Miután a sokadik kormánypárti propagandistát ítélték el rágalmazás bűncselekménye miatt, és célegyenesébe fordult a TV2 híradósai elleni büntetőeljárás – amelyben Marsi Anikóék maguk ellen szolgáltattak bizonyítékot –, a Fidesz politikusainak hirtelen sürgőssé vált az alig tíz éve általuk megalkotott Büntető Törvénykönyv módosítása.

Azonban – ami számomra megdöbbentő – a Fidesz politikusai megpróbálják a nekik dolgozó „újságírókkal” is elhitetni, hogy a törvénymódosítás mentesíteni fogja őket a büntetőjogi felelősségre vonástól. A módosítás csupán szemfényvesztés. A tények meghamisítása esetén továbbra is el lesznek ítélve a most hangosan hisztiző propagandisták.

A Fidesz országgyűlési képviselői által javasolt Btk.-módosítás azt célozza [vö. „sajtótermék vagy médiaszolgáltatás útján” fordulat a tervezetben], hogy az újságírókat ne lehessen, vagy csak nehezebben lehessen felelősségre vonni. Azonban ezt még a javaslatuk indokolási részében sem merik kimondani, aminek fő oka, hogy az újságíró fogalmat először definiálni kellene, vagy létre kellene hozni egy közhiteles nyilvántartást az újságírókról, azonban ilyen – a mai magyar viszonyok között szerencsére – nincsen. A módosítás, ha így kerül megszavazásra, akkor nem csak az újságírót, hanem például az interjúalanyt, a szerkesztőt, a hírolvasót is védeni fogja, azaz mindenkit, akinek a sérelmes közléshez bármilyen módon köze van.

Amíg az újságírót tényleg védeni kellene, a propagandistát, aki pénzért vagy meggyőződésből szándékosan csorbítja más becsületét, semmi esetre sem.

Azonban a módosítási tervezet nem alkalmas arra, hogy konkrétan az újságíró foglalkozású személyek kikerüljenek az elkövetői körből.

Azt hozzátéve, hogy a 36/1994. (VI. 24) AB határozat már közel harminc éve rögzítette, és a joggyakorlatba be is épült, hogy

„a szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő személyek esetében.”

Tehát az újságíró csak akkor vonható felelősségre büntetőeljárás során, ha a rá vonatkozó szakmai és jogi előírásokat megsértve, rosszhiszeműen jár el. Egyetlen újságírót sem ítéltek el amiatt, mert tévedett vagy mert okszerűtlen következtetést vont le a szakma szabályai szerint feltárt tényekből.

Másrészt azért szemfényvesztés a törvénymódosítás, ugyanis a joggyakorlat pontosan kimunkálta a már hivatkozott 36/1994. (VI. 24) AB határozat alapján és számos más AB döntés alapján – többek között azok alapján is, amire a törvénymódosítás előterjesztői is hivatkoznak –, hogy a közügyek szabad megvitatása esetén nem vonható sem polgárjogi, sem büntetőjogi szempontból felelősségre a kiadó, a szerkesztőség, az újságíró.

„Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak. A demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek szabad bírálata, működésük, tevékenységük kritikája – még ha az becsületsértő értékítéletek formájában történik is – a társadalom tagjainak, az állampolgároknak olyan alapvető alanyi joga, amely a demokrácia lényegi eleme.”^[1]

Tehát minden olyan esetben, amikor a bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a sérelmezett közlés a közügyek szabad megvitatásának körébe tartozik, abban az esetben elutasította a keresetet, megszüntette a büntetőeljárást, vagy már a feljelentést elutasította. A törvénymódosítás szövege semmiben nem fog változtatni a joggyakorlaton, ugyanis ettől függetlenül is vizsgálják az eljáró bíróságok, hogy közügyről van-e szó. Azt hozzátehetjük, hogy az Alkotmánybíróság a közéleti szereplőt érintő, ráadásul választási kampányidőszakban történt sértő közlés vonatkozásában még szélesebbre tárta a kapukat a közügyek szabad megvitatása előtt (vagy akár úgy is fogalmazhatnék: a szándékos hazudozás előtt).

A tervezet szerinti törvénymódosítás nem fog változtatni a valótlan tények állítása vonatkozásában megkövesedett joggyakorlaton, aminek alapjait a már hivatkozott AB döntés fektette le:

„A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a tények meghamisítására.”

