán-rendszer immáron megkapta a végső felhatalmazást egy olyan „kettős állam létrehozására”, amelyben érvényesül ugyan valamiféle „ál-jogállamiság”, az állami jogalkotás alapvető célja azonban a rendszerhez hűek jutalmazása és mindenki más büntetése (illetve a büntetés állandó kilátásba helyezése).

Az orbáni kettős állam terméke: parttalan végrehajtó hatalom és kivételesség

2022 fordulópontnak tekinthető – elcsépelt állítás, mégis helytálló. Nem elsősorban az Orbán-rendszer kiteljesedése miatt fordulópont 2022 (hiszen ez 2014 és 2018 után gyakorlatilag megtörtént), hanem azért, mert a kialakult Orbán-rendszer mostantól újabb „szintet lép”. (Nem abban a tekintetben, hogy Orbán európai és transzatlanti terveket indít be, mert mindez csak következmény.)

A menekült- és bevándorlási válság, a pandémia és a háborús helyzet polikrízist okoz. Ezt, valamint a rendkívüli helyzetet arra használják fel, hogy olyan államot építsenek ki, amely „törvényesíti a jogtalanságot”. Abban az értelemben, hogy a jog uralmát és normativitását felváltja a politikai voluntarizmus, a jog politikai eszközjellege. Ez által egy olyan jogrendszer alakul, amelyben jog és politika kibogozhatatlanul összefonódik.

Magyarországon 2015 óta folyamatosan rendkívüli jogrend van hatályban. A 2018-as választás során a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet volt érvényben. Ez egészült ki 2022-ben a pandémia harmadik hullámához kapcsolódó rendkívüli intézkedésekkel. A győztes választás után közvetlenül, 2022. május 24-től az Orbán-rendszer kihirdette az ukrajnai háború és humanitárius katasztrófa miatti válsághelyzetet.

A 2022-es kampány mindennek „méltó” leképeződése. Az Orbán-rendszer fő üzenete a vegytiszta morális pánikkeltés volt. Túl vagyunk azon, hogy lezárultak az érdemi szakpolitikai viták; túl vagyunk az egyének elleni lejárató kampányokon és karaktergyilkosságokon.

A legfontosabb üzenet az, hogy ha megbukik az Orbán-rendszer, akkor összeomlás és háború lesz. Ennek elkerülése érdekében pedig minden rendkívüli eszközt el kell fogadnia a magyar társadalomnak.

Az efféle pszichózisból természetesen felmérhetetlen társadalmi károk származnak. A rendszer nem lenne képes a nyomokban még létező normalitás összetartására, ha nem kettőzte volna meg az állam működését. Egyfelől itt van tehát a „mintha-normalitás”, másfelől az abnormalitás világa, de mindenekelőtt erőteljesen hat az a hatalmi voluntarizmus, amely meghatározza az e kettő közti dinamikákat (a jog és a politikai kommunikáció eszközével).

A „kettős állam” (dual state, der Doppelstaat) paradigmáját Ernst Fraenkel dolgozta ki a hitleri nemzetiszocialista német jogrend vizsgálatára. Mindezt a The Dual State: A Contribution to the Theory of Dictatorship című könyvében fejtette ki részletesen, először 1941-ben jelent meg. Magát a koncepciót pedig Fraenkel megközelítéseit felhasználva nemrégiben Jens Meierhenrich An Ethnography of Nazi Law: The Intellectual Foundations of Ernst Fraenkel’s Theory of Dictatorship című könyve aktualizálta.

Az Orbán-rendszerben kialakított „kettős állam” természetesen nem azt jelenti, hogy valamiféle nemzetiszocialista ideológia uralkodna Magyarországon. Azt viszont igenis jelenti, hogy az autoriter (azaz tekintélyelvű) rendszereknek lehetnek olyan történelmi korszakokon átívelő sajátosságai, amelyet érdemes tudományosan vizsgálni, és amelyekre társadalmilag és politikailag reagálni kell.

Ez esetben a liberális demokrácia joguralmi rendszere helyett létrehozott jogi normativizmus és politikai voluntarizmus tudatos keveréséről van szó.

