Március 20-án megállapodott egymással az RMT (Vasúti, Tengerészeti és Közlekedési Dolgozók Országos Szakszervezete) és a vasútfenntartó állami társaság, a Network Rail, amely ellen az RMT tavaly nyár óta sztrájkokat szervezett.

A hónapok óta tartó küzdelem nem volt hiábavaló: a megállapodásban olyan tételek szerepelnek, amelyek óriási előrelépést jelentenek ahhoz képest, hogy a munkáltató eredetileg csak 2-3 százalékos béremelést ajánlott, és le akarta építeni a szolgáltatások és a személyzet egy részét a „modernizáció” nevében.

A „munkaügyi vita” nemcsak Nagy-Britannia elmúlt harminc évének legnagyobb vasúti sztrájkja volt, de trendfordító munkaharc is, amelynek során a dolgozók nem csupán engedményeket értek el, hanem képesek voltak szembeszállni a kormányzat akaratával.

A sztrájk sikerességében tagadhatatlan szerepe volt az RMT karizmatikus szakszervezeti vezetőjének, Mick Lynchnek, aki nem csak ügyesen hárította a média rosszindulatú kérdéseit, de következetesen a teljes munkásosztály szimpátiájára apellált, ahelyett, hogy egyetlen dolgozói csoport vagy szakma lobbistájaként lépett volna fel, és így óriási népszerűségre tudott szert tenni. S ez csak egyik olyan aspektusa a brit vasúti sztrájknak, amelyből fontos tanulságokat vonhatunk le.

Amitől a megállapodás különleges

Az RMT egyik legnagyobb eredménye, hogy olyan bérfejlesztést harcolt ki a legalacsonyabb keresetű dolgozóknak, ami nem csak inflációkövető, hanem meg is haladja az infláció mértékét. Míg Nagy-Britanniában jelenleg az infláció 10 százalék körül mozog, addig az RMT megállapodása két éves időtávlatban 14,4 százalékos bérfejlesztést biztosít az alacsonykeresetűeknek. 

Mivel az infláció várhatóan rosszabbodni fog az elkövetkezendő két évben, idővel ez a bérfejlesztés is inflációkövetővé vagy infláció alattivá silányulhat. Ez a veszély jelenleg minden több évre szóló bérmegállapodásra igaz.

Éppen ezért akkora eredmény, hogy az RMT megállapodása a jelenlegi inflációnál magasabb béremelést tartalmaz – így legalább megvan arra a minimális esély, hogy hosszú távon is időtálló lesz.

A megállapodásban 30 és 85 százalék közötti emelés is szerepel az ezidáig éhbérért dolgozó kezdő tanoncok számára. Ez is trendfordító, hiszen a kezdőket szokás könnyen „eldobható”, szabadon kizsákmányolható munkaerőnek tekinteni.

Az pedig a teljes brit társadalom számára jó hír, hogy végül a munkáltatónak nem sikerült a béremelések feltételül szabnia „a karbantartás modernizálását”, vagyis az olyan munkahelyi megszorításokat, mint az elbocsátások, a munkatempó és munkateher növelése és a munkafeltételek rontása.

Ezzel sikerült megakadályozni, hogy a vasúti szolgáltatásokat még inkább leépítsék, és a túlterhelt munkaerő által okozott balesetek kockázata is csökkent.

Azoknak a dolgozói csoportoknak, amelyekre a kormány hosszútávon számít, nagyobb zsarolási potenciálja van. Ahol le szeretnék építeni a szolgáltatásokat, s ahol ezért idővel kevesebb dolgozóra tartanak igényt, ott keményebb ellenállásra van szükség. Magyarországon ilyen a pedagógusszakma: láthatóan nem okoz a rendszernek elegendő károkat a minimumszolgáltatás mellett tartott sztrájk, vagy a helyettesítésekkel kipótolt polgári engedetlenség, legfeljebb láthatóbbá teszi a hatalom számára, hány tanárt tud még kiiktatni a rendszerből és mennyi fát lehet még vágni a megmaradó kollégák hátán. A brit vasúti dolgozók zsarolási potenciálját is rontotta, hogy a kormány kezdettől fogva kevesebb szakmabelire tartott igényt, ezért még a béremeléseknél is nagyobb eredmény, hogy ennek is ellentartottak.

A brit kormány ugyanazokat a fegyvereket veti be a dolgozók ellen, mint a magyar

Az is fontos tanulsága a történetnek, hogy nem valamiféle „magyar átok” sújtja a magyar dolgozókat, és nem is az Orbán Viktor által megszemélyesített „balsors, akit régen tép” miatt épülnek le idehaza a dolgozói jogok. Ellenkezőleg. 

