Hatalomra kerülhet-e újra a szélsőjobb, csaknem fél évszázaddal Francisco Franco, az 1975-ben elhunyt katonai diktátor halála után – ez volt a tegnapi előrehozott, kétkamarás parlamenti választások sorsfordító kérdése Spanyolországban.

Az egy héttel ezelőttig publikálható előrejelzések szerint ugyanis jelentős esélye volt a Santiago Abascal vezette Vox nevű formációnak, hogy abszolút többséget érjen el a választások biztos győztesének jósolt Néppárttal (Partido Popular, PP) együtt. A posztfasiszta párt kormányra kerülése vagy a kormányzást meghatározó erővé válása nemcsak Spanyolországban tekerhette volna vissza az idő kerekét, de egyúttal egy újabb európai ország vezetése erősíthette volna az antidemokratikus, homofób és idegengyűlölő, revizionista és szexista internacionálét.

No pasarán

Úgy tűnik, mindez egyelőre nem valósul meg: bár a PP a szavazatok 32,67%-val megnyerte a választásokat (7 év után először), és a Szenátusban többségre is tett szert, a Vox pedig befutott a harmadik helyre, de a 136 néppárti és a 33 szélsőjobbos honatya még két kisebb szövetségesével sem éri el a 176 fős abszolút többséget.

A Néppárttól a szavazatok számát tekintve alig lemaradva (31,93%), a Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista y Obrero Español, PSOE) minden jóslat ellenére nem omlott össze, hanem még 2 képviselővel javított is 4 évvel ezelőtti eredményén. Főtitkára, a 2018-ban hatalomra került, és 2019 óta az Unidas Podemos baloldali szövetséggel koalícióban kormányzó Pedro Sánchez ma esélyesebbnek látszik a kormányalakításra – ez lényegében a katalán függetlenségi erők jobbszárnyától, a Juntstól (Junts per Catalunya, ‘Együtt Katalóniáért’) függ.

A ma Belgiumban élő európai parlamenti képviselő, a Katalónia függetlenségét 2017 októberében egyoldalúan kikiáltó Carles Puigdemont pártjának listavezetője már a választás éjjelén jelezte, „a semmiért cserébe nem teszik kormányfővé Sánchezt”. A Junts tartózkodására és a másik függetlenségpárti erő, a Katalán Republikánus Párt (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) támogatására van szükség mások mellett ahhoz, hogy a szocialisták folytathassák a kormányzást. Puigdemont a kampány során többször hangoztatta, hogy a segítségükkel Sánchez nem lesz miniszterelnök – de ha a madridi Kongresszusban most 7 képviselőt szerző párt lelkén száradna egy előrehozott választás és egy esetleges jobbos-szélsőjobbos győzelem, az végzetes is lehet számukra.

Sánchez legfőbb problémája tehát vasárnap este óta a Junts, a Néppárt listavezetője, Alberto Núñez Feijóo viszont – hiába hangoztatja hetek óta, hogy az első helyen végző pártot kell engedni kormányozni, és hiába tett arra ígéretet vasárnap éjjel is, hogy már másnap tárgyalásokba kezd, gyakorlatilag esélytelen, hogy kormányképes többségre tegyen szert. Ennek akadálya jelenleg is az, hogy természetes szövetségese, a Vox, elfogadhatatlan partner a spanyolországi erők zöme számára, és az elaprózott pártpaletta többsége továbbra is baloldali vagy progresszív erő, akik számára nem lehet opció a jobboldal, még kevésbé a szélsőjobb hatalomra kerülése.

„No pasarán” skandálták éjjel a PSOE madridi székhelye előtt, és a szélsőjobb elleni mozgósítás biztosan hozzájárult a vártnál sokkal jobb eredményükhöz. A szocialistákat minden előrejelzés vesztesnek jósolta, de nemcsak a a közvélemény kutatások cunamija, hanem a jobboldali médiafölény és az államapparátus PP-párti szereplői, így pl. az igazságszolgáltatás egyes szektorai ellenében is sikerült talpon maradnia a már halottnak minősített „sanchizmusnak”, és a személyében is durván támadott „Perro Sanxe”-nek, azaz Sánchez „kutyának”. A szocialista kampánycsapat nemcsak az utóbbi sértésből tudott népszerű mémet fabrikálni, de Sáncheznek újra sikerült, immár negyedszer, egy biztosnak tűnő vereséget átfordítania. A négy évvel ezelőttihez képest 930 ezerrel több szavazatot szerző PSOE csak 300 ezer vokssal marad le a PP mögött, ami összesen 122 képviselőre volt elég.

