Az elmúlt évtized két, talán legmeghatározóbb, és sokszor egymás ellentéteként megjelenő brit politikusának alig pár nap eltéréssel érhet véget a karrierje. Június 9-én jelentette be lemondását képviselői helyéről Boris Johnson, az Egyesült Királyság tavaly lemondott miniszterelnöke. Két nap múlva pedig előállították Skócia volt első miniszterét, Nicola Sturgeont, a korábban a férjét is utolérő korrupciós vádak kapcsán. (Később ugyan kiengedték, a nyomozás ezen szakaszában még nem gyanúsítják bűncselekménnyel, Johnson esetében pedig nem kizárható egy visszatérési kísérlet).

Látványos bukásuk két, válságtünetként is értelmezhető, ellentmondásos politikai kísérlet lezárása is. Mi volt a skót nacionalista és a bohémkedő konzervatív sikerének a kulcsa, mi okozta vesztüket, és mit árul el mindez a brit politikáról?

A brexiter úrifiú és a skót nacionalista

Sturgeon és Johnson életútja aligha lehetett volna eltérőbb. Az előbbi középosztálybeli családi háttérből küzdötte magát végig pártja szamárlétráján, míg az utóbbi az angol arisztokrata bohémek életét élte a sok (és vitatott számú) gyerekével, újságírói karrierjével, bohókás viselkedésével  – amely egyébként sokkal tudatosabb, mint elsőre gondolnánk. Sturgeon kilenc évig volt első miniszter, míg Johnson különféle, gyakran változó pozíciókat töltött be abban a nyolc évben, amelyben meghatározó szerepet játszott a brit politikában (volt londoni polgármester, külügyminiszter, miniszterelnök, de mezei képviselő is). Amikor Johnson még Tucker Carlson őszintébb és mérsékeltebb brit megfelelőjeként alakította a felsőosztálybeli véleményvezért, akkor Sturgeon már a frissen létrejött skót parlament képviselője volt.

Persze nem csak az életútjuk különbözteti meg kettejüket. Johnson jobboldali, míg Sturgeon inkább balközép politikus. Sturgeon az EU-pártiak, míg Johnson a brexiterek meghatározó arca volt. És ami talán a legfontosabb: Sturgeon skót nacionalista, míg Johnson nagyon is angol és unionista.

Ennek pedig nagy jelentősége van abban, hogy a 2 politikus egymás ellentétpárjaként képződhetett meg, hiszen jól fel lehetett építeni a különbségüket. Skócia – az Angliával való unió háromszáz éve alatt is – megőrizte különálló identitását, sőt, különálló jogrendjét, miközben az Egyesült Királyság sosem vált valódi, német vagy amerikai értelemben vett föderális állammá, sőt, még a spanyol autonóm közösségekhez hasonló decentralizált egységek sem jöttek létre. Ehelyett a négy országból háromban létrejöttek helyi parlamentek és kormányzatok delegált hatáskörökkel számos belügyben (pl. adópolitika, közlekedés, egészségügy, oktatás), míg Angliát továbbra is közvetlenül irányítja az Egyesült Királyság központi Parlamentje és Kormánya.

A különálló alkotmányhoz skót nacionalista identitáspolitika is tartozik, amely megmutatkozik a külön futballválogatottban, a nemzeti jelképekben, a különálló skót nyelvekben (gael és scots), politikai formát pedig a skót függetlenségi mozgalomban ölt. Ennek a mozgalomnak az élén áll a Skóciát 2007 óta kormányzó Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party), az SNP, Sturgeon pártja, míg a toryk (teljes nevükön a Konzervatív és Unionista Párt, Conservative and Unionist Party) hagyományosan erősen szembeszegült nemcsak a függetlenségi, de a központi hatáskörök átruházását szorgalmazó devolúciós mozgalommal is. (Míg a balközép Munkáspárt (Labour Party) a függetlenséget ellenzi, addig a devolúcióval szemben hagyományosan támogató volt.)

Ez az identitáspolitikai keretezés – az Egyesült Királyságban hegemón angol identitás és a skót nacionalizmus harca – valamennyire segít megérteni a Johnson-Sturgeon ellentétet, de nem magyarázza meg azt. Az ellentétben ugyanis megjelentek az európai politika legfontosabb trendjei is. Ráadásul mindkét jelenség (a skót nacionalisták és az angol populisták párhuzamos megerősödése) mögött ugyanaz az ok áll: a politikai rendszer szétesése a neoliberális gazdasági „reformok” hatására.