Fraenkel koncepciójának lényege, hogy a náci jogrendet leginkább kettős államként lehet értelmezni: vagyis egy normatív és egy prerogatív államként. A prerogatív állam (másként előjogokon alapuló, intézkedő állam) Fraenkel leírása szerint „korlátlan önkényt és erőszakot gyakorol, amelyet semmilyen jogi garancia nem ellenőriz”. Élén a politikai kormányzat állt, kizárólag a náci párt ideológiájának megvalósítására irányult. E prerogatív államot nem kötötte a pozitív jog, intézkedései nem képezték a bíróságok felülvizsgálatának tárgyát, különösen nem a rendes bíróságokét.

A normatív állam élén a (nem politikai) bürokratikus közigazgatás állt. Ennek kellett garantálnia az állam normális, nem a prerogatív állam által szabályozott működését. Ide, vagyis a „normalitás” területére tartozott a nem politikai bűncselekmények büntető igazságszolgáltatása, a magánjogi ügyek, a gazdasági szabályozás egy része.

Ennek megfelelően az orbáni „kettős állam” stratégiája is az, hogy a normatív állami szabályok látszólagos és sokszor valóságos érvényesülése miatt sokan úgy érzik, hogy minden rendben van (vagyis egyes területeken érvényesül még a formális jogállamiság), addig a rendszer ellenzőivel kíméletlenül leszámol az orbáni prerogatív hatalom.

Az Orbán-rendszer nagyon tudatosan „játszik” a normalitás és az abnormális politikai voluntarizmus vegyítésével, arányaival; ezt a parttalanná váló kivételes hatalomgyakorlás tette lehetővé.

A felhatalmazási törvényekkel, valamint az orosz agresszió kapcsán bevezetett rendeleti kormányzással nemcsak a végrehajtó hatalom parlamenti kontrollját kapcsolják ki (amely addig sem volt számottevő), de formalizálódott az orbáni kettős állam gyakorlata is. A rendeleti kormányzás határozza meg, hogy miként érvényesül a Fraenkel-féle prerogatív hatalom.

Az Orbán-rendszer e „hibriditása” teljesedett ki 2022-től. Ez persze nem jelenti azt, hogy azon területeken, amelyek elvileg a normatív állam hatálya alá tartoznak, maradéktalanul érvényesül a normalitás. Az ellenzék és a társadalom ellenállói számára éppen az adja a legnagyobb kihívást, hogy a normatív és prerogatív állam határai folyamatosan változnak, rekonfigurálódnak.

A kettős államokban a maga teljességében semmilyen módon nem működik a normalitás, hiszen a végrehajtó hatalom autoriter rendszerei még a mindennapok normatív működésmódjait is kikezdik. Emiatt van válságban az egészségügyi és oktatási rendszer Magyarországon. A Völner–Schadl-ügy kirakat per jellege, a pedagógusokat szabályozó státusztörvény, valamint az a mód, ahogyan a Magyar Orvosi Kamara kötelező tagságát eltörölték, együttesen bizonyítják, hogy a normatív állami rendszer akadozik, miközben az Orbán-rendszer hatalmi voluntarizmusa mindent áthat és megmérgez.

Manapság az Orbán-rendszer politikai kommunikációs gépezetének legnagyobb feladata, hogy miként kalibrálja a normalitás és abnormalitás közötti vékony határvonalat. (Például a megtakarítások megsarcolása feszegetni kezdte e korábban gondosan tiszteletben tartott határsávot.)

Az orbáni kivételes állapotban normalitás lett a normaszegés; így nyert valódi értelmet Lánczi András 2015-ös kijelentése: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”.

Az Orbán-rendszerben a prerogatív állam határozza meg, hogy a „normalitás” viszonyai között mi tekinthető normaszegésnek és mi nem. Így fordulhat elő, hogy működni látszik a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás rendszere, a köztörvényes bűnözőket üldözik, de eközben a prerogatív állam a politikai korrupciót is „törvényesítette” a közbeszerzések, az európai források elosztása terén.

Mit tehet az ellenzék?

