Tamás Gáspár Miklósnak holtában lett divatja. Ahogy a 444 beszámolója keserűen megjegyzi, több könyve jelenhet meg posztumusz, mint életében, az idei könyvhéten mindjárt kettő. Jelen recenzió a Kalligram gondozásában elinduló életműkiadás^[1] első kötetére, a Világvége I.-re fókuszál (alcím: A korszellem dúdol).

A kötet TGM 2000 és 2010 közötti írásait gyűjti össze. Míg az Antitézis (Kalligram, Bp., 2021) a szerző angolul megjelent elméleti írásait tartalmazta, és így egy kevésbé ismert TGM-et mutatott be, addig A korszellem dúdol a magyarul írott, jellemzően polgári lapokban (Népszabadság, ÉS) megjelent publicisztikák és tanulmányok közül válogat, emellett újraközli TGM talán legfontosabb elméleti írását, A posztfasizmusrólt, Sipos Balázs szerkesztő új fordításában. A szövegek szigorú időrendben sorakoznak (kivétel ez alól a kvázi-címadó bevezető szöveg, A világ vége, amely 2004-ben jelent meg).

A kötet megfizethető áron kapható, (a mai viszonyok között) az is célja, hogy egy új generáció fedezhesse fel magának TGM 2000-es évekbeli publicisztikáit. Ezt segítik Sipos Balázs alapos és követhető magyarázó jegyzetei. Ezek nem csak a fiatal olvasóknak szükségesek (egy mai egyetemista talán nem is élt a 2002-es választás idején), de azoknak is, akik 15-20 év távlatából nem emlékeznek a 2006-os őszi események vagy a 2004-es kormányválság egy-egy címzettjére.

Egy két meggyőződésű ember

Az, hogy ezek az írások politikai publicisztikák és nem annyira elméleti-filozófiai tanulmányok, nem csak abban mutatkozik meg, hogy kissé több az utalás Medgyessy Péterre, Gyurcsány Ferencre, Bauer Tamásra (rá pozitív konnotációkban!), Bokros Lajosra vagy akár Szepessy Zsoltra, illetve az aktuálpolitika eseményeire. Természetesen ezek a szövegek ritkán maradnak az aktuálpolitika korlátai között.

Az igazán meghatározó különbség azonban TGM az Antitézis szövegeiben és A korszellem dúdol filozófiai szövegeiben, szövegrészleteiben kifejtett marxista álláspontja, és az általa propagált, alapvetően szociáldemokrata politikai alapállás között húzódik. (Ezzel TGM nagyon is tisztában van és folyamatosan reflektál rá – legtisztábban talán A jóléti állam kísértete végén.) Ráadásul a szociáldemokrata politika elsősorban defenzív politika: a (TGM szerint) idejétmúlt jóléti államot védelmezi annak neoliberális-neokonzervatív lebontóitól, elsősorban a 2002 és 2010 között MSZP(-SZDSZ) kormányoktól.^[2] (Erről szintén A jóléti állam kísértete adja a legtisztább leírást.)

Ez a pozíció ellentmondásos, hiszen a szociáldemokrácia nem leváltotta a tőkés rendszert, hanem létrehozta a kapitalizmus jóléti, államosított, a munkások szemszögéből humánusabb formáját,

amely (épp azáltal, hogy kapitalista, tehát a termelés alapvető viszonyait nem változtatja meg) azonban hosszú távon nem volt fenntartható a munkásosztály ellenhatalma nélkül.

Ráadásul a valódi szociáldemokrata politikai pozíció önmagában sem mentes az ellentmondásoktól: hiszen egyrészt ellensége a Harmadik Köztársaság teljes politikai elitjének, amely egyként szolgálja a népellenes, neoliberális politikákat, másrészt viszont azon belül a szocialista-szabaddemokrata tömböt preferálja, hiszen az kevésbé posztfasiszta, kevésbé népellenes és inkább elkötelezett a liberális berendezkedés (parlamentarizmus, képviseleti demokrácia, jogállam) mellett – egy olyan államberendezkedés mellett, amellyel szemben TGM-nek súlyos filozófiai fenntartásai vannak.