A Voxnak nem volt oka tegnap este ünnepelni: eddigi 52 képviselőjük helyett 33-mal kell beérniük.

Esetükben a PP tehette zsebre a hasznos szavazatokat, 19 elvesztett helyük a Néppárthoz vándorolt, amely a neoliberális, spanyol nacionalista Ciudadanos (Polgárok, C’s) eltűnéséből is profitál, összesen 3 millió szavazattal javítva 2019-es eredményén.

A madridi Kongresszusban lényegében játéktér nélkül maradt Vox számára sovány vigasz, hogy harmadik erőként megelőzik a Sumart, a radikálisabb baloldali pártok új szövetségét, amely a munkaügyi miniszter asszony, Yolanda Díaz vezetésével 31 helyet szerez a törvényhozás alsóházában. Ez ugyan jóval kevesebb, mint a mostani koalíciót alkotó erők 4 évvel korábbi 38 helye – de sokkal jobb, mint amit a baloldal remélhetett a májusi önkormányzati és autonóm választások katasztrofális eredménye után.

A vereségből reményt és revansot kovácsolni

A kormánykoalíció pártjai a hullámvölgy mélyéből, a jobb és a szélsőjobb pedig győztes lendülettel indították kampányukat, miután a május 28-ai önkormányzati választáson a vártnál is valamivel nagyobb sikert arattak. Pedro Sánchez a vereség másnapján általános meglepetésre bejelentette, hogy az év végén esedékes választásokat előrehozza július 23-ra.

A kétségtelen politikai bátorságról és lélekjelenlétről tanúskodó döntés egyben racionálisnak is bizonyult, mert Sánchez így vesztes pozícióból kezdeményezővé avanzsált, és a polgárok véleményét respektáló demokrataként indulhatott újra harcba a támogató szavazatokért.

Nemcsak belső ellenzéke kényszerült kritikáit félretéve felsorakozni mögötte, de baloldali szövetségeseinek is ultimátumot adott: ha nem képesek felülemelkedni az elmúlt hónapok ellenségeskedésén, a rivalizáláson és megosztó gesztusokon, eltűnhetnek a süllyesztőben.

Harmadrészt Sánchez arra számított, hogy az önkormányzati és autonóm választások nyomán koalíciókra kénytelen Néppártnak sem tesz majd jót, ha a kampány során folyamatosan magyarázkodnia kell, miért és hogyan kíván együttműködni a nők elleni erőszak nemi jellegét tagadó, homofób és idegengyűlölő, nem mellesleg klímaszkeptikus Voxszal.

Az önkormányzati választások idejére az elmúlt hónapokban pártjainak, mozgalmainak megosztottságát és rivalizálását egyre kiábrándultabban szemlélő radikális baloldali szavazók fohászai meghallgatásra találtak: az egykori kommunista párt és az „újbaloldali” Podemos szövetségesei és szakadárjai, zöld és nacionalista erők valóban magukra csukták az ajtót, és 12 nap alatt történelminek mondható sikert értek el: a munkaügyi miniszterasszony, Yolanda Díaz vezetésével 20 párt – 6 országos és 14 regionális erő fogott össze. A Sumar (’összeadni’) létrejötte nemcsak a tárgyalási képességeiről elismert Díaz érdeme, hanem a formációk jól felfogott érdekében állt: az önkormányzati választásokon elért katasztrofális eredménye az eltűnéssel fenyegette a Podemost, de a külön indulás másokat is marginalizált volna.

A több hónapnyi kiábrándító spektákulum után a baloldali erők példát mutattak abban is, hogy nem az egyes személyek, hanem a célok, az elvek és a polgárok képviselete az első: az elmúlt évek meghatározó politikusai léptek hátra önszántukból vagy kényszerből, köztük az Egyesült Baloldal (Izquierda Unida, IU) fiatal szóvivője, Alberto Garzón, vagy a pártpolitikából elvben kiszállt, de továbbra is aktív Pablo Iglesias és partnere, Irene Montero, akik az elmúlt években elképesztően intenzív médiahadjárat célpontjaivá váltak, egyúttal rendkívül megosztó személyekké a baloldalon belül is.

