Január óta soha nem látott erejű tömegtüntetések és polgári engedetlenségi hullámok zajlanak Izraelben a kormány jogállamiságot erősen korlátozó politikája ellen. Noha Netanjahu új, szélsőjobboldali támogatással alakult kormánya a leglátványosabb módon a palesztin lakosság nyílt elnyomásában és a kompromisszumok nyílt elutasításában üt el a korábbiaktól, a palesztin népesség látványosan hiányzik a tüntetésekről. Mit és mit nem várhatnak a jelenlegi helyzettől az eddig kialakult berendezkedés elsődleges kárvallottjai? 

Sokak, köztük mi is használtuk a „népfelkelés” kifejezést, legalább hasonlatként arra, ami az elmúlt hetekben-hónapokban az izraeli utcákon történik, elsősorban a Legfelsőbb Bíróság politikai vezérlet alá helyezésével kapcsolatban. Ennek oka, hogy régóta nagyméretű és sokszínű, a politikai spektrum legtöbb oldaláról érkező tömeg alkotja a tüntetéshullám gerincét. Az izraeli palesztinok ugyanakkor hiányoznak, és az ország lakosságának nagy részét kitevő, a legsúlyosabb megfosztottságok közt létező népesség távolléte mellett valójában félrevezető népfelkelésről beszélni.

Távollétük pedig nem csoda, ha közelebbről megnézzük a jelenlegi helyzetet. A szélsőjobboldali izraeli kormány hiperaktív autoritárius törvénykezései ellen januárban először Tel Avivban, majd országszerte, soha nem látott erejű tömegtüntetések bontakoztak ki. Ezeken a tüntetéseken azonban, ahogy növekedtek, egyre vékonyabb lett a társadalmi, etnikai egyenlőséget követelők hangja, és egyre több az izraeli zászló. A felszólalók között egyre nagyobb arányban tűntek fel a korábbi izraeli katonai vezetők (nyilvánvalóan a hadseregben tapasztalható elégedetlenség miatt), és szinte minden nagyobb tüntetés a nemzeti himnusz éneklésével zárult, ami legkevésbé sem az egyenlőségről, mintsem a zsidó nemzeti érzésről szól. A követelések már viszonylag korán a Netanjahu előtti politikai status quo visszaállítására kezdtek vonatkozni.

És ne lepődjünk meg, ha mindez nem különösebben vonzó a telepek árnyékában a megszállt területeken, vagy az Izraelben élő palesztinoknak.

Ha mindez nem is lenne elég, maguk a tüntetésszervezők kezdték el az utóbbi időben kiszorítani az olykor palesztin zászlókat lengető, etnikai egyenlőséget is követelő baloldaliakat a tüntetésekről, félve, hogy azok majd eltántorítják a szélesebb centrista tömegeket, és lehetőséget adnak a kormányzatnak, hogy „szélsőségesek provokációinak” állítsák be a tömegtüntetéseket.

Mindeközben a fő követelés, az, hogy a Legfelsőbb Bíróság kontroll szerepének csorbítását, és jórészt politikai irányítás alá vételét célzó törvényjavaslatot vonják vissza, nem feltétlenül az az irány, ami a palesztinok számára a legcsábítóbb. Nem mintha nem ismernék fel sokan azt a tényt, hogy – mint gyakorlatilag minden autoritárius rendszerben – ők lesznek az elsődleges áldozatai az igazságszolgáltatás átalakításának. Egy olyan átalakításról beszélünk, amely szabad utat adhat egy szélsőjobboldali, a palesztinok jogfosztását célzó kormánytöbbség bármely jogalkotási szándékának.

Viszont tény az is, hogy az egyfajta „netanjahutlanított”, kétezres évekig létező kialakult konszenzushoz való visszatérést követelők nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy a Legfelsőbb Bíróság struktúrája és gyakorlata eddig is súlyosan háttérbe szorította a palesztinok alapvető jogait.

Ennek bizonyítására elég két példát említeni.

A Legfelsőbb Bíróság, némi huzavona után, 2021-ben jóváhagyta a Netanjahu által összehozott „nemzetállami törvényt”, ami Izraelt a zsidóság exkluzív nemzetállamának jelöli ki. Már innentől kezdve is nehéz különösebb lelkesedést várni az átlagos palesztin polgártól. De, mint a második példa mutatja, nem is olyan rég hozott az izraeli jog legfelsőbb szerve egy gyakorlatibb döntést is. Egy döntést, ami jól példázza, hogy a Legfelsőbb Bíróság korábbi státuszának fenntartását követelő tízezrek elidegenítik a nép egy jelentős részét a felkeléstől.

A ciszjordániai Maszafer Jatta esete lesz a példánk. Egy közel húsz palesztin települést magába foglaló terület, amelyet az izraeli állam a hadsereg számára a ‘80-as évek óta próbál megszerezni, hogy éles lőgyakorlatokat folytathasson ott. Mindez az ottani palesztin lakosok kitelepítésével jár. Ciszjordániában, ahol a nemzetközi jogot nyíltan és durván sértő, illegális izraeli telepek egymás után épülnek fel, és ezek lakóinak évtizedek óta nem kell tartaniuk attól, hogy otthonaikból eltávolítják őket, cinikus módon épp a megszálló hadsereg kiképzésének szükségességére hivatkozik az állam. Tavaly májusban adott a Legfelsőbb Bíróság záró határozatot az ügyben, amelyben kijelentették, hogy nincs jogi akadálya a palesztinok további kitelepítésének.