Mivel TGM mindig hangsúlyozza filozófiai ellenérzéseit, értelmezhetjük azokat egyfajta kisujjeltartásként is (ahogy Artner Annamária teszi némiképp túlzó kritikájában, amelyet a kötet budapesti bemutatóján fogalmazott meg). Ez azonban félreértés: TGM következetesen támogat minden szociáldemokrata-féle politikai kezdeményezést, a kisebbik rossz politikáját pedig csak akkor adja fel, amikor már nem lát megfelelő politikai okokat a szociálliberális oldal támogatására (sokáig legalábbis óvatosan bizakodó egyes lépések láttán). Ekkor pedig ugyan a jobb alternatívát megalapozó tanulást ajánlja a baloldal 2010 utáni „vakációja” idejére – de ez jelentős részben politikai munka is: egy lehetséges ellenhatalom építésének a megtanulása.

Ebből a paradox politikai pozícióból érthető meg az írások célja is. Az írások címzettje egy olyan, érzelmeiben és politikai ösztöneiben szociáldemokrata (esetleg szociálliberális) értelmiség, amelyet meg kell és meg lehet győzni, hogy az MSZP(-SZDSZ) kormányok „szociális”, egészségügyi és gazdasági reformjai, a jogállam ellen tett (persze mai szemmel nem túl durva) lépései, vagy a botrányos magyar részvétel az iraki és afganisztáni háborúban legalábbis

felveti a „balliberális” oldallal való szakítás indokoltságát.

Ebben az értelemben a szövegek olvashatóak a „kisebbik rossz” dilemmájára adott politikai, morális és taktikai válaszoknak. TGM 2010-re arra jut, hogy a kisebbik rosszat (ebben az esetben az MSZP-t vagy az LMP-t) választani értelmetlen, míg az általa kívánatosnak tartott két (!) új baloldali párt megjelenése (ld. Kell-e új baloldali párt?) 2010-ben még váratott magára. (És várat ma is, bár talán kicsit közelebb kerültünk ehhez.) Természetesen a dilemmára adott választ lehet „rosszul öregedőnek” gondolni – TGM, egyáltalán nem egyedüliként akkoriban, valóban mintha alulbecsülné a Fidesz választási győzelmének valódi következményeit^[3] – de érdekes őket visszaolvasni: a tágan vett baloldal ma is a posztfasiszta formációk és a liberális (sőt, konzervatív-liberális) ellenzékiség különféle alakváltozatai között választhat. Szerintem a választás egyértelmű, de a dilemma nagyon is valós.

A megnyomorított köztársaság

A kötet másik erénye az, ahogy a szövegekből (bár természetesen töredékes és sokszor önmagát ismétlő módon, ez műfaji sajátosság) összeáll a rendszerváltás és a Harmadik Köztársaság bukásának története, amely TGM szövegeiből az alábbi módon rekonstruálódik.

A munkásmozgalom bukásával (amely azonban nem hozta el a „kommunizmus, mint olyan” végleges ideológiai kudarcát, a „történelem végét”: ameddig kapitalizmus van, van igény annak kritikájára is), szétesésével mind Nyugaton, mind a posztsztálinista Kelet-Európában megindult a jóléti és államkapitalista rendszerek lebontása. Ennek a kádári Magyarországon a fő alanyai a kádári „új osztály”, a pártállam „reformista” technokratái voltak (és nem a demokratikus ellenzék). Ők, politikai szövetségben a Kádár-korszak „dzsentrijével”, a vidéki káderekkel, sikeresen tudták átmenteni hatalmukat az új rendszerbe, és megalkotni annak gazdasági elitjét. (Tegyük hozzá: a Kádár-korszak ifjú titánjaival együtt, akik a Fidesz-generációba tartoznak.) Azonban a gazdasági átmenet (mint ez ismert) széles körű szociális elégedetlenségekhez vezetett.