De ez, az elvben lelkesítő eredmény sem tudta sokakból elűzni az érzést, hogy mindez már túl késő és hiábavaló, mert nem lesz képes megakadályozni a Néppárt kormányra jutását, ami egyúttal a szélsőjobb visszatérését is jelentheti 48 évvel Francisco Franco halála után a hatalomba.

Ez az adat nem helyes, Feijóo úr

A kampány a fentiek jegyében az elmúlt 4 év teljesítményének hangsúlyozásán túl a barna veszélyre, azaz a Vox jelentette kockázatokra fókuszált, és ezt kérte számon a Néppárton, amely már 6 autonómiában és számos településen, köztük másféltucat megyeszékhelyen is a Vox támogatására van utalva. A májusi választásokon korábbi eredményét csaknem megduplázó, 1,6 millió vokssal harmadik erővé váló szélsőjobb 5 újabb autonóm parlamentbe jutott be, és Galícia kivételével immár minden regionális törvényhozásban jelen van, miközben megháromszorozta 2019-hez képest önkormányzati képviselőit.

Az így jelentős intézményes hatalomhoz jutó Vox az elmúlt hetekben sem habozott bojkottálni a nőgyilkosságok áldozatai előtti tisztelgéseket (amelyek hagyománnyá váltak a képviselői testületekben), és minden fórumon tagadni a nők elleni erőszak rendszerszintű, nemi jellegét. Homoszexualitást tematizáló műveket tiltott ki önkormányzati eseményekről, támogatást vont meg a polgárháború történelmi emlékezetét fenntartó szervezetektől, egyenlőségi tárcákat szüntetett meg, és szorgosan megragadott minden alkalmat, hogy a baloldal, a periféria nacionalista pártjai és más ideológiai ellenfelei ellen uszítson.

A kampány fordulópontjának Pedro Sánchez és Alberto Núñez Feijóo vitája bizonyult, amely első látásra az utóbbi győzelmét hozta: a folyamatosan egymás szavába vágó jelöltek közül Feijóo erősebben kezdett, és Sánchez az első sokk után csak lassan szedte össze magát. Azonban a néppárti jelölt fölénye számos szembetűnő hazugságra támaszkodott, melyeket Sánchez nem tudott meggyőzően cáfolni, a vita formátuma pedig nem tette lehetővé, hogy a moderátorok akár nyilvánvaló valótlanságokra felhívják a figyelmet.

Feijóo előnyét a közvélemény-kutatások is jelezték, ekkor azonban váratlan fordulattal akadt egy újságírónő, aki megmutatta, hogyan lehet szembemenni a valóságnak lényegében fittyet hányó politikussal – egyszerűen, de határozottan csupán a tényekre emlékeztetve. Silvia Itxaurrondo nemcsak azt bizonyította, hogy akár a politikusokkal szemtől-szemben is ki lehet és kell állni az igazság, egyúttal az azt megérdemlő polgárok érdekében, de arra is, hogy a közmédia – szemben a magánérdekek dominálta konglomerátumokkal – valóban a közérdek védelmezője lehet.

Los peores 5 minutos de Feijoo en toda la campaña.
Una periodista de TVE @SIntxaurrondo haciendo las preguntas que tocan… y rebatiendo con datos. pic.twitter.com/7YQDahBDaE

— Jordi Évole (@jordievole) July 17, 2023

Az apró, de a hazugságokat napszámban terjesztő „nagy demokráciák” korában tanulságos epizód után Feijóo és kollégái hibát-hibára halmoztak, az addig a „sanchizmus” hazug voltát mantrázó párt folyamatos védekezésre kényszerült.

Talán itt fordult a kocka, talán csak maguktól kaptak észbe a szavazók – és döntöttek úgy, hogy a nyári vakáció közepén, a kánikulában is leadják voksukat: csaknem megduplázódott 2019 áprilisához képest a levélben szavazók száma. Vagy épp ellenkezőleg, inkább otthon maradnak, és nem szavaznak (át) a Néppártra – az eredmények alapján úgy tűnik, a baloldalnak, elsősorban a szociknak sikerült híveiket elvinniük az urnákhoz, és a jobboldal az, akinek a mozgósítás ezúttal kevésbé jött be. A legutóbbi 2019-es választásokhoz képest 4,2 ponttal nőtt a részvétel, a vasárnapi 70,39% nemcsak a nyári időponthoz képest mondható erősnek, de az elmúlt évtizedek 66-79%-ához képest sem rossz eredmény.