Ezt a Legfelsőbb Bíróságot pedig nem valószínű, hogy sok  palesztin visszasírná, mély strukturális átalakításokat pedig – meggyőződésből, vagy óvatoskodásból – nem követel a nép. Legalábbis a tüntetők nagy része.

Milyen politikai változások várhatók?

A Nation hasábjain megjelent elemzésében Haggáj Matar három lehetséges kimenetelt vázol fel a jelenlegi politikai zűrzavarban. Az egyik, hogy Netanjahu teljesen irányt vált, és feladja a legvitatottabb reformjavaslatait, hogy mentse magát – ez a kevésbé valószínű kimenetel, látva, hogy a koalíciójának szélsőjobboldali tagjai mekkora nyomást helyeznek rá a reformok végigvitelével kapcsolatban. Másik lehetséges opció, hogy Netenjahu újult erővel veti bele magát egy kis szünet után az elnyomó törvénykezésbe, jelentősebb változtatások nélkül újra megpróbálkozik az igazságszolgáltatási törvénnyel, helyben hagyja a sajtót korlátozó intézkedéseit, stb. Ez is kevésbé valószínű, mert ezzel saját mérsékelt szavazóit veszítheti el, és további tektonikus mozgásokat gerjeszthet. A harmadik, legvalószínűbb eshetőség, hogy egy új, Netanjahutól megtisztított jobboldallal szövetségre lépő centrum veszi át előbb-utóbb a hatalmat Izraelben.

Egy ilyen, új jobboldali koalíciótól szintén nem várhatnánk, hogy a palesztinok jogaival, a telepespolitikával és az erőszakkal kapcsolatban változás álljon be.

Az elemzésből az derül ki, hogy a konfliktus jelenlegi medre a palesztinok számára nem kínál olyan reális forgatókönyvet, amely a politikai emancipációt segítené elő.

A palesztinok is többféleképpen viszonyulnak a jelenlegi politikai konfliktushoz. Szamah Szalajme palesztin aktivista szerint három különféle hozzáállás figyelhető meg a palesztinok körében. Az egyik tábor szerinte azt várja a mostani helyzettől, hogy a politikai instabilitás és a nyomában elharapódzó erőszak végre megmutathatja Izrael „igazi arcát” a világnak, siettetve a nemzetközi közösség fellépését, és az Izraelre helyezendő tényleges nyomást.

Az elemző szerint ezzel a megközelítéssel az a fő probléma, hogy nem kínál közösségi érdekérvényesítést a palesztinoknak, míg a politikai felfordulást, mint általában, épp ők szenvedik meg elsőként mindig.

A második tábor szerint akkor is alkalmazkodni kell a helyzethez, és várni a legjobbat, ha az várhatóan nem teremt majd igazi egyenlőséget, némi pesszimizmussal elfogadva, hogy az együttélés jelenlegi formáján lehet javítgatni, de igazán alapvető változásokat nem lehet elvárni, és azért kell küzdeni, hogy legalább ennél rosszabb ne legyen a helyzet. Ennél a csoportnál a fő probléma, hogy az ellenállás politikáján nem változtatna, csupán azt kívánja, hogy több palesztin menjen ki a tüntetésekre, „reménykedve egy kicsit több palesztin zászlóban, és palesztin felszólalóban”.

A harmadik csoport azoké, akik jó alkalomként tekintenek a mostani tüntetésekre egy valódi egység kiépítésére a palesztinok és a zsidók között. Lehetőséget látnak arra, hogy megmutassák a korrupció és az etnikai alapú elnyomás, a nemzetállami törvény és az egyéb antidemokratikus törvények párhuzamosságait, és hogy végre széleskörű párbeszéd alakulhasson ki ezekről.

Az elemző a harmadik tábor számára a legnagyobb kihívás, hogy az Izraelen belüli palesztin vezetés teljesen semlegesített és megosztott állapotban van jelenleg, nincs meg a szervezeti képessége arra, hogy mozgósítsa a társadalmat, és saját tömeges ellenzéket hozzon létre a kormány és elnyomó apparátusa ellen. Erre a kihívásra pedig új palesztin vezetés választása lehetne a jó válasz, ami párhuzamos tüntetéseket hívhatna össze, és aktívan keresné a kapcsolatot a közös táradalomépítésre fogékony és aktív izraeliekkel.

Összességében talán így már látható, hogy a kétszeres (etnikai és osztályalapú) elnyomás alatt élő palesztinok százezrei miért nem különösebben lelkesek a legújabb tömeglázadással kapcsolatban.

Az izraeli palesztinok társadalom peremére szorítása, jellemzően a legrosszabb munkákba és szegénységbe kényszerítése, anyanyelvük kivétele a hivatalos nyelvek közül és az ellenük kollektíven hergelő szélsőségesek támadásai között sokkal alapvetőbb változtatások ígéretére lenne szükség a széle izraeli társadalom részéről.

A palesztin politikai érdekérvényesítést sok szempontból lehetetlenítette el eddig is az izraeli rendszer, a demográfiai trükközésektől a politikai erőszakig. Ha a mostani társadalmi felhördülés tényleges változásokat akar, sokkal nyitottabbnak kellene lenniük palesztin embertársaik és polgártársaik részvételére.