Nemrég Csordás Gábor új fordításában és a Bázis Könyvek gondozásában megjelent Rosa Luxemburg Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek c. műve, amelynél aktuálisabb szöveget aligha találhatott volna a kiadó. A mű tökéletesen rátapint arra a kérdéskörre, amit a pedagógussztrájkok mindennél világosabban fölvetettek. Előbb a szervezkedés, aztán az akció? Koordinált, felülről irányított mozgalom kell, vagy spontán szerveződés? A kis létszámú, de aktív Tanítanék mozgalomnak van igaza, vagy a lomha, megfontoltan haladó, de nagy létszámú Pedagógusok Szakszervezetének? Anti-orbánizmus, vagy béremelés? Politikai, vagy gazdasági sztrájkokra van szükség? Hasonló kérdések foglalkoztatták a Németországi Szociáldemokrata Párttal vitába szálló Rosa Luxemburgot is.

Luxemburgról kétfajta nézet van köztudatban, és mindkettő tartalmaz igazságot, mégis összességében hamisak. Az egyik az anarchisztikus, demokrata forradalmár képe, aki kommunista létére még a bolsevikok antidemokratikus tendenciáival is szembeszállt az orosz forradalomról írott művében. A másik imázs letudja a bolsevikokról írott kritikáit annyival, hogy Rosa Luxemburg „nem értette” Lenint és Trockijt, és félreértései ellenére találta magát velük egy oldalon.

A Tömegsztrájk hasonlóan ellentmondásos. Luxemburg érvel az anarchisták ellen, akik az önmagától eljövendő mozgalomra várnak, és akik a tömegsztrájkban nem a tömegek öntudatra ébredését és tudatosodását látják, hanem magát a forradalmat, mintha csak várni kéne a megfelelő pillanatra, és minden elrendeződhetne magától. S ugyanakkor Luxemburg érvel saját párttársai ellen is, akik támogatják a május elsejei, fölülről lefelé szervezetett sztrájkokat, de óva intik a németországi proletariátust az „elhamarkodott”, spontán gazdasági sztrájkoktól, amelyeket nem a Párt szervez. Az 1905-ös orosz forradalom történetén keresztül bemutatja, hogy a gazdasági sztrájkok politikai éle azonnal előbújik, amint a munkásosztály megérzi erejét, és a „szervezetlen tömegek” hamar meg tudják magukat szervezni anélkül, hogy valaki fölülről segítené őket ebben.

A tömegsztrájknak tehát nem szervezőkre van szüksége, hanem olyan vezetőkre, akik készek végigvinni a proletariátust a történelmi feladatán, és a tömegek oldalán harcolni.

Luxemburg élete is tele van ezekkel az ellentmondásokkal. Miközben a Szociáldemokrata Párt opportunistái ellen harcolt, akik belekényelmesedtek parlamenti székükbe, később vitába szállt a Kommunista Párt ultrabaloldalával is, akik választási bojkottot hirdettek. Luxemburg nem a parlamentarizmus mellett érvelt, az ugyanis épp olyan rothadt és haszontalan volt, mint 2023 Magyarországán, hanem az esély megragadásért szólalt föl, azért, hogy megragadjuk a pillanatot, és a választáson keresztül szóljunk a tömegekhez, legyen az a választás bármennyire is cinkelt vagy haszontalan a céljaink szempontjából.

A forradalmár nem választ „politikai” és „gazdasági” harc között, hanem megpróbálja áttörni a politikai gátakat „a gazdasági forradalom” előtt, és politikai öntudatra ébreszteni a gazdasági harc résztvevőit. Ezt a lehetőséget elmulasztják azok is, akik a spontán forradalomra és már csak a megfelelő pillanatra várnak, és azok is, akik valahogy sose találják megfelelőnek a pillanatot és folytonosan csak türelemre intenek – ékes példái annak, hogy a politikában a „majd egyszer” a „sohával” egyenlő.

A kortárs magyar baloldal legnagyobb dilemmája – ökonomizmus vagy elektoralizmus, parlamenten kívül vagy belül – Rosa Luxemburg számára értelmetlen: természetesen itt és ott is, de mindig a munkásosztály mellett.

Akkor hát ilyen egyszerű? Nincs társadalmi reform, csak forradalom? Ellenforradalmi időkben?… Szocializmus vagy barbárság? Nem voltak elég barbárok a „szocialisták” ebben az országban?

Luxemburg valójában nagyon is hasonlít Leninre, akivel ellentétbe szokás állítani. Lenin se várt „a megfelelő pillanatra”: egy világháború idején, a szocialista mozgalom teljes kapitulálása közepette, a leglehetetlenebb történelmi helyzetben látta meg az esélyt a forradalomra. Lenin értette, hogy a marxizmus elmélete nem prognózis a szocializmus automatikus eljöveteléről, hanem olyan elmélet, amivel küllőt lehet dobni a kerekek közé. Hogy a történelem kerekei újra a szakadék felé indulhatnak az orosz forradalom elszigetelődésével, azt már 1918-ban észrevette Luxemburg, és félelmei a sztálinizmusban váltak igazsággá. De ez a tapasztalat, ami Magyarország teljes történelmét meghatározta a XX. században, nem jogosít fel minket arra, hogy tétlenül nézzük, amint a társadalmunk barbárságba torkollik, mondván, az „igazságunkra” még nem érett meg az idő.