Antipopulista populizmus Skóciában

Bár Skóciában hagyományosan is erős a baloldal (a skót iparvidék volt a Munkáspárt egyik bölcsője), a Skót Felföldön pedig a liberálisok, az SNP nem volt mindig a szó szoros értelmében vett baloldali vagy progresszív párt, ahogy Skócia sem volt mindig társadalmi kérdésekben progresszívebb Angliánál. Sturgeon remekül érzett rá, hogy egyrészt érdemes közelíteni pártját a baloldali függetlenségi pártok progresszív pozíciójához (pl. a katalán függetlenségi mozgalmat a közelmúltig baloldali vagy progresszív pártok vezették, csakúgy, mint az ír egység mellett küzdelmet). Másrészt pedig becsatornázni mindezt egy megbízható, erős kezű, technokrata első miniszter imázsába.

Hogy ez némiképp ellentmondásos? Persze, hogy az. Egy populista nemzeti függetlenségi mozgalom (ne feledjük: a skót függetlenséghez vezető egyetlen – nagyjából – reális stratégia mindig is a népszavazásra épült) valószínűleg természetesebb vezetőre lelne Sturgeon elődjében és mentorában, Alex Salmondban, aki éppen a skót nacionalizmus populista oldalának kiaknázására hozta létre saját pártját, az Albát 2021 februárjában, egyelőre különösebb politikai sikerek nélkül. Mégis, Salmond 2014-es sikertelen népszavazása után Sturgeon tudta az SNP-t Skócia vezető erejévé tenni, immár nemcsak a skót, de a brit parlamenti választásokon is – legalábbis a mostani korrupciós ügyig. Ehhez ugyan kellett a Munkáspárt összeomlása a 2014-es válság után, de az is hozzájárulhatott, hogy a progresszív politika vegyítése unalmas technokratasággal sikeres stratégia volt egy olyan korban, amikor a jobboldal (az Egyesült Királyságban különösen) a saját instabilitására, megosztottságára valamilyen populista választ keresett.

Ezzel pedig immár nem egy helyi problémahalmaz – az Egyesült Királyság furcsa alkotmányos rendje; a szeparatista skót identitáspolitika; a hegemón angol politikai kultúra hagyományosan, mondjuk úgy, lenéző attitűdje Skóciával szemben; a skót olaj hozta ambíciók egy második Norvégia kialakítására; a dezindusztrializáció egy hagyományosan erősen iparosodott országban, a Munkáspárt hitelvesztése, stb. – termékeként jelent meg Sturgeon. Hanem a populizmussal szembeni Megoldásként: a pragmatikus, technokrata progresszív, aki képes szembeszállni a populista hullámmal.

Az persze senkinek sem jutott eszébe, hogy azért Sturgeon mégsem volt annyira antipopulista, vagy hogy kihívói a skót politikában szintén nem voltak populisták, a mérsékelt, de progresszív politika antipopulista módszerekkel volt a recept, amely itt első ránézésre legalábbis a kevés balközép sikerkormány egyikét hozta el. Mivel máshol a hasonló próbálkozások legjobb esetben a Scholz-kormányhoz hasonló győzelmeket, majd kormányon gyors zakókat hoztak, Sturgeon így nemzetközi avatarja lehetett a populizmus elleni küzdelemnek.

Ugyanakkor,

akárhogy is nézzük, az SNP a politikai feltörekvését annak köszönheti, hogy jól tudott a Munkáspárt helyébe lépni, amikor az elfordult a szavazóitól a 2014-es népszavazás kampányában. Még a brexit népszavazás után is úgy tudott Sturgeon a brexitellenes tábor meghatározó alakja lenni, hogy közben magáénak mondhatta a skót nép akaratát.

Márpedig az ilyen politika addig működik, amíg újszerű: Sturgeon technokrata stílusa pedig aligha tűnt annak, és a 2020-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy vezetése korántsem annyira hatékony. Ez csúcsosodott ki a mostani lemondásában is, amelyet ugyan eleinte ügyesen tudott hivatalosan a hivatalban töltött évek fáradtságára és nem hivatalosan a transzneműek nemváltási joga körüli politikai vitákra hárítani. Azonban hamar kiderült, hogy a háttérben a férjét és mostanra őt is utolérő pártfinanszírozási ügyek állnak. Ezt egy populista hagyományosan túl tudja élni: egy technokrata azonban nehezen mászik ki egy ilyen ügyből.