Azok az autoriter tendenciák, amik az orbáni kapitalizmusban már-már hétköznapi banalitásnak számítanak, látensen a liberális demokráciákban is jelen vannak. Ezek a látens tendenciák azonnal manifesztté is válnak, mihelyt felüti a fejét az ellenállás leghatásosabb formája, a sztrájk.  

Lásd, a brit kormány a minimumszolgáltatások bevezetésének tervével válaszolt a tavaly elinduló sztrájkhullámra.

A törvényjavaslat egy olyan eszközt is bevezetne, ami idehaza már régóta sikeresen ijeszti el a szakszervezeteket a sztrájktól: ha a sztrájk nem jogszerű, például azért, mert a minimumszolgáltatások nem biztosítottak, akkor a sztrájk okozta károkért perelhetővé válik a szakszervezet.

Ez a törvénytervezet természetesen nem egyéb, mint elrettentő eszköz, ami biztosítani kívánja, hogy a reálbérek tovább csökkenjenek és a haszonkulcsok tovább növekedjenek. A dolgozókra nehezedő nyomást ugyanis nem maga az infláció okozza, hanem az, hogy válságos időszakban a profitrátát csak a reálbérek csökkentésével, az árak emelésével és a kizsákmányolás fokozásával tudja fenntartani a tőke. 

A végső megállapodásról a tagság szavaz

Az RMT már tavaly karácsonykor szavazásra bocsátott egy hasonló ajánlatot, amit a tagság elutasított. Végül márciusban a tagság 76 százalékának egyetértésével szavazta meg a szakszervezet az új ajánlatot, annak konkrétumainak ismeretében. 

Abban, hogy az elfogadott megállapodás nemcsak a munkások legfölsőbb rétegének kedvez, és nem áldozza be a kezdő és alacsony keresetű kollégákat a „modernizáció” és megszorítások oltárán, tagadhatatlan szerepe volt annak, hogy a megállapodásról az utolsó szót a tagság mondta ki.

A magyar szakszervezeteknek a 2012-es sztrájktörvény óta tárgyalási kötelezettségük van. Ez a módosítás arra szolgál, hogy a tőke-munka vitát, ha csak lehet, visszatereljék a tárgyalóasztalhoz, ahol a munkáltató könnyebben tud győzni. Elég például csak néhány sárga (munkáltatóbarát) szakszervezetet a tárgyalóasztal köré ültetnie a többi mellé, hogy a tárgyalást a maga oldalára billentse. Ugyanakkor a tárgyalási kényszer bürokratizálja is a szakszervezeteket, mivel túl nagy felelősséget ad a tárgyalóasztalnál lévő szakszervezeti vezetőnek, és így túl kevés beleszólást biztosít a tagoknak. 

Magyarországon a médiában leghangosabb, legharciasabb szakszervezetek legfőbb követeléseik közé tartozik, hogy ne csak a sárga szakszervezetekkel, velük is tárgyaljon érdemben a munkáltató. De a hoppon maradt szakszervezetek bevonása is csak akkor hozna tartós változást, ha demokratikus szervezetek kerülnének helyzetbe. Értsd, olyan szakszervezetek, amelyeknek nagyobb ívű terveik vannak annál, minthogy még egy munkajogi szakértőt juttassanak tárgyalóasztalhoz a többi közé, legyen az a szakértő bármilyen tisztességes és harcias.

Nincs sikerpropaganda, amíg infláció van

A sikerek ellenére a szakszervezet szerényen fogalmaz a megállapodásról, és nem véletlenül: a bizonytalan inflációs és gazdasági környezet miatt bármilyen bérmegállapodás elinflálódhat, tűnjön az bármilyen kedvezőnek az adott pillanatban. 

A legmagasabb keresetű vasúti dolgozók bérfejlesztése még csak nem is inflációkövető, 9,2 százalékos, amelynek hátrányait és veszélyeit az RMT nem rejti véka alá.

Mick Lynch a megállapodás eredményeit kifejezetten ”szerénynek” nevezte, és ezért nyilvánvalóvá tette, hogy „nem lehet kizárni a további sztrájkokat”.

Valóban lenne hová fejlődnie még az RMT-nek is: Spanyolországban egyre több szakszervezet harcolja ki, hogy a béreket automatikusan az infláció mértékéhez kössék. Az ország jegybankja szerint az ilyen szerződések már a spanyol kollektív bérmegállapodások csaknem egyharmadára vonatkoznak, szemben a 2021 végi kevesebb mint egyötödös aránnyal. Jövőre várhatóan már a spanyolországi megállapodások fele ilyen lesz.