Joggal vetődik fel az az alapvető kérdés az ellenzéki politikusokban, hogy e helyzetben milyen szerepe lehet az ellenzéki politizálásnak? Ők ugyanis elsőként szembesültek a kettős állam kiépülésével. (Sőt, parlamenti képviselőként és az állami pártfinanszírozási rendszer kedvezményezettjeiként még közre is működnek a látszólagos normalitás/normativitás működtetésében.)

Először azt kell eldönteniük, hogy mi a viszonyuk az orbáni kettős államhoz. Ez meg is fog határozni minden további teendőt. Ha egyszerű kormányellenzékként kívánnak működni továbbra is, akkor részvételükkel igazolják az orbáni prerogatív állam működtetését és annak elkendőzését, hogy már a látszólagos normalitás is összeomlóban van.

Ha viszont a rendszerellenzékiség útjára lépnek, valódi cselekvési lehetőség nyílik meg előttük. Ez esetben az ellenzék kiszabadulhat az orbáni kettős állam szorításából (már ha ki akar). Ha az ellenzék képes meghozni ezt a döntést, alkalmassá válik arra, hogy megszabaduljon az Orbán-rendszerben rá osztott szereptől.

Nem szabad ugyanis elfelejteni azt sem, hogy a rendszer a látszólagos normalitást nap mint nap „elhazudja” a társadalom előtt. Ebben pedig fontos szerepe van a (valójában döcögve) működő közszolgáltatásoknak és annak, hogy éppen milyen politikai stratégiához kívánja felhasználni a rendszer az ellenzéket.

A kettős államban tehát a rendszerellenzéki szerep az egyetlen vállalható ellenzéki szerep – ez pedig további következményekkel és felelősséggel jár.

(1) Minden ellenzéki lépéssel tudatosítani kell az orbáni kettős állam létét, hiszen az orbáni propaganda (amely kezdettől fogva a prerogatív állam kulcsfontosságú eszköze) minden erővel tagadja ennek a létét.

(2) Tisztában kell lenni azzal, hogy a látszólagos normalitás/normativitás fenntartása korántsem jelenti azt, hogy ne hatna át mindent a hatalmi voluntarizmus (valójában meglehetősen „folyékony” a normalitás). Nincs olyan területe az állami életnek, de most már az emberek magánéletének sem (lásd a család fogalmának alkotmányos meghatározását vagy a megtakarítások aránytalan megadóztatását), ahová a prerogatív állam ne tudna erőszakkal behatolni. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepe van a rendkívüli jogrend folyamatosságának, valamint az arra való hivatkozásnak, hogy válságos helyzetben a kormányzatnak szüksége van ellenőrzés nélküli felhatalmazásra –gyakorlatilag bármire.

(3) Erőn felül támogatni kell minden olyan társadalmi küzdelmet rendszerszinten és közszolgáltatási ágazatonként (egészségügy, oktatás) is, amelyek a normalitás/normativitás korrekciójáért zajlanak, és közben szembesíteni kell mindenkit azzal, hogy az orbáni struktúra csakis rendszerként bontható le.

Az orbáni kettős állam „hamis tudatot” gyárt.

Egyrészt arra hivatott, hogy elkendőzze önnön létét. (Ezért beszél a rendszer arról, hogy a liberális joguralom és jogfelfogáson túl létezik egy másként felfogott jogállamiság, létezik a nemzeti szuverenitáson alapuló „alkotmányos identitás”.)

Másrészt 2022-től minden eddiginél jobban előtérbe kerül, hogy a felszínen ugyan tagadja a kettős állam létét, a rendszer működtetői azonban éreztetik működését (láthattuk ezt az oktatási megmozdulásoknál, az éleződő kultúrharc keretében). Ennek eredményeként az ellenzékieknek és tiltakozóknak bármikor van okuk tartani a prerogatív állam működésétől.

A magyar állam jog- és politikai rendszere a társadalom ellen fordul: normává teszik a normaszegést, a társadalmat hozzászoktatják a normalitás felfüggesztéséhez, és a hatalmi voluntarizmus válik normává mindenféle intézményes kontroll nélkül. E helyzetben az ellenzéknek felelőssége fokozott: vagy a kormányzat rendszerfenntartó ellenzéke lesz, vagy a kettős állam rendszerellenzéke.