A brexitkirály

Boris Johnsont sokmindennel vádolták ellenfelei, de antipopulizmussal aligha. Rendszeresen nevezték igazságtalanul a brit Trumpnak és jogosan a brit Berlusconinak. Sőt, Berlusconi emlegetett tanítványai közül ő a legberlusconibb: a média világából érkezett, pragmatikusan igazítja politikáját, taktikusabb Trumpnál, ugyanakkor sosem tudott Orbánhoz hasonló hegemón pozíciót kialakítani még saját pártjában sem. Igaz, a taktikai érzéke, ahogy bukása is mutatja, azért nem mindig volt tökéletes.

Johnson is, Sturgeonhöz hasonlóan a hagyományos pártok térvesztését és válságát kihasználva jutott el a miniszterelnöki pozícióba. Emlékeztetőül: a johnsonizmus kihasználta, hogy az elmúlt (úristen!) negyven év neoliberális reformjai (amelyekre a David Cameron-kormányzat esztelen megszorításai csak ráerősítettek) okozta lecsúszásuk nyomán az angol munkásság kisvárosi rétegei teljesen kihullottak a politikai rendszerből, miután az őket hagyományosan képviselő Munkáspárt immáron nem kívánt tovább a politikai hangjuk lenni.

Mindeközben a brexit-párti tory szavazók megelégelték, hogy pártjuk képtelen véghezvinni a népszavazási döntést. (Mint ismert, az eleve kisebbségben kormányzó Theresa May saját pártja radikálisan euroszkeptikus, illetve EU-párti szárnyain sem tudta átvinni a kilépési megállapodását, de egyetlen alternatív javaslat mögött sem képződött meg parlamenti többség.) Az eredmény kényelmes többség volt a Johnson által ideiglenesen uralt Konzervatív Pártnak, amely így végül ki tudta vezetni az Egyesült Királyságot az EU-ból. Úgy tűnt, győzött a Johnson-féle populista mozgalom, akár a következő évtizedre is meghatározva a brit politikát.

Sosem tudjuk meg, hogy a covid-világjárvány nélkül mi lett volna a sorsa ennek a mozgalomnak. Mivel Johnson elsősorban a járvány alatti korlátozások megsértésébe bukott bele, lemondásához is az az ún. Partygate-ről szóló parlamenti vizsgálóbizottság döntése vezetett.

Mégis, a johnsonizmus végét nem kizárólag a lezárások vagy a miniszterelnök és köre esendő morálja hozták el. Annak mélyén a Sturgeonnál már említett ellentmondás fordítottja volt.

A toryk hagyományosan úri, antipopulista párt, amelynek tradicionális álláspontja az organikus alkotmányos fejlődés, a két centire nyírt fű, a tömegmozgalmaktól való viszolygás és az utópiákat elutasító „józan ész”. Thatcherre sokan szavaztak, de nem mentek érte tömegek az utcára. Churchill nem volt népszónok, híres beszédeit a Parlament előtt, sokszor zárt körben mondta el. Ebbe a közegbe pedig Theresa May paternalisztikus szociális érzékenysége, Rishi Sunak fiskális konzervatizmusa, de még Liz Truss libertárius elitideológiától fűtött dúlása is természetesebben illik, mint Johnson populista kísérlete a leszakadó Észak-Anglia felkarolására.

Hasonlóan, az a felsőosztálybeli miliő, amiből a konzervatív elit egy jelentős része – Boris Johnsont nagyon is ideértve – érkezett, érthető viszolygást vált ki a munkásság és a középosztály széles rétegeiből. Trump ugyan a gazdasági elitből érkezett, de nem volt a politikai elit tagja, az Egyesült Államokban pedig felnéznek egy ravasz és sikeres, azaz magát annak láttató üzletemberre.