Tehát mivel az elkövetői körből az újságírókat objektíve nem lehet kivenni az előbb írtak szerint, ezért továbbra is lesznek büntetőeljárások újságíró foglalkozású vádlottakkal szemben, és majd az ítélethozatal során dönti el a bíróság a konkrét ügy tényállása alapján, hogy a közügyek szabad megvitatása és ehhez kapcsolódóan a közvélemény tájékozódáshoz fűződő alapjog a társadalmilag fontosabb, vagy a sértett becsületének megóvása. A törvénymódosítás nem teremt olyan helyzetet, hogy minden egyes esetben meg kellene hátrálnia a becsület védelméhez fűződő alapjognak a véleménynyilvánítás szabadságjoga előtt.

Ha nem közügyről van szó, akkor a vádlott büntetőjogi felelőssége megállapítható lesz valótlan tényállítás esetében a jövőben is.

A törvénymódosítás szerint dekriminalizálási cél van a mérleg egyik serpenyőjében, de mi kerül a másik serpenyőbe? Hogy az egyensúlyi helyzet megmaradjon? Az ugyanis kommunikációs blöff csupán, hogy „a sértett sajtó-helyreigazítási eljárás, illetve személyiségi jogi per útján is jóvátételt nyerhet mind erkölcsi, mind anyagi értelemben” (lásd indokolási rész a tervezetben).

A sajtóhelyreigazítási eljárás nem hatékony, ugyanis amennyiben az alperesi szerkesztőség a Kúriához fordul, akkor a leggyorsabb esetben sincsen egy éven belül ténylegesen végrehajtható ítélet. A Kúria rendszerint felfüggeszti a jogerős ítélet végrehajtását arra való hivatkozással, hogy reparálhatatlan helyzetet teremtene, ha a jogerős ítélet szerint megjelenne a helyreigazítás, azonban később a Kúria hatályon kívül helyezné a jogerős ítéletet. Arról nem is beszélve, hogy a szerkesztőségnek nincsen ügyfélkapuja, mert csak perbeli jogképességgel rendelkezik, így minden egyes bírósági irat esetében hetekkel el tudja húzni az eljárást azzal, hogy nem veszi át észszerű időn belül a postai küldeményt. Nagyon kevés bíró viteti ki kézbesítővel az idézést vagy az ítéletet a szerkesztőségnek (megoldás lehetne, ha a kiadón keresztül lehetne joghatályosan iratot küldeni a szerkesztőségnek).

Továbbá azért sem hatékony, mert már rendszer lett abból, hogy a sajtóper-vesztes szerkesztőség (kiadó, médiaszolgáltató) egyszerűen nem teljesíti a jogerős bírósági ítélet szerinti helyreigazítás közlését, majd a végrehajtási eljárásban sem teszi meg, inkább fizeti a bírságot, aminek összege nem növekszik, tehát kiszámítható, még akár a költségvetésében is számolhat vele.

A jelenben ott tartunk, hogy a jogerős bírósági ítélet szerinti sajtóhelyreigazítás közlése érdemben nem kikényszeríthető.

Megoldás lenne, ha a végrehajtási eljárás időben sajtóper vonatkozásában le lenne rövidítve, és folyamatosan növekedne a bírság összege.

A személyiségi jogi per pedig azért nem hatékony, mert nagyon alacsony összegűek a sérelemdíjak. Egy közéleti szereplőnek nem ítél meg a bíróság egy valótlan, sértő közlés esetében 300-500.000 forintnál többet, még akkor sem, ha az adott kiadó, médiaszolgáltató már a sokadik személyiségi jogi pert veszti el vele szemben. Semmilyen visszatartó erő nincsen.

Egyrészről a Ptk.-ban rögzíteni kellene, hogy a kiadó, médiaszolgáltató éves költségvetése is legyen kötelezően figyelembe véve a sérelemdíj megállapításakor, azaz egy évi több milliárd forintból gazdálkodó kiadó, médiaszolgáltató magasabb összegű sérelemdíjat legyen köteles fizetni, mint mondjuk egy évi pár tíz millió forintból gazdálkodó kiadó, médiaszolgáltató.

Másrészről pedig be kellene vezetni a sajtó és a média vonatkozásában a három csapás törvényét, azaz amennyiben egy kiadót, médiaszolgáltatót 5 éven belül háromszor elmarasztalnak jogerősen sajtóperben, akkor három évig ne hirdethessen nála közpénzből semmilyen szerv, szervezet.

Illúzióink ne legyenek: a Fidesznek most sem célja, hogy egy átfogó, szakmai, a társadalom többségének érdekét szolgáló változtatást hajtson végre. A pillanatnyi érdekük az egyetlen rendező elv.