Az MSZP-SZDSZ kormányok, szemben a jobboldali kormányok középosztály-párti intézkedéseivel (pl. családtámogatás, ld. A középosztály lázadása), 2002 után eleinte szociális intézkedésekkel próbálták kompenzálni ezeket az elégedetlenségeket, 2006 után azonban ez fenntarthatatlanná vált, mert a jóléti politikák fedezetét nem a tőke nagyobb adóztatása, hanem hitelek adták. Így megindultak a megszorító politikák, amelyek további társadalmi elégedetlenségekhez vezettek a – nem ok nélkül – választási ígéreteit megsértőként azonosított kormány ellen. Ugyanakkor ez nagyon hamar a jobboldali radikális politikák megerősödésébe csapott át, amelyet a Gyurcsány-kormány különféle posztfasiszta, „workfare” „reformok” bevezetésével kívánt orvosolni.

Ez eddig nem újdonság. TGM azonban mindezt két fontos témával egészíti ki. Az egyik a „posztfasizmus” kategóriája, amely (az eredeti definíció szerint) olyan módon mondja fel a felvilágosodás talán legfontosabb vívmányát, az általános állampolgárságot, létrehozva a „rendes” állampolgárok csoportját, amely elválik egyrészt a „heterogén zabolátlanoktól” (pl. etnikai kisebbségek, menekültek, hajléktalan emberek), másrészt a globális nincstelenektől. Az így – persze sokszor, de korántsem csak mindig – hontalanná váló, valós állampolgárságukat vesztők számára pedig kiépül az önkényes uralom, a prerogatív állam, míg a többiek számára megmaradnak a liberális demokrácia intézményei (vö. A posztfasizmusról).

A posztfasizmus azonban (ezt fontos hangsúlyozni) nem feltétlen a fasizmus „folytatása”, fontosabb „képviselői” között egyaránt megtaláljuk Tony Blairt, mint Berlusconit vagy Sarkozyt (akik persze szintén nem a mindennapi értelemben vett szélsőjobboldal politikusai). A definíció később kiszélesedik, de meghatározó eleme marad az, hogy az embertelen „szociál”-politikák egyben az államból való kirekesztést, az állampolgárságtól való szimbolikus megfosztást is magukban hordozzák.

Így kerül a hangsúly a szélsőjobboldali mozgalmak vizsgálatára (pl. Ellenforradalmaink, Szegény náci gyermekeink), amelyek azonban sokkal inkább jelennek meg tünetként, mint okként.

Sokkal jelentősebb a kormányok szerepe, amelyek – látva végtelen népszerűségvesztésük és a jóléti politika kudarcát – maguk kezdenek olyan politikákat terjeszteni, mint a segélyezés munkához kötése (a mai közmunkaprogram előképe). Szepessy Zsolt „monoki programja” lehet, hogy nagyobb médiavihart kavart, de a valódi döntések a politika felső szintjén történtek meg. Ennek pedig a jelentősége túlmutat az intézkedések embertelenségén: megalapozta a 2010 utáni fordulatot és felszámolta a Harmadik Magyar Köztársaság politikai szövetét.

A másik fontos, ezzel összefüggő trend a rendszerváltó értelmiség árulása.

Fontos, hogy nem pusztán arról van szó, hogy akár liberális értelmiségiek nem TGM-nek tetsző politikákat támogatnak, sokkal inkább arról, hogy olyan dolgok felett hunynak szemet, sőt támogatnak aktívan (pl. iraki háború), amelyek saját korábbi elveikkel mennek élesen szembe. Mindennek a politikai következményei pedig beláthatatlanok. Nehéz úgy a demokráciát siratni, ha a demokrácia azt jelenti, hogy sutba vághatjuk a parlamentarizmust a népszerűtlen iraki háborúért, vagy az őszödi beszéd utáni ultimátumért.