Ez a feszültség, amely egyrészt a párt hagyományai, másrészt Johnson populista törekvése, illetve a 2019-ben elhódított új szavazók és a tory elit, Johnson közvetlen politikai közege közt húzódott, addig elsimítható volt, amíg a cél elsősorban közös volt: a brexit. Ugyanakkor az azt követő politikai projekt, az infrastrukturális fejlesztéseken át történő regionális felzárkóztatás, ez a karakterisztikusan johnsoni hülye ötleteket (híd az Ír-tengeren!) és régóta elmaradó fejlesztéseket (pl. vasúti infrastruktúra) egyaránt tartalmazó csomag nem véletlen ment Johnsonnal együtt a levesbe.

Amíg a tory elitek építeni tudták a saját karrierjüket Johnson sikereiből, addig ezek a különbségek elfelejtődtek. De amint elindult lefelé a lejtőn, elfogyott körülötte a politikai mozgástér. Míg Sturgeont pártja vélelmezett korruptsága direkt módon söpörte el, addig Johnson bukásában felsejlik a minden jobboldali populista projektben ott lapuló, de a brit esetben még nyilvánvalóbb ellentmondás.

Végjáték

Rövid távon Johnson és Sturgeon bukása elég különböző eredményeket hoz. Skóciában nagyjából folytatódik a Sturgeon-projekt, immár a pakisztáni felmenőkkel rendelkező Humza Yousaf vezetésével. Az egyetlen különbség, hogy a populista alap, a népszavazással elérendő nemzeti függetlenség körül immár elfogy a politikai levegő. A brit kormányban viszont immár Rishi Sunak kormányfő vezetésével tér vissza a Cameron-korszak romboló és káros fiskális „józansága”. A munkáspárti alternatíva persze sok szempontból kívánatosabb, de egyre kevésbé tűnik úgy, hogy kevésbé lenne technokrata.

Tort ül a technokrata gondolkodás a populizmus önmagát megsemmisítő hullája felett.

Jelenleg úgy tűnik, a következő brit választást a Munkáspárt nyerheti, ráadásul az SNP várható visszaszorulásával megnőtt annak is az esélye, hogy egyedül alakíthatnak kormányt. (Bár a torykkal szembeni előnyük folyamatos csökkenése és a liberális demokraták megerősödése, amelyet a májusi időközi választáson láthattunk, ennek még keresztbe tehet.) Mégis, míg Corbyn, sőt, valamennyire elődje, Ed Milliband is, alternatívát állított mind a tory technokráciának, mind a jobboldali populizmusnak (minden hibájuk, tévedésük, bűnük és sikertelenségük ellenére is), addig Keir Starmer vezetésével a Labour már magát „valódi konzervatívokként” próbálja pozícionálni, akik megvédik a hagyományos életmódot a toryk rombolásától.

Míg a jobboldali populizmus olyan, legalább látványos (és látványosan posztfasiszta) bohózatokban él tovább, mint a Nemzeti Konzervativizmus konferencia, addig a Munkáspárt balszárnya a Twitterre kezd visszaszorulni.

És hogy ez baj-e? Önmagában persze örömteli a jobboldali populizmus időleges bukása, mint ahogy a baloldali populizmus visszaszorulása is nagyrészt saját hibás stratégiájából és taktikájából fakadt. De kérdéses, hogy a technokrata „szociáldemokrata” kormányzás, amit Starmer ígér, és amely nem igazán tud tud valódi megoldást és valódi alternatívát adni, nem fogja-e Scholzhoz hasonlóan csak a szélsőjobb újbóli megerősödését hozni.

Az Egyesült Királyság társadalma romokban, a gazdaság jóindulattal stagnál, a politikai rendszer az összeomlás szélén áll. Mégis, valós alternatívák helyett mindkét oldal technokrata prüntyögést ajánl. És míg a szélsőjobboldal készenlétben áll, a baloldali alternatívára még remény se látszik.

Márpedig ne felejtsük el: a skót nacionalizmus és a jobboldali populizmus nem a semmiből jött. A következő Sturgeon vagy a következő Johnson talán ügyesebbek lesznek: a következő skót nacionalista vagy angol jobboldali populistát immár politikailag volna célszerű legyőzni valakinek, és nem jogi vagy kvázi-jogi eszközökkel (már ha egyáltalán kívánatos a legyőzésük, mert jobb az alternatíva: a skót függetlenség esetében ez azért kérdéses).

A politikai elit szemünk előtt írja alá halálos ítéletét. Nem kár érte. Reménykedjünk, hogy ami utána jön, jobb lesz.