Mit rontott el a baloldali koalíció?

Ha lecsavarjuk a kampányzajt, és eltekintünk a tízmilliók számára megkönnyebbülést hozó ténytől, hogy a szélsőjobb egyelőre nem befolyásolhatja közvetlenül az ország vezetését, mégiscsak előtűnik a kérdés: hogy lehetséges, hogy az elmúlt 4 év relatíve sikeresnek mondható kormányzása és számos jelentős előrelépése a szociális és szabadságjogok terén nem volt elég a baloldali koalíció megerősítéséhez.

Miért gyengébb ma a progresszív erők – a PSOE és Sumar nacionalista baloldali erőkkel kiegészíthető – blokkja, mint 4 éve?

Az érvek között szokás emlegetni az elmúlt időszak valamennyire váratlan katasztrófáit, a pandémiától a vulkánkitörésen át az ukrajnai háborús inflációig. Ahogy arra már utaltunk, a jobb és széljobb egyesítéséért lobbizó médiakonglomerátumok és intézményes szereplők, a gazdasági elit potenciáljukat nemcsak a propaganda és a manipuláció terepén hasznosították, de a kormány döntéseinek blokkolására is.

A képviseleti demokrácia évtizedek óta húzódó válsága a kétpártrendszer után sokkal töredezettebb parlamenteket, jóval nehezebben megjósolható és esetenként kiszámíthatatlan politikai folyamatokat eredményezett, amelyek legnyilvánvalóbb példája Katalónia. Az, hogy a 350 fős törvényhozásban 7 székkel rendelkező regionális párt, a Junts dönthet a kormányalakításról, amelynek informális vezére Belgiumban él száműzetésben, sokat elmond a rendszer irányíthatatlanságáról.

De hasonló kihívást jelent a baszk nacionalista baloldal, az ETA politikai szárnyának utódpártjaként leírható EH Bildu is, amely a vasárnapi választások másik nagy győztese, és immár arra is esélyes, hogy a baszk autonóm közösség élén idővel átvegye a vezetést a jobboldali nacionalistáktól (Partido Nacional Vasco, PNV).

Azaz a kritikusai által Frankenstein-koalíciónak nevezett progresszív blokk nem valami átmeneti szörnyképződmény, hanem a spanyolországi politikai realitás egyelőre megkerülhetetlen jellemzője. Spanyolország ideológiailag és nemzetileg is plurális, és ez jelenleg a képviseleti demokráciában is letagadhatatlan, felülírhatatlan tényező.

Mint az önkormányzati és a vasárnapi választások is jelzik, ettől még az ezt tagadó szélsőjobboldal a hatalom küszöbén álldogál, és egyre több helyen sikerül beljebb kerülnie – de ennek politikai és társadalmi ára a további polarizáció és a kiszámíthatatlanság.

A rendszerkritikus, zöld baloldalnak sikerült ugyan megvetnie a lábát ebben a rendszerben, és csaknem egy évszázad után újra kormányra kerülnie – de úgy tűnik, azzal, hogy maga is a létező rendszert adminisztráló, nem azt leépítő vagy alapjaiban felforgató, hanem a káros hatásokat korrigáló szereplővé vált, nemcsak lendületéből, hanem támogatottságából is veszített. Korábbi szavazóinak egy része ezzel már nem elégszik meg, és azt is egyre kevésbé hajlandó tűrni, hogy pártjai a közös célok helyett egymás savazásával legyenek elfoglalva.

Ha az utóbbi korrekciója lehetséges is, az előbbi dilemmát sokkal nehezebb feloldani, és feltehetően nem is elsősorban a pártokon múlik, hanem azokon a társadalmi mozgalmakon, amelyek érdemben alakíthatnák a jövőt. Nélkülük ugyanis esélytelennek tűnik a kapitalizmus diktálta keretek szétfeszítése és azok a rendszerszintű, így a gazdasági, termelési és tulajdonszerkezetet is érintő változások, amelyek hiányában még sötétebb, szárazabb és forróbb jövő vár a növekedési modelljét ma is nagyrészt a fenntarthatatlan turizmusra és mezőgazdaságra alapozó, a választási harcok árnyékában csendben, de biztosan sivatagosodó Spanyolországra.