Magyarországon sajnos a jog gyakran eleve kizárja „a további sztrájkokat”. A magyar szakszervezeteket köti a kollektív szerződés, amelyek megváltoztatásáért nem sztrájkolhatnak jogszerűen, és amelyek általában a bérmegállapodást is tartalmazzák. Ez a rendszerváltás óta nem látott, és hónapról hónapra fokozódó életszínvonal-csökkenés közepette súlyos következményekkel járhat – de csak amennyiben nem nézünk szembe ennek valóságával. 

Felszólalni a közjó érdekében

Az RMT és főtitkára, Mick Lynch azzal hárította azt a felvetést, hogy a vasúti sztrájkok akadályozzák a többi dolgozó ingázását, és különben is túl sok kellemetlenséget okoznak, hogy érdekeltté próbálta tenni a lakosság többi részét a sikereikben.

Emlékeztette a közvéleményt, hogy ha kevesebb vasúti dolgozónak kell elvégeznie ugyanakkora egységnyi munkát, az növeli a vasúti balesetek kockázatát.

Másrészt, mint már utaltunk rá, felhagyott a szakszervezetekre sajnos oly sokszor jellemző parókializmussal, és a „munkásosztály” érdekeiről beszélt.

Kihozni a kormányt a fényre

Amikor decemberben a tárgyalások zsákutcába értek, az RMT már nem a munkáltatót célozta, és nem is a közbülső tárgyalófelet, Mark Harper közlekedési minisztert, hanem az elsőszámú felelőst, Rishi Sunak miniszterelnököt. Mick Lynch ezt írta december 10-i levelében: 

„A sajtóban megjelent beszámolókból, Mark Harper fellépéséből a Közlekedési Bizottságban, valamint abból, amit a Rail Delivery Group tárgyalói közvetlenül mondtak nekem, a szakszervezetem és a szélesebb közvélemény számára világossá vált, hogy a Downing Street 10. [a brit miniszterelnök székhelye] adja a mandátumot a vasúttársaságoknak, és torpedózza meg a tárgyalásokat.”

A levelet további nyilvános adok-kapok követte, amelyben Sunak többek közt azzal vádolta meg Lynchet, hogy „a dolgozók csak gyalogos katonák a személyes osztályharcában”. 

A kormány elleni nyílt támadások a szakszervezet kezére játszottak. Politikai tétet kapott a tárgyalás eredménye, ami meghátrálásra kényszerítette a munkáltatót is. Különben még a végén további gyalogos katonák csatlakoznak az osztályharchoz…

A magyarországi szakszervezetek politikamentességével nem az a baj, hogy nem kérnek az ellenzéki pártokból – belőlük már a saját szavazóik sem kérnek. Inkább az a baj, hogy ezzel lemondanak a kormánnyal szembeni fellépésről is. Mintha egyáltalán nem is sejtené senki, hogy a közfeladatot ellátó vállalati vezetők a kormánytól mandátumot kapnak arra, hogy meddig mehetnek el a szakszervezetekkel való tárgyaláson!

S ha továbbra is azt gondoljuk, hogy ez Magyarországon sosem működhetne az ellenzék botrányos állapota miatt, tévedünk. Bár egykoron hatalmas lökést adott a brit munkásmozgalomnak, hogy a szakszervezetek a Munkáspárton keresztül parlamenti képviselethez is jutottak, ma már egyre nő a szakadék a szakszervezetek és a Munkáspárt között.

Keir Starmer munkáspárti vezető egyenesen megtiltotta az árnyékkormány tagjainak, hogy támogassák a sztrájkot, amit Mick Lynch nem hagyott szó nélkül.

Azt javasolta nekik, hogy inkább próbálják meg visszaszerezni a munkásosztály bizalmát „ahelyett, hogy a partvonalról várják, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek”.

Szociális partnerség?

Jó esetben a szakszervezetek, a civil szférához hasonlóan, egyfajta éket, ütközőpontot jelentenek állam és munkaerő, tőke és munkaerő közt. Hogy ez Magyarországon miért nincs így, annak történelmi okai is vannak. ‘56 után a szakszervezeteket végleg az államapparátus részévé tették, megszüntették autonómiájukat. Fennmaradó feladataik adminisztratív és nyaraltató jellegűek voltak.

Szakszervezeti nyaralóból már nem sok maradt, az adminisztrációban pedig a NER nem tart igényt „szociális partnerekre”.

Ez a történelmi örökség mindannyiunkat sújt, mindnyájunknak újra kell tanulni, mire való valójában a szakszervezet. De némi általánosítással azt is ki kell mondanunk: eleget közvetítették a „szociális partnerek” az állam és a tőke akaratát a dolgozók felé, ideje lenne ennek fordítottját is megpróbálni.