Ráadásul mindehhez kötődik a „demokrata” értelmiség népellenessége, amely létrehozza a demokratikus antipopulizmus önmagában is ellentmondásos álláspontját. (Ezt a kifejezést Gagyi Ágnestől kölcsönöztem, TGM nem használja.)

A köztársaság addig létezhet, amíg van, aki hisz benne, állapította meg Hannah Arendt, és TGM remekül dokumentálja: az ún. köztársaságpárti, liberális, demokrata oldal elárulta a köztársaság eszméjét, hogy saját hatalmát védje a Fidesz (persze utólag nagyon is valós) fenyegetésétől. Ezért valóban nem kár.

Mi lenne a teendő?

Itt nyer ismét jelentőséget az a stratégia, amelyet fentebb már említettünk, a forradalmi defetizmus stratégiája. Ha ezen már nincs mit védeni, itt az ideje a „valódi magyar baloldalnak” továbblépni. Létrehozni a pártjait (rögtön kettőt: egy, ahogy ma mondanánk, balpopulista parlamenti pártot és egy vélhetően extraparlamentáris marxista formációt), tanulni elméletet és gyakorlatot, megszerezni első keserű tapasztalatait az elesettek védelmében. Ezt ajánlja nem csak marxista elvtársainak, de mindenkinek, aki szerint Magyarországon igazságos és egyenlő társadalmat kell kiépíteni.

Erre történtek próbálkozások is az elmúlt 15 évben. Ma már vannak baloldali politikai mozgalmak és voltak (néha nem is teljesen sikertelen) küzdelmek az elesettek védelmében. Mégis, ebben a 15 évben a magyar baloldal energiájának egy jelentős része (a TGM által a jóléti állam kontextusában használt kifejezéssel élve) az utóvédharccal telt. Sokan érezték úgy, hogy fontos megvédeni a liberális állam maradékát a még sokkal rosszabbtól, nem teljesen alaptalanul.

Mégis, amíg a politikai munka elsősorban utóvédharcokkal telik, nem tud megjelenni az az alternatíva, amely egy baloldali politikai fordulat alapja lehet. Az alternatíva megépülése híján pedig kooptálták az utóvédharcot: a jóléti állam utóvédharcát a jobboldal, a liberális állam utóvédharcát a liberálisok és mérsékelt konzervatívok, akik pont az utóvédharc miatt maguk sem voltak képesek a megújulásra (a Momentum vagy Márki-Zay Péter különféle mozgalmai ennek csak halovány lehetőségeit tudták megképezni). A liberális állam velünk maradt egyrészt a liberális politika kísérteteként, másrészt a NER élőhalott államaként.

Utóvédharc helyett politikai tanulást ajánlott tehát Tamás Gáspár Miklós 2010-ben. Érdemes megfontolni a szavait 2023-ban is. Vizsgálni kell a viszonyunk a 2010 előtt rendszerhez és ehhez TGM könyve kiváló alapot ad.

Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy ezek a szövegek nem történelmi elemzések, hanem hírlapi publicisztikák, széles közönségnek írott esszék. Dokumentálják a szerző aktuális meglátásait, összeáll belőle a „nagy kép”, de nem mentes ellentmondásoktól, ahogyan változik TGM álláspontja a történelmi események tükrében (erre jó példa a Medgyessy-féle „jóléti rendszerváltás” megítélése). (Ez persze korántsem baj, sőt, hiányzik a magyar közéletből az a mentalitás, mely őszintén szembe tud és mer nézni tévedéseivel, és képes megváltoztatni álláspontját.)

A feladat túlmutat ezen: történelmi távlatból kell átfogó kritikáját adni a Harmadik Magyar Köztársaságnak. Ezt pedig ez a könyv nem adja, nem is adhatja meg. De megfogalmazza